Szolnok Megyei Néplap, 1974. november (25. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-07 / 261. szám
6 Szolnok mattéi ,eplap 1974. november 7. GYURKÓ LÁSZLÓ i JÜRIJ NAGIRIN* f } LENIN, OKTOBER Lgy fiú az úton ...Lenin hirtelen mégis meggondolta magát. A veszély, hogy elfogják s esetleg azonnal agyonlövik, még mindig kisebbnek látszott, mint az, hogy elmulasztják az utolsó pillanatot a támadásra. Ügy döntött, nem vár tovább. Rahja írja: „A biztonság kedvéért elhatároztuk, hogy maszkírozni fogjuk. Amennyire lehetséges volt, kicseréltük a ruhadarabjait, arcát bekötöttük egy meglehetősen piszkos kendővel, mintha a foga fájna, s öreg sapkát tettünk a fejére. Minden eshetőségre számolva, zsebre vágtam két belépési engedélyt a Smolnijba. Primitív hamisítványok voltak — a neveket kiradírozták, s helyükre a Petrográdi Szovjet két nemlétező tagjának a nevét írták. A tinta elfolyt, úgyhogy a hamisítás szembetűnő volt. Mivél azonban jobb nem akadt, elhatároztuk* hogy ezekkel az igazolványokkal igyekszünk bejutni a Szmolnijba. Már este 10 óra volt, amikor elhagytuk a házat. Körülbelül 10 perc múlva utóiért bennünket a park felé menő villamos, épp a megállóban. Csaknem üres volt A pótkocsi hátsó peronjára Szálltunk, s biztonságban megérkeztünk a Bitkin utca sarkára, ahol a villamos elkanyarodott a park felé. Gyalog mentünk tovább. A I-ityejnaja-hídon meglehetősen sok vörösgárdista álldogált Elmentünk az őrség előtt; senki sem állított meg bennünket Amikor a híd közepére értünk, észrevettük, hogy a másik oldalon Ke- renszkij-katonák állnak. Az őrség igazolványt követelt a járó-kelőktől. Természetesen nem volt igazolványunk. Rövidesen egy csapat munkás gyűlt össze a katonák körül, és élénken vitatkozni kezdtek. Vlagyimir Iljics látta, hogy a munkásokat nem engedik át a hídon, mégis elhatározta, hogy megpróbálunk átjutni. Odaléptünk a veszekedőkhöz. A katonák igazolványt követeltek, de az emberek többségének, akárcsak nekünk, nem volt. A katonák azt mondták, igazolványt kellett volna kérni a parancsnokságon; a munkások felháborodottan szidták a katonákat, hogy mire jó ez az egész. Kihasználtuk a veszekedést, elosontunk az őrök mellett a Lityejnaja proszpektre, aztán befordultunk a Spalernajára, s elindultunk a Szmolnij felé. Már meglehetősen hosszú utat tettünk meg a Spaler- naján, amikor hát lovas tiszti iskolással találkoztunk. Amikor odaértek hozzánk, ránk parancsoltak: Alljt! Igazolványt! — Odasúgtam Vlagyimir Iljicsnek: — Menjen csak tovább, ezekkel elbánok magam is. — A zsebemben két pisztoly volt. Meglehetősen gorombán veszekedni kezdtem velük, kijelentettem, senkivel sem közölték, hogy igazolványt adnak ki, úvv- hogy ezért nem szerezhettünk kellő időben. Vlagyimir Iljics ekkor óvatosan elindult. A tiszti islm’ások megfenyegettek a korbácsukkal, s követelték, hogy kövessem őket. Határozottan tiltakoztam. Végül is valószínűleg úgy gondolták, nem törődnek az ilyen csirkefogókkal. Valóban jellegzetes vagányoknak látszottunk. Továbblovagoltak. Utolértem Vlagyimir üjl- eset, aki közben már előrement, s együtt folytattuk az «ttunkat. Odaértünk a Szmolnijhoz. Kiderült, hogy a Petrográdi Szovjet tagjainak fehér igazolványát pirosra cserélték ki. Ez kellemetlen akadály volt, s szerencsétlenségünkre egyetlen ismerőst sem láttunk a tömegben. A várakozók dühöngtek, hogy nem engedik be őket a Szmolnijba. Én is hangosan kiabálni kezdtem, káromkodtam, lobogtattam az igazolványainkat, s azt kiabáltam, hogyan lehetséges, hogy engem a Petrográdi Szovjet teljhatalmú tagját, nem engednek be. Odakiabáltam az elöl állóknak, ne törődjenek az ellenőrzéssel, menjenek csak be, a Szmolnijban majd elintéződik minden. Egyszóval nagy kavarodást okoztam, ahogy a zsebtolvajok szokták. Az eredmény az volt, hogv az őröket a szó szoros értelmében félresöpörték. Bejutottunk a Szmolnijba, s felmentünk a második emeletre. A folyosó végén, az ablaknál, közvetlenül az aula előtt, Vlagyimir Iljics megállt, s elküldött, keressem meg Sztálint és Trockijt. Mivel nem volt célszerű a folyosón tartózkodni, mindnyájan bementünk az egyik szobába, mely az aulából nyílott. A közepén asztal s néhány szék állt. Vlagyimir Iljics leült az asztal egyik végére, arccal az aulára nyíló ajtó felé. Trockij tőle jobbra, Sztálin meg én tőle balra ültünk le. Sztálin és Trockij beszámoltak Vlagyimir Iljicsnek az eseményekről. Miközben beszélgettünk, az aulából, ahol a szovjet ülésezett, három ember lépett be a szobába — a mense- vikek vezérei, a párt vezetői: Dán és Liber s velük, azt hiszem Góc. Egyikük (már nem emlékszem, melyik) a szobában lógó egyik felöltő zsebéből csomagot vett elő. s meghívta a többieket. tartsanak vele, van fehér kenyere, vaja, kolbásza, sajtja. Közben beszélgettek, s ügyet sem vetettek ránk. A felöltő zsebéből előkerült csomagot az asztal végére tették, szemben Vlagyimir Iljiccsel. A csomag gazdája ekkor rápillantott Vlagyimir Iljicsre, s a kendő ellenére azonnal felismerte. Nagyon megdöbbent, gyorsan összecsomagolta az elemózsiát,, mindhárman zavartan elhagyták a szobát, s visszamentek az aulába.” A négyhónapos bujkálás véget ért. A kivégzett Alexander Uljanov testvére, a lázongó diák, a pétervári marxista körök szervezője, a szibériai száműzött, a párizsi, krakkói, genfi, londoni hónaposszobák lakója, akinek megszállott hitét annyit gúnyolták az ellenfelei, másnap az orosz forradalom vezére lett. Negyvenhét éves volt ekkor. „Elvtársak! — mondta október 25-én délután három órakor a Petrográdi Szovjet ülésen. — A munkás- és parasztforradalom, amelynek szükségességét a bolsevikok mindig hangsúlyozták, végbement.”... Részlet Gyurkó László Lenin, éktóber című könyvéből. V alóban létezett, va._ csak álmodtam ezt a különös fiút, akit olyan földöntúli gyöngédség és bánat font körül, mint Saint-Exupery kis hercegét? Nem, tudom, hogy létezett, akár az a köves országút, melyet, utilapú, bojtorján, bogáncs, vadsóska, kamilla nőtt be sűrűn. De még ha álom is lett volna, nem kétséges, úgy fölkavart, mint senki más. Gyakran megesik, hogy a csodák itt, a közelünkben történnek. Az a bizonyos nap is egy ilyen aprócska csodával kezdődött: kiderült, a nyaraló kerítésénél a kis völgyteknőben megbúvó égererdő telis-tele van cölöpgombával. A pengeként felmeredő fűben a gombák sárgás-barna színű mezőket alkotva hívogattak. A kifor- tott ernyőre hasonlító gombaóriások mellett apróbbak álltak, minden kis tölcsér formájú kalapocska a hajnali harmat egy-egy csep- pét őrizte. Teleraktam az ingem gombával, futva hazavittem, majd visszatértem az erdőbe. S ahogy az már gombaszedés közben lenni szokott, ha gazdag a zsákmány, én is egyre inkább válogattam. Már nem örvendeztem a nagy, pöffedt gombáknak, csak a kisebb, rugalmas, kemény példányokat szakítottam le. Finnyásan kutatgat- va egyre beljebb kerültem az erdőben. Magával ragadott a bolyongás. A kis völgyteknő dombba hajlott, lábam szilárdabb talajra lépett, a mocsári füveket páfrányok és zsurlók váltották fel. Azután a félhomályos égererdő is elmaradt s tej- fehér nyírfák, gyöngyként csillogó nyárfák tűntek elő, álattuk sűrű, selymes, rövidszárú fűszőnyeg terült el, az erdő lombján ferdén áttörő fényoszlopokban köd go- molygott. A zsákmányt kiszórva magamra vettem összemaszatolt ingemet, s tovább indultam, örömteli izgalom fogott el; tudtam, alig távoztam eQ házunktól s mégis messzebb jutottam, mintha az ismerős, kitaposott ösvényen órákat vándoroltam volna. Rejtélyes volt ez a kis nyírfa és nyárfa liget az égererdő kellős közepén, mivel sem egyik, sem másik nem tudott áttörni az őt körülvevő erdőn, hogy kijusson a szabad mezőre. Jól ismertem a környéket, a dmitrovszkojei országút, nyaralónk és a látóhatár pereméig húzódó mocsár felől egyaránt égererdő húzódott. Minél tovább _,j re nehezebben jutottam előre. Kissé besötétedett, a gomolygó kékes napsugarak alig-alig törték át a fák lombkoronáját. Itt bukkantam rá erre a fiúcskára s megtörtént a nap igazi csodája. A fiú alacsony termetű volt, sovány, vékony arcát kerek, fekete teknőckeretes szemüveg takarta. Az ördög tudja honnan idekerült fűvel benőtt köves utat gyomlálta, akár egy veteményeskertet. Már elég széles csíkot megtisztított a növényektől, a kékesszürke s rózsaszínbe játszó nagy, kerek kövek szorosan egymás mellett terpeszkedtek. Odább az út beleveszett a gaz sűrű szövevényébe. A fiú nem csupán az utat gyomlálta, a szélét is megerősítette, magacsinálta döngölőjével helyükre sulykolta a köveket. ' — Jó napot, — mondta fedem fordulva s szemüvegének sima kerek ablaka mögül jóindulatúan rámpillantott nagy barna szemével. — Jónapot, — válaszoltam. — Minek neked ez a szemüveg? Hiszen csak közönséges ablaküveg van benne. — A por ellen. Ha fúj a szél, az út porzik, nekem pedig kötőhártyagyulladásom van, — magyarázta büszkén. — Na és miféle út ez? Eddig sose láttam. — Nem tudom.:: Nem akar segíteni? V állat vontam. Lehajoltam s kitéptem a földből egy sötétvörös virágokkal és szúrós tüskékkel borított bogáncsbokrot. A tenyerem is elvágtam, mire kitéptem. Hejh, micsoda munka volt! Nem véletlen, hogy a szemüveges fiúcska véresre karcolta a kezét. Lelkesedésem tüstént lelohadt. — Figyelj csak ide, minek csinálod ezt? — kérdeztem. — Hiszen látja, benőtte az utat a gyom. — A fiú a földön térdepelt s egy fadarabkával gyökeret ásott ki. — Meg kell tisztítani az utat. — De hát miért? — makacskodtam. — Hogy hogy miért?..; — udvariasan, gyöngéd, türelmes hangon válaszolt. — A virágok és füvek gyökereikkel pusztítják az utat. Korábban a kövek szorosan egymáshoz simultak, s lám most már mekkora rések vannak közöttük!... — Nem erről van szó! Miért nem hagyod, hogy az út pusztuljon? Óvatosan, a száránál fogva levette szemüvegét; jobban meg akarta magának nézni azt az embert, aki ilyen értelmetlen kérdéseket tesz fel neki. Előbukkanó szemét halványpiros karima szegélyezte, nyilván ez volt a „kötőhártyagyulladás” nyoma. — Ha az út elpusztul, senki sem tudja meg, hogy egy-. kor itt húzódott. — Na és, ott egye meg a fene! — feleltem ingerülten. — Hiszen sehová sem vezet! — Minden út vezet valahová, — mondta röviden, meggyőződéssel, visszaültette orrára a szemüvegét és ismét' munkához látott, — Gondolja csak meg, ha sehova nem vezet, felépítették volna? — Ha egyszer elfeledkeztek róla, ez azt jelenti, nincs rá többé szükség. A fiú elgondolkodott, sovány arcát elfintorította, sőt még a virágok és füvek tép- desését is abbahagyta. Barna szemében fáidalom bujkált. De nehéz is idegen szívekbe átültetni még a legegyszerűbb, nyilvánvaló igazságot is! — Vajon tudjuk, miért hagyták így elvadulni?... Lehetséges, hogy valaki a haladtam, az erdő annál sűrűbb lett. Konsxíantyin Szi monot t A ZÁSZLÓ A zászlónál nem gyújtanak rá nem is tréfálnak se alatta se mellette Nem varrják meg, ha elszakad Az elszakadt zászló nem vértelen kötözni se kell hisz amíg kézben tartják nem száll el belőle a vér Csak akkor száll el a vére ha földre hajítják De ha isméi felemelik vagy az izzadt tetemre borítják nem érzi magát sértve a zászló Nem fél hogy a vérfoltok ott maradnak a selymén A vér nem mocsok Ám a halottat — ha hősi halott — ne takarjátok be sokáig mert kell az a zászló az élőknek kell Dalos György fordítása másik végén hozzáfogott, hogy szabaddá tegye? Valaki felém tart és én találkozom vele. Nem Szabad, hogy fű nője be utainkat, — jelentette ki határozottan. — Okvetlenül megtisztítom. — Kevés hozzá az erőd, — Az én erőm egymagában kevés, de ha jön felém valaki... talán már túl van a felén is... — Minek ez az út neked? — Az utak nagyon fontosak, utak nélkül az emberek sohasem lehetnének együtt. Bizonytalan sejtés futott végig rajtam. — Valaki elutazott a tieid közül? Elfordult, nem válaszolt. — Segíteni fogok! — tört ki belőlem számomra is váratlanul. — Köszönöm, — válaszolta őszintén, de túlzott lelkesedés nélkül. — Gyere el holnap reggel, ma már későre jár, ideje hazamenni. — Hol laksz? — Arra... — a liget felé mutatott, majd felállt, tenyerét megtörölte egy fűcsomóval, szemüvegét zsebredugta és én még egyszer belepillanthattam jóságosán csillogó barna szemébe. S azután otthagyott ez a maszatos, törékeny, fáradt, de hajthatatlan kis munkás — eltűnt a bokrok mögött. Másnap még fel sem kelt a nap, de én már rohantam az erdőbe. Az éjjel esett, s a természet egyszerre gyarapodásnak indult megnyúlt, sötétebb színbe váltott a csorbóka s a gombák, mintha tegnap nem is végeztem volna pusztítást közöttük, egyre másra dugták ki a fűből sárga kalapjukat. Miközben keresztülvágtam az égererdőn, tetőtől talpig átáztam. Égő türelmetlenséggel, izgatottan vártam a találkozást a fiúval a fűvel benőtt kövesútnál — hite már az én hitemmé is vált. Biztos voltam benne, hogy minden nehézség nélkül ía- akadok, hiszen minden olyan egyszerű volt, előre, mindig csak előre, át az égererdőn, át a ritkás nyírféson, nyírfa ligetecskén egy másik, szélverte törzsekkel eltorlaszolt nyíresbe s ott majd előbukkan a kékes, rózsa- zsín kockákkal borított országút megtisztított csíkja. De az utat nem találtam meg. Minden úgy volt, mint tegnap; a széldöntötte fák, a bogáncs indái, a hosszúszárú virágok rózsaszín gyertyácskái, csak éppen az út nem volt ott s a fiúcska. Naplementéig kószáltam az erdőben, elfáradtam, megéheztem, lábamat ffl és száraz gallyak karcolták össze, de hiába... S oha többé nem találtam olyan elhagyott útra, dűlőútra, vagy legalább ösvényre, melynek szüksége lett volna az én mentő segítségemre. Az évek folyamán azonban más ér. telmet nyertek a fiú kiok- . taló szavai. Szívemből sok út szakadt ki s mind vezetett valahová, közeli és távoli, elfeledett és el feledhetetlen barátokhoz. Nos, ezeknek az utaknak szükségük volt rám, s én ott álltam segítségre készen. Erőmet, kezemet nem kímélve egyre téptem a bogáncsot, csalánt, irtottam ami szennyes, nem engedtem, