Szolnok Megyei Néplap, 1974. december (25. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-06 / 285. szám
1 1974. december 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Vadászok a vadászokról Róka is akadt puskarégre Már majdnem beesteledik, mire a jászjákóhalmi Béke Vadásztársaság tagjai visz- szaérkeznek tanyájukra. Vállukon fegyver, derekukon fácánok. A vadakat a több órás gyaloglás után is frissen rakják a mikrobuszba. A vizslák lógó nyelvvel, fáradtan ülnek a fal tövében, várják gazdájuk szólító szavát. — A zsákmányt nem, viszik haza? — Nem, csak egyet-kettőt, amit megfőzünk — mondja Baranyi Béla, az egyik vadász, — a többit pedig a szajoli hűtőházba szállítjuk, onnan olasz- és francia exportra szállítják. Üe ne gondolja, hogy csak úgy számo- latlanul berakjuk a kocsiba. Leszámoljuk mindenkor, már csak tudnunk kell. hogy mennyit lőttünk. Ma például 232 nyúl, és 138 fácán került puskavégre, de lőttünk 3 rókát is. Ez közepes eredménynek számít. Volt már olyan körvadászatunk, amikor négyszáznál is több fácánt ejtettünk. — A vadászok közösségének sok helyen már hagyományai is vannak. Ügy tudom itt is felavatják az új vadászokat... — Hogyne. Például amikor én tagja lettem ennek a társaságnak, az első vad elejtése után egy vasboronára fektettek, amire előzőleg r tették a fegyveremet, meg azt a nyulat, amit lőttem. Utána egy pálcával jól elpáholtak. Ma már nem így van. A verés csak formális és a borona is elmaradt. Helyette ajándékot kapnak az újdonsült vadászok, és rendezünk egy kis ünnepséget is. Ilyenkor a nyúlhús mellé még egy kis bor is dukáL Így kovácsolódik össze a társaság. — Mindez a heti munka után, gondolom felüdülés. — Hat éve. hogy rendszeresen vadászom, még a szabadságom egy része is erre megy. Nekem ez jelenti a kakapcsolódást. Olyankor mindent elfelejtek, csak a természetet élvezem, szívom a jó levegőt. Ma kicsit elégedetlen vagyok magammal, mert kevés vadat lőttem. Az is igaz, hogy én jobban szeretem, ha élve, hálóval fogjuk meg a vadat Van olyan k izgalmas, mint a 'kilövés. Mindössze az a különbség, hogy akkor a puska helyett zsák és háló van a kezünkben. Az egészet úgy csináljuk. hogy a kiszemelt vadjárta területen kifeszítjük a magas hálót, aztán jó mesz- szire kerülve megkezdjük a hajtást. Az állatok, mivel másfelé nem tudnak elmenekülni, belefutnak a hálóba, és akkor könnyen megtudjuk fogni őket. Ennek előnye, hogy az élő vadért sokkal többet kapunk... Vígh János, a régi vadászok közül való, 1958-tól tagja a társaságnak. — Nekem ma csak 2 nyulat és 2 fácánt sikerült lőnöm. Mióta Szegeden megoperáltak, nem nagyon bírom a gyaloglást. De a vadászatról nem tudok lemondani. Ügy várom, mint a gyerek, hogy vadászni mehessek. Ott távol a zajtól minden bajom elfelejtem. A természet megnyugtat. Hevér László is „veteránnak” számít a vadászok között. Már több mint tíz éve, hogy társaival együtt járja a határt. A vadászszerencse eddig még mindig mellé szegődött. Egyszer még egy vaddisznót is sikerült leterítenie. — Még 1972 telén történt. Azon a napon is, mint ma, körvadászatot rendeztünk a Jákóhalma és a Jászapáti között elterülő nagyerdőben. Ahogy mentünk, egyszercsak felbukkant előttem. Gondolhatja mennyire meglepődtem, hiszen az Alföldön .nagyon ritka a vaddisznó. Zavaromban még a fegyveremet is alig tudtam megtölteni, pedig igyekeznem kellett. Ugyanis, amikor az állat észrevett, azonnal az erdő felé iramodott. Ha sikerül bemenekülnie a sűrűbe, akkor aztán bottal üthettük volna a nyomát. Nem gondolkodtam, lőttem. Először azt hittem ne^n talált, mert még futott vagy 150 métert, és csak utána esett össze. Mire a beszélgetés véget ért, a vadászok és a hajtők a nyulakat és a fácánokat mind berakták a mikróbusz- ba. Az emberek hazaindultak azzal búcsúzva, hogy egy hét múlva ismét találkoznak. Béna Zoltán Parancsol néhány évet? E zekből sem lesz rendes ember. — Egykedvűen. inkább hűvös tárgyilagossággal, mintsem metsző ellenszenvvel jegyzi meg. Kucsmája alól szemmel kíséri a fiatalokat, külön-külön tetőtől talpig végignézve őket. még el nem tűnnek a peron ajtaja mögött. Az opálos égen nincs ablak. Nekem meg kedvem nincs a vitához, — Gazember ' lesz mindannyi ók! Megszáll az ellenkezés ördöge. — Már miért lenne? — Nem hallotta? Kivehető volt a beszédükből, hogy joghallgatók. — Azért.? — Aki diplomás, az gazember? — Hát, tisztelet a kivételnek! — Van gyermeke? Közömbös arca először rezdül. — Tudom, hogv mit akar kérdezni. Taníttatom, persze, hogv taníttatom. Boldoguljon jobban, mint én. De közben én is tanítom ám! — Aztán mire? — Emberségre, rrtert úgy tapasztaltam, abból keveset ad az egyetem. Kisvártatva kérdezés nélkül ömlik belple a szó: — Nem véletlenül mondom én ezeket. Tudja, volt a szomszédunkban egy ma- gamkorabeli fiú. Taníttatták, de nehezen boldogultak. Én meg traktoros voltam. jól kerestem. Ne vegve dicsekvésnek, de sokszor kölcsönöztem nekik, még orvos nem lett a fiukból. Bámulom a saras tájat, szokványosnak tűnik a történet. A felvágós diplomás, meg n kisebbségi érzéssel küszködő valamikori iátszó- pajtás. Kellett nekem megszólalni. Űtitársamat nem zavarja a viselkedésem. — Engem kétszer nagyon megvertek. Egyszer a kulá- kok, amikor kezdtük szorongatni őket. egyszer meg a magamfajták, amikor egybeszántottam a földjüket. Nem volt iól előkészítve a tagosítás. Mindkétszer napokig feküdtem mozdulatlanul. Azt beszélem be magamnak, azért betegeskedek állandóan, oedis lehet, hogv a húszórás műszakok készítettek ki a köcmpstraktoron. — Miért hajtotta annyira magát? —- Miért, miért? Azt hiszi. a vagyon miatt? Ott mentek előttem veszendőbe a nagygazdák birtokai. Nem a szerzés öröme hajtott hetekig főtt étel nélkül, ködben. havas esőben. A társaimat néztem, akik tőiéin, a traktorostól várták, hogy vetni tudjanak, hogy élni tudjanak. Sóhajt egyet, gondolatai messze szállnak. — Amikor meg én akartam élni! Nehéz öklével a karfára csap. — A körzeti orvos azt mondta: meg kell operáltatni magát, ha élni akar. — Elmentem Jánoshoz. Ahhoz, akinek az apiát sokszor kisegítette:*, hogv ő tanulhasson. Előttem ment el a kórház folyosóján, — Jánoskám! — szólítottam. — Jánoskám! — Hallotta, de csak ment tovább. —- Adjunktus úr! — kiáltottam kétségbeesve, mert a beteg ember mindig úgy érzi. hogy a sírból kapaszkodik vissza az életbe. — Megállt erre? — Meg. Együtt gyerekes- kedtünk, tegeztük egymást, de akkor egy világ választott el bennünket. — Jegyezze meg kérem, fiogy én senkinek nem vagyok Jánoskám, — oktatott. Elhebegtem neki, hogv csak őt ismerem az orvosok közül, szeretném, ha ő operálna. — S elvállalta? — El. — Más is elvégezné, de ha mindenáron hozzám ragaszkodik, hétezerért megcsinálom, — mondta. Előre kérte o pénzt. — S most úgy érzi, adósa az az orvos? — Csak emberileg. A pénzt visszavettem! — Visszavette? S hogyan? — Amikor meggyógyultam, szedtem a motyómat. Távozóban a folyosón olyan sóvárgó szemmel néztek utánam a betegek, hogy szinte szégyelltem. hogy megint egészséges vagyok. Akkor láttam meg ismét a főor. vöt.! Tudom, nevetséges, de nekem úgy tűnt, mintha mozgóórás lenne. Mintha otthon lettem volna, a falusi búcsún, ahol a sátorosok észtvesztően kiabálnak: tessék, tessék, lépesmézet, si- milabdát, műanyag Szűz Máriát vegyenek! Ez a fehérköpenyes meg életet árul! Csendben ment. mégis mintha ordított volna: tessék, tessék, ki őhajt még egy évet az életből, kettót vagy hármat ... Belésáppad az emlékezésbe, kezei megremegnek. — Nem bírtam elmenni. Berohantam az irodájába, s visszakértem a hétezer forintot. —> Fiam, megőrült? — kérdezte a főorvos, de amikor elkezdtem ordítani, hogy elmegyek az etikaj bizottsághoz, mpg az újsághoz, meg az atvaúristenhez is, akkor benyúlt a fiókjába, kivett egv köteg bankót, s visszaadta belőle a pénzem. —* S mit szóltak otthon? — Gazember vagy te. —• mondta az egyik ismerősöm. — Jól átverted az unokabá- tyámat. Arra van eszed, hogy megoperáltasd magad, de a fizetés alól kibújsz. — Mindenki helyeselt neki. aki hallotta. Én meg leforrázva mentem haza. Győzködtem ugyan magamat. hogv az adjunktusokra is ment S3 egészségem, az életem, meg. hogy fizettem én mindig az esztékát becsülettel, dolgoztain látástól vakulásig, meg- érdemlettem, hogy gyógyítsanak, mégis elsírtam magam, amikor beléptem a szobába. — Nem tűnt fel az otthoniaknak? — El voltak foglalva. A fiam a leckéjét írta. Nem értette, hogvan is értette volna, hogy miért mondtam neki : fiam, akármi leszel na felejtsd a keresztneved sél Állj meg ha szólítanak. — Megállók, — dün nyögte a gyerek, s rákacsintott az anyjára. Lesírt róla, azt gondolia. hogv kivételesen ittam, és spicces vagyok egy kicsit. Simon Béla
