Szolnok Megyei Néplap, 1975. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-27 / 175. szám
© SZOLNOK MTBCTEI NÉPLAP 1975. július 27. Illyés Gyula Zápor után Már nem esik. De a sűrű cserjésben még az út bajos. Minden levél gyémáttüzü fülönfüggőkkel ingadoz. A bokrokon ahány a csöpp, annyi a szivárvány. Libeg, vakít — a völgyben gőzölög — még önmagáé a liget. Tízholdas ékszer kirakat. Az ember, az állat s madár rombolja, ha érinti csak. Nem járja más: a napsugár. Meg egy kis szél, oly enyhe, hogy csak a levél leng, nem az ág. Mily szép volt, arra gondolok, a szűziség, az ifjúság. Károlyi Amy: Vörösmarty Zalán futása. Nem megfutás nem elfutás, nem menekülés. Zalán fut, mint csillag az égen; mint szarvas az erdőn. Van valami állandó ebben a mozgásban. Zalán csak fut és meg nem áll, mint a párhuzamos egyenesek. A végtelenben célt talál. Már itt nincs több és, ez befejezett már lakása egy sima téglalap kapnál utána, ruháját kapod már nem jön be, már elmarad a gyorsfénykép csak ül, csak áll Üj könyvele A Kossuth Könyvkiadó újdonságai között első helyen említjük a Lenin összes művei sorozatában megjelent 21. kötetet, amely Leninnek az 1911. december és 1912. júliusa között írt műveit, cikkeit, megjegyzéseit tartalmazza. „Filozófia és modern biológia” címmel érdekes tanulmánykötet jelent meg szovjet tudósok írásaiból. Sok hasznos ismeretet közül a „Fiatalok kézikönyve”, melynek anyagát többen írták. A Napjaink kérdései sorozat új köteteként jelent meg az „Egyházpolitika és valláskritika”, Földi Pál tollából. A Népszerű történelem sorozat legfrissebb kötete Galántai József könyve, a „Szarajevótól a háborúig”, az 1914. júliusi eseményekkel. Széleskörű érdeklődésre tarthat számot a horthysta cenzúrabizottság dossziéjából bizalmas írásokat tartalmazó dokumentumgyűjtemény, „Nem engedélyezem!” címmel. A Szépirodalmi Könyvkiadó újdonságai közt említsük meg Gerencsér Miklós: „Idegen feleség” című mai témájú regényét. Bárány Tamás novelláiból közöl jól sikerült füzért az „Emberi hang”. Az Olcsó Könyvtár két új köteteként látott napvilágot Gárdonyi Gézától az „Ida regénye”; a már klasz- szikus francia regényíró, Francois Maurice kis kötete, „A méregkeverő” és a „Fekete angyalok” című regényeket tartalmazza, Illés Endre utószavával. Dallos Sándor elbeszéléseiből ad válogatást a „Támadás a Szellő utcában”. Szentmihályi Szabó Péter új verseit tartalmazza az a kis kötet, amely „Le- bírhatatlan” címmel jelent meg. Az Akadémiai Kiadó új könyvei között elsőnek a Magyar Tudományos Akadémia néprajzi kutató csoportja évkönyvét említsük, amely Ortutay Gyula főszerkesztésével, „Népi kultúra — népi társadalom” címmel jelent meg. Pais István könyve, az „Ember és vallás”, a vallás kritikájához és struktúrájához szolgál érdekes adalékokkal. A Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Bizottságának gyűjteménye a „Tanulmányok a nevelés- tudomány köréből”v E z a Vihorláti mindig lépést ta*t a divattal. Kisiskolás korunkban, amikor mi többiek még rövidnadrágot viseltünk, neki már csattos lengvel-nadrág- ja volt. Később ő kezdte először hátrafélsülni a haját. Az ötvenes évek elején ló- denkabátot és lapos sapkát hordott. Most meg fülcimpáig eresztett oldalszakáll keretezi az arcát, az inge tarka, nyakkendője szélesre csomózott. Gyermekkorunk óta ismerem, tehát idestova fél évszázadja, de sohasem tudtam, hogy megrögzött ha- zudozó-e, vagy elvetélt költő. Annyi bizonyos, hogy történetei általában meglepően érdekesek, de úgy keveredik bennük lehetséges valóság és nyilvánvaló képzelődés, hogy már régóta nem hiszem el, amit élete fordulatairól mond, ha véletlenül összetalálkozunk. Ha hinni lehetne neki, eddig ötször vált el, most — túl a hatvanadik évén — akar éppen hatodszor nősülni. Menyasszonya 29 éves afgán régész, Londonban, a Britisch Múzeum asszír emlékei közt ismerkedtek meg, ahol Vihorláti segített ne^i az ékírásos szövegeket megérteni. Nehezen tudom elképzelni, hogy Vihorláti valóban el tud olvasni egy ékírásos szöveget, hiszen jogásznak indult, de abbahagyta, s azóta volt újságíró, ingatlanügynök, reklámgrafikus; a háború elől bölcsen megszökött, s az itthoni vészes évek alatt — saját elbeszélései szerint — volt tevekaravánszervező a Szaharában, majd különböző dél-amerikai államokban csempészárukat közvetített a hivatásos csempészek és a tisztes hírű kereskedők között. A felszabaduláskor hazajött, egyszerre több pártba is belépett, mire valamennyiből kizárták (ez adatszerűén igaz, akkoriban a lapok is megírták), később benne volt egy nagy valutabotrányban is, de megúszta; orvosilag megállapították, hogy nem beszámítható, néhány hónapot elmekórházban is töltött utána. Ezután különféle vállalatok anyag- beszerzője volt, közben azonban egy könyvkiadó is jól tudta használni propagandistának. Igyekszik mindig olyan munkát vállalni, hogy alkalma legyen össze-vissza utazni az országban, és ha lehet, külföldön is. Azt mégsem hiszem, hogy ki tudja olvasni az asszír ékírásos szövegeket, és azt is nehezen hittem el, hogy létezik az afgán régészlány. Annyi bizonyos, hogy amikor tegnap egy nagykörúti eszpresszóban megint találkoztam vele, nem is említette az asz- szír ékírást, és csak legvégén az afgán menyasszonyt. Látható örömmel átült mellém, hozván a már kavar- gatott feketekávét, és azonnal beszélni kezdett: — Jó, hogy látlak; alig vártam már, hogy ismerőssel találkozzam. Olyan kalandom volt a múlt héten, amilyet még magam sem éltem át. Kíváncsian néztem rá. Vi- horlátinak mindig érdekes kalandjai vannak. Intett a pincérnek, kért egy pohárka rumot és még cukrot. Magyarázta is, hogy így szereti legjobban a feketét: sok cukorral és bőséges rummaL — Ha magam főzöm otthon, akkor szegfűszeget is forralok a kávéba. Ezt Tuniszban tanultam olyan hajósoktól, akikről mindenki tudta, hogy kalózkodással foglalkoznak. Állítólag régi kalózhagyomány a szegfűszeges feketekávé. Rágyújtott egy túlillatos, füstjéről ítélve amerikai cigarettára, és már benne is tartott a történetben: — Képzeld csak el. a múlt héten Sopronban volt dolgom, író-olvasó találkozókat szerveztem az ország nyugati városaiban. Szeretem ezeket a nvugati városokat: Ma- gyaróvárt, Sopront, Kőszeget, Szombathelyt. Igazi városok, évszázadok szagát lehet érezni az utcákon, itt-ott évezredekét. És talán éppen a soproni házak között várható leginkább, hogy egyszerre csak az ember elé lép valaki a város formálói közül, talán az az építőmester, aki a Kecske Templom gótikus látványát rakta fel, vagy maga Lackner Kristóf, az az igazi reneszánsz szellem, aki egyszerre volt jogtudós, ötvösművész, a város bölcs polgármestere, és maga tervezte saját házát, éppen szemben a Kecske templommal. No, hát éppen azon a téren álltam, alkor nyatkor, amikor jobban ér- zélkelhetőek az épületek körvonalai, mint a részletei. És egyszerre csak úgy tűnt, hogy a sarkon Lambert Sebestyén áll, ott áll és engem néz. Emlékszel, ugy-e, Lambert Sebestyénre? Mindig buta fiúnak tartottuk, aki belevigyorog a semmibe; nem volt se jó tanuló, se rossz tanuló, és tornaórákon ő volt a legügyetlenebb. Később soha nem akadt egy rendes nője, azután még a háború előtt eltűnt, senki se tudta, hová. De a háború után egyszerre híre jött, hogy Svájcban, még hozzá Olasz-Svájcban él, és Sebas- tiano Lamberti néven híres zenetörténész, egy olasz grófnőt vett feleségül és Luganóban fényűző kis palotája van. Még később a nyugati újságok azt is megírták, hogy Sebastiano Lamberti rejtelmes módon eltűnt, talán szerencsétlenség érte és beleveszett a Luganói tóba, de holttestét a víz soha sem vetette ki. No, hát én Lambert Sebestyénre azóta sem gondoltam, amióta tudomásul vettem eltűnése hírét. És most ott áll a soproni téren, a templom oldalánál induló utca sarkán, és néz engem. Alkonyati megvilágításban is nyilvánvaló volt, hogy ő az. Meg is indultam feléje, de akkor megfordult és lassan menni kezdett az utcasoron. Olyan sétálva lépegetett, mint aki azt akarja, hogy utolérjem. Egy ház kapuja előtt meg is állt. — Szervusz, Viholáti — mondta, amikor odaléptem. Ez olyan igazi régi iskolatárs megszólítás: tegezni és vezetéknevén szólítani. — Szervusz, Lambert — mondtam én neki. — Azt hittük, hogy már rég nem élsz. Azt írták, hogy belevesztél a Luganói Tóba, de előbb világhíres zenetörténész lett belőled. Hát mégis élsz? Kezet nyújtott és nevetett A haja ősz, arca erősen barázdás, a kézfogása férfiasán kemény volt: ez nem kísértet, hanem élő ember. — Hát mi történt veled, és hogy kerülsz ide? — érdeklődtem. — Meguntam a saját életemet — magyarázta. — Világéletemben szerettem volna, hogy grófnő legyen a feleségem. El is értem, és kiderült, hogy a grófnő-feleség kicsinyes és házsártos. A fiamat egyéb sem érdekli, mint a kártya meg a lóverseny; a lányom elmegy egy rodoszi tenoristával, de azóta már azt is otthagyta és táncosnő lett egy török mulatóhelyen. Egyszerre csak észrevettem, hogy nincs kedvem a magánéletemhez. Már a XVIII. század dallamkincse sem érdekelt. Egy napon azt mondtam, hogy csónakázni megyek a tóra, de ehelyett fogtam magamat, titokban hazajöttem, egyenest Fertődre, hogy az Es- terházy-kastély közelében Haydn korában élhessek. Tudod, Fertőd itt van, alig húsz kilométernyire, az a kastély maga a kőbe formált Haydn-szimfónia. — Ott sétálgattam tehát a színhelyen, beosontam az üres termekbe, ahol éppen nem voltak nézelődők. És egyszerre szembejött velem egy magas sovány ember, mintha maga Haydn lett volna. Fehér parókát viselt, bécsi rokokó formájú volt a ruhája. Németül szólított meg és javasolta, hogy ha a XVIII. században akarok élni, akkor jöjjek el Sopronba, ebbe a házba, ahol most állunk, vegyek ki szobát az udvar legvégén lévő lakásban, és este, ha már mindenki lefeküdt, toljam el a szekrényt, mögötte a falon találok egy gombot, nyomjam meg, és kinyílik a rej- tekajtó, amely a XVIII. század Esterházai életébe vezet. Szívesen fognak látni, mivel az ő zenéjükkel foglalkozom. Ha érdekel, téged is odavezetlek. Persze, hogy nagyon is érdekelt. Be is léptünk a ház kapuján. Ekkorra már beesteledett. Lambert végigvezetett a hosszú udvaron. A legvégén benyitottunk egy kis lakásba. Az első szobában ültek a főbérlők. Lambert odaköszönt nekik, mondván, hogy régi barátjával találkozott. Én is köszöntem, a bentiek visszaköszöntek, mi pedig beléptünk a következő szobába. Olyan bútorai voltak, hogy' bárki megállapíthatta, a múlt század elején rendezték be. Lambert lámpát gyújtott, azután bezárta az ajtót és a szekrényhez lépett. — Gyere, segíts — mondotta —, jó nehéz darab. Eltoltuk. Mögötte a falon ott volt a gomb. Lambert megnyomta, mire azonnal felnyílt egy addig láthatatlan kis ajtó. Távolból, az ajtóból nagyon halkan Haydn Ustdob-szimfóniájának második tétele hangzott. Erre nekem úgy elkezdett dobogni a szívem, hogy azt hittem, kiszakítja a mellemet. Valami olyan titok határán voltam, amelyről fogalma sincs a tudományunknak. Lambert rámnézett és ezt mondta: — Ha velem jössz, kiléptél az életből. Szó sincs róla, sétálni mindig kijöhetsz- a soproni utcára, de az életed attól fogva a lezárt múltban telik. Ha úgy érzed, nem akarod élni a saját életed, akkor gyere velem. Élheted Esterházyék kétszázötven év előtti előkelő életét, elegáns művészet körében telnek majd éveid, még szép asszonyokat is kaphatsz szerető- kül. De többé nem lesz közöd a jelenhez. Legföljebb sétálni jöhetsz ki a mostani Sopronba. Jössz velem? Nagyon kíváncsi voltam, nagyon mentem volna vele. De hát én mégsem akarom itthagyni a magam korát. Tudod, meséltem, nekem menyasszonyom is van, gyönyörű fekete afgán lány, talán mégis a feleségem lesz. És én ezt a munkát is szeretem, amit csinálok. Nekem azokat az író-olvasó találkozókat is meg kell szerveznem. Szép kaland kirándulni a múltakba, de nem lehet elmúlt korszakokban élni. — Köszönöm, Lambert, hogy elvezettél idáig — mondottam neki—, de mégsem megyek veled. — Nagyon irigyellek — mondotta ő. — Bár engemet is ennyire kötne a saját életem. De nekem jobb a rejtekajtón túl. — Ezzel belépett. És mögötte becsapódott az ajtó. A Haydn zene abban a pillanatban el is hallgatott. Én pedig visszafordítottam a kulcsot a zárban. Kiléptem az első szobába. Köszöntem az ott ülőknek, ők visszaköszöntek. Mentem ki a soproni estébe. Mentem a szállodába, ahol szobám volt. Azóta sem tudom, nem mulasztottam-e el az élet leg- nagyobbik kalandját, amikor nem léptem be Lambert Sebestyénnel azon az ajtón, amely a XVIII. századba vezet. Ezzel Vihorláti be is fejezte. Felhajtotta a rumos fekete legvégét. Én pedig azt mondtam neki: — Mégiscsak azt hiszem, hogy költő veszett el benned. H a igazán költő vagyok, akkor Lambert Sebestyénnel beléptem volna azon a rejtekajtón. De én sohase riadtam vissza sem a csempészéstől, sem a valutaüzérkedéstől, és ha az volt előnyös, akkor hasznos, sőt, közhasznú tevékenységet is folytattam, — a rejtekajtóktól azonban megriadok. Nem feszegetem a titkokat, mert félek tőlük. Ezért hiheted el mindazt a történetet, amit életem kalandjairól mesélek. SZUROMI PÁL RAJZA Hegedűs Géza: VIHORLÁTI REJTELMES KALANDJA Valló Bonifác újabb történeteiből /
