Szolnok Megyei Néplap, 1975. augusztus (26. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-17 / 193. szám

1975. augusztus 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP B KÖZMŰVELŐDÉSÉRT Szabályosan és „szabálytalanul” Országos Ifjú Gárda Szemle Huszonhárom kilométer, tizenkét nehéz próba Tegnap rendezték a harci túrát Kötözőhclyen T izenkét évvel ezelőtt, 1963 januárjában Győri Jánosné elvál­lalta a jászkiséri művelődé­si ház vezetését. Ez volt az első munkahelye... A je­lenlegi társadalmi megbízá­saiból viszont alighanem ki­telne két másik munkakör. A községi pártvezetőség és a népfrontbizottság tagja, részt vesz a Ságvári Endre megyei Művelődési Központ hálózati szakbizottságának munkájában, vezetője egy járási munkaközösségnek — de még sorolhatnánk tovább. S nem szabad elfelejteni azt sem, hogy e tizenkét év alatt Győriné egyetemi diplomát szerzett, ősztől kezdve pedig újra tanul: művelődéspoliti­kai tanfolyamra jár Szol­nokra. — Hogy bírja idővel, erő­vel? — Szinte észrevétlenül is­merkedtem meg a munkám­mal — sokat segített a fér­jem, akinek az örökébe lép­tem. Napról napra többet tudtam, s ezzel párhuzamo­san egyre többet bírtam. Persze ne gondoljon hagyo­mányos „nyolcórás” munka­időre. Rendszerint tíz—tizen­két—tizennégy órát dolgoz- zom, igaz viszont, hogy na­Befejeződött az ízlés és tár­sadalom témakörét bejáró művelődéselméleti nyári egyetem, lassacskán zárnak a kiállítások, véget érnek a 17. Szegedi Ünnepi Hetek. A sza­badtéri utolsó bemutatójáról, a Peer Gyntről kértünk rövid véleményt a rendező Lengyel Györgytől, és a címszereplő Huszti Pétertől. Lengyel György: Az elmúlt évtizedben harmadszor talál­kozom rendezőként Ibsen drámai költeményével. Még Debrecenben egy önmaga fö­lött ítélkező hőst állítottunk a középpontba, kritikusan és gyón keveset ülök az íróasz­tal mellett. Az én munka- módszerem a szabályos és a szabálytalan keveréke. „Sza­bályosan” végzem például a kötelező adminisztrációs munkát, s a gyakorlatom ré­vén azt hiszem gyorsan is. S hogy mit nevezek „szabály­talannak”? A szervező, prog­ramelőkészítő munkámban elsősorban a spontaneitás do­minál — az amitől egyetemi tanáraim mindig óvtak. De mit csináljak, én úgy érzem: a jelenlegi körülmények kö­zött így lehet eredményesen dolgozni... A napokban pél­dául az eső elől az ABC-be menekültem. Ott húzódott meg hat tizenéves kislány is. Unalmunkban dudolgat- tak. Mit mondjak? Mire húsz perc múlva kiderült az ég. négyen már énekkari ta­gok voltak. — Azt mondta: „a jelen­legi körülmények között”. Mire érti ezt? — Nézze, mi néha kerék­páron versenyzünk az űrha­jókkal. A közművelődés je­lenlegi eszköztára bizony szegényes még, s így csak nagyon nehezen sikerül ele­get tenni a társadalmi igé­nyeknek. — Tud megoldást? — Elméletben igen. Dön­tően javítani kéne az anya­gi és a tárgyi feltételeken, s tulajdonképpen a szemé­lyieken is. Utóbbit úgy ér­tem, hogy a „szakmunkások” mellé a „segédmunkásokat” kéne megtalálni: az igazán jó népművelési ügyvezetőket, szakkörvezetőket, klubveze­tőket ... — Jászkiséren erre aligha lehet panasz. A művelődési elemzően, majd 1970-ben, a Madách Színházban, a tehet­ségesebb, ívelőbb, szárnya- lóbb emberi és költői tehet­ség tragédiáját igyekeztünk kirajzolni. Ügy érzem, az ed­dig megfogalmazottak kitel­jesítése történik most, ami­kor először kerül a dómszín­padra a Peer Gynt. Az idő és a darabbal való találkozá­saim olyan gondolati közeg­be emelték számomra a da­rabot, hogy Szegeden, a sza­badtéri különleges környe­zetében talán a legvilágosab­ban tudom kifejezni azt. Leg­fontosabb törekvésünk, hogy képzeletszerűen, a képek ere­házban tíz állandó közösség dolgozik, többségük kiválóan. — De mindössze a terme­lőszövetkezetben van népmű­velési ügyvezető, ott is csak pár hete. A legtöbb időm így az üzemjárással telik el, ugyanis a művelődési ház közösségeit újabban egy- egy gazdaság egységre épít­jük. A szocialista brigádok klubja például a termelő- szövetkezeté, mint ahogy a fotószakkör is, az ifjúmun­kás kórust pedig a ktsz pat­ronálja. — Jó ez így? — De még mennyire! Hogy tudtam volna különben mű­ködtetni a csoportokat a másféléves szünet alatt? Apropos, másfél éves szü­net. Ügy vélem kisebb „sza­bálytalanságnak” ez is beil­lik. Az életveszélyessé' nyil­vánított művelődési ház másfél évig zárva volt, a munka ennek ellenére nem szünetelt, sőt... Üzemekben, iskolákban működtek a szakkörök, a művészeti cso­portok, a klubok — naponta „kisakkozva” ki hova me­het. — Arra mindenesetre jó volt ez a másfél év, hogy kiderült: értelmes munkában igenis lehet számítani az üzemekre, a szövetkezetekre. A legtöbbjétől ma már rend­szeres anyagi támogatást kapunk, persze naponta bi­zonyítani kell, hogy megér­demeljük a pénzt. — A viszonzásra gondol? — Igen. Valamit vala­miért ... Nekem különben sincs ellenemre, ha mérleg­re teszik a munkámat. A jó kritika mindig segít... H. D. jével szóljunk, hogy a lírai jelenetek mellett a többi lát­ványa se vesszen el. Nagyobb szerepet szántunk Grieg mu­zsikájának, hiszen erős ér­zelmi hatásokat fejez ki. Huszti Péter: Két ember kapcsolata, a szerelem, a ba­rátság, ez érdekel elsősorban, hiszen az élet legfontosabb tartalmai. Emberi helyzetei miatt foglalkoztatott sokáig a Peer, az évek során — mert közel százszor játszottam — új szépségei, mélységei nyíl­tak ki előttem. A változások­nak, amiket megértem, Peer is hordozza nyomait, követ­kezményeit. Ugyancsak nagyot téve­dett volna az az idegen, aki a tegnapi versenynapon Szolnokon keresi a szolnoki IG szemle harci túrán részt vevő csapatait. Ugyanis nemcsak Szolnokon, de a megyében sem lehetett vol­na megtalálni őket. A Pest megyei Újszilvás határából rajtoltak az ifjúgárdisták, akik izgatottan készültek a — túlzás nélkül állíthatjuk — rendkívüli erőpróbára. Huszonhárom kilométer terepen, s tizenkét nehezebb­nél nehezebb próbaállomás, ahol ráadásul egy-egy bal­lépéssel helyezést eldöntő értékes pontokat lehet ve­szíteni! Ez nemcsak fizikai, de lelki erőnlétet is kíván. Nos, hogy mindez az erőnlét megvolt, bizonyítja, hogy a menetelők mindvé­gig kitartottak, s fiatalos jó kedélyüket is megőrizték. (Az egyik csapatban a sor középen egy lány dél felé panaszkodni kezdett: nagy a hőség, mire valaki „benyög­te”: nem baj, majd hőség­jutalmat kapsz. S ez már a táv vége felé volt!) Nem volt egyszerű már a rajt sem. Az indító Rózsás Frigyes rendőr-alezredes szigorú szemmel ellenőrizte a menetfelszerelést, s volt aki már itt is elvesztett egy-két pontot. Nem baj, tovább a javítás reményé­ben — de nem sokáig. Gáz­támadás. Védőruhát, gáz­álarcot fel, s az ötven-hat- van méter széles könnygáz- felhőn kellett épségben át­jutni. Itt legjobban á fő­várost képviselő kőbányai­ak jeleskedtek. A nehéz harci feladat után agytorna következett, poli­tikai témájú tesztkérdések tucatját kellett „leküzdeni”. A Borsod megyeiek arcát látva kiderült —■ nem is olyan könnyű. Az eddigi sereghajtó he­lyezéstől csüggedten érkez­tek a Hajdú-iBihar megyeiek a gránátdobó állomásra. Ezen a helyen nem múlott a helyezésük, ettől még baj­nokok is lehettek volna — ugyanis ők dobtak legjob­ban, s 120 pontot értek el. Kaposvár fiataljai a 7. számú állomásra érve a polgári védelmi, tűzrendé­szet! alapismeretek, majd a megfigyelőképesség vizsgája után az elsősegélynyújtás­ban remekeltek. Az állo­másvezető dicsérettel nyug­tázta, hogy a legprecízebben látták el „égési sérült” tár­sukat, s még arra is volt gondjuk, hogy a „beteg” vízveszteségét pótolják. Üjabb gond: ki mit tud katonai, harci, technikai is­meretekből, s alig fújták ki magukat, már hangzott is a 9. számú állomás feladata: tájolót elő, azimut menet indulj, irány erre és erre. Tévedni emberi dolog, de most nem érdemes, mondta a nógrádi szakaszparancs­nok és pár másodperc gon­dolkodás után biztosan in­dult jó irányba, mögötte a fáradt, de lelkes csapat. Nem könnyű gyalogösvény, akácfa, vagy éppen alig észrevehető gémeskút alap­ján tájékozódni. Nem köny- nyű, de sikerült. Senki nem tévedt el! Ezt igazolta a 10. állomás, az azimut menet (már Szolnok megyében le­vő) célja. De ezzel még nincs vége, nincs pihenő, még akkor sem, ha le lehet feküdni. Ez ugyanis a 11. akadály, légpuskalövészet álló ala­kokra. Hogy még célozni is maradt erejük azt a sűrűn lebukó célalak jól mutatta. S végül, hurrá, Üjszá- szon vagyunk! Most már csak egy képzeletbeli sza­kadék felett kell kötélhí- don átmászni. Itt az egyéb­ként derekasan helytálló lá­nyok (ők mondták) szívesen kérnének felmentést. Aztán mégis sikerült. No persze nem mindenki­nek egyformán, mint ahogy a többi sem, így a helyezé­sek percenként változtak. S, hogy a tegnapi harci túrát ki nyerte, az majd csak ma derül ki, az eredmények összesítése és (nem adják olcsón a győzelmet!) a ma esti újszászi táborozás „kör­letrendjére” és a vacsorafő­zésre adott pontok hozzá­adása után. L ZS. A Peer Gynt Szegeden Utazás a Tiszán «OTTO — Halló! MAHART szolnoki ügynöksége? Sztojanov Károly vezetőt ke­resem. Hajóval szeretnék utazni a Tiszán. Mikor megy járat Tiszaburára? — Már elment. — Mikor? — Hét éve. — „Az első világháború utánig Szolnoktól feljebb nem volt a Tiszán személy­forgalom. Bódi Istváné az érdem, hogy elsőnek igyeke­zett segíteni a súlyos mizéri­án és a „Szent Istvánnal” személyeket fuvaroztatott Szolnoktól Tiszaburáig (A 20-as években)... A vállal­kozás nagyszerűen indult... azonban hamarosan vesze­delmes konkurrense támadt az MFTR-ben (A MAHART elődje). Amikor ez megszi­matolta, hogy milyen jöve­delmező üzlet a személyfu­varozás, Szolnoktól felfelé is beállított egy kis motoros hajót, majd egy nagyobbat, végül egy gőzhajót...” — Miért szűnt meg a sze­mélyhajózás? — Nem volt gazdaságos. Elvitte az utasokat a kon- kurrencia, az autóbusz. — Sajnálja? — Hát hogyne. Szerették az emberek. — Azzal jártak a szolnoki piacra. Mióta megszűnt, drá­ga lett itt minden. A busz- szál nem hoznak ide barac­kot vagy paradicsomot! — Mi lett a hajókkal? — Járt itt a Csongrád, a Körös, az Ercsi, a Tahi gő­zös. Ezek a Martin kemen­cékben végezték. A Délibáb motoros ma is megvan. A Dunán viszi az utasokat Bu­dapest—Esztergom között. — Most mi jár a Tiszán? — Teherhajó. Követ, só­dert, homokot szállítanak. Kilenc önjáró, egy vontató és négy uszály. — Nem sok. Lesz ez még több is. — Mikor? — Majd ha a csongrádi vízlépcső... Duna—Tisza csa­torna. . '. a nyolcvanas évek­ben. Állandó vízszint, állan­dó hajózás, kikötő Szolno­kon. Az lesz a szép... Ne­kem a legszebb. Ez az éle­tem. * * * Erdős Lajos állandó ven­dég Szolnokon. Uszállyal jár­ja a Tiszát Tokajtól Szolno­kig, Szolnoktól Szegedig, vagy épp a Körösöket Csong- rádtól Gyuláig. Huszonöt éve hajós. Végigjárta a szokásos utat, matróz, hajós, hadnagy, „szekund” azaz másodkapi­tány kapitány. — Én meg a Tisza..'. — mutatja kapocsba összezárt két kezét. — Mellette szü­lettem, mellette nőttem fel, most a partján lakom To­kajban, a Tiszát járom nap­hosszat — mit mondjak még? — A család mit szól a „csa­vargáshoz”? — Semmit. Jön velem, amikor teheti. Most igen. A kislányunknak iskolaszünet van, így hát összecsomagol­tak a feleségemmel és eljöt­tek. Elférnek a hajón, van is minden; „szoba, fürdőszo­ba, még konyha is. — Bele­szagol a levegőbe. — Kész az ebéd. Bemegy a konyhába, leül, sied, eszik nekidől a falnak. A háta mögött tíz centire csobog a Tisza-víz. Míg Erdős Lajos a hatal­mas „uszályon nyolc kilomé­teres sebességgel „száguldo­zik” a Tiszán, addig Vasas Imre a Középtiszavidéki Vízügyi Igazgatóság hajóve­zetője a kék-fehér Volvoján negyvennel „ballag”. A víz­ügyi szolgálat gyors hajókat kíván. A motorcsónak orra a le­vegőt hasítja. A „pilóta” me­reven figyeli a vizet, jobb- ra-balra fordítja a. kor­mányt, kilendül a kishajó, kitér, mintha előzne! Eről­tetem a szemem, mégis egy­formának látom a vizet, a partot jobbra is balra is. Mit kerülget ? — Ez a legveszélyesebb rész, a cibakházi gázló. A szabályozáskor a medret kes- kenyre vágták, a Tisza meg nem mosta ki szélesebbre. Itt csak harmincmáteres a hajózó út. Még a víz is más, az is megmutatja. Nézem, nem mutat sem­mit. — Most érünk a végébe, látja? Bólintok. Nem látok sem­mit. Víz jobbra, víz balra. A part sem segít. — Honnan tudja, hogy höl járunk? — Ott, az a kopasz gally, pont a kétszázkilencvenötös kilométernél van. Látja? — Nem. — Nahát itt van Cibak­háza! Százezer fős hadsereg ka­tonái. Vezérkaruk az Orszá­gos Vízügyi Hivatal, hadtes­teik a vízügyi igazgatóságok, ezredeik a - szakaszmérnöksé­gek. A Tiszára öt igazgató­ság vigyáz Tiszabecstől Sze­gedig. A nagy gépezet utolsó láncszeme Venkei Miklós. A Tisza déli végén, a jugoszláv határon Tiszaszigetnél épült az utolsó gátőrház. Venkei Miklós harmincadik éve vi­gyázza a Tiszát. Életében a határ és a folyó egyet jelent. — Amikor vége lett a há­borúnak, néhány társammal itt megalakítottuk az ön­kéntes határőrséget. Nemso­kára aztán feloszlottunk, ne­kem teljesült a régi vágyam, gátőr lettem, itt maradtam a Tiszával. Négy év múlva nyugdíjba megy. — Nemsokára itt kell hagynom a gátőrházat, a Ti­szát. Nagyon nehéz lesz, mert megszerettem. Már felépült a házam Csopakon, elköltözöm innen a Balatonra. Hát tud­ja az is víz, ha nem is a Ti­sza. Szomorkásán követi tekin­tetével a folyót, amely a kis kanyar után búcsúzik Ma­gyarországtól. Siet Titelre, a Dunába. Búcsúzzunk mi is tőle. VÉGE Igriczi Zsigmond Utazásik teafái

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents