Szolnok Megyei Néplap, 1974. november (25. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-10 / 263. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1974 november 10.

DÖNÄTH GYULA RAJZA

Biigádkölcsön

N

em lehetett sokáig rosszkedve valakinek a brigádban. Vagy elmúlt csak úgy magától, a többiek között, vagy ha nem, a brigádtagok tettek róla, hogy elmúljék. Két munkadarab közötti időben volt egy perc rágyújtani, beszélgetni is. Itt, a műhely sarkában, hamar kirukkolt mindenki az aznapi természetével. Ha csak egyszer mordult valaki a másikra, még nem tűnt fel. De hogy félnyolcig kétszer ráförmedjen az anyagmozgatóra, s egyszer se kezdjen jóízű beszélgetést! És éppen az öreg!

Nyolc óra körül már mTnd a tizenketten őt figyelték. Persze csak lopott pillantásokkal, de ezek úgy ugrálták körül alakját, hogy szúrtak, mint a tű. Legalábbis az öreg úgy érezte.

— Na, mi van. na!? — fordult egy bődüléssel a legváratlanabb pillanatban szembe a többiekkel és előreszegte fejét, úgy bámult rájuk. — Nekem nem lehet rossz kedvem?

Olyan meghökkentően szokatlan volt az Öreg ebben a helyzetben, hogy csaknem általános nevetés robbant ki. De Hujba Feri hirtelen beindította kését és a ritmikus zümmögés megnyugtatta a kedélyeket. Folytatták a munkát.

Ebédelni nem ment velük. Amikor visszajöttek, ott cigarettázott a gépe mellett.

— Ma leiszom magam. Úgyis régen ittam utoljára. Hát minek vigyem én haía a pénzt? Fizetés is, nyereségrészesedés is — mégis baj van velem! Hát majd most kijön abból, amit ő maga keres... Majd meglátjuk!

— Aha, összeveszett az asszonnyal... Biztosan megint szétszedte a rádiót, Vagy áramot vezetett a kerítésbe, — félhangosan „adta tovább” a szavait Kolesza, aki fején laláta a szöget. Az öreg előző este valóban öszszeveszett a feleségével. Szokása szerint szerelt valamit, az asszony szólt érte. Szóval így kezdődött. Azzal végződött, hogy a nyereségrészesedés fele kikerült a szekrényből — ahol a nyaralásra gyűltek a százasok — és az öreg zsebébe vándorolt, erősen, megváltozott rendeltetéssel.

— Aztán miből iszod le magadat? — jó félóra múlva hangzott el a kérdés. Mihály küldte, inkább számon- kérő mint kíváncsi hangon az öreg felé.

— Az, miből is? — Me;

gint mind ránéztek.

Talán első haragja azt formálta volna szavakká: mi közötök hozzá? De csak mérgében mondta volna, s hamar rájött, nem rájuk mérges, dehogyis a fiúkra. S nekik közük is van az ő dolgához! Ha hónapokig kí- sérgethették Kis Gézát az üzemtől hazáig, nehogy eligya a fizetését (ő is hányszor kísérte!) akkor miért ne kérdezősködhetnének most tőle?

— Ebből ni! — derékban kettőbe hajtott százasokat tett le az acélfényű gépre s rácsapott súlyos tenyerével.

Az oktatáson ottmaradt. Kolesza még az öltözőben kölcsönkért tőle egy százast „holnaputánig”, majd Huj- bának adott kettőt, hogy ma megvehessen valami ajándékot, aztán meg Mihálynak is kellett egy. Az óra végére elfelejtette, hogy háromnak már adott kölcsön, csak mikor Szabadinak átnyújtotta az utolsó százast, döbbent rá. hogy ma már nem lesz ivá- szat. %

Másnap sem múlt el a morcossága. S hogy nem bé- kült ki az asszonnyal mutatta az is, hogy a félretett pénz másik fele ott lapult a kabátzsebében. A fiúk pénzmentő akciója még egy fordulatot követelt. Jókedvükből, komoly törődésükből futotta a következő cselre is.

Az öreg éppen Kollár mellett állt, amikor brigád - társuk, Zsiga is odalépett hozzájuk. Kollár volt a brigád „felvásárlója”, tojást, szalonnát, nyaranta eltevés- re gyümölcsöt hozott falujából. Zsiga lépett működésbe.

— Mondtad, hogy tudsz szalonnát hozni. Kellene vagy három kiló. — szólt Kollárhoz. Kollár értett a szóbői.

— Neked meg sonka kellene, nem? — fordult az öreghez.

— Tudsz hozni?

— Persze, most van éppen neked való: kevés szalonnával, sok hússal. Ide a pénzt, holnapra hozom.

Így hát aznap sem volt ivászat... ,

Nem tudni, a sonka békí- tette-e össze az öreget a feleségével vagy más. Csak annyi biztos, hogy a legközelebbi fehérasztal melletti brigádtalálkozóra együtt jöttek. Már az asszonyok mind ismerték egymást, hamar megeredt a társalgás.

— Milyen volt a sonka Gáspár néni? — kérdezte egyszercsak Kollár nevetősen az öreg feleségétől.

— Igaz is, majd elfelejtettem: én egy százassal jövök. — Ezt már Kolesza tette hozzá.

— Én kettővel... — szólt Hujba Feri.

— Az enyém is itt van — nyújtotta a pénzt Mihály.

A

mikor Szabadi letette az asszony kezébe az ötödik százast, a meglepetéstől elszótlanodott Gás- parné férje felé fordult. A fiúk mind az öreget figyelték. Hujba Feriből végre kirobbant a régóta visszafojtott nevetés.

— Ejnye, hát ti, hát ti... Nahát! — az öregből csak ennyi szó futotta. Aztán együtt nevettek, nevettek sokáig.

Lászlófi Zsuzsanna

Töredékekből „római szoba"

A restaurált tatai öregvárban az újjáalakított Kuny Domokos múzeumban jelenleg is sok érdekesség várja a látogatókat. A jövő év elején, a felszabadulás 30. évfordulójára megnyíló egyik úi terem európai viszonylatban is ritkaságot ígér. Olaszország után itt mutatnak maid be elsőként ..ró- nxaj szobát”. A felbecsülhetetlen értékű freskókra Szőnyben, az egykori nagy római város, Brigetio területén bukkantak még a 60-as években egy öntözőcsatorna építésénél. A II. századból származó épület egv előkelő polgár tulajdona volt Motí- vurtiai azonosak az Itáliában ebből a korszakból származó

freskókéval, nyilvánvaló tehát. hogy itáliai vándorfestő készítette. A falakon piros és sárga mezők váltakoznak, míg a mennyezet alapszíne fehér. A múzeumi szoba, amelynek száz négyzetméternyi falfelületéből harminc négyzetmétert az eredeti freskókból raktak ki (általában a római épületeknek csak 10—12 százaléka maradt fenn a provinciákban) stílusával még Pompejiben is megállná a helvét.

A római kori ház háborús károk következtében pusztult el és szétszóródott darabjait csak nagy nehezen tudták a múzeológuisok megmenteni. A sok ezernyi töredéket osztályozták, válogatták, majd restaurálás után könnyen hordozható, műanyagból készült, úgynevezett vendégfalakra rakták fel. Európában elsőként alakítottak ki sokezernyi töredékből egy teljes szobabel- 't. Így alakult ki a tizen- V képmező. amely görög és római mitológiai . telene- teket. mondabeli hősöket ábrázol.

A múzeumnak még 22 lá- dányi freskótöredéke van a birtokában, később ezeket is feldolgozzák. A szakemberek nagyon bíznak benne, hogy a tervezett újabb szőnyi ásatások során ismét jelentős freskómaradványok kerülnek napvilágra.

Demény Ottó:

A nyolcadik bukás

Az asszony látszólag magabiztosan lépkedett végig a presszótermen, de amikor odaért a férfi asztalához elbizonytalanodott s kezével tétova mozdulatot tett:

— Bocsásson meg, ha nem vár senkit, megihatnék az asztalánál egy kávét?

— Kérem, tessék! Egyedül vagyok.

A nő leült, tekintetével a pincért- kereste, s a férfi alaposan, de nem kihívóan szemügyre vette őt. Megállapította magáról, hogy szerencsés, mert éppen ilyen nőről ábrándozott Éjszakára itt ragadt a vidéki nagyvárosban, kivett egy szállodai szobát, s már másfél órája várakozik a presszóban. Ez a nő szép, elég fiatalnak látszik, legfeljebb harmincöt éves lehet

— Ugye nem gondol rólam semmi rosszat?

— Biztosíthatom, hogy nem.

— Mert hisz elég furcsa,

hogy így ide tolakodtam, de magának olyan arca van ... magával lehet beszélgetni.

— Csak beszélgetni akar?

Az asszony elvörösödött,

jól láthatóan zavarba esett egy pillanatra, de nyelt •jgyet, és természetes hangon válaszolt

— Igen. Elhatároztam, hogy lejövök — itt lakom a szállóban — keresek egy magányosan ülő—embert és mindent elmesélek néki. Egyszer az életben ezt is megtehetem.

— Miről akar beszélni?

— Mindenről. Magamról és a férjemről, aki most élet és halál között lebeg ennek a városnak a kórházában.

— Mi történt a férjével?

— A szokásos. Összetörte magát. A férjem ugyanis motorversenyző.

A férfi összeráncolt homlokkal gondolkodott.

— Persze. Hallottam valamit. Tegnap itt verseny volt és csúnya bukások történtek.

— Igen, a sérültek' között van a férjem is. Többrendbeli törés, a koponyán is ... nem biztos, hogy megmarad.

— Aki ilyesmire adja a fejét, annak vállalnia kell a veszélyt.

— Hát... a férjem vállalja is. Mindenfajta veszélyt boldogan vállal. Idáig nyolcszor bukott, mindig életveszélyesen, de ha egyszer összeragasztják, már megmarad. Megmarad most is. Tegnap óta kétszer műtötték, s ha reggelig nem hal meg, akkor minden kezdődik elölről.

A férfi közbe szeretett volna szólni, de az asszony fölemelte a kezét.

— Ne szóljon. El akarok mesélni mindent, azután kérdezhet.

— Tessék, hallgatom.

— Ugye nem látszik rajtam, de tizenöt évvel ezelőtt nagyon szép lány voltam. Egy dunántúli kisvárosban éltem, együtt a szüleimmel, s nem volt gondom semmire. A szüleimnek malfnukés péküzletük volt. nem gazdag, de módos emberekként éltek. A malmot ugyan később leadták, a péküzlet azonban megmaradt. Egy napon a lovaskocsinkba, amivel lisztet szállítottunk, belerohant egy motorkerékpár. Ketten ültek rajta. a férjem és a barátja, aki vezetett. Néki nem történt baja. de a férjem ott maradt a gép alatt, s a felrobbanó benzintől súlyos égési sebeket szenvedett. Megégett a melle, a válla, s ami a legrettenetesebb, az arca is. Biztosan emlékszik ehhez hasonló történetekre, filmekre. Szökött katona, sebesült vagy mit tudom én... ott marad egy házban s a házikisasz- szony addig ápolja, amíg beleszeret.

Nap mint nap bejártam

hozzá a kórházba, s néhány hét múlva, amikor már valamelyest rendbejött, rábeszéltem az apámat, hozza el a házunkba. Magam folytattam az ápolását, s körülbelül négy hónap múlva teljesen egészséges lett, csakhát... az arca... az égések nyoma múlhatatlanul rajta maradt.

— Mégis beleszeretett?

— Amíg arra vártam, hogy férjem arcán a sebek behegedjenek, minden nap izgalmas változásokat figyelhettem meg rajta. Végülis két dolog maradt meg bennem a legélesebben; szemeinek tiszta, becsületes nézése, s szájának energikus nyugalma. Mikor fölépült, s eldöntöttük, hogy szeretjük egymást, nálunk maradt. Beállt dolgozni apám mellé a pékműhelybe, s két év alatt újjávarázsolt mindent. Csak épp arról a mániájáról nem tudott leszokni — pedig a baleset kijózaníthatta volna —, hogy imádja a motorokat. Hát addig kérleltem apámat, míg vett neki egy jókarban levő BMV-t. Később azzal kezdett el versenyezni.

— Ismert versenyző a férje?

— Persze. A magyar élmezőnybe tartozik, de jár nemzetközi versenyekre is. Ha a mostani versenyen vezető helyen nem bukik világbajnoki futamra utazott volna Olaszországba.

— Az előbb azt mondta, hogy fölépül.

— Igen, de most már úgyis mindegy. Ez az utolsó eset, hogy végigstatisztálom a férjem balesetét.

— Miért? Belefáradt a veszélybe?

— Nem. Ahogy a bukások ismétlődtek, mindinkább átragadt rám is férjem magabiztos' nyugalma, amivel a gyógyulást várta. Hét esetben fordult ez elő. de én sohasem mondtam, hogy hagyja abba a versenyzést. Annál sokkal jobban ismertem őt.

A férfi közbeszólt:

— Akkor mi okozza ezt a jelenlegi felzaklatott állapotát? Hiszen azt mondta az előbb, hogy később már az ismétlődő bukások magát sem zavarták különösebben.

— De történt valami más is. A tizenharmadik év végén, két évvel ezelőtt rájöttem, hogy a férjem megcsal. A városban, ahol a sport- egyesülete van, megismerkedett egy nővel.

— Azok után, hogy szépen éltek?

— Annak ellenére. Elhiheti, hogy sokat gondolkodtam ezen a dolgon, míg jóval később rájöttem. hogy nincs is benne semmi különös. A férjem csak azt tette, amit minden férfi megtesz. ha tökéletes biztonságban érzi magát egy asszony mellett. Sokalta a nyugalmat, s valami ártatlan izgalomra vágyott.

— Persze akkor még nem értettem ezt. Kiborultam, idegszanatóriumban kezeltek hetekig. A férjem nagyon megijedt, mindig ott lógott a nyakamon s fogadkozott, hogy tévedés, s ha megbocsátok néki. akkor soha többé. Mit tehettem?

— S aztán? Soha többé?

— Ugyan! Pár hónap múlva újra kezdődött minden. Csakhogy akkor már nem borultam ki. Vártam míg tökéletesen megbizonvosodok a dolgok felől, aztán végképp kiadtam az útját. Nem tudott színészkedni. láttam rajta. hogy valóban felszabadultan ment el. Kitűnő munkaerő, élsportoló, némiképp én is kistafíroztam. hát hamar összeszedte magát. Lakást szerzett, jó állást, s együtt fut azzal a nővel,

bár nem vette el feleségül,

hiszen törvényesen még el sem váltunk. Nem sürgette sem ő, sem én.

A férfi nézte az asszonyt, aki egyre jobban tetszett neki annak ellenére, hogy történetét meglehetősen szokványosnak találta. Később odaintett egy pincért, kért tőle két konyakot, majd megkérdezte az asszonyt, hogv táncolna-e vele. Szótlan bólin- tás volt a felelet, s a férfi örömmel vette tudomásul, hogy újdonsült ismerőse kitűnően táncol, s ezt meg is mondta neki.

— Különös. Pedig lánykoromban táncoltam utoljára, amikor még a férjemet nem ismertem — mondta az asz- szony fáradt mosollyal a szája szélén.

Amikor visszamentek az asztalhoz, a férfi kezdett el kérdezni.

— És most... miért jött ide? Van valami terve... vissza akarja hódítani a férjét?

— Erről szó sincs. Amikor mint törvényes feleség megkaptam a hivatalos értesítést, elmentem férjem barátnőjéhez. Meglepődött, talán meg is ijedt, de nem vállalt semmit. Közöltem vele, hogy ezesetben kénytelen leszek én eljönni, s bár ekkor kicsit gondolkodóba esett, mégis úgy döntött, hogy ő marad.

— Ha az a nő akkor kapaszkodik a férjem után... de hisz, ki tudja? Pénzt vettem magamhoz és elindultam. Beszéltem mindenkivel, mindent elrendeztem, ahogy kell. Láttam a férjemet is, azt hiszem ő is fölfogta a jelenlétemet, de ez már mindegy.

— Amit teszek, az még a megelőző tizenhárom évért jár neki, amikor boldog voltam mellett. Ha fölgyógyul, beadom a válópert és véget vetek az egésznek.

— Lehet, hogy új életet kezd és megint férjhez megy.

— Maguk férfiak> milyen egyszerűnek látják az életet Nem tudom, mit csinálok, ha maid lesz ilyen lehetőségem. Különben van egy tizenkét éves fiam. Nagyon jól megvagyunk ketten.

Kértek még egy kávét és nézték egymást. A nő ma- gábamerült tűnődéssel, de egykedvűen, a férfi meg föl- fölcsodálkozó hosszússággal. További beszélgetésük, bár a téma közelében mozgott — lassan eltolódott az általánosságok felé. amikor egy szemüveges, fiatal férfi jött be a terembe, s meglátva az asszonyt felé intett.

Az fölállt, odament hozzá, néhánv mondatot beszélt vele, majd bólintott és visszatért az asztalhoz.

— Ez egy fiatal orvos a sebészetről — mondta. Megbeszéltük, hogy itt várom. A főorvos azt üzenj — de ő is látta —, hogy a fériem megnyugodott. valószínű túl van a közvetlen életveszélyen.

— Akkor hát. mit csinál? — kérdezte a férfi.

— Fáradt vagyok, elmegyek aludni és reggel hazautazom A férjemnek már nincs rám szüksége: ha túl van a krízisen, rendszerint nagyon gyorsan regenerálódik.

— De holnap... holnap esetleg már beszélhetne is vele.

— Szükségtelen. Tudja, sok év alatt a férjemtől átragadt rám néhány tulajdonsága. Kemény lettem és szeretek győztesen kikerülni a bukásokból.

— De vele... vele mi leszg

— Ez már ns^n tartozik

rám. Élete soronkövetkesä bukásain már nélkülem kell átvergődnie.' i

V