Szolnok Megyei Néplap, 1975. április (26. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-04 / 79. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. április 4. Az ébredés, a felkelés mozzanatai ; ahogy a takarót félrehajtja, ahogy az ablakra pillant. (Még félhomály van, öt óra, pontosan tudja, nem kell megnéznie a vekkert, ezt a hajnali órát most éppoly biztosan érzi megint, mint ennek előtte évtizedeken át.) A felsőtest emelkedése egyidejű azzal a félfordulattal, amivel az ágy szélére kerül: lába megtalálja a papucsot, csosszanás. A szomszédos ágyon Liza mocorog: felébredt. , — Ma bemégy? | — Ma. Persze. Kár, hogy így kérdi Liza, jobb lett volna, ha úgy tesz, mint ennek élőtle évtizedeken át: természetesnek. tartja, hogy ez a dolga, hajnalban felkelni s menni. Liza kicsit elrontja a kezdést, pedig az ébredés olyan volt, mint azok az egykori ébredések; a szoba félhomálya, a padló nyikordulása, a szék támláján a kiskabát, hajtókájára fektetve a sapka, a hajnali csend; és az este is: felpumpálta a kerékpár gumiját, nyitva hagyta a tás-' kaját a konyhaasztalon (benne az overall) — Liza kicsit rontott mindezen, s most még azt mondja: — De villamossal mégy, remélem?! Ügysem lehet megmagyarázni. Lehetetlen. Liza , szemében ő már öreg ember. Liza azt mondja az asszonyoknak: „Szegény Vilmos, még most is bejár havonta egy hetet dolgozni, azért az ötszáz forintért.. .” Ezt panaszolja Liza. De hát neki úgysem lehet megmagyarázni. Most hát nem szól, elereszti a füle mellett felesége aggodalmát.. Kinn a konyhában vizet enged a lavórba. Szándékosan nem borotválkozott az este. Ez is hozzátartozik a régi hajnalokhoz: szappanozás, a tükör alá akasztott fekete szíjon a pen- ga fenése. a készülék kis csöngése, amint a szorítólapot rácsavarja a zsilettre. Serceg a szakáll. A tükörben az arca: a ritkuló szemöldök, az orrlikakból előkan- dikáló szőröcskék, a szem körül a ráncok, a homlokon vékonyka forradás nyoma. Mutató- és hüvelykujjával végigsimít az álián, még egy kis kaparás, a borotvával, aztán a hideg víz. A bőre friss, piros. Liza a gáznál gyufát lobbant, felteszi a teavizet. Kenyeret vág, szalonnát. Fla- nellköntöst vett magára, szemében még az álom bódulata, morcos, Vilmos mosolyog. Mindig ilyen morcos volt hajnalonként Liza. Jól csinálja. Tétován nyúlt a kenyérért, de a mozdulat, ahogy a szeletet* lemetszi, már erőteljes. Most is. Tudja, mekkora darab kell a szalonnából. A pohárszék fiókjából tiszta kendőcskét vesz elő; a vasalás nyoma: négy éles vonal. Habverő üst rézből, fényes. Domborulatán látszik Liza komikusán megnyúlt arca. Kusza, ősz haja. Flanellköntös, vékony lábak. Fekete-fehér konyhakő. Porcelán bögre, oldalán színes, idillikus kép: egy fehér ruf is hölpv, napernyővel a zöld ligetben. Harminc éve ebből issza a teát. — Aztán ne erőltesd meg magad! Nem kellene ilyeneket mondania Lizának. Okosabb asszony lehetne. De azért nincs baj, a reggel’ elég jól sikerült, és talán sikerül a nap többi órája is. Húsz perc telhetett el, hét-nyolc perc múlva indulnia kell. Begyűri az ingét a nadrágjába, meghúzza a szíjat kicsit a hasa alatt. Sál, kiskabát, ellenzés sapka. A sapka valaha kockás volt, szürke kockás, most mar inkább fekete az egész, az ellenzője megtöredezett, megpuhult. Jólesik fejének a régi sapka. A kabátzsebek — lapos, kör alakú dobozban a pipadohány, a dobozon két medveforma állatka, az egyik füvet nyálából, a másik a földet szaglássza; sőt betű: PANDA. Nem tudja, mit jelent, de a doboz jó, a teteje kitűnően zár, s elfér a zsebben. Az egyenes szárú, meggyszínpiros angol pipát viszi ma. Igazolványok, gyári belépők, kék tokban. — Zsebkendőd van? Ne azt a bordót vigyed! De, az a bordó^kell. És néhány forint, sosem tudja az ember... — Hát mégis azzal a vacak biciklivel mégy?! Vilmos mosolyog, odatartja arcát Lizának, az asszony dohog, megigazítja a férje kabáthajtókáját, sálját felhúzza az áliáig. — Pihengess! — mondja Vilmos. Megfogja a kerékpár vázát, alul, a láncnál, leviszi a nyolc fok lépcsőn az udvarig. A ház csendes. A lakásajtók előtt kis kertecskék, fahordókban leanderek. Szürke az ég. Szeptember van, vége a nyárnak. A kapualj boltívei alatt visszhangzik bakancsának kopogása. Csörren a kerékpár. Fekete váz, piros csíkkal. A kormány nikkelezé- se itt-ott hámlik, felkunko- rodik a vékonyka fémhártya, alatta rozsdás a cső. A csengő teteje állandóan lecsavarodik. A küllők közé az első és a hátsó tengelyre szíjkarikát tett, a folytonos dörgölés tisztán tartja a fémet. 'A nyergen egy kötött ujjas darabja, mert a műbőr megrepedezett, felhasadt, de így most jobb az ülés, mint valaha. A kapu előtt nyeregbe száll. Jól húz a lánc. A macskaköveken cserreg a leesavarodó csengőtető. Fél hat. Az üzletek még zárva. Lakatok a rácsokon. Redőnyök. A járda szélén egymásra rakott rekeszekben tejesüvegek. Hűvös van, az ősz eleji hájnál hűvöse köiinyezteti a szemét. A jobb térdében érez egy kis nyilalást, amikor lefelé nyomja a padált. De más semmi. A kormányra akasztott táska neki-neki- döccen a váznak. Villamosmegálló. Tülekedés. A nagy sárga kocsik vinnyogva nekilendülnek. Szikrázik az áramszedő. Forgalom. Teherautó dübörög, fekete kipufogógáz úszik az Úttest fölött. Itt már emberek sietnek. Nézik a járdát a lábuk előtt. Vilmos köztük kariká- zik, csenget; az emberek csoportba verődnek a gyárkapu előtt, lassítanak, egyenként mennek be a kisajtón. Vilmos a nagykapuhoz kanyarodik, ahol az autók, motorok hajtanak be. Kerékpárját a szín alatt hagyja. Már nem sokan járnák kerékpárral, bizony. Az öltözőben sok az idegen. Kevesen ismerik. Azt hiszik, új ember, méregetik. De szerencsére itt vannak a régiek is. Besztercei, Nichold... — Na, nem tud' meglenni otthon? Különösen Besztercei. Rosszkedvűen húzgálja magára az pverallt. — Ha egyszer innen kiteszem a lábam!. .. Vilmos bólint. Ezeknek sem lehet megmagyarázni. Legjobb lenne, ha Lizával beszélnék meg ezt. Lizával megértenék egymást. Becsukja a fémszekrényt, kimegy az udvarra. Az emberek a deszkákon ülnek, várják a csengetést. Szürke az ég. De nem lesz eső, csak vége a napos reggeleknek. Csend. Szétnyitott újság, zöld fiaskóban tej, sárgára fonnyadt paprika, kenyér. A gépház ablakai alatt gerendák. Az ablaksiemeket pókháló, íűrészpoc fedi. A vasajtó kék festékje lepattog- zott, az alóla kitetsző míni- umfolt emberi fejet formáz. Hegyes orrú ember piros árnyképe. Különösen, ha sokáig nézi valaki. Nem lehet eltéveszteni. Csengetnek. Felhördül a porelszívó, az emberek sze- óelőzködnek, beballagnak a gépházba. Sinágli, a művezető kiszalad a irodából. — Jó reggelt, Vilmos bátyám! Na, mit is adjunk magának, mit is?... Majd mindjárt visszajövök! A szalagfűrészhez rohan, intézkedik, Vilmos félrehúzódik az útból; fiatal segéd-, munkások léceket cipelnek. A gépek már működnek. A szalagfűrész úgy váj a deszkába, mint a vajba. A maró köpködi az éles forgácsokat, a vastagsági gyalu dübörög, habzsolja a fát, a védődobban koppannak a szilánkok, a megmunkált fa olyan sima, hogy jólesik végigsimítani tenyérrel; a csiszoló körül könnyű, lisztfinem porfelhő, sárga halom gyűlik belőle a gép alatt. Rezegnek az ablakok: — Na itt vagyok, Vilmos bátyám! Hogy van, hogy van? — Sinágli mindig siet, ^telefonál, intézkedik, szalad. — Várjunk csak, várjunk csak! Nem segítene Markosnak? Beállítani a marót meg ilyesmi. Nem nagyon tud kést. köszörülni... Markos hümmög: — Ha nem tetszik Singálinak, amit csinálok! — Hát, tudja — mondja Vilmos szelíden —, nem is az. Csak valahová oda kell tenni engem is. Igaz, ami igaz, Markos még ügyetlenül bánik a géppel. Vagy talán nincs hozzá türelme. Nem mindenkinek van türelme a géphez. A munkához. A legtöbb azt gondolja, jobb mást csinálni. De mit? Talán egyszer ő — Vilmos — is így gondolkozott. Meg akart élni, meg kellett élni, hát elment dolgozni. Csak később jött rá, hogy' ez az egyetlen, ami ér valamit. Csak most tudja ezt öregkorára. A kés is, ez a kis fémdarab. ez is milyen fontos. Tenyerében tartja, megy a műhelybe, köszörülni. Bekapcsolja a motort, a kő forogni kezd, aztán már nem i? látni a forgást, oly sebes. Az olajszag. A fém szaga, amint felmelegszik a kés, szikrát vet a kő. A műhelyben a fekete, zsíroktól átitatott, repedezett satupad szaga. A fenyödeszka édeskés szaga. A koszos, poros égő a lámpában. Még nem tudják. Ezek még nem tudják, még Besztercei sem tudja, pedig már öregszik. Hogyan is tudná Markos? Hát Liza? ó Liza soha nem fogja tudni. Két óra. Sietnek. Özönlenek az öltözőbe. Csapkodják magukra a vizet a tus alatt. V ilmos ballag az udvaron. Táskája lapos, felakasztja a kerékpár kormányára. Most még öt napig így lesz. Kezén érződik a mosószappan szaga: amint átveti lábát a kerékpár vázán, jobb térde kicsit erősebben nyilall, mint reggel. A város most tele van emberekkel. A boltok nyitva, a kirakatokban színek: dobozok, kelmék, üvegek, táskák — mindig egy kirakat, ajtók, emberek lábak, cipők. Autók. Cigarettavégek a kövezeten. Járdaszél: bekanyarodik egy szűk utcába, az utcájukba. Házak, kapuk, asszonyok. Vilmos nézi az utca köveit. Ezeket a köveket is ismeri. Régi kövek. Az egyik lapos, a másik domború — jó öreg kövek. Cserreg á rossz csengőtető. Kopik a nikkel a kormányról. Ismeri ezeket a kis fémhártyákat, apránként lehámlanak, és csak rozsdásodik a cső. De ez mind nagyon fontos. A pedál nyikorgása is. Az öreg kövek az utcán. Ez mind fontos. Szakonyi Károly: A DOLGOK Nagy László: Zuhatag A meggyfa meghajol boldogan leheli termékeny illatát a tordny égbe nyúl zordonan kereszttel hösködő Ararát a paraszt homloka csörgedez előtte ropog a jaeke áldásért kiáltoz istenhez elapadt csutorás tehene tavasz van földben és növényben gyárakban vígak a motorok fiatal asszonyok ölében harmatos palánta mosolyog gyártsatok ekéket vasasok parasztok adjatok kenyeret uraim féltsétek magatok ostoros zivatar fenyeget tavaszi haragunk lobbosodj harsogd a dalunkat mérgesen tavaszi szerelmünk lombosodj lepd el a kerteket szélesen tudatunk erősödj csontosodj bennünk az új élet veleje tudásunk gyarapodj bokrosodj legyünk az új élet teteje! Illyés Gyula: 9 Tavaszelő Bútorozatlan, mész-szagú, huzatos még, szél-járta még,- se ablak rajta, se zsalu - mily óriási távlatú- ha bele-beledörg az ég - i?; a tavaszt-váró vidék, ez a gyalulás-, fölmosás- illatú világ, amely épp most szellőzi ki hidegéi! Oh tágas, tiszta Épület, fogadj be, készülő Lakás! Még beföstetlen kikelet, kinyíló év, köszöntelek fáradt és meghatott lakó Mi működik már, mi a jó? Mutasd, hol van a kapcsoló, hadd csavarjam föl ragyogó napodat, tejszín holdadat, tündér csil lag-csillárodat! Be ölég volt már a sötét, a jég, a hóvihar, a fagy! Oh, központi fűtésű lég-, és meleg- és fényvezeték, épülj fölénk, kék boltozat, te szabadság és menecfék, - csúnyán kifagyiunk az úton. I Meddig lakom itt, nem tudom. De úgy kell már a nyugalom, ablak és festmény a falon, könyv és gyümölcs az asztalon s az az ártatlan kényelem, hogy itt ül s beszélget velem néhány barátom, őszülő és if jú, akiket : elért a förgeteg, de földerít majd a jóidö! Enver ESikcsentáj:* íréit!»»! I UONAlJtt GYULA KAJX4, Kék szelnek — Ismered a járást? — kérdezte Izabella asszony, a görbe^rrú patikus. Mostanában a hátsó udvaron keresztül jártak be a gyógyszertárba. Gizi.^a kislány inkább a szemével — apró fekete mazsolákkal —, mint a szájával ‘rebegett köszönetét Izabella asszonynak. A kis kuncsaft mögött becsukódott a vasrácsos ajtó. Kilépett a Múzeum körútra. A fal mellett osont, félt a néptelen utcáktól, és... az emberektől. Januárban orosz és német gépek köröztek Budapest felett. A lövedékek és aknák vijjogva repültek át a Dunán. Befordult a Rákóczi útra, innen még óvatosabban lépkedett tovább. A Duna túlsó oldaláról tűz alatt tartották as esess utcát. Gist hirtelen egy orosz lovaskatonát pillantott meg. Rémületében el akart bújni egy kapualjban, de efős ütést érzett és a földre zuhant. Ott feküdt a jeges aszfalton. Az orvosság szétszóródott Gizi szemei — az apró fekete mazsolák — fennakadtak egy borbélyüzlet cégérén. ' A felrobbant lövedék nemcsak Gizit terítette le. Ló és lovasa is az úton feküdt. A katona felnyögött, szitkozódott, aztán feltápászkodott. Súlyosan sebesült lova görcsökben vonaglott. Egy pisztolylövéssel megváltotta a szenvedéstől hű társát, aki a Don partjáról hozta el idáig. Aztán odabicegett a kapualjhoz, amely előtt a kislány feküdt eszméletlenül. A lábán sebesült meg. A ka ton ^ letérdelt, bekötözte aadaeÉL
