Szolnok Megyei Néplap, 1975. március (26. évfolyam, 52-76. szám)
1975-03-23 / 70. szám
T975. március 23 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP DONÄTH GYULA RAJZA „Mi Szeghalmi János és Tamás... adjuk értésére kinek kinek ez leveliinket rendiben A tiszafüredi jobbágyok földvásárlási i XVIII. században ?* Tiszafüred a török harcok, a szabadságmozgalmak, a meg-megújuló járványok hatására a hódoltság idején többször elnéptelenedett, de nagy határa, az itteni tiszai átkelőhely, a falun átvezető kereskedelmi út minden időben nagy vonzerőt gyakorolt a 'népesebb északi megyék mozgékohyabb lakosságára. A falu többszöri elnéptelenedés után 1691-ben népesült be utoljára, amikor főként borsodi kálvinisták települtek ide, akik a vallásüldözés következtében kényszerültek előző lakóhelyeik elhagyására. Az itteni földesurak református vallása szabad. vallásgyakorlásukat a földesurak erdélyi lakóhelye pedig a viszonylag zavartalan gazdálkodást tette lehetővé. Az új telepesek a XVIII. szazad elején ritka kísérletre szánták magukat. Erdélyben élő földesuraikkal egyetértésben szerződést kötöttek a tiszafüredi határ megvásárlására. A fennmaradt dokumentumok révén nemcsak az adásvétel feltételeit, hanem a vásárlók nevét és egyénenként a vásárlásra fordított pénz összegét is ismerjük. A jobbágyok részéről teljesen érhető a földterület megvásárlása: így akartak a földesúri kötöttségektől mentesülni. De vajon miért szánták magukat birtokuk eladására a földesurak? Joggal feltételezhetjük, hogy a szerződés a földesurak indokait nem tartalmazza a valóságnak megfelelően. A fő ok — és ezt a szerződés nem is foglalhatta magába — a török kiűzése utáni, az addigi magyar történelemben teljesen szokatlan helyzet lehetett. A Habsburg-udvar ugyanis a felszabadított területeket új szerzeményként (neoaquistica), mint fegyverrel meghódított területet kezelte. A visszafoglalt területekre igényt tartó nemességnek a birtokhoz való jog igazolása mellett fegyverváltsá- got (jus a rí nevűm) kellett fizetni, mely az egyes birtokok , értékének kb. 10 százalékát jelentette. A birtokok visszaváltási kísérlete azonban nem hozta meg az osztrákok által várt eredményt. A tiszántúli birtokosok közül 1690—1700 között senki sem jelentkezett, hogy birtokait visszaváltsa Ebben az időszakban a volt hódoltsági területen a nemesek birtoklási joga nem volt biztosítva. Logikusnak látszik, hogy bizonytalan birtokaikért pénzt akartak szerezni. Így kerülhetett sor 1701-ben, majd 1702-ben a tiszafüredi jobbágyok és földesuraik közti adásvételi szerződés megkötésere. „Mi Szeghalmi János és Tamás fiainknak, és mind Két ágon lévő maradékink- nak... adjuk értésére kinek kinek ez leveliinket rendiben. Hogy mi.. Füred nevű falúnknak és Köcs nevű prae- diumunknak... lakó helyünknek távulvaló lételétől viseltetvén, akarván jobb és közel való hasznosabb jószágot szerezni, adtuk el, ugyan azon Füred nevű egész falunkat és Kócs nevű puszta praediu- munkat.„ ugyan mostani fő bíró Erögh István uramnak, és közönségesen ott lakos uraiméknak.„ 2100 idest Két ezer száz forintokon, örök áron, és megh másolhatatla- nul.„" A vásárlásban 159 jobbágy vett részt, akik 1701-ben és 1721-ben a vételár több mint kétharmadát kifizették. A vásárlásban sok olyan család vett részt, kiknek leszármazottjai még napjainkban is Tiszafüreden élnek, pl. Szö- vetes, Tapasztó, Fazekas, Csontos, Csala, Tarjányi, Soltész, Nyíri, Deák, Csorna, Bajza, Fodor, Dögéi, Mohácsi, Hajdú stb. A szerződést a fürediek részéről Lajos István főbíró (a szövegben Erögh István néven szerepel), Szoboszlói Péter jegyző, Hadi János, Szö- vetes György és Tarkos János esküdtek kötötték meg. A frissen szerzett földön azonban nem gazdálkodhattak sokáig zavartalanul. 1706- ban Rabutin vezetésével a rácok pusztították el a falut, a közeli borsodi falvakba me- | nekült lakosok csak 1710 után térték vissza. 1733-ban az eladók egyik leszármazottja, Veres László perbe fogta a jobbágyokat, és a vármegyei törvényszék ítéletének értelmében Tiszafüred ismét földesúri joghatóság alá került. Az addig sajátként használt földért ezután évi 300 forintot fizettek a jobbágyok, majd miután az egész határ Veres László kezére került, évi 1000 forintért adta bérbe a füredieknek. A XVIII. század közepétől már kilenceddel adóztak a jobbágyok. A hajdani vásárlók körében azonban apáról fiúra szállt az a hagyomány, hogy a füredi határ az itteni emberek tulajdona. Többször fellázadtak, majd pereskedtek elveszett jogaikért. 1852-ben, a Bach-korszak nemesellenes hangulatát kihasználva hitelés levéltári másolatot szereztek a XVIII. századi szerződésekről, de a pereskedésben részt vevő községi vezetőket részben ■ megfizették, részben bebörtönözték — minden maradt a régiben. Ezeket az embereket nevezi a tiszafüredi hagyomány Kócskeresőknek. Az idős füredi emberek az egyik pereskedőt is ezzel a ragadványnévvel emlegetik: Kócskereső Katona János. Dr. Füvessy Anikó Thiery Árpád: Egy hölgy Venezuelából A szokása szerint koráb- A ban érkezett. Moszkvai mérnökvendégéi várta. A hallban hátradőli egy kékhuzatú plüsszéken, lábait átvetette egymáson. A homályos terem sarkaiban elvesztek a barátságtalan bútorok, a tapétús falak megfakultak, mint egy század- eleji színmű díszletei. Bodnár nem értette, hogy a moszkvaiak miért szeretik ezt a szállodát. A nő egy oldalajtón lépett a hallba. A rossz világításban kivehetetlen volt az életkora, a rövid szőrmekabátban és bokáig érő szarvasbőr szoknyájában testformájával együtt eltűnt a járása. Idősebb pincér érkezett a nyomában. A teát hozta. Bodnár örült a fordulatnak. Egyedül érezte magát a hatalmas, kietlen teremben. A nő leült szemben, a háromágú falilámpa alá. Arca a gyönge fényben maga volt a megtestesült múlandóság, Bodnár arcfigyelő ember I volt. A nőre pillantott futólag: Kissé megpróbálta az idő, állapította meg magában. A nő arca gondolkodóba ejtette, mégis a mozdulatot ismerte föl: ahogy megfogta a teáscsészét, megemelte, és a szájával föléje hajolt. A lány a szemben levő házban lakott albérletben, egy katonatiszt hozta át magával egy erdélyi nyilvános- házból, de sorsára hagyta. Magányosan élt, türelemmel várta a háború végét. Az estéket náluk töltötte. Körülülték az asztalt, és a szacha- rinos teát szürcsölgetve a havasokról, Tusnádról, Temesvárról és a Bégáról beszélgettek, ahol Bodnár anyja fiatal korában többször megfordult. Bodnár tizenhat éves villanyszerelő inas módjára ült esténként a lánnyal szemben, arcán egy kis erőltetett szemtelenséggel, és anélkül, hogy az anyjának fogalma lett volna erről: magába fogadta a lány elválasztott, sima haját, kissé elálló kagylófüleit, vastagszélű, csüggedt száját, csontos, ikonformájú arcát. A pincér szolgálatkészen meghajolt. — Uram? Bodnar felpillantott. — Ki az a hölgy odaát? — kérdezte. — Egy özvegy Venezuelából. — Aha... — bólintott Bodnár helyeslőén, mint aki ezt a választ várta. A pincér úgy állt, mint egy leeresztett szárnyú, öreg madár, mégis valamiféle reménnyel. Sőt repülésre készen. — Tetszik neki üzenni valamit? — kérdezte. B odnár a nőre nézett, és megpillantotta azt, aminek a megértéséhez sok évvel ezelőtt még gyönge volt: a távolban tanyák füstölögtek, a keményre fagyott szántóföldről hatalmas, fekete varjak rebbentek föl, a lány arca megnyúlt az utazástól, és bekor- mozódott a vonat tetején, a lábai idegenül, már-már szánalmasan mozogtak a magasszárú cipőben. Mindkettőjükben feltámadt a kétség, hogy lesz-e majd, aki befogadja őket, vagy pedig az idők végezetéig bolyongnak a fagyos tájon álmosan, és tiszta ágy után vágyakozva, amikor a tanyaudvaron észrevették őket a komondorok, és csaholni kezdtek. A lány megszorította Bodnár kezét: — Azt fogjuk mondani, hogy az öcsém vagy ... A pincér meghajolt a túlsó oldalon. — Az a kopaszodó úr érdeklődött ön után — mondta. A nő Bodnár felé fordult, a hosszú idő után visszatérő ember pillantásával, amikor mindenkit ismerősnek érez, de ezzel az érzelgősséggel együtt megszületik benne a gyanakvás is. — Ki az a férfi? — kérdezte. A pincér is Bodnárra pillantott. Felhúzta a vállát. — Fogalmam sincs, kérem — mondta, és magához vette az üres teásedényeket. A nő leakasztotta a nyakában függő miniatűr töltőtollat, a retikül mélyéből kis noteszt húzott elő, kitépett belőle egy lapot, ráfir- kantott valamit, majd gyors, elégedetlen mozdulattal, mint aki egy pillanat műve alatt megbánta: összegyűrte a papírt. Átnézett Bodnárra. Arca figyelmes volt, mintha egy megfejtésre váró dalt hallgatott volna. A férfi áliáig [ növesztett ősz oldalszakálla, a feje tetején fehér lő kopasz folt, az évek folyamán kihegyesedett orr idegen volt, de a tekintet furcsa szigorúsága, mely megmaradt a múltból: kétséget támasztott benne. Töredékek bukkantak fel. Egy régies szoba elmosódó tárgyai, a tehervonat kormos, fojtogató füstje, egy kis fiatalember, aki minden áron villamosmérnök szeretett volna lenni, hatalmas, fehér kutyák csaholása, kehely alakú teáscsészék és valamiféle kényszer s félelem egy ostoba kis levél miatt. Gyötrően töredékes volt. Hiába próbálta egymáshoz illeszteni: szétestek és tehetetlenül visszahullottak. Oldalt fordult. A fény úgy esett az arcára, hogy az orra mellől kilátszott a kis szemölcs. A nő bizonytalanul elmosolyodott, de tudta: öreg már az ilyen mosolyhoz. Bodnár most már mindenre pontosan emlékezett Az anyja este megtalálta Klári céduláját; ..Holnap Szolnokon az állomásnál várom ...” — Mi ez? — kérdezte döbbenten. Bodnár nem mert válaszolni. Anyja kicsomagolta a hátizsákot, lefeküdtek aludni. Éjszaka Bodnár felkelt, mindent óvatosan visszarakott a hátizsákba és megszökött. Kora reggel a szolnoki állomáson az orosz katonai járőr igazoltatta. A lebombázott állomás mögé kísérték. Százan lehettek. Szuronyos őr vigyázott rájuk, a bajusza minden kérdésre elmosolyodott: — Kicsi robot... Egész nap lőszeres ládákat hordtak a cukorgyárban. Kegyetlenül nehéz, kemény ládák voltak. Rendes ebédet kaptak, alkonyat után, amikor befejezték a napi munkát, vacsorát is. Este visszakapta hátizsákját. Aliig felfegyverzett katona kísérte vissza az állomásra Nehéz, fénylő díszkard lógott az oldalán, géppisztoly a vállán, pisztolyok és kézigránátok az övében, a hátizsákban kenyér és konzerv helyett lőszert cipelt. Kamasz volt ő is, de erős karjai, mellkasa valósággal feszültek a vászonzubbonyban. Nyugtalan vizslaszeme, szőke dróthaja volt. Keveset beszélt, ha mégis: krákogva, legtöbbször azonban hallgatott, s bujkáló mosollyal figyelt. Az arcában volt valami, ahogy Bodnárra nézett, s az övében is lehetett valami kölcsönös. F ény alig volt az állomáson. Az egyetlen épségben maradt vágányon tehervonat vesztegelt. Bodnár a vagonok mellett mászkált s izgatottan kérdezősködött. S akkor az egyik vagon tetejéről Klári kiáltott. Felkapaszkodott melléje. A hátizsákot és a lány kofferjét felhúzott lábuk alá szorították. A lány kabátja összegyűrődött, a nyúlszőr prémnek vonatfüst szaga volt. Egymás mellett kuporogtak a zsúfolásig telt vagon tetején. Bodnár úgy érezte; nem több az egész élete, mint a saját óriási szívdobogása. Maga előtt látta a lányt, ahogy látni szokta otthon : pongyolában, kissé borzasán, filmszínésznő módjára, lassan nyújtott lépésekkel, mintha egy palota lépcsőjén haladt volna lefelé, olajfényű szemében a szörnyű mélységgel, amibe minden alkalommal belezuhant és elveszett. A vonat tetején kuporogva biztos volt: nő soha többé az életben ilyen közel nem lesz hozzá. • A lány magához húzta. — A legközelebbi állomáson leszállunk, és keresünk valahol egy ágyat, mert álmos vagyok — mondta. Kinyílt a liftajtó, és Bodnár moszkvai mérnökvepdé- ge lépett ki. Szélesen, tárt mozdulatokkal közeledett. — Jánosom!... Jánosom !... — kiáltott messziről örömmel. Bodnár mielőtt felállt, futó pillantást vetett a venezuelai nőre, s okosan úgy gondolta: olyan volt ez, mint egy bonyolult pályaudvar, ahol minden a sínek és váltók acélszorításán múlik. A moszkvai mérnök ka- maszosan sugárzó arcára pillantott, majd tekintete lecsúszott a vodkásüvegre, amely úgy dudorodott ki a zsebéből, mintha a legutóbbi találkozásból maradt volna meg. Bodnár arca felderült. Megfeledkezett a gyomor- bántalmairól: sültek szagát és italok nemes ízét érezte. A mérnök fehér ingéből, nyakkendőjéből s az arcáról kesernyés mandulaillat áradt, Megölelték egymást, RÉVÉSZ NAPSUGÁR RAJ ZA A mozdulat olyan volt, amilyenre ritkán sikerülnek az üdvözlések. Benne volt a rájuk váró teljes nyolc nap: a feszültségekkel telt hétfő, a kedd, a szerda, a csütörtök, benne volt, hogy ezen a négy napon annyi idejük sem lesz, hogy eszükbe jussanak a fiatal évek, amikor még minden vaskosan és elérhetetlenül állt a távolban, de benne voltak a negyvenbe éves férfiakhoz nem illő komolytalanságok is, a fáradt, rossz órák, és az esti társaságok, amikor szó sem esik majd a villamosiparról, csak élnek, élnek.,.
