Szolnok Megyei Néplap, 1975. március (26. évfolyam, 52-76. szám)

1975-03-16 / 64. szám

1975. március 16. SZOLNOK MEGTEI NÉPLAP 9 Az édesfiú Somogyi Árpád szobrászművésznél Szakonyi Károly: Fehér folt — Kérem, beszéljen az in­dulásról! — Szívesen, bár nagyon szegény világ veti körül: egy darab guminak, bádogdoboz­nak értéke volt akkor. Ügy éltem, mint a többi szegény­sorsú gyerek. A karcagi pos­tával szemközt áll egy szob­rom, a Libapásztor leány: az életem egy darabja. A Vasút utcán laktunk, közel a libalegelőhöz, nap mint nap láttam azt a leánykát. Én pontosan emlékszem min­denre, ma is tudom a Vas­út utca lakóinak nevét. Ta­lán ebből a gyermekkorból ered, hogy „sültrealista” va­gyok, ahogyan azt Veres Pé­ter mondta. Móricz könyveit faltam. Amikor megjelent á Rózsa Sándora, én három nap múlva habzsoltam. Alig múltam tízesztendős, de már dolgozgattam Kántor bácsi fazekasműhelyében, érdekelt a kerámia, első szobromat is nála csináltam tizenegy éves gyerekként. No és a rajztanárom, Tőkés Sándor! A nagybányai festőiskola tag­ja, igen jó festő volt. — A karcagi gyermekévek után?... — Nagy szerencsém volt, mivel a fővárosba kerültem, a Győrífy Kollégiumba. Az slőtte levő zavaros világ hir- ;elen letisztult, talán túlsá­gosan is. A politika mézes- íetei voltak ezek. Később jersze jöttek a gondok, aho­gyan az a mézeshetek után enni szokott. A kollégium­iak igen nagy volt a von- :ása, s én külön büszke vol- am, hogy karcagi emberről levezték el. A Képzőművé- zeti Főiskolát nemigen sze- ettem, mivel csengetésre :ellet,t menni rajzolni. Szob- ászként mégis rendkívül si- .eres* volt az indulásom, hi- zen az én népies szemléle- em, s az akkoriban uralko- ló szocreál jól megfért ben- íem: két szobromat rögtön elállították, az Agronómus ínyt például a Parlament érre, a Földművelésügyi linisztérium elé. Ezután jött 'tvenhat, s én válságba ju- ottam. — Hogyan sikerült ebből ilabalnia? — Nehezen. 1957 tavaszán ott az avantgarde szabad­A Gondolat Könyvkiadó­nál jelent meg Nemeskür- ty István Felliniről szóló könyve, a népszerű „Szem­től szemben” sorozatban. Szemtől szemben érezhe­ti magát az olvasó a világ­hírű olasz filmrendezővel, ahogy a szerző bemutatja Fellini életét, munkásságát 1938-tól kedve. Attól a dá­tumtól, amikor a tizennyolc és fél éves Federico a nagy keservesen megszerzett érettségi bizonyítvánnyal a zsebében, búcsúzás nélkül, elindult a szülői házból, Riminiből Firenzébe — éle­te nagy álmát, az újság­írást valóra váltani. Mind­ez persze a valóságban ko­rántsem volt olyan egysze­rű és szép, mint az álmok­ban. Előbb Firenzében egy gvereklapnál fantasztikus képregényeket rajzol. „Ez az első lépcsőfok a filme­zés felé.” Hat hónap múl­va búcsút mond Firenzé­nek, Rómába indul. Itt előbb a Popolo di Róma lapnál dolgozik, majd egy vicclapnál „lelki klinika” rovatot alapít. A színes cikkek témáit éjszaka is nvitvatartó presszókban gvűjti össze. Erről így vall: .'Kávéházak és vendéglők körül csellengtem, karika­túrákat rajzoltam és ízlés­telen bábúkkal mázoltam tele a kirakatok reklámfa­lait. .. gyökeret vert ben­nem a magányos és elha­gyatott éjszakai város ké­Könyvjelző Fellini pe”. Hogy milyen mély gyökeret vert benne ez a látvány, azt igazolják a né­zők által is jólismert Róma, Cabíriai éjszakái című fil­mek egyes filmkockái. 1939-től afféle „bedolgo­zóként” epizódokat ír ba­rátja, Erminio Macario filmjeihez. Később forgató- könyvek írásában is közre­működik. Reklámműsorokat ír a rádiónak, s ennek ré­vén ismerkedik meg későb­bi feleségével Giuletta Ma­sinával. A világháború után Fellini egyre jobban a filmezés vonzásába kerül. 1947-ben készíti első önálló alkotását. Címe: A csoda. Ezután már végleg a film­nél marad, forgatókönyve­ket ír, rendez — minden különösebb siker nélkül. A „csoda” még várat magára. Végre az 1954-ben forga­tott Országúton egycsapás- ra világsiker. A film témá­ját, anyagát Fellini már évekkel előbb összegyűjtöt­te, de a forgatókönyv so­káig csak az íróasztalán porosodott. A rendező neve ismertté válik az egész vi­lágon, s a további forgatá­sokhoz már Olaszországban is könnyebb barátokat, tá­— Inkább a másét kevés­nek. De erről inkább a vá­ros tehet. — Hm... — Innen a Rózsadombról — ahol lakik — milyennek látszik Karcag? — Otthoniasnak: régi ut­cák, régi építészet, Kántor bácsi... Annyi szép van ott számomra, hogy a város urbanizációs elmaradottsága nem zavar, örülök, hogy az emberek jól élnek. Számom­ra Karcag nem üres és sá­ros város. Még azt is reá­lisnak tartom, hogy művé­szek éljenek ott. Szerintem Karcagon is lehet valaki jó szobrász. Ha jó a szobor, mindegy, hogy a Kunságban vagy a fővárosban csinálták. És ott azért van tradíció is, hiszen Győrffy István vagy Németh Gyula neve orszá­gosan de Európában is ko­moly rangot ad hazánknak. Karcag olyan etnikai egység, melynek karaktere van. Mi­csoda népművészet van ott! Micsoda hímzőasszonyok 1 Az a remek népi építészet! A régi ácsok milyen gyönyö­rű fejfákat, kapufélfákat csináltak! És a fazekasok! Van örökség. És a karcagi szik a szellemi életet tekint­ve igencsak gazdag termő­földnek bizonyult ezidáig. mogatókat találni. A siker Fellininek is új lendületet ad a kibontakozáshoz. Sor­ra elkészíti a nálunk is be­mutatott filmjeit, a Cabíria éjszakáit, Az édes életet, a Nyolc és félt, a Júlia és a szellemeket, A bohócokat, a Rómát. (Legutóbbi filmje, az 1973-ban forgatott Amarcord az idei Oscar- díj egyik várományosa.) Az újságírónak készült Fellini végül is a filmezés révén lett világhírű. Film­jeit, amelyek a filmművé­szet jeles alkotásai az egész világon ismerik, nézik. Si­kere abban rejlik, hogy a néző ott érzi maga előtt az alkotót, s nemcsak azért, mert egyes filmkockákon saját élményeit eleveníti fel, hanem mert a valósá­got előítéletek nélkül, tisz­tán ábrázolja. Nemeskürty könyve Fel­lini izgalmas művészi pá­lyájáról, kudarcairól, sike­reiről ad számot — néhol kissé ironikusan, máshol elmélyült gonddal. Részle­teket közöl forgatókönyvek­ből, ráadásul gazdag kép­anyag teszi élvezetesebbé az olvasást. A kötet végén a filmrendező életének, művészetének fontosabb adatait összegzi a szerző, felsorolja a felhasznált for­rásmunkákat, s a Felliniről eddig megjelent irodalmat. A „Szemtől szemben” Fel­ni könyve érdekes, infor­mációkban gazdag olvas­mány. — Ellehet itt néhány napig a községben, ha kedve tart­ja — mondta a tanácselnök. — Szállás akad, van vendég­szobánk. De a koszttal baj lesz. Hacsak Meklerné nem vállalja. Főzött már a va­dászidényben is. Vendéglőnk ’nincs. Az italboltban csak kolbászt lehet kapni meg májkonzervet. Üzentek Meklernének, hogy lenne egy kosztosa. A su- hanc elég sokára érkezett vissza. Azt mondta, este nyolcra vár. — Erre menjen — magyarázta a suhanc —, egészen a kövesút végéig. Lesz egy dűlő, már a fák között. Nincs is ott több ház. Benn az erdőben. Alkonyatig még volt időm. Bejártam a községet. Zeg­zugos utcák vezettek a ta­nácsháza előtti térségből szerteszét. A legtöbb zsák­utca volt: egy darabig vörös kőből épített kerítések kö­zött kacskaringóztak hegyre föl, völgybe le, aztán várat­lanul egy udvarba torkolltak. Sok nádtetős ház akadt, me­szelt homlokzatán névvel, évszámmal. A falut erdő fog­ta közre, gyertyánok, töl­gyek, de a szélén akácok nőttek, ritkásan, besorjáztak a temetőbe is. A temető, a dombon, békés ligetre emlé­keztetett. Kőből épített, va­kolata hullott halottasháza is inkább présháznak tetszett. Az emelkedőről a termőföl­dekre lehetett látni, már ara­tás után járt az idő, a tar­lóra kihajtották a gulyát meg a birkanyájat. Felhőt­len délután volt, sétáltam a sírok közti utakon, a magas fűben. Kamillavirágok bok­rai nőtték be az ösvényeket meg az elhagyottabb sírdom­bokat, a békességben sűrű méhrajok döngtek. Vala­hányszor egy-egy községbe vetődöm, ellátogatok a te­metőbe, a nevek, a születést és a halált jelző évszámok, a feliratok sok mindent el­árulnak a településről. A síremlékek is. Az időrágta fakeresztek, a műkő vagy márványobeliszkek, a krip­ták. Itt is akadt néhány kü­lönlegesség: az 1918-as év­ben eltemetett tizenegy szerb nevű férfiú sírja, 30—35 évet élt meg mindahány. Aligha­nem a spanyolnátha ragad­ta el őket, idegen földön, fogságuk idején. Arrább puszta jel — megfeketedett kereszt: tíz ismeretlen ma­gyar katona fejfája; 1945- ben estek el, ide temették őket, közös sírba. Egy már­ványlapon pedig érdekes fa­ragás: gerendákból ácsolt műhely, sínpár fut a bejá­ratához, mellette félig kész kocsikerék meg egy fűrész. N. N. BOGNÁR ÉS ASZTA­LOS. Aztán egy másik em­lékmű — ügyes kőfaragó ké­szíthette ezeket a környé­ken —: hullámokból görcsbe meredt kéz nyúlik ki. A szürkés kövön a felirat: MEKLER ADÁM 1921—1958. Ciprusbokor takarta el a sír lábát, közelebb akartam menni, de egy asszony lé­pett ki a bokor mögül, vi­lágos nyári kendője, amint fordult, elfedte arcát. Lo­csolókannát hozott, megön­tözte a sírt, majd a rozsdá­sodó konzervdobozból kivet­te a hervadt szarkalábcsok- rot, és friss virágot tett a helyébe. Álldogált egy ki­csit, áhítatban. Amikor odábblépett, láthattam a mozgásáról, hogy fiatal. Bal kezével gyengéden érintette a sírkövet, akárha simogatta volna. Felvette a kannát, s könnyű léptekkel elindult a kamillavirágos csapáson. Már távolra kerültem, nem akar­tam zavarni. Elindultam én is az erdő mentén,^ a házak felé. Követve a suhanc útmuta­tását, alkonyat után letértem a makadámról a dűlőre. In­kább vízmosás volt, de sze­kerek is járhattak rajta, be­vezetett a fák közé. Sötéte­dett, féltem, nem lelem meg a házat. De hirtelen tisztás­sá ritkult az erdő széle, sö­vény kerített egy füves ud­vart, félig leeresztett zsalu mögül fény világolt. Bemen­tem. Tartottam a kutyától, de az ebet bezárták a ház­ba, amint kopogtam az aj­tón, csaholt odabenn, női hang csitította. — A vacso­ravendég volnék — szóltam az asszonynak a kitárt aj­tóban. Korra már nem lehe­tett fiatal, de csaknem kis- lányosan kicsiny volt, ho­mokszínű haja simán, lazán leomlott a halántékára, konty fogta össze a tarkójá­nál. A kutyát beparancsol­ta egy helyiségbe, s been­gedett. — Tessék — mond­ta —, már megterítettem. A konyhában. — Az előtér fa­lát agancsok, kitömött ma­darak s egy vadkan feje dí­szítette. Vadászkalap lógott a fogason, alatta erős eső­kabát. Látta, hogy nézelő­döm, halkan mondta: — Az uramé. Az uram erdész. — A mozdulat, ahogy betessé­kelt a konyhába, ismerősnek tetszett. Az asztalnál meg­törölte a faragott szék ülő­kéjét, de máris a vizespad- nál termett, vizet készített a mosdótálba. Amikor készen lett, fejtettbab-levest mert a tányéromba. — Nem tudom, szereti-e? — Leült az asztal végéhez, összekulcsolt ke­zét az abroszon nyugtatta. — És mákos metéltet csináltam, hirtelenjében... Nagyon ízletesen főzött. Szép, tiszta konyhája volt, ápolt: rézedények, felsikált konyhakő. csipkék a kredenc polcain, összerakott fahasá­bok a tűzhely alatt. — Budapestről jött? Jaj, ott nagyon jó lehet! Nevettem, mondtam neki, hogy én meg szívesebben laknék egy ilyen erdészház­ban. Rebbent a tekintete; vékony arcát különössé tet­te az elég erős járomcsont, nagy, sötét szeme, széles szá­ja nem arra a szomorúság­ra termett, amit most láttam rajta. — Nem jó itt nekem — mondta. — Nem jó. Pedig valaha szerettem az erdőt. Amikor még egészen fiatal voltam. — Elmosolyodott: — Verseket is írtam tudja-e? Csak olyan kis semmi versi­kékét, amilyeneket a szí­vem diktált... Máris elszégyellte magát, hirtelen felállt, fogta üres tá­nyéromat, és telemerte má­kos metélttel. — Jaj, ne ne­vessen ki! Bolondság volt. — Ismét szomorú lett, mu­tatóujjával tétován érintette az ajkát. — Most már nem szeretek itt lenni. A férjem... — Elhallgatott. — Nem így képzeltem az életemet. Gye­rekeket akartam, négyet, ötöt is. Mi is sokan voltunk testvérek. Otthon nagyon szépen éltünk. Megint az a tétova moz­dulat. Figyelt, mondhatja-e a panaszait. Idegen voltam, messziről érkeztem, talán ezért eredt meg a nyelve. Hallgatott, mintha megbán­ta volna. De mégis megtör­te a csendet. — Nagyon... nagyon keményen bánik ve­lem. Meg aztán olyan bús­komor. Hazajön, nem szól semmit. Felakasztja a pus­káját a fogasra, elszórakozik a kutyával, de nekem nem jut más, csak a faggatódzás. Hol .voltam, mit csináltam. Pedig hát... Megfeledkezett rólam, fel­könyökölt az‘asztalra. Nézte a csukott ajtót. — Meg is ver. Féltékeny. Kényelmetlenül éreztem magam. Észrevehette, bátorí­tóan, restellkedve elmosolyo­dott. — Benn van. a megyé­nél. Csak a tízes busszal jön meg. De ha most belépne, nem szólna semmit. Magá­hoz kedves lenne. Tudja, hogy ilyesmiben megbízhat bennem. Az első uramra fél­tékeny. De hát mondja meg, féltékeny lehet valaki egy halottra? Már megvacsoráztam, kér­deztem, rágyújthatok-e? Egykedvűen bólintott. — Nyár volt — mondta lassan. — Jött haza az uram az er- dökerülésből. Van egy halas­tó a Kőhegy alatt. Melege volt, levetkőzött a parton, belement a tóba. Tudott úsz­ni, de azt mondják, szívgör­csöt kapott. Egy parasztem­ber hajtott arra szekéren, megismerte a ruháit meg a kutyáját a tó szélén. A ku­tya igen vadul morgott, az ember gyanút fogott. Szólón - gáttá az uramat, hogy Mek- ler erdős úr!... Mert a víz nyugodt volt. — Kezével vé­gigsimított az arcán. Mintha ott se lennék, igaz­gatta az abroszt az asztal pe­remén. — Ez a mostani fér­jem az első uram öccse. Ö is erdész volt már akkor, az apjuk is az volt. Hozzám küldte az apósom. Megkap­ta ezt a kerületet. A felesé­ge lettem. Kiegyenesedett a széken: — Nincs ez jól. Csak hát egy nő, mint én is, aki nem ért semmihez, csak ahhoz, hogy mosson, főzzön, baromfit ne­veljen, mihez kezdhetett vol­na? Még szerencsésnek is mondtak, amiért nem kellett elmennem más vidékre. Pe­dig nincs ez jól. Negyven­éves vagyok. Hiába mondja, hogy nem látszik rajtam. Az uram arra számit, hogy né­hány év múlva felhelyezik a felügyelőségre. Dé én? Hi­szen követem, megyek vele. Talán nem lett volna szabad így rábízni magam a sorsra. SZÚROM! PÁL RAJZA Körmendi La jos sága, s én egyszeriben ide­jétmúlt lettem a művésze­temmel. Egyre többet jár­tam haza Karcagra. Fel a kerékpárra, irány a határ! Nézelődtem, ez az én vilá­gom. Szóval a szülőföld se­gített át a holtponton. Én azt vallom, hogy a köztéri szobor olyan, mint a köz­életi ember: egy idő után mindenki megismeri. Viszont a gazdasági felemelkedés kellett ahhoz, hogy a köz­téri szobor árát ki tudja fi­zetni egy téesz. Ide csak most jutottunk el: a karcagi Május 1. Tsz szupermodem központja elé készítek egy szobrot, a Citerás lányt. Éle­tem egyik legszebb megbí­zatásának tartom. — A hatvanas években ön sikeres, befutott szobrász lett. — Sok kiállításom volt, Prága, Szófia, Moszkva .. • Itthon mindenfelé... Igen sok köztéri szobrom van fel­állítva. A Nemzeti Galériá­ban tizenvalahány bronz­szobrom van. Sokan azt hi­szik, hogy én amolyan „ud­vari” szobrász vagyok, de ez nem igaz. Hiszen akkor elég lett volna, ha valamelyik di­vatos irányzathoz csatlako­zom, vitt volna az ár. De nem: azt csinálom, amit mindig is csináltam, ez az én világom, a realizmus. — ön igazán szülőhazája édesfiának érezheti magát, hiszen nagyon sok szobra áll ezen a tájon. — Nem panaszkodom. A megyében van szobrom Me- zőhéken, Martfűn, Kisújszál­láson ... hol is még? Mező­túron az idén állítják fel Erdei Ferencről készített művemet... És Karcagon ... várjunk csak ... egy, ket­tő... hat... nyolc ... Nyolc szobrom van? Hm, nem is tudom biztosan ... Lehet, hogy több. — Tudja, hogy a karcagi­ak egy része ellenérzéssel fogadjas az ön munkáit? — Miért? Túl Sok szobor van Karcagon? Ha ötször ennyi lenne, akkor sem len­ne sok. Miért figyelnének el­lenérzéssel? Soknak találják a felállított szobraimat?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents