Szolnok Megyei Néplap, 1975. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-04 / 103. szám
1975. május 4: SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP *5 Véleménycsere Otthon, egymás között, maszk nélkül Egy óra Iványl József érdemes művésszel Közösség és önművelés Melinda felébredt Szép, délutáni álma lehetett, a kisbútorok, babák, mackók, képeskönyvek között. Kiszalad az apjához. Iványi József Jászai-díjas érdemes művésszel, x a Sziligeti Színház tagjával összevillan a szemünk. Amikor a gyerek felébredt ugyanis ott tartottunk: „...esőben, sárban hóban, fagyban ástam az árkot a kábelnek". A gyerekévek valahogy kimaradtak a beszélgetésünkből. De a három és fél éves kislány szobája és egy szemvillanás sok mindent elárul. A házigazdám sejti, hogy merre indulna a toliam, mert leint: — A színész ne a múltjáról beszéljen, az már nagy baj, ha a színész csak a múltjáról beszél. Nekem kell tehát elmondanom — Iványi József enge- delmével — hogy majdcsak húsz évvé’ ezelőtt egy szikár, esupaideg, de mackómwgású fiatal emixx csomagolta ki szegényes motyóját szolnoki albérletében. Azután egyetlen szezonban eljátszotta az Olimpia, a Vitézek és hótok, a CVntalan menyecske, a Lami ;< r ok ünnepe, a Váljunk el, a Kötéltánc, az Ily»» n*igy szerelem és a Szentivá- nyi éji élem egy-egy főszere-, pék — Miért kell ezt felsorolni, még azt hiszik, dicsekszem. Beszéljünk inkább a mostani színházról • — Jó. Akkor rögtön meg ! tt kérdezem, honnan kez- j ta ezt a nyers, szókimondó I ^természetéi". — Nem akarok döntőbíró lenni, hogy milyen az egyéniségem, de arról, amit a szülői házból, a környezetemből magammal hoztam, örömmel beszé'ek, mert szép emlék. Csodálatos apám volt. Szegény, nyugodjék, az öreg lakatos. Mindig azt mondta: fiam, ami a szíveden, a szádon! Meg is fogadtam a jótanácsát : mondtam, mondtam, bele az emberek képébe. Kiderült, olyankor is, amikor nemhogy nem vették jó néven, de akkorákat rúgtak belém — képletesen — hogy r.yögtem bele. Ilyenkor mindig odaálltam apám elé: Iványi elvtárs, hogy is van ez... I ■— Párttag? r — Nem... azazhogy nemrégen kértem a felvételemet. M'éit is? Amikor először kérdezték tőlem, bizony, csak riadog-am. Pedig belülről már sokszor megfogalmaztam magamnak, hogy miért Ügy gondolom, hogy minden szóval, mondattal, melyet elmondtam a színpadon, a kamera előtt, a filmgyárban, ezt az eszmét, ezt a népet, az emberséget, a becsületet szolgáltam... vagy akartam szolgálni, minden idegszálammal, minden gondolatommal. „Ezt dolgoztam"; nagy hittel, — és folytatni akarom, ha tudom, még jobban, még tökéletesebben. Ami viszont a modoromat illeti: nem akarom magam mindenáron megszerettetni. Mégis, nagyon sok jó barátom van, a pályán, az Elektromos Műveltnél, ahol valamikor árkot ástam, és itt Szolnokon is. — Tizennyolc év után jött újra vissza. Jól érzi itt magát? — A tény, hogy visszajöttem, válasz is. Az itteni közönség alkalmazottja vagyok — Ez jól is hangzik, meg nem is! Alkalmazottnak lenni függőséget is jelent. — A közönség és a színház viszonyára gondolok, általában — sokat járom a vidéki színházakat — tehát nemcsak a Szigligeti Színházra. Vállalom a függőséget, a fogalom legjobb értelmében. Színész nélkül ugyanis nincs színház, közönség nélkül meg minek lenne. Tiltakozom az ellen, hogy maradéktalanul kiszolgáljam a közönség igényeit, de még egyszer mondom: közönség nélkül nincs színház! A legszélesebb körökben is érthető művészet pártján vagyok, rossz színháznak tartom, amelyik önös szándékoktól vezéreltetve elszakad a közönségétől. Utálom a „kitanációt” a művészetben, tehát a fejetetejére állított koncepciókat, amelyek dehogy is koncepciók, sokszor inkább tehetségtelen, balga megerőszakolásai a logikának, az érthető gondolatoknak, Érthető művészetet! — ezt vallom, ezért dolgozom. A közönség viszolyog az álmodemeskedő, faramuci előadásoktól, a színész számára meg nincs lehangolóbb látvány, mint az üres nézőtér, vagy a „félház”. — Vannak, akik a kísérleti színház jelszavával magyarázzák a „kitanáció- kat”. — A kettő persze nem ugyanaz. Lelkesen támogatom az új keresést, ha ezalatt nem szakadunk el a közönségtől, ha nem keletkezik feloldhatatlan és áthidalhatatlan ellentét a közönségigény és a műsorpolitika között. — A szolnoki közönségről mi a véleménye? — Amikor jó másfél évtized után újra a szolnoki „deszkákra” léptem és felcsattant a taps, szinte megbénultam, majdhogy elsírtam magam. Nem udvariasságból mondom... De hozzáteszem — miért is ne zsörtölődnék már megint —, hogy olykor nagyon is mérges vagyok bizonyos közönség-rétegekre. Ne ítéljenek ezért el, hiszen a családtagjainkat is szeretjük, és olykor mégis megharagszunk rájuk, — és fordítva; néha, ők rám. Gyönyörűen fejezte ki ezt a gondolatot József Attila: ,„ . .érted haragszom, nem ellened...” Hogy miért vagyok dühös? Nem azokra haragszom, akik ott ülnek a nézőtéren, s ha megérdemeljük megtapsolnak bennünket, hanem azokért vagyok mérges, akiknek módjuk lehetne a kulturált együttlétben, hallhatnák Gorkij, Csehov és mások szavait, de nem... Amikor a pénztár ablakába kiteszik a táblát, hogy „Minden jegy elkelt!” örülök, nagyon, nagyon. .de amikor — néha — negyed- és félház előtt kell játszanom, az lehangol. — Arra gondol, hogy egyes előadásokra — jó előadásokra — nem jönnek el a bérlettulajdonosok, — elvileg telt ház van, de a nézőtér képe mást mutat... — Okot keressünk, ne tünetet! Ha már tíz, tizenöt évvel ezelőtt rendszeresen működtettük volna a gyermekszínházat, kevesebb olyan bérlőnk lenne, aki csak a statisztika szerint színházlátogató. Nagyon fontos lenne a gyermekszínház. Ezt bizonyítja különben az „Óz” hatalmas sikere is. — A sikerből önnek is szépen jut... — Jól esik, — de sohasem felejtem el, hogy színész számára az igazi veszély nem a bukás, hanem a siker. A siker önelégültté tehet, elandalíthat, vakvágányra vihet Mert milyen a színész, — olykor és tisztelet a kivételnek — igy gondolkozik: ami nagyszerű, azt én csináltam, ami rossz volt bennem, az mások bűne. A bukást tehát el lehet kenni. — A múltkor egy pesti klubban néztem a televíziót. A Nyitott könyv ment, Csák Gyula-novellák... Játszott benne... Valaki megjegyezte: „Jó ez az Iványi, ez a vidéki színész...” — Vállalom, de így: vidéken élő színész. Én állítólag emlékezetes Othello voltam, Szatyin voltam — vidéken. Itt lettem Jászai-díjas és érdemes művész is. Játszottam Szolnokon, Pécsett, Szegeden és most újra visszajöttem. Mondjam el, hogy hányszor mehettem volna Pstre is... nem, hivalkodás lenne. Vidéken maradok, nagyon kell itt a szép szó, az igaz beszéd, az embereknek adott godolat, amely tetté érhet bennük, befolyásolhatja életüket, munkájukat. Ez a színész feladata. Aki tiszteli a hivatását, aki felelősséget érez azért a közönségért, akinek játszik, az nem szórakoztató kisiparos, — vagy nagyiparos. A színész a perc művésze, így igaz. A színpadi játék igazi varázsát sem a film, sem a magnetofon nem tudja visszaadni. A színész az általa kiváltott hatásban él tovább. A színész olyan, mint a jó orvos: megelőz és gyógyít. S úgy látom, a művészet szerepe egyre növekszik életünkben. Nagy tisztelettel és egyetértéssel hallgattam azokat a szavakba öntött gondolatokat, amelyek a pártkongresszuson elhangzottak, amelyek megerősítettek meggyőződésemben, hogy aki csak a „művészet a művészetért” szellemében él, sem a művészetnek, sem a társadalomnak nem használ. — A közeljövőben miben látjuk? — A Szigligetiben Sarkadi Imre drámájában az Elveszett paradicsomban, a ívben a Húsvét című játékban és a kétrészes Isten malmaiban, tehát Szabó Pál regényének filmváltozatában. Tiszai Lajos AZ ELMÚLT években gyarapodott népünk műveltsége. A fő feladat, hogy az elért eredményekre építve tovább erősítsük a közművelődés világnézeti hatását, növeljük a társadalom tagjainak politikai műveltségét. Fordítsunk különös gondot a munkásosztály tudatának gazdagítására, kulturálódásá- ra. Érjük el, hogy minél többen folyamatosan művelődjenek, részt vegyenek általános és szakmai oktatásban, továbbképzésben, önképzésben — mondja a XI. kongresszus határozata. Egyszerű és világos megfogalmazás. Kicsendül belőle, hogy az ismeretanyag halmozása nem öncélú, hanem a szocialista ember, társadalmunk jövője alakításának nélkülözhetetlen eszköze. Feladataink megoldása eleve feltételezi a magasabb kulturáltságot, társadalmunk fejlődése pedig nemcsak lehetővé, hanem szükségszerűvé is teszi az egyének életmódjának szocialistává válását Ebben a folyamatban a közművelődés nem kizárólagos, de igen fontos szerepet játszik. Jelentősebbet annál, amit kézzelfoghatóan fel tud mutatni. Élesztő eleme lehet például az önművelésnek. Saját kulturális igényeinek kielégítésére ugyanis csak az képes, aki kellő indítékot érez hozzá, s alapismeretekkel rendelkezik. Nos, ami azt illeti, mind az alapismeretek, mind az inspiráló hatás tekintetében bőven van még tennivaló. Munkásainknak jóformán a fele nem végezte el például az általános iskola nyolc osztályát A biztató reményekkel kecsegtető kiindulópontot több üzemünkben már megtalálták. Minden lehető módon — kihelyezett osztályokkal, munkaidőkedvezménnyel, A vita évek óta tart, és tulajdonképpen lehetetlen eldönteni, hogy a területi vagy az üzemi művelődési otthonok dolga nehezebb-e. „Itt sem könnyű, ott is nehéz” — mondja tréfásan a törökszentmiklósi Pafféri Zoltán, aki megjárta mindkét intézménytípust. Évekig a városi művelődési központ munkatársa volt, ez év januárjától a Vasas művelődési ház igazgatója. (A ház fenntartója a budapesti Mezőgazdasági Gépgyár törökszentmiklósi gyára, tehát üzemi művelődési intézmény.) A két különbség Hogy mennyiben más a Vasas művelődési ház tevékenysége, mint egy hasonló községi vagy városi intézményé? Az első különbség látszólag megkönnyíti