Szolnok Megyei Néplap, 1975. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1975-01-26 / 22. szám
1975, január 28. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Az utazás szellemi haszna A közösségi művelődés forrásai A dönteni tudó, selekvő ember érdekel Beszélgetés Kovács András filmrendezővel Kéhény éve a pápai járás több községében heteken át tartó és igen szórakoztató téli program volt az, hogy felelevenítették a közösen tett utazások emlékeit. Ügy folyt le egy-egy ilyen esti „műsor”, hogy a tszutazások valamelyik résztvevője — általában fiatal agromómus, pedagógus, szakmunkás — tartott egy kis bevezetőt arról, hogy milyen irodalmi mű játszódik a megismert tájon vagy országrészben, milyen történelmi események zajlottak le ott, millyen mezőgazdasági vagy ipari termékekről. ismert, hogyan ápolják a műemlékekét, milyenek a kapcsolatai hazánkhoz. Az estet igyekeztek jól előkészíteni: a "könyvtár ajánlott olvasrnánylistát készített, a megyei könyvtárból megfelelő folyóirat-anyagot, a szóbanforgó országról készült ismertetőket is beszereztek stb ... Érdekes klubestek, vitaműsorok kerekedtek így. Hiszen a résztvevők többségének volt élménye és emléke arról a tájról, városról, vidékről, amely körül a beszélgetés forgott. Tudjuk, hogy iparvállalatok, termelőszövetkezetek nyaranta milyen gyakran szerveznek közös utakat a baráti szocialista országokba. Ilyenkor, január táján már rendszerint el is határozták, hogy merre mennek majd a nyáron. Arra már kevesebben gondolnak előre; hogy miképp lehet értelmesen, hasznosan kiaknázni ezeket az utazásokat a közösség művelődésének érdekében. & Miről • van sző tulajdonképpen? Arról talán, hogy a közös kirándulások előkészítői mintának vegyék a nagy utazási irodák programjait, s azoknak valamiféle „mini-változatát” készítsék el a maguk számára? Elsőként mondanánk nemet az ilyesmire, mert olyan időtöltésekre kényszerítené a résztvevőket, amelyhez nincs kedvük. Nemhogy felesleges, kifejezetten káros és elriasztó lehet egy — a munkában, a mindennapi életben összeszokott — közösség számára az utazás „művelődési programjának” burokra dkus értelmezése. Nincs ellenszenvesebb dolog, mint — teszem azt —, amikor az Adria homokján napozó turistákat félkurjongat a csoportvezető azzal, hogy a program szerint múzeumlátogatás következik, indulás az öltözőbe, tíz perc múlva találkozó a kapunál, aztán rohanjunk megtekinteni a fegyvertörténeti gyűjteményt. Nem, nem; ez „kellemetlenséggel egybekötött művelődés”, távol álljon tőlünk ilyesmire ösztönözni bárkit is. Amikor vannak a művelődésnek — az utazási alkalmakkor növelhető műveltségnek — kellemes és népszerűvé tehető formái is. Főleg, ha időben gondolunk ezekre. Amit a pápai járásban megcsináltak utólag, — meg lehet csinálni előre is. A közös utazásokon igen gyakran részt vesz a falu, nagyközség művelődési intézményének vezetője vagy munkatársa. Az iskolákból néhány pedagógus. A vezető mezőgazdászok szinte kivétel nélkül mindig. Olvasó, művelt szövetkezeti tagok, képzett vezetők, akik alkalmasak arra, hogy előre átgondolván a programokat, valamelyes „enyhe befolyást” gyakoroljanak a résztvevőkre. Mit érdemes elolvasni arról az országról, vidékről, ahová készülnek ? Elővenni néhány néprajzi gyűjteményt, útikönyvet, történelmi munkát, képzőművészeti albumot. Céltudatosan felhívni a figyelmet egy-egy televíziós, vagy rádióműsorra, amely az illető országról szól, annak szerzőitől származik. . ífosszuak a . tél.végi esték, sor'kerülhet esetleg egy-egy közös beszélgetésre is a művelődési házban vagy másutt, — afféle előzetes „ki mit tud”-ra a meglátogatandó országról. Kiváltképpen ma már, amikor igen kevesin vannak, akik ne jártak volna valamelyik (de inkább több) szomszédos baráti országban. Szervezhetők — ezt egyébként itt-ott már csinálják is — előzetes élménybeszámolók, afféle kedvkeltő előadások. Amelyek, természetesen, nem programokat írnak elő, egyszerűen csak elhangzanak: S kit ez, kit amaz a motívum ragad meg belőlük. Nem szabad kifelejteni az előzetes tervezésből azt a lehetőséget sem, hogy a baráti szocialista országokban igen gyakran társ-intézmények, testvér-szövetkezetek várják az utazó kollektívákat, s nekik is sok, hasznos ^ötletük lehet a napok értelmes eltöltésére. Egy-egy levél: mit javasolnak esetleg útbaejteni, mi az, amiért érdemes egy kis kitérőt tenni. ☆ Tengernyi látni- és tapasztalnivalót kínálnak a szocialista országokba tett közös utazások. Még akor is, ha nem „tanulmányi” célból történnek, hanem mint nyaranta legtöbbször: azért, hogy a résztvevők pihenjenek, üdüljenek. Az elszóródott napokért azonban kár. Hiszen minden utazásnak vannak olyan napjai, órái, amelyekre utólag visszagondolva az ember azt mondja: bizony azokat jobban is el lehetett volna tölteni. Hasznosabban, értelmesebben. Az élmény ugyanis nem ismételhető meg; esetleg évek múlva, esetleg sohasem vetődünk már arra a vidékre, s utána évekig nyugtalanít a gondolat, milyen kár volt nem megnézni ezt vagy azt... Mert minden hasznos ismeret élménye is az embernek, s ezek nem csekély része az utazások során szerezhető meg. Az előkészületben csak néhány gondolat jusson a kultúragyarapítás lehetőségeire. S utána: menynyi témát, tárgyat ad majd! Mennyi újra-átélni és mesélni valót! A* utazás jő forrása a közösségi művelődésnek, — s „külön ráfordítás” nélkül olyan szellemi haszonnal tetézhető meg egy-egy út, amilyennek a megszerzésére ritkán kínálkozik mód. Érdemes erre is gondolni, amikor a nyári terveket készítjük. T. I. Kényes témák rendezőjeként tartják számon Kovács Andrást, akinek alkotásait mindig vitázó elismerés fogadja. Érdeklődés kíséri legújabb alkotását a Bekötött szemmel című filmet is, amelyet ezekben a napokban vetítenek. Ez a bemutató adott alkalmat a beszélgetésre. — Vajon hogyan fogadja a rendező a vitákat, az ellenvéleményeket? — Szerencsére nemcsak az én filmjeim kavarnak vitát, s váltanak ki ellenvéleményeket. Paradox helyzettel állunk szemben: sokszor épp ezek a viták és ellenérzések igazolják a filmet, a mondanivaló létjogosultságát. Ezek a művek ugyanis valami olyat közölnek, amit a néző eddig másként tudott, s azért alakul ki a vita, mert a film beleszól az eddigi nézetekbe. — Mi a véleménye a kritikáról? — Kialakult nálunk egy olyan kritikai magatartás, amely csupán arra szorítkozik, hogy egy-egy filmről mondjon véleményt, de kevés az olyan esztéta, aki számon tartja a filmművészet egészét, mozgását, vagv egyegy rendező munkásságát. Egy jó filmről könnyű pozitív véleményt alkotni. De szerintem az a kritikus próbája, hogy egy-egy gyengébb alkotásban is felfedezi, észreveszi az új megoldásokat, tendenciákat. — Váltsunk témát: miért nem tud a magyar filmgyártás szórakoztató és egyben színvonalas vígjátékot csinálni? — Sajnos a szakmában is kialakultak olyan nézetek, amelyek igyekeznek távol tartani a közéleti gondolatokat a vidám filmektől, a vígjátékoktól. Ez a magatartás aztán teret nyit a kispolgári semmitmondásnak. Véleményem szerint a