Szolnok Megyei Néplap, 1975. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-18 / 115. szám
Külpolitikai magazin Közel-keleti diplomácia Kissinger jön-megv, eltökél, kis ingerlékeny földtekén. Felirat egy kairói házfalon a kormány lemondása után Higazi nem az igazi! A jobboldal kórusa abból az alkalomból, hogy a jövőben nem ünneplik meg Franciaországban a Győzelem Napját Vigyázó szemével Bonnra Giscard d’Estaing kacsingat esztendeje. De jó! Elnök úr: jobbomra! ■ I Ok mondták Francoise Sagan ismert francia írónő, nemrég óta csak szivart szív. Mint mondta: — A szivar kevésbé ártalmas, mint a cigaretta, ezenkívül az iHata a férfiakra emlékeztet... ☆ Megkérdezték Pippo Francot, a népszerű olasz komikust, hogy mi a véleménye a színészi hivatásról. íme, a válasz: — A színészi hivatás nagyon nehéz. De még mindig könnyebb reggel a filmgyárban dolgozni, majd a szinkronműteremben a mikrofon elé állni, hogy ebéd után a rádióban legyen felvételem és este fellépjek a színházban — mint egész nap dolgozni ... Nagyjából Részlet a brigád naplójából: „Vállaljuk, hogy takarékoskodunk..., vállaljuk, hogy tanulunk...”, s így tovább. Hogy ki, mikor, mit csinál a tagok közül, az sehol sem szerepelt. Az majd nagyjából eldől az év során. A lényeg az, hogy nagyjából teljesüljön minden vállalás. S akkor majd nagyjából megkapják a Szocialista brigád címet. ■— haj — H át öregem, ilyen jó heccet régen láttam. Majd megszakadtam a röhögéstől. Képzeld el, állok kedden a szolnoki vasútállomáson és várom a békéscsabai személyvonatot. Megszólal a hangosbemondó tört magyarsággal, és közli, hogy „tizenkilencedik vágányra személyvonat érkezik, tizenkilencedik vágány mellett tessék vigyázni.” Na nem az benne az igazi röhej, hogy évek óta névelő nélkül mondja be, hiszen az én másféléves lányom is szokott ilyen hibát elkövetni, de ami ezután következett az kész kabaré volt. Hihi... mondja, mondja a szpíker, hogy tizenkilencedik így, meg, tizenkilenOmar Sharif egyiptomi filmszínész még mindig a kedvenc művészek, körülrajongott filmsztárok közé tartozik. Amerre jár, nők veszik körül. Még sincs megelégedve: — Valóban sok nő van körülöttem, de milyenek? — panaszkodott egy újságírónak. — Csupa társaságbeli hölgy, filmszínésznő, műcedik úgy, elmondja vagy ötször és még akkor sem hagyja abba... hihi... amikor a Jó hecc! vonat befutott — a hihi... tizennyolcadik vágányra, amelyen az utasok álltak. Hihi... hehe... ahányan voltunk, annyifelé szaladtunk. Én még fel is buktam a talpfában, de még vagy öt méter volt köztem és a mozdony között, mikor felálltam hihi. De láttad volna a málházó vasutavésznő. Nekem pedig egy rettentően egyszrű nőre volna szükségem. Olyanra, akinek csak hazatelefonálhatnék: — Drágám, nemsokára érkezem, főzheted az ebédet!... • * * Claudia Cardinale a szép olasz filmszínésznő meglehe- hetősen szókimondó, ha az Atlanti-óceánon túli riválisairól szól: Sokat, ahogy cibálták a sínek közül a csomagokkal megrakott kocsijukat. Hát az egy burleszk jelenet volt. Amikor az ijedtségtől magunkhoz tértünk, annyit röhögtünk, hogy majd megoukkadtunk. Hát öregem, ezt a heccet! És mindezt emberek százaival! Ehhez kell humorérzék! Ami pedig a legjobb az egészben, hogy senkinek nem lett semmi baja, úgyhogy ez a hecc haláli jól sikerült. Kilenc évvel ezelőtt meghalt ilyen miatt egy utas, az igaz. De most? Most semmi nem történt. Azért mondom, ilyen jó heccet régen láttam. — Az amerikai nők szexe- piljének huszonöt százaléka abból áll, amijük valóban van, hetvenöt százaléka pedig abból, amit szeretnének, hogy legyen... * * * David Niven neves angol filmszínésznek sok bosszúságot okoz új háza, amelyet két évvel ezelőtt vásárolt a Csendes-óceáni 3ora-Bora szigeten. Legutóbb, amikor visszatért Londonba távoli lakhelyéről, felsóhajtott: — Az út Bora-Boráig többe kerül, mint az egész ház!... Vasárnapi dörmögések N em dicsekvésképpen mondom — ország, világ tudja, hogy mily távol áll tőlem — de egyszer és most, az Élet Nagy Képernyőjéről oda kell vágnom a mindenség képébe: zseniális vagyok. Tudja meg alsó és felső szomszédom, ezt kiabálják a rikkancsok az aluljáró sarkán: óriási vagyok, zseni, világcsodája. Na, persze, eddig is az voltam, de senki se próféta a saját hazájában. Bezzeg, ha ismernék külhoni sikereimet! A múltkoriban, amikor Zulu országban jártam és cikket írtam a Kaffer Híradóba, majdnem kitört a forradalom, jvlighogy a lap megjelent iszonyatos kaffer tömegek vették körül a sátramat és három éjjel, három nap ordították: cikket, cikket... Ügy kellett elmenekülnöm az ünneplők elől. Átmentem hottentotta földre, mert oda is volt meghívásom. Ott is mekkora sikerem volt! Fehér banánruhás hottentotta lányok „Az ángyi sütött rétest, nem adott belőle” dallamára járták porhüvelyem körül a kánkánt. Pedig itt csak egy rövidke cikket írtam a Hottentotta Magazinba! Mondjam, hogy pigmeus földön milyen sorom volt? Az előzőekből is sejthetik... Hát még az Újvilágban! A cikkem utáni garden partyn odajött hozzám a háziasszony, egy ősrégi amerikai család hattyúnyakú, mongolszemü sarja, Miss Kovács és azt mondta: „Isteni volt, barátom, vehet még egy szeletet a bifsztekemből”. S fönt északon, a larsenek földjén?! Ügy elcsepegtettem a magyar kultúrát, hogy többen odaragadtak a fókákhoz, amiken ültek. Mert ott az a zsöllye. Folytassam... Nem, könnyen dicsekvésnek vehetik, pedig csak illusztrációkat adok tehetségemhez, nagyszerűségemhez. Mert az vagyok... S mégis... mondom, senki se próféta a saját hazájában. A pigmeusföldi sikereim után odamentem — itthon persze — a Fődíjosztó bizottság főemberéhez, és elmondtam neki, micsoda frenetikus sikerem volt. Jó, mondta, fapofával, biztosan megkapja a Nagy Kutyacsont Rendet a pigmeusoktól... Hümmög- tem, hogy Larseniában is micsoda dicsőségben volt részem. Jó, mondta, előbb utóbb a nyakába akasztják magának a Fóka Agyar Csillagot Szuvasodással... Emlékeztettem arra is, hogy az újvilágbéli háziasszonynak milyen zseniálisan mondtam el az Anyám tyúkját... Erre se reagált, — úgy látszik csak ott kint értik az én művészetemet... pedig ha tudnák, milyen zseniális vagyok... Mindennek persze annyi köze sincs a valósághoz, mint a zulukaíferok királyának a szandaszöllősi rétessütő keresztanyámhoz, — megterhelt gyomorral álmodtam az egészet. Ne egyen este annyit, hallom a gáncsos- kodókat. (Mert gáncsoskodók még erre is vannak ám!) Kérem, nem is vacsoráztam. Az a dicsekvésáradat ülte meg a gyomromat, amelyben naponta részünk van egyes (kettes, hármas) tengerentúlról hazatérő művészeink jóvoltából. Nem mondom, nagy az én honfiúi keblem ilyenkor. Mint egy búboskemence. Csak akkor lappad olykoron, amikor egy- egy buta cikkecskét olvasok a színházi élet ilyen meg olyan bajairól. Nem a Kaffe- Híradóban... — ti — izsé — Csipetnyi bors