Pafféri Zoltán dolgát: a Vasas hatóköre szinte kizárólag a gépgyár dolgozóira, tehát egy állandó közösségre korlátozódik. Igenám, de az a körülbelül nyolcszáz fős közönség legalább annyira iheg- oszlik életkor, iskolai végzettség, érdeklődési kör stb. szempontjából, mint bármelyik település lakossága. A Vasas művelődési ház egy kicsit iskola is. a községekben, városokban megszokott munkamegosztás — lehetőség hiányában — itt elmarad, illetve módosul. De nemcsak iskola — könyvtár is, mozi is... Ez a második különbség már egyértelműen jelzi, mennyire sokirányú, összetett az üzemi közművelődési munka. A jogelődeivel együtt már százhuszonhét éves gépgyár .idén januárban alkalmazott tanszersegéllyel, az általános és a szakmai képzés egybehangolásával, a bizonyítványért járó pénzjutalommal, stb. — elősegítik az alapfokú ismeretek megszerzését. A Hűtőgépgyár, a Tiszamenti Vegyiművek szolgál erre mindenekelőtt jó példákkal. Az olajbányászoknál olyan eset is megtörtént, hogy a! brigádja addig nem hagyta munkába állni az egyik dolgozót, míg el nem végezte az általános iskolát. Addig dolgozott helyette, így an/agi károsodás nem érte. Az általános ismeretek gyarapításának segítése tehát ma már meglehetően széles körű, — de csak egy bizonyos határig. Pontosabban szólva: az általános iskola befejezéséig. A középiskoláknál — találunk bár egy-egy olyan példát, mint az aprítógépgyári kihelyezett gimnáziumi osztály, — már megcsappan a tanulási vágy serkentése, főiskolai vagy egyetemi tanulmányoknál meg gyakorta sorompók tornyosulnak a továbbtanulni szándékozok előtt. Ilyen esetben már egyetlen mérce szolgál a jelölt puszta ajánlásához is: az üzem érdekének megfelelő szakon akarj a-e tanulmányait folytatni. Igen kevés vállalat az, amely társadalmi érdekeket vesz figyelembe a munkások főiskolákra való küldésével, s nemcsak a saját szakember gárdáját akarja erősíteni. A felsőbb fokú képzés tekintetében tehát kimondatlanul is érvényesül az a nézet, •— s ebben az estben a kivétel erősíti a szabályt, — hogy az értelmiség ma már úgyis a nappali tagozaton végzőkből verbuválódik, képzésükhöz mi köze a vállalatoknak. Nos, ha ezt a nézetet abszurdum fokozzuk, eljutunk először függetlenített népművelőt. Azóta négy hónap telt el... A jövő bázisai Pafféri Zoltán művelődési igényfelméréssel kezdte munkáját. „Milyen gyakran jár színházija, moziba; mi a kedvenc hobbyja; szeret-e kirándulni, sportolni?” — ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kért választ a gyár több mint négyszáz dolgozójától. A kérdőívek feldolgozása után az egyszem ifjúsági klub kiegészült egy brigádklubbal, majd hamarosan létrejött a vegyeskar s az irodalmi színpad is. A művelődési ház igazgatója azokat az állandó közösségeket teremtette meg, melyek a jövő bázisai lehetnek. Mint említettük, a gyár dolgozóinak érdeklődési köre rendkívül szerteágazó. Ez kezdetben szinte követeli a klubszerű formát. Az ilyenkor törvényszerűen kialakuló szekciókból később önálló klubok, szakkörök, művészeti csoportok jöhetnek létre, így a két klub szelektáló. előkészítő funkciót is betölt. Hasonlóan szerencsés a két művészeti csoport megválasztása. A legnépszerűbb műfajokról van szó, tehát mindkét közösség népes. S köztudott, aki valamilyen szállal már kötődik az intézményhez, az hamarosan újabb szálakat is keres. A kórus és a színpad tagjait csaknem valamennyi rendezvényen megtalálni... A kérdőív válaszai azt is elárulták, hogy nagyon magas azoknak a száma, akiknek hiányzik az általános iskolai végbizonyítványa. Ezért határozott úgy a művelődési ház társadalmi vezetősége. oda, hogy aki munkásnak született, az maradjon annak. Ez viszont szöges ellentétben áll az egyéni képességek teljes értékű kibontakoztatását sürgető szocialista művelődési koncepciókkal. Nem véletlen tehát, hogy a munkásfiatalok egyetemre kerülését ebből a szempontból és osztálypolitikai meggondolásokból központi intézkedésekkel biztosítják manapság. A szakmai képzéssel első pillanatra jól foglalkoznak üzemeink. Különböző tanfolyamok mindig, s mindenütt vannak. Teljesebb értékű volna viszont munkájuk, ha az iskoláknak és a művelődési otthonoknak az anyagiak mellett szellemi segítséget is adnának. Ezekben az intézményekben mind az igényfelkeltés, az ismeretgyarapítás,' mind az önképzés segítése érdekében jó lenne mérnökök,' technikusok által vezetett műszaki szakkörök létesítése. MAS VONATKOZÁSBAN is kulcsszerepük van az üzemeknek abban, hogy elősegítsék a munkások művelődését,'. s annak következményeként önművelődésük kibontakozó tatását. Jó példák szinte minden vonatkozásban vannak.' A szolnoki Járműjavítóban például a marxizmus—lenin- izmus esti egyetem kihelyez zett tagozatát hozták létre. A megyei építőipari vállalat több száz dolgozóját viszi el minden színházi bemutatóra. Csak az a baj, hogy a kimagaslóan jó példák még meglel hetősen egyediek. Követésük szükségszerű. A mind teljesebbé váló szocialista brigádmozgalom ehhez egyre jobb lehetőséget nyújt, biztosítva a munka, a közösség és á művelődés szerves egységét, j S. B. ! hogy kihelyezett általános is- $ kólái tagozatot szervez. S 5 még egy „iskolai” téma: az ; üzem több mint száz szakmunkástanulója érdekében együttműködési szerződés készül a Vasas-ház és a 604. számú Szakmunkásképző Intézet között Néhány pont a tervezetből: vizsgaelőkészítő korrepetálások, közös klubok, szakkörök, művészeti csoportok, a szakmunkásképző tornaterem gondjának segítése. De ugyanígy az összekötő szálakat keresik Paffériék az üzem társadalmi és tömeg- szervezeteivel; a KISZ-szel, az MHSZ-szel, a Vöröskereszttel, a sportkörrel például. S az eredmény? Tucatnyi ismeretterjesztő előadás, kirándulás, vetélkedő. Vetélkedő, mint mézesmadzag A vetélkedőknél érdemes megállni egy pillanatra. A Törökszentmiklóson már- már hagyományos városi brigádvetélkedő itt igazi „mézesmadzagnak” bizonyult. A résztvevő brigádok sorra beiratkoztak a könyvtárba, ismeretterjesztő előadásokat hallgattak meg. sőt háziversenyt is rendeztek. Nem csoda hát, hogy az első hat helyezett közül négy gépgyári, s persze a győztes is az. Négy hónap mely mindent megváltoztatott? Szó sincs róla. Hibák, hiányosságok még bőven akadnak, s e kétségkívül szép eredménylista sem kizárólag Pafféri Zoltán érdeme. A törökszentmiklósi példa mindenesetre azt bizonyítja, hogy a tudatosan, tervszerűen végzett közművelődési munka nem lehet eredménytelen. Legyen szó akár üzemi, akár területi művelődési otthonról... H. D. Négy hónap mérlege Művelődés „Vasas” módra
