Szolnok Megyei Néplap, 1975. március (26. évfolyam, 52-76. szám)
1975-03-26 / 72. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. március 2fl. 4 A 30. évforduló . küszöbén a DÍVSZ A szovjet ifjúsági szervezetek bizottságának meghívására Moszkvába látogatott Pietro Lapicirella, a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség elnöke, aki a következő nyilatkozatot adta Andrej pravovnak, a No- vosztyi sajtóügynökség munkatársának: __A Demokratikus Ifjúsági V ilágszövetség 1975. novemberben ünnepli fennállásának 30. évfordulóját. Jubileumunkat tehát a fasizmus leverése 30. évfordulójának évében tartjuk. A DÍVSZ kidolgozta e dátummal kapcsolatos rendezvények tervét. Áprilisban Budapesten, a DÍVSZ székhelyén „kerekasztal — konferenciát” szervezünk, amelyen felszólalnak az antifasiszta harc veteránjai: politikusok, egykori katonák, írók, újságírók stb. Nyugaton mostanában sokat beszélnek arról, hogy az 1945. után született ifjúságot nem nagyon érdekli a második világháború eseményei. Ez nem felel meg a valóságnak. Ellenkezőleg. A legkülönbözőbb országok fiataljai körében óriási érdeklődés nyilvánul meg a DÍVSZ rendezvényei iránt. Mi nemcsak azt a célt tűztük magunk elé, hogy egyszerűen elbeszélgessünk a 30 év előtti eseményekről, hanem azt is, hogy ezeket az eseményeket a mával, a demkoráciáért és a társadalmi haladásáért, a nemzetközi felszültség enyhüléséért folyó harccal hozzuk kapcsolatba Az ifjúság a társadalom legmozgékonyabb része, amely az új iránt a legfogékonyabb. A nemzetközi ifjúsági mozgalomban, akár egy tükörben, tükröződnek azok a pozitív változások, amelyek az utóbbi években mentek végbe a világon. Az ifjúságnak a nemzetközi feszültség enyhülésére való törekvése mutatkozik a XI. VIT előkészítésében. A VIT-et 1978-ban Havannában rendezik. Első ízben történik meg, hogy a fesztivált nem Európában tartják meg, hanem a földgömb túlsó felén —Latin-Amerikában. Szövetségünk kezdeményezésére az egész világon most kampány folyik: „Az ifjúság az antiimperialista szolidaritásért, a békéért és a haladásért”. Szolidaritást jelent ez a tőkés országok dolgozó ifjúságának a monopóliumok elleni harcával, és azon főiskolások támogatására, akik nyugaton az oktatási rendszer demokratizálásáért küzdenek. Külön figyelmet fordítunk az ázsiai, afrikai és latin-amerikai fiataloknak a neokolonializmus elleni harcára. A DÍVSZ jelenleg több mint 200 országos ifjúsági szövetséget egyesít magában, gyakorlatilag a világ valamennyi haladó ifjúsági mozgalma együttműködik velünk. Ez nem rossz eredmény fennállásunk 30. évfordulója küszöbén. PB N, Barannyikov: Nevek az emlékműn Kik voltak ők? (2.) A hozzátartozók, 5: tok, egykori bajtársak levélhalmazából elsősorban éppen arra a kérdésre kapott válasz csendül ki, hogy kik ők, kik voltak ők? A harcosok, köztük azok is, akiknek mellét számos hadikitüntetés díszítette, arról írtak, milyenek voltak gyerekkorukban, miben tűntek ki, milyen tulajdonságaik voltak, milyen kapcsolatok fűzték családjukhoz, szüleikhez, feleségükhöz, gyermekeikhez. A legkevesebbet arról írtak a levelekben, hogy a fronton milyen hőstetteket hajtottak végre. Ám lehet, hogy ezekről a hősökről szóló levelek és visszaemlékezések, saját, frontról írott leveleik, amelyek olyannyira felkeltették érdeklődésemet, fontosabbak, mint a szerző elbeszélése olyan emberekről, akiket soha sem látott. Az ilyen irodalmi portrékban, pótolva az események, helyzetek hiányzó részeit, akaratlanul is olyan alakot rajzolhat meg az ember, amely egyáltalán nem hasonlít az eredetire, amely lehet, hogy sikerült, erőteljes alak, de már irodalmi hős, nem pedig az,, akinek neve szerepel a névsorban. De itt vannak a saját levelek, mint dokumentumok. Megcáfolhatatlan dokumentumok. És a hozzátartozók, az ismerősök levelei. A szerző nem számít arra, hogy minden egyes levélgyűjtemény, vagy. méginkább egyetlen levél teljes képet adj'on egy emberről, az olvasónak. Nem, persze, hogy nem. De az összes levél, valamennyi együtt már teljes képet nyújt mindazokról, akiknek neve ott áll az emlékművön. A világ minden hadseregében van egy szolgálati szabály: tisztelegni a szembejövő katonának, tisztelegni a katonai zászló előtt. De van íratlan szabály is. Ez vonatkozik a civilekre és a katonákra egyaránt: ha a felszabadító harcosok emlékműve előtt elhaladsz, vedd le a kalapod! Ezerszer kiérdemelték ezt. Feláldozták életüket, a jónak a gonosz fölötti győzelméért, a Szabadságért, Egyenlőségért, Testvériségért vívott harcban. „Immár 40 év telt el azóta, hogy kiköltöztünk anyám hát zából. Ez a ház a Szovjet utca 50. számú háza volt, erre a címre érkezett a levél. Édesanyám már rég nem él. Az én lánykori nevem Bor- csevszkája, ahogy az a borítékon állt, s rég, nagyon régóta egészen más nevet viselek: Zejbot. Mi több: annak a háznak a száma, amelyben most lakom szintén megváltozott. Mégis megtalált a levél. Csodálatos. Nagyon nehéz felidézni egyetlen fiam emlékét, aki odaveszett a háborúban. De es anyai kötelességem, ez az egyetlen, amit érte tehetek. Pennán e&y körülmény udlipuil hoz zavarba: az én Igorom nem volt hős, s nem tudom, végrehajtott-e egyáltalán valamilyen hőstettet. Keveset írt önmagáról. Nem akart feleslegesen nyugtalanítani. Csak halála után tudtam meg például, hogy megsebesült a kezén, hogy a Dnyeperen való átkelés közben kishíján odaveszett. Életében nem volt semmi hősi, kiemelkedő esemény. Hiszen műszaki alakulatnál teljesített szolgálatot. (P. B. megjegyzése: valóban műszakiutász alakulatnál szolgált, de végigharcolta Sztálingrádtól és Voronyezstől Belgrádig és Budapestig a frontokat, s hősiességéért, hőstetteiért kitüntették: egy, saját nevével ellátott személyes fegyverrel, „Sztálingrád védelméért” éremmel, „Harci érdemekért” érdeméremmel, a Honvédő Háború érdemérem II. fokozatával és a Vörös Zászió- érdemrenddel). Fiam, Igor Vjacseszlávo- vics Prihogyko 1919. május 6-án született. 1945. január 15-én halt meg. Korán elvesztette édesapját. Amikor Igorka 3 éves volt, férjhez mentem másodszor. Alfred Ivanovics Zejbot, abban az időben a Vörös Hadseregben szolgált. Később elvégezte a krasznodári építészmérnöki főiskola esti tagozatát. Építészmérnök lett. Szintén részt vett a honvédő háborúban, s akárcsak a fiam, mérnök-kapitány rangot viselt. Jó nevelőapja volt Igornak. Szerették egymást, jó barátok voltak. 1940-ben, amikor Igor még csak huszonegy éves volt, megszerezte építészmérnöki diplomáját. 1941. április 5-én építésvezetőhelyettesnek nevezték ki az egyik krasznodári vállalat építkezésén. Július 16-án bevonult katonának. Nyomban a Kujbisev hadmérnöki akadémiára vezényelték. A gyorsított tanfolyam elvégzése után, már 1942-ben, Igort Sztálingrád térségébe vezényelték. Többé nem láttam. Bajtársai a következőket írták tie- kem róla: Okrugin kapitány: Barátságunk még Sztálingrádnál született. Két és fél éven keresztül egy takaró alatt aludtunk, olykor egy tányérból ettünk. Nekem elesett két fivérem, de miattuk nem keseregtem annyit, mint Igor halála miatt. Szerettem, mert kiapadhatatlan életöröm áradt belőle, mert igazi emberi tulajdonságokkal rendelkezett, s nemcsak egyedül én voltam így vele. Mindenki, aki ismerte. Sztyepanov alezredes: Meghitt jóbarátom volt, finom lelkületű, rendkívül becsületes fiú. Még az Akadémián ismerkedtünk össze, s együtt vezényeltek ki minket Sztálingrád alá. Semmilyen helyzetben nem vesztette el a fejét, pihenőben pedig vidámsága, lelkes hangulata átragadt mindenkire ... Igornak rengeteg barátja volt. Többtucat nevet említhetnék. önt valószínűleg az érdekli, hogyan emlékszem én Igorkára. Megpróbálom szavakkal megrajzolni portréját. Magas, derék fiú, amikor bevonult, sovány volt, de az utolsó felvételekből ítélve, megvállasodott, kissé meghízott. Mindez annak az eredménye, hogy megféríiasodott. Szőkehajú, kifejező kék szemei hol mosolyogtak, hol ravaszkásan csillogtak, hol für- készők és töprengők voltak. Ilyenkor szürkének tűntek. Nyílt arc, magas homlok. De egészében véve arcvonásai nem voltak szabályosak: ajka telt, orra lefelé kiszélesedett, „ukrános”, ahogy családunkban morjclták, fülei kicsik. Igorom .nem volt szép fiú, de mindenki, aki ismerte, érdekes fiatalembernek tartotta. Közvetlenül a háború kitörése előtt, 1941-ben kiderült. hogy Igoromnak nagyszerű tenorhangja van ... Cjjjm jólelkű, fígvel- I lullt nies fiú volt, mindenben, amiben tudott, mindig segített társainak. A nagyravágyás teljesen hiányzott belőle. Állandóan mosolygott. Én szidom a csínytevései miatt, ő meg csak mosolyog. Nem járt a földön, hanem valósággal röpködött, mintha sietett volna élni. Hol táncolt, hol énekelt, hol meg a pianínóhoz ült, és valami vidám dalocskát játszott. Mindig csak vidámat. Az én emlékezetemben ő még mindig kisfiú. Sok jellegzetes, számomra nagyon kedves epizódot őrzök ebből a korából. (Folytatjuk) GYORSÄTRAKÖ LENGYEL HAJÓK. A lengyel hajógyárakban jelenleg egész sor un. „Ro—Ro” típusú hajó készül, amelyek jellemző tulajdonsága az igen nagy rakodósebesség, még a kezdetlegesebben felszerelt kikötőkben is. A hajók lenyítható fara sikeresen helyettesíti a rakodópartot. Éppen ezért különösen hasznosnak bizonyulnak a járművek, mint például a gépkocsik, vontatók stb. szállításánál. Könyv alakban Visszaemlékezések az okinawai csatára Japánban megemlékeztek az amerikai csapatok okinawai partraszállásának har- mindcadik évfordulójáról. Ebből az alkalomból 516 oldalas könyvet jelentetett meg Nahának, a sziget fővárosának tanácsa. A könyv azoknak a szigetlakoknak visszaemlékezéseit tartalmazza, akik átélték az „okinawai csatát”, s nem utolsó sorban a Naha ellen intézett amerikai légitámadásokat és bombázásokat. Az Okinawán tartott megemlékezések során újult erővel hangzott el az a követelés, hogy harminc évvel a háború befejezése után távolítsák el az amerikai támaszpontokat és csapatokat a szigetről, KÉPERNYŐJE ELŐTT Különböző vizsgálatok is igazolják, de magunk is tapasztalhatjuk, hogy a képernyőn elhangzott szónak, amikor egyszerre milliók hallják és természetesen látják is azt, aki beszél, milyen mozgósító ereje van. Az egyenes adásban továbbított esemény hatása szélességben és mélységben is a többszörösére emelkedik. A tévénézőnek egyébiránt természetes igénye is, hogy jeles társadalmi események, történések fül- és szemtanúja lehessen a televízió segítségével. Hisz a tömegközlés legfrissebb eszköze épp ezért a többletért, a „teljes” jelenvalóság érzetének többletéért született meg annakidején, s varázsát napjainkban is elsősorban ennek a tulajdonságának köszönheti. (Csak erről mostanában mintha kissé megfeledkeznének a televízióban!) Tanácskozik a kongresszus Ezért volt örvendetes, hogy a televízió az elmúlt héten bátran vállalta a jövőnket meghatározó társadalmi esemény, a pártkongresszus nyitányának és záró akkordjának helyszíni közvetítését, megajándékozva ezzel nézőit, milliókat a közvetlen „jelenlét” varázsával. A kongresszusi terem falait olymódon tágították ki a kamerák, hogy befért oda az ország apraja-nagyja. S az elhangzott szavak, gondolatok menten milliók közkincsévé váltak. De túl az egyenes adás közvetlen varázsán a televízió napi összefoglalói is híven adták vissza a jelentős társadalmi esemény hangulatát, gondolati „kivonataiban” mindig a lényeget tömörítette. Mozgékony és gyors volt a közreműködése a kongresszus eseményeinek megfelelő tálalásában. Bravúros módon — rádiós gyorsasággal, pedig a televízió technikai apparátusa ma még mennyire nehézkes — közvetítette például Leonyid Brezsnyev elutazásának, búcsúztatásának pillanatait. Mindent egybevetve: hogy az elmúlt héten oly sokfelé — utcán, üzemben, munkahelyen, családi“ és baráti körökben — szóbeszéd tárgya lett a kongresszus, abban a televíziónak kétségtelenül nagy a része. Kamerával Tanzániában Érdekes film került kedd este a képernyőre, mondhatnám azt is, rendhagyó riportfilm. Eredetileg nem is nekünk készült, magyar nézőknek, Tanzánia rendelte magának a mi televíziósainktól. Mégis, hogy láthattuk, számunkra is hallatlanul érdekes volt. Hisz egy távoleső, afrikai, független ország életét átformáló kezdeményezésről adott tájékoztatást Sugár András, Szinetár Miklós és Ráday Mihály filmje: megismertettek bennünket az újamaa-falvak életével, a termelőszövetkezeti társulás sajátos tanzán formájával, hogyan kezd új életet vidéken, szinte középkori elmaradottság után, saját lábára állva a több mint tízmilliós tanzán nép. A politikai témájú első résznél azonban még izgalmasabb csemegét, kínált a film második része, amelyben az Arusha környéki vadrezervátumba látogattak a film készítői, s a vadállatok paradicsomában kényükre, kedvükre kaphatták lencsevégre Afrika nagy vadjait. Mintha egy óriási állatkertben sétáltunk volna! Azt hiszem, a televízió legszorgalmasabb nézői, a gyerekek is szívesen gyönyörködtek volna a nekik különösen kedves látványban. Csakhát a film késő esti vetítése ettől a gyönyörűségtől megfosztotta őket. Bízom benne, hogy egy vasárnapi televíziós matiné műsorban ismétlésként a gyerekek is találkozhatnak majd Afrika jellegzetes állatvilágával. Táncok eredetiben Nemes vállalkozás a televízió, a Népművelési Intézet, az Akadémia Népzenetudományi Intézetének közös cselekedete, hogy a nép körében még élő, eredetiben fellelhető táncokat, a különböző tájak táncait csokorba szedje, és a képernyőn átnyújtsa a nézőnek; hogy elvezessen bennünket ahhoz a forráshoz, amelyből műkedvelő és hivatásos táncegyütteseinek is merítettek és merítenek, a nép minden kozmetikázástól mentes kifejező mozdulatvilágához. Az elmúlt héten a Nyírségbe látogathattunk el, s szinte nem akartam hinni a szememnek. Hetven körüli öreg pásztoremberek mily, hetykén járták, milyen fürgén mozgott a lábuk, és az egyes figurák is mennyire plasztikusan, milyen formásán rajzolódtak ki. Rokonszenves népi táncosokat ismerhettünk meg, de túl ezen — úgy hiszem — a sorozat értéke, érdeme az is, hogy ismételten bizonyítja: valóban gazdag és pompás az a mozgásvilág, amelynek egy- egy eleméből ki tudja hány és hány táncváltozat született, hány és hány táncot készítettek a hivatásos „táncfaragók”. Egy valami azonban kissé zavart. A túlzottan natrurális környezet. A táncosok zöld mezőben, ugyanakkor beöltözött zenészek kíséretével ropták a táncot. Ugyanez nem hatna természetesebben egy ízlésesen berendezett teremben? Magazin és Faletta A képzőművészet kedves és gyakori vendég a képernyőn, sokféle változatban szerepel. És szerepelt a múlt héten is. E tárgykörből csupán két prógramot emelek ki ezúttal, a szombat délutáni Művészeti Magazint és a vasárnap esti Palettát, amelyet a Hazánk, Magyarország sorozatban láthattunk. A televízió képző- művészeti folyóiratáról, megújult folyóiratáról csak jót monduhatok: tartalmában frjss, megoldásaiban változatos. Együtt halad az eseményekkel, lásd ezúttal a Munkásmozgalmi Múzeumban tett látogatást. Színes riportok gazdagítják, melyek közül kiemelném a Károlyiszoborról készített riportot, közreműködött a kiváló politikus felesége. Általában közvetlenebb és szemléletesebb lett a Magazin. Nem köti már galléros kimértség és nem asztal mellett akarja „elintézni” a képzőművészet eseményeit. Kimozdult térben és időben, élettel telt meg, vitálisabb lett. A Paletta viszont — sajnos — csaknem beleveszett a modorosságokba. Legfeltűnőbb hibájaként róható fel a képzőművészet alkotásairól készült montázsnak, hogy rendezője — operatőre, Nemé- nyi Ferenc, nem tudta eldönteni, hogy végül is ml érdekesebb: az alkotások körül tibláboló fotóriporternő vagy maguk az alkotások. Röviden Sokat ígérő kísérletek a különböző szakmák, foglalkozások szépségeit kifejező dokumentumfilm-etűdök, azaz röpke filmesszék az emberi munkáról. Dobray György a pékmesterség, Zöldi István az esztergályos szakma szépségeit énekelte meg látványban, Szabó Árpád a színek mestereit mutatta be egyéni látásmóddal. V. ML