szemléleti normák minden műfajban azonosak, csupán az eszközök mások. A filmvígjátékok készítéséhez is ugyanolyan közéleti szenvedélyre, valóságismeretre, elkötelezettségre van szükség, mint például egy dráma, vagy egy tragédia forgatásához. — Kérem fogalmazza meg filmjeinek visszatérő mondanivalóját. — Szerintem a választás és a cselekvés lehetőségeit kutatom és azt a felelősséget, amely ránk nehezedik. A cselekedni akaró ember* érdekel, az a típus, aki bármilyen nehéz és bonyolult körülmények között is választani és cselekedni tud. — Mi ma a legizgalmasabb filmtéma? — A valóság és a lehetőség közötti különbség. Társadalmi és egyéni vonatkozásban egyaránt. A szocialista társadalomban ugyanis sokkal nagyobbak a lehetőségek, mint amit eddig realizálni tudtunk. Nagyobb és szerteágazóbb az egyén választási lehetősége is, mint amit jelenleg felismer. Filmjeim éppen ezért á döntés előtti periódust tárgyalják és legtöbbször a döntés pillanatában érnek véget. — Hogyan kapcsolható ide a legújabb filmje, a Bekötött szemmel? Véleménye szerint ez a hit-probléma is a nyitott kérdésekhez tartozik? — A választás lehetőségei mögött mindig nyitott kérdések állnak. Űj filmem tulajdonképpen az irracionális hit problémáját boncolgatja. Ez napjainkban is élő kérdés. Még a fiataloknál is tapasztalható, hogy vallásos irányban érdeklődnek. Többek között, mert érdekes, mert esetleg tiltják, vagy keveset beszélnek róla. És ha mi ezekre a kérdésekre nem tudunk megfelelő választ adni, akkor az emberek más irányban keresik a feleletet. Napjaink olyan magatartást kíván, amely bátran szembenéz a tényekkel és vállalja a konzekvenciákat is. Mindez társadalmi és emberi probléma is. Gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy meg kell változtatni eddigi véleményünket. — Vajon felismeri-e a. közönség, hogy ebben a második világháború idején játszódó történetben tulajdonképpen egy mai témáról van szó? — A közönség egy része bizonyára megérti majd, hogy miről van szó, de tesztnek olyan nézők is, akik csupán a történet 1 közegét érzékelik 1 és nem fordítják azt le. Filmem ugyan konkrét történetet mond el egy papról, — aki kételkedni mer a „csodában”, s mert becsületes ember, lelki válságba kerül —, de azért a mának szól. Ez persze nem azt jelenti, hogy valamiféle szimbólum-rendszerről van szó, itt nem lehet senkit és semmit behelyettesíteni. A filmben szereplő káplán problémája, emberi kérdése tulajdonképpen azért feloldhatatlan, mert a vallásos hiten belül keresi a megoldást. A mi társadalmunkban viszont az ilyen probléma feloldható, hiszen nincsenek olyan körülmények, amelyek gátat szabnának az igazságnak. A papnak ki kellene lépnie az egyházból ahhoz, hogy megtalálja lelki nyugalmát. Nekünk pedig szocialista módon kell élnünk ahhoz, hogy megvalósítsuk elképzeléseinket. — Mi a szerepe a hitnek és a kételkedésnek ma társadalmi vonatkozásban? — Mindenben kételkedni! — így fogalmaz Marx. A kételkedés persze nem a hit ellentéte, hanem a hit próbája. A film nem a hit elvesztéséről, inkább egy racionális emberi hitnek a kibontakozásáról szól. A vallásos hit nem állja a kétkedés próbáját. A mi emberi hitünknek viszont ezt állnia kell! Persze csak abban az esetben, ha nem feltétel nélküli vak hitről van szó, hanem olyan magatartásról, amely állja a valóság próbáját. Tehát nem bekötött szemmel kell élni, mint ahogy filmem hősei teszik, hanem mindent látva, mindenre figyelve és ellenőrizve. sz. o. Fábián Zoltán: Harminchat fok árnyékban A vonat folyosóján álltak, a nyitott ablak előtt — Vigyázz, ne hajolj ki annyira — mondta a fiú —, bogár csapódik a szemedbe. A lány hátrább moccant, éppen csak egy gondolatnyit; széjjelrázta arcába kócolódott, hosszú, szőke haját, s nekidőlt a fiú mellkasának. — Törődsz is te már azzal — mondta. — Ne légy igazságtalan! — Más sem érdekel már téged, csak az igazság, meg a... Nem fejezte be a mondatot, kimutatott az ablakon: — Milyen unalmas! — Nekem nem. Zengett alattuk a sín, s a táj, mint valami óriási körhinta, fordult körülöttük; nyárfaszegett dűlők, akácos tanyák és végtelen, nyárba borult földek, sziksót virágzó legelők. A lány. hirtelen szembefordult a fiúval. Valami vadat akart az arcába vágni, nyers gorombaságot, de amikor a szemébe nézett, szájába fulladt a szó; csak ennyit mondott: — Olyan vagy, mint egy szfinx. — Olyan — hagyta rá a fiú. — Neked. — Csontos, szögletes arca volt, napszítta, sovány arca; nem látszott rajta sem öröm, sem bánat, sem harag. A lány sírni kezdett. Hangosan hüppögött, s kövérkés kezefejével szétmázolta arcán a könnyet mintha még mindig gyermek lenne, kisgyerek, aki azt hiszi: sírással mindent el lehet intézni. Hídbn csattogtak keresztül. A vasszerkezetek keresztbe-kasul ugráltak az ablak előtt, s jajongva szabadalták a levegőt. A fiú elmutatott a nyílegyenes töltések között csillogó víztől kissé távolabb, ahonnan szigorú geometrikus rendben felsorakozott épületek, mint lomha harckocsioszlop, vonultak eléjük a kerengő, fakó ég alatt: — Ott a laktanyai A lány nem nézett fel a sírásból, a vállát sem rántotta meg, mint szokta; úgy tett, mint aki a nagy csattogástól nem hall semmit. A szomszéd ablaknál két férfi beszélgetett. — Nagy meccs volt ez a Leeds Uniteddel — mondta az egyik, így betű szerint, s tömött fekete bajuszáról a kigyöngyöző izzadságcseppeket törölgette. w g- Lldfiz junájüd — javította ki a másik; — Keserves meccs —• válaszolta a társa, aki közben szaporán pislogott fakóvörös szempillájával. — Biztosan kiesik a Fradi. — A Fradi! A Vévékából?! A másik nem mert erre szólni, csak félszegen bólintott. A fiú a lány meg-megránduló vállára tette a kezét; valamit mondani szereit volna, de hirtelenében elfelejtette megfogalmazni. Habkönnyű, vadvörös selyemblúz volt a lányon, s a fiú érezte alatta a mezítelen bőrt, amely az áttetsző, vörös anyagon keresztül még barnábban tetszett, mint amilyen valójában volt. — Ne, ne sírj! — mondta végül rekedten, már-már dadogva. — Ettől úgysem változik jóra semmi. — De én azt akarom. — Én is azt akartam. — Akard most is! — bújt hozzá a lány, fészkelődve, szorosan. A fiú nézte a sírós-mosolygós arcot, nézete, s belesajdult: milyen szép, milyen aranyos és kedves. Közben hallotta, hogy a fekete bajuszos férfi azt mondja a társának: „Tízet teszek egy ellen, a Fradié a kupa!” A másik férfi nem szólt rá semmit, csak riadtan verdesett fakóvörös szempillája. — Hiába akarnám — mondta a fiú nagy sokára. — Már nem szeretsz? — Tudod, hogy szeretlek. — Hát akkor?! — Két akkor van. — Kettő?! — A lány nagyra nyitotta sugaras szép, tintakék szemét. A fiú elfordult tőle, kinézett az ablakon, úgy mondta: — Egyik a tiéd, másik az enyém. — Szomorú volt a hangja, olyan szomorú, hogy a lánynak ismét sírnia kellett. — Ne hagyj el! — borult a fiú vállára, s hangosan, kissé kellemetlen harsánysággal zokogott, mint a táncdalénekesnők szoktak a mikrofonba. A fiút hirtelen elfogta az indulat, majdnem elkáromkodta magát, de aztán csak kurtán azt mondtál — Te hagytál el! __ Tanyai megállón robogtak keresztül. Az őrház sárga fala harsányan feleselt vissza a kerekeknek, s a bakter katonásan tisztelgett az ajtóban, pedig látszott rajta, hogy csak az imént kapta magára a zubbonyt, és vágta fejébe az átizzadt vasutassapkát. A lány a fiúba kapaszkodott: — Leszállók én is. — Hogy holnap visszaszállj?! — Miért nem jössz Pestre? Az Akadémián dolgozhatnál az ezredes mellett. Megígérte az öreg. — Elmondjam százegyedszer is?! — Taníthatnál! — Itt is tanítok. — Szikkadt, csontos arcán nem volt harag, csak csöndes, belenyugvó szomorúság. A lány a fiú khaki színű lemberdzsekjén a címeres fémgombokat csavargatta: — Pestre: velem! Gyere-gyere! A fiú merev szájjal mosolygott. Tűnődött egy keveset, hogy mondjon-e még valamit, aztán bement a fülkébe, s levette csomagjait a hálóból. ■— Hová mész? — lépett utána a lány, de rögtön meg is gondolta magát, s odakint maradt. Hátát a lehúzott ablak széles, krómozott peremének támasztotta, úgy nézte a fiút, a fülke üvegezett falán keresztül; nézte, bűvölte keskenyre húzott, kék szemével, amely most már-már feketének tűnt • a sötétre festett, hosszú szempillák között. A fiú elköszönt a fülkében ülő utasoktól, aztán kihozta öreg bőröndjét meg oldaltáskáját a folyosóra. Sete-sután mozgott, hirtelenében nem tudta, mit kezdjen a csomagjaival; végül a bőröndöt letette az ablak alá, a lány lába mellé. Nem akarta, tiltakozott ellene, de nem tudta nem látni a lány combközépig csupasz, csokoládébarna lábszárán a naptól fehérszőkére fakult, apró szőrszálakat. — Soha nem is szerettél! — kiáltott le El § lánTs — Persze, hogy nem — egyenesedett fel a fiú, s vállára akasztotta a csípőjére lógó oldaltáskát. — Csak fűztél. Játszottad az eszedet. — Ne! — tette a fiú a lány szájára a kezét. — Nem méltó hozzánk. — Hozzánk?! — Búcsúzzunk el szépen. Akkor már csattogtak alattuk a bejárati váltóle. — Isten veled — hajolt a lányhoz. Megcsókolta félig felhevült, feszes arcát, félig az ajkát, amely nedvesen puha volt és remegett. Csikorogtak a fékek. Egy mozdulatnyira bebújtatta még ujjait a lány szétzilált, hosszú szőke hajába, aztán megmarkolta az öreg bőrönd nyiszogó fogóját, s ment kifelé, végig a szűk folyosón, ment az ajtóhoz. A vonat megállt. A fiú lelépett, a lépcsőről, maga mellé vette a nagy táskát, de nem tette le a földre; állt ott esetlenül féloldalasán a lépcső alatt. A lány utánaszaladt, és hangosan sírt odafent a nyitott ajtóban; — Ne hagyjál itt: Ne hagyjál! — Vörösre sírt szemét, felduzzadt orrát törülgette a kis selyem zsebkendővel. Tessék igyekezni! — sürgették a kalauzok a vonat mellett idegesen futkosó, csomagokkal cipekedő utasokat. A forgalmista ott állt az állomásépület előtt, a tűző napon. Piros tányérsapkája alól, kétoldalt a halántékán vékony erekben csurgóit az izzadtság. Tűrte, egykedvűen, nem törölte le. Valamit odaszólt a hozzá legközelebb levő kalauznak, aztán felemelte a2 indítótárcsát, mely foszforeszkáló zölden fénylett, mint a szabadot jelző szemaforiámpa. A szerelvény megrándult, lassan gördülni kezdett kifelé a sárga zúzalékkal felszórt peronjárdák közül. — Nem-nem!! — kiabálta-sírta a lány. Mélyen kihajolt, integetett. Vörös, széltől felhabzó blúza szemkápráztatóan virított a nagy szürkeségből. A fiú azonban tudta: de igen. Csípőjén hátratolta a válláról lelógó oldaltáskát, s visszaintegetett. Integetett, amíg csak észre nem vette, hogy egyedül áll a sínek között, s meg nem hallotta a kijárat előtt várakozó kis dzsip fel-; felberregő duruzsolását.
