Szolnok Megyei Néplap, 1975. március (26. évfolyam, 52-76. szám)
1975-03-02 / 52. szám
1975. märicus 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Á közösségi művelődés forrásai Mósfél érvel ezelőtt tartották meg Villachban, a kellemes határszéli osztrák városkában az európai amatőr színjátszók találkozóját. Magyarországot a tatabányai Bányász Színpad együttese képviselte ezen az érdekes és tanulságos seregszemlén. Az előadásokat, bemutatókat viták követték, amelyeknek szembeszökő jellegzetessége volt, hogy a hozzászólók túlnyomó többsége a színjátszók, énekesek, táncosok, versmondók közül került ki. Színművészeti témájú tanácskozáson általában ennek az ellenkezőjét szoktuk meg. Írók, rendezők, dramaturgok, jelmez- és díszlettervezők, igazgatók szólnak hozzá inkább. Az öntevékeny csoportok találkozóján majdnem megfordított volt a helyzet; s ezt a jelenséget tapasztalhatjuk ma a hazai beszélgetéseken is. Mi ennek áz oka? Egyszerű magyarázata van: amatőrök önkéntes érdeklődésből művelik az előadóművészet különféle műfajait; a felkészülés valamennyi folyamatában aktívan részt vesznek, van erről mondanivalójuk, szívesen beszélnek is róla. S mindhogy általában a színházi-irodalmi „szakmához” nem esik közel hétköznapi foglalkozásuk, természetesen nagyon sokat kell dolgozniolc, amíg a teljes művek megértéséhez, korban és környezetben való elhelyezéséhez eljutnak. Röviden: az amatőrnek — ha valóban érdekli a színházi munka — sokat kell tanulnia. Tanulás közben olyan ismereteket szerez, amelyeket nemcsak színpadi munkája közben, a felkészülés során és az előadásokon hasznosíthat, hanem mindennapi környezetében is. A közösségi művelődés egyik forrásaként ennek a jelentőségéről szólunk ezúttal. Hatalmas — ma még részben kiakná:atlah — szellemi tartalék ez. Jól kell vele gazdálkodni, mert általa előbbre léphet az egész közművelődésünk. Hiszen azok a gondolatok és ismeretek, amelyeket a produkció szereplői felkészülés közben elsajá- i tanak, nemcsak a színpadon lehetnek ér- ekesek. Ahogy a minap a Népművelési In- ezetben egy ilyen jellegű tanáckozás rész- tevője megfogalmazta — „az amatőrök szellemi gyarapodása a mindennapi életben is kamatoztatható.” Egyetlen példát szemléltetésképpen: Mielőtt Tatabányán bemutatták az „Ubu király” című francia szatirikus bohózatot, a szereplők munkahelyükön elbeszélgettek róla a leendő nézőkkel. Beszéltek a produkció céljáról, az írójáról, a darab korabeli fogadtatásáról, általában a színpadi szatíráról, egy-egy szereplőről, — és így tovább. Közvetítették a frissen megszerzett ismereteiket. S ezzel abban segítettek, hogy az előadás nézői mélyebben, alaposabban megismerjék a produkció létrejöttének körülményeit; színpadi pályafutását, egész szellemiségét. Ilyen — és ehhez hasonló, ma már mind gyakrabban fellelhető — példákra gondolunk, amikor azt mondjuk, hogy az amatőr művészeti mozgalom részvevői a köz- művelődési munka aktív részesei, s nemcsak a színpadról nyújtott teljesítményük révén. Elsősorban, természetesen úgy, hiszen az egésznek a célja mégiscsak a színpad. De közben olyan értékes ismeretbeli termékek, — s nem „melléktermékek!” — keletkeznek, amelyeket fel kell használni mert együttes összegük közösségi művelődés forrásává válhat A színház — a színpad, a koncert-dobogó — az egyik legkomplexebb művészet. Mélyebb megértése, sok más ismeretet feltételez. S mennyivel jobb, mennyivel könnyebb a munkásnézőknek, ha azok segítenek feltárni előttük ezeket az ismereteket, — vagy legalábbis felhívni rájuk a figyelmet — akikkel nap mint nap együtt' dolgoznak; az amatőr-együttesek tagjai. Akár a munkahelyen, beszélgetések során, akár külön találkozásokon, egyéb alkalmakkor. Mem hinném, hogy sokat kellene gondolkodni azon, miként nevezzék el ezt az új, szélesebb körben most bontakozó művelődési formát. Öntevékeny együttesek baráti körének, mint néhányan javasolták, vagy másnak. Az a lényeg, hogy az élet a mindennapi gyakorlat — korábbi erőfeszítések eredményeként is, természetesen — ismét felkínált egy lehetőséget Az amatőrök munkája iránt mind többen érdeklődnek, s ennek az érdeklődésnek kell a jövőben formát, de elsősorban átgondolt tartalmat adni. T. L „Sziámi testvérem az országhatár" Kertész Péter költőnél Az 500 éves Michelangelo As első Pieta „Kímélet! enfll feltárja» magam*9 (Legendás paraszt volt névadóm) A szülőföldem, apám, nyám, nagyszüleim, gyerek- ori pajtásaim révén vagyok z, aki vagyok. Egyszóval zeretem Karcagot. Ez a osztalgia lemérhető a pulii somon, amikor a vonat Kisújszállásra ér, és Karcag övetkezik. Vagy mit mondák? A harangszó: itt Szent- ndrén a hét ' templomban gyüttvéve nem harangoznak nnyit, mint a karcagi kettőén. És azok a piacok, vá- árok csodálatosak voltak. ;s a dinnyék. Életemben cm ettem olyan finom diny- yéket mint Karcagon. „Meglopott fényű csillag er aranyról sárgára meszelte a történelem” (Dávid csillaga) Én a deportáláson kívül em voltam külföldön, sziá- íi testvérem az országhatár, ■nyám hazahozott bennün- et a theresíenstadti táboról, de szegény apám oda- iaradt a háborúban. Há- )m éve meghalt anyám is. kkor a karcagi tanács fel- sólított, hogy három napon elül adjam át a házat. El- itam mindent, átadtam a ikást. Azóta is lakatlan, iá már lakhatatlan is. Abut betörve, ajtó leszakítva, usztul mióta eltűnt belőle i élet. Nemrégen láttam: ltam volt szobánk közepén i nagyon szomorú lettem, agy búcsú volt Karcagtól. „Ahogy gyűlölt pizsamátok tágul egy szűkül a sóhaj melletekben” (Tüdősebészet) Sokáig, 1957—1964-ig beteg iltam a tüdőmmel, három ztendőt szanatóriumban ItÖttern. Tulajdonképpen itt tudtam meg, mi az a közösség, verset is a szanatóriumban kezdtem írni, volt időm, kibeszéltem keserveimet: a fasizmust, a megalázásokat, betegségemet... Ezeket közölte utána az Űj Írás, ezekkel szerepeltem a Költők egymásközt című antológiában, majd ezekből állt össze az 1972-ben megjelent Hangulatjelentés című kötetem is. A kötet óta egyetlen verset sem írtam. „Itthon ha lángra kap a föld eloltja a zápor S ha könnye hull a földnek, azt mondják a zápor Itthon a sár is abban bízik hogyha por lesz messze száll” (Számadás) . Vannak szomorúságaiim a várossal kapcsolatban: a legélénkebb eszű, tekintetű komák szeméből is kihunytak a fények egy idő után. Például a nagyapám csinált itt egy országosan is jegyzett nyomdát és kereskedést. Már a harmincas évekbent könyveket nyomtattak az Akadémia Kiadónak. Volt úgy, hogy egyszerre három helyi újság is mégjelent Karcagon. A század elején az Alföldön ilyen nyomda tudtommal csak a Kner lehetett. A közelmúltig keveset változott ez a város, s nem hiszem, hogy csak azért, mert tehetségesebb fiai elhagyták. Érdekes, hogy karcagival szinte mindenhol találkozni. A városkép sem változott számottevően gyermekkoromhoz képest, kivéve talán a főtér és környéke nem mindig ízlésesen alakuló arculatát. A sár és a por most is éppúgy a cipőm utasa mint gyermekkoromban volt. Ami viszont lényeges változás, az az ipar megjelenése: a HTV, a SZIM és a gigantikus gabonasiló, rizshántolő... Ez már valami. Már nem járnak el annyian dolgozni, ami azért lényeges, mert az eljáró ember nem találja a helyét. Ez a nép emberfeletti dolgokat kibírt, nekik mindenből kevesebb jutott, mint például a Dunántúlnak. Talán csak napfényből jutott sok, túlsók. „S ha akarom, holnapután éjjeliőr leszek” (Győzi a szív a tréfát) Ha megmarad Karcagon nagyapám nyomdája, belőlem nyugodt, derűs iparos ember lett volna. Szeretem a fizikai munkát. Úgy alakult azonban, hogy nagyon sokféle munkát próbáltam, de legbüszkébb a mostani szakmámra vagyok: fölcsaptam gyermeknevelőnek. Íme, az életművem: Dávid és Dóri. Verset ugyan nem írok, de ez nem program. Intenzív kapcsolatban vagyok a valósággal, s a prózára most jobban rááll a szám. Regényt írok a Kozmosz Kiadónak Parancsoljon uram címmel. Nyolc hónapig dolgoztam a fővárosban egy Shell benzinkútnál: nos erről írok, a pénzcsinálás művészeiről, a borravalós hajlandóságunkról, amit úgy húzunk magunkra, mint az első pantallót. Persze nehéz dolog... Most újságíró vagyok, van két gyermekem, néhány hete költöztünk új szentendrei lakásunkba, addig szörnyű helyen laktunk. Nem hiszek abban, hogy valaki csak író és semmi más. Valamit dolgozni, csinálni kell, s ha az er "Ml futja, még írni is. A munka tisztességére szülőföldem tanított meg. Körmendi Lajos Aki bejárta művei nyomán Itáliát, de aki csak reprodukciókból, gipszmásolatokból ismeri egyaránt érzi borzongató nagyságát, zord és fájdalmas fennségét. Lenyűgözi a nézőt és fogva tartja, hogy soha el ne felejtse a szépséget, amit a művész „a márványból kiszabadított” és élettel töltött meg. A klasszikus görög örökséget is hordozta, de annak harmóniáját már megbontja nála a nyugtalanság és a gyötrelem; nem az életöröm művésze, mint az antik mesterek, hanem a „kőbe zárt fájdalomé”. Két korszak határán élt és alkotott. A reneszánszból indult, de az érett Michelangelo már a barokk nyugtalanságát,- heves szenvedélyét is előrevetíti. Foglalkozott anatómiával, tökéletesen ismerte az emberi test fölépítését — semmit sem tartott szebbnek a természetben, mint az embert, s amint Rónay György írja róla: „szinte letépi a ruhát a testről, hogy úgy tétessen vele vallomást önnön szépségéről” — mindig jobban érdekelték művészi látomásai, mint a természet törvényei. Expresszionista volt tehát fél évezreddel ezelőtt, ez is hozzájárul, hogy olyan modernnek érezzük. A nagynak nevezett Lorenzo Medici udvari műhelyében kezdte pályáját, de érdeklődése mögött ott magasuk a zord eretnek, Savonarola félelmetes alakja is: a reneszánsz derű és a fanatikus szigor kettőssége kíséri végig életét, belső harcát e két véglet között vívja De súlyos komorságát, egyedüUéte tragikumának csíráit alkatában is hordozza Barátságtalan és bizalmatlan. Kora ifjúságától jellemzik a meg- hasonlások, váratlan menekülések, pánikszerű riadalmak, A monumentális, erőtől duzzadó alakok alkotója, valójában sérült, érzékeny lélek. Teremtő magányában éU végig életét (melyet csupán néhány barátság, elsősorban a Vittoria Colonna iránti késői plátói szerelem old föl valamennyire), de ebben a magányban, négy múzsa veszi körül: a szobrászaté, a festészeté, az építészeté és a költészeté. Bár kezdettől komor, fiatalságának hajnalibb fényeit bizonyítja az ifjú Dávid nyugodt öntudata, s a vatikáni Pieta mély, bár szelíd szomorúsága. (Erre a szoborra támadt rá nem'régiben egy elmebeteg, kalapáccsal.) Súlyos gyász, kétségbeesés sugárzik azonban két későbbi Pietajáról: a firenzei dómban elhelyezett szoborcsoportról, amelyen Arimáthiai József alakja az ő arcvonásait viseli, saját síremlékének szánta; és a milánói, ún. Rondanini Pietaról, mely nyers faragásával szinte modern műnek látszik A Firenze bukása előtti korszakban készült el Mózes szobra is: az ülő helyzetben ábrázolt népvezér csupán erő, ültében is mozgásra kész, izmoktól feszülő karja alá szorítja a kőtáblákat, tekinimrnKo «óv1 űt trolAKísM az a férfi, aki a rabszolgaságra vetett törzsből népet teremt és hazát ad neki. A firenzei San Lorenzo templom sekrestyéjében levő Medici síremlék szoboralakjai viszont évtizedekig \ké- szültek, s ha a tervezett mű egésze nem is valósult meg, a Hajnalt, a Nappalt, az Estét és az Éjszakát (valójában az élet szakaszait) jelképező alakok magukban is a nagy művész legtökéletesebb remekei közé tartoznak. Legszebb köztük az Éjszaka. Nincs terünk legnagyobb alkotásainak felsorolására sem. Festői munkái közül csupán a Sistinára vessünk egy pillantást, a vatikáni Sixtus-Kápolna felső freskósorára, mennyezetére és az oltárfalat betöltő Utolsó ítéletre. Festményei is a szobrász kezenyomát viselik, a mester elvei szerint: „állítom, hogy a festészet számomra annál becsesebb, minél inkább megközelíti a domborművet.. . mindig olybá tűnt előttem, mintha a szobrászat volna a festészet lámpása, s kettejük közt ugyanaz volna a különbség, mint a Nap és a Hold között”. Ugyanezt a szemléletet hirdetik végtelenül finom mégis magas erőt sugárzó rajzai is. Alkotásai között bolyongva csupán két példával bár, de emlékezzünk meg az építész Michelangeloról is: a római Szent Péter templom mindmáig utolérhetelen fennségű kupolája ugyanezt a monumentalitást érezteti, mely feszülő izmú szobrain látható. De szintén Rómában leljük fel ennek ellentétét: a Capi- tóliumon levő, aránylag kisméretű Campidoglio teret, ahol az elrendezés finom bája fiatal Madonnáinak arcát idézi üde ragyogásával. Rómában halt meg 1564. február 18-án, 89 éves korában. Ajándék a hosszú élet, de gyász forrása is: mindenkit eltemetett, aki közel állt hozzá, aki magányának falait ; áttörni képes volt. Gyötrődő, nyugtalan egyénisége hozza oly közel hozzánk fél évezred távolából is: minden alkotása győzelem, mert mindannyiszor legyőzte a káoszt önmagában. Ám a kitörni akaró, lobogó szellem vergődése mindig jelen van a formai szépség tökéletességében, a sima márvány mozdulni akar, a lecsiszolt felület alatt az élet lüktetését érezzük. Halhatatlanul. Tegnap, ma, holnap egyaránt időszerűen, míg érző és szenvedélyes ember lesz a földön. Bozóky Éva Mózes
