Szolnok Megyei Néplap, 1975. június (26. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-29 / 151. szám

3 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. június 7* ^

. \

MEGGYES LÄSZLÖ RAJZA

Vlagyimir Oszinyin:

Fenyők

Fenyők a kedves erdőszélen.

Törzsükön kibuggyan a gyanta.

A lombjuk úgy hajol fölébem, mint kupola zöld boltozatja.

A körüllengő tiszta csendben a gyantaillat szinte kéklik, majd a lombkoszorú meglebben s zúgás vonul az erdőn végig. \

I..E fenyők mennyi mindent láttak! viharában hadi tűzeknek...

S talán azért ily óriásak,

>„ mert kitartottak egymás mellett.

Csillagok

fénylenek

Utam nincs térképre jelezve, erdőben és viharban mentem, s megyek. A célom messze, s meredek az utam.

Utitársak mindig akadnak, és nehéz a teher, sötétség... vad, fagyos a szél, s nincs mindig tűz közel.

Lehet, hogy érthetetlen, és hiába is utam.

A szív tévedhet, téved is,

de mindig célja van. '

És én arra felé megyek, amerről a csillagok fénylenek.

(Antalfy István fordítása)

ÖRVÖS LAJOS:

Százszorszéppel, az Antillákon

B

izonyos dolgokról megtanultam Párizsban, hogy aféle magánügyek. „Affaire privée”, ahogy a francia mondja. Ez különösképp érzelmi dolgokra áll. Egyetlen barátom se dicsekedett soha semmiféle kalandjával, soha nem mutatott akár egy távolban lépegető lányra se: „Látod azt a fiatal lányt ott?...” És nem hallgatott el utána titokzatos mosollyal. Nem, mi úgy éltünk ott fiatal tanárok az iskolán kívül, mint az iskolában is. Legalábbis ennyi látszott, ennyit tudtunk egymás magánéletéről. De valójában még azt se tudom, volt-e egyáltalán magánéletünk.

Nem mintha nem ismertük volna az embereket, s köztük lányokat is. És én se mondhatom magam kivételnek, hiszen jól ismertem például Százszorszépet, ezt a fiatal antillai nőt, feleségem honfitársát és barátnőjét. A Százszorszéphez, azon kívül hogy így keresztelték el, csak annyi köze volt, hogy ő sem tudott mit kezdeni szépségével, ha ugyan akart, ha ugyan tudta, hogy európai szemmel is szép.

Az a gyanúm, Százszorszép csak élni akart és élt is. Nem a napfényes levegőn, csak egy bérház alagsorában, ahová három lépcső vezetett ■ az udvarból. Egyetlen szobába, de ez is nagy dolog Párisban. S abban a szobában mindig olyan tisztaság uralkodott, mint a paradicsomban. Szép időben, mikor betűzött úgy rézsutosan a napsugár, többnyire egyetlenegy, akkor kivirult Százszorszép tűzben égő, barna arca iá, és boldog volt.

— Óh, de szép az idő! — szökkent ki a száján a vékonyka napsugár láttán, és nem zúgolódott miatta, hogy ahol ő született, a Karib- tengeri szigeten, az Atlantióceán túlsó oldalán, ott örökösen süt a nap s abban fürdőzik minden. Még a tenger is.

Karcsú, telt, alakja volt, öves kabátot hordott s egyenesre sütött haján valami színes sapkát. És mindig úgy látszott, mintha ragyogna az arca, pedig munkahelye is egy alagsorban helyezkedett el. az egyik szülészeti klinikán ahol a szülő asszonyokra főzött.

De amikor felöltötte öves kabátját, fejére illesztette színes sapkáját, kezébe vette ridiküljét és fekete bevásárló szatyrát, ő is olyan volt. mint a többi párisi nő, mint a csinosabbja, az érde- kesebbje, a kívánatosabb ja.

Én persze nem így néztem Százszorszépet. Amikor meghívott egy iskola Párisba, és Marcelle már betegen várt, még dolgozott, de már súlyos beteg volt, és nem jutott ideje vacsorával fogadni, este volt, enyhén kékes a levegő, akkor Százszorszép nyújtotta feléje azt a tálcát, ott' az alagsorban, amelyen négy piros, meleg, töltött paradicsom virított és két szelet sajt, kenyér meg egy üveg vörösbor tündökölt. Ezt vittük fel három emelettel feljebb, a mi szobánkba, amely valamivel még kisebb volt, mint Százszorszépé, és boldogan fogyasztottuk ezt a jó vacsorát.

De amikor Marcelle elhunyt, akkor már Százszorszép elköltözött az alagsorból, s feljebb tornázta magát. Egy néhány házból álló kis utca egyemeletes házába, a földszintre, egy parányi kétszobás lakásba, melynek konyháját alakította át nappali szobává, ott valahol a Brancion-utca környékén.

És mert az iskola, ahol dolgoztam, véletlenül épp a szülészeti klinika közelében állt, estefelé gyakorta összetalálkoztam Százszorszéppel. Olyan sovány volt akkoriban az arcom, olyan nagy a szemem, hogy aki rámnézett, tüstént látta, valami más világban élek, csak a testem lézeng itt. Hát persze, mikor itt hagyott az én kis Marcel lem.

Pedig nem is hagyott itt egészen, ezt lépten-nyomon éreznem kellett. Például abból is, amikor egv péntek este összetalálkoztam Százszorszéppel s azt mondta kedvesen:

— Jöjjön el hozzám, Louis, vasárnap, megbeszélünk mindent...

— De mit. Százszorszép?

A fiatal nő kicsit erősebben nézett rám.

— Hát ez nem mehet így tovább. Egyre soványabb, egyre nagyobb a szeme, maholnap ágynak esik, Louis. Környezetváltozásra van szüksége... — És olyan titokzatos mosollyal folytatta: — Elutazunk kicsit az Antillákra.

Ijedt csodálkozással bámultam Százszorszépre.

— De hogyan képzeli? Az . én útlevelem csak Európába érvényes, és akkor még sok pénz is kell egy ilyen utazáshoz.

Elnevette magát.

— Óh, én mindent elintézek.

V

ajon mire gondolhat, tűnődtem el. Talán be akar jönni velem a magyar konzulátusra, hogv kieszközöljék az engedélyt? Ugyan mit gondolnának? Hiszen a kezdő tanári fizetés még az útiköltségre sem elegendő. Miért az Antillákon akarok vigasztalódni? Miért nem Veszprémben, mondjuk, ebben a szép kis magyar városban? De én nem akartam vigasztalódni. Akkor miért megyek az Antillákra? Talán még jobban elmélyedni szomorúságomban. Mert ez is egyfajta boldogság. De vajon megértik-e, ha ezt írom az „Utazásának célja” rovatba a kérdőíven?

Szomorúan ingattam fejemet.

— Nem lehet, Százszorszép.

— Ugyan, Louis! — legyintett — Hát az már igazán magánügy, hogyan tölti valaki a karácsonyi szünidejét. Nem kér senkitől anyagi hozzájárulást és kész!

Ügy nézett rám, hogy láttam, hiába való lenne minden magyarázat, úgysem értené meg Százszorszép, hogy furcsa színben tűnhetnék fel honfitársaim előtt. És nyilván még azt sem tudja felfogni, hogy az útlevelem nem mindenüvé érvényes.

De olyan elmélyedő, olyan szerencsétlen voltam akkoriban, hogy vasárnap délelőtt mégis megjelentem ünneplő ruhámban Százszorszépnél.

Ott aztán különös látvány tárult elém. A mennyezetről girlandos papírcsíkok csüngtek' alá, és libegtek az enyhe légmozgástól. Százszorszép pedig antillai ruhában fogadott, sokszínű, könnyű ruhácskában, mely ráfeszült és még jobban kidomborította erős, hegyes méhecskéit, hosszan . ívelő combját, s a ruhaujjból tüzesen bújt elő két barnáspiros karja. De a lebegő girlandok miatt mindig csak egy-egy testrészét láttam. Az azonban csodálatos volt.

M

ég soha nem tűnt így

szemembe Százszorszép, soha nem vettem észre benne a nőt, nem akadt meg pillantásom a mellén, a combján, égőbarna karján, vastag, formás ajkán és kivillanó, fehér fogain. Mindig csak jó lelkét láttam és melegen virító pa- radicsomjait.

Dehát mi lehet ez a furcsa, ünnepi készülődés?

— Megérkeztünk az Antillákra. .. — suttogta izgatott^ boldog hangon. És látszott rajta, hogy jobban örül neki, mint az, akit magával vitt oda.

— Milyennek találja? — szólalt meg újra, mert én még nem tértem magamhoz ámulatomból. És csak lassan ébredtem rá, miközben a tűzhely fekete lapján futott már a tekintetem, hogy erre a fényes, drága utazásra szülőföldjére, Százszorszépnek is nagy-nagy kedve támadt, hiszen ő sem lepheti meg magát egykönnyen egy ilyen hazaruccanással. Meg aztán úgy szerette Marcelle-t, s úgy átérezte bánatom...

Becsukta lassan a vézna faajtót, s elreteszelte belülről. Aztán odalépett egy üveghez s töltött belőle két pohárkába.

— Ez antillai puncs — ejtette halkan s ittunk a finom italból.

Egymás mellett álltunk, csak szét kellett nyitni a lombokat, ezeket a papírgirlandokat, s máris előbukkant Százszorszép formás ajka. Egész lassan a számhoz értette és sokáig nem vette le róla.

V

alami furcsa érzés döbbent belém. Mintha Marcelle vastag, formás ajkát csókoltam volna. És ijedten magamhoz húz-, tam, hogy el ne illanjon, akár egy látomás. Százszorszép bűvösen mosolygott, s akkor nagy, barna szeme is úgy tűzött rám, mint a Mar- cellé. A puncs illata különösen keveredett az erős francia kölni illatával, és Százszorszép csak nem vette le rólam a száját, szinte elszédültem már, mintha a tenger simogató vizébe merültem volna, mely mindenütt simogat, s akkor már én is elvesztettem józanságom, s úgy tűnt, hogy valóban az Antillákon vagyunk.

A papírgirlandok páfrány- nyá változtak, melyen át csodálatosan tűzött a napsugár. S még fokozták látomásom a tűzhely felől áradó illatok, ahonnét valódi antillai fűszerek illata go- molygott.

Enni kezdtünk, lassan szertartással, és mindig ittunk is hozzá. Már nem is tudom hányfélét és miket ettünk. Utána meg a feketét kortyoltuk, akkor már kicsit mámoros fejjel. De valahányszor kinyújtottam a kezem, hogy megfogjam Százszorszép kezét, mindig azt a kis puncsos pohárkát nyújtotta felém, és mindig innom kellett.

Aztán úgy éreztem, mintha rámhajolna, átölelne, mint a tenger hullámai, amelyben mélyen-mélyen elmerülök sovány arcommal és nagy szememmel.

Arra ébredtem, hogy a belső szobában fekszem a díványon s estébe hajlik már az idő.'

— Százszorszép!... — hívtam önkéntelenül.

Megjelent az ajtóban, egyszerű, otthoni ruhájában, amilyet az áruházak kínálnak otthoni munkára.

Álmatagon felkeltem, ő kedvesen mosolygott, s amint átmentem a nappali szobába már tette is elém a csésze meleg feketekávét.

— Hol vannak a papírgirlandok? — kérdeztem csodálkozva.

— Milyen girlandok? — nézett rám.

— Hát amik itt lebegtek. .. ,

— Talán álmodta, Louis.

— És azt is, hogy megcsókolt, olyan hosszan?...

— Nyilván' azt is, Lobis.

— És hogy az Antillákon jártunk?

Szép arcára kiült az a jóság. mely fiatalosan is olyan anyássá tette.

— Ha úgy érezte, akkor ott volt. Én is így érzem néha. És boldog vagyok'olyankor. Kell egy kis változás időnként, nem szabad mindig szomorkodni, el kell felejtkeznünk kicsit a bajokról. És az ember mindig gondolhat arra, amit szeretne. ..

Mosolygott, én néztem-néz- tem rá, próbáltam megérteni. De van úgy, hogy csak érezni lehet á dolgokat, mert képtelenek lennénk megérteni. Hát még egy ilyen primitív, fekete lányt!

És megnedvesedett a szemem.

Kezembe adta a kabátom, s egy kis papircsomagban a vacsorámat.

— Jöjjön el máskor is, Louis. És majd úgy érzi, hogy elutazott velünk az Antillákra.

Kicsit szégyenlősen folytatta :

— De erről ne beszéljen senkinek!

Becsukódott az ajtó mögöttem s a félhomályos estében megindultam a Bran- cion utca felé, a Cambron- ne utca irányába.

Vajon szeret-e Százszorszép, vagy most is Marcelle szeret? Ilyesmiket lehetetlen megtudni Párisban. Nem is beszélek róla senkinek, távoli kis hazámban legkevésbé.

M

it szólnának hozzá, hogy érvénytelen útlevelemmel az Antillákra utaztam egy fekete lánnyal, ki- és beutazási vízum nélkül, pénztelenül, sovány arcommal és nagy sze- memmel. Talán meg is irigyelnének érte, akik annyi színes álmot szőnek a világról. És különben se tartozik senkire, hogy hol töltöm a karácsonyi szünidőmet. Százszorszépnek van igaza. Magánügy.

DONATH GYULA RAJZA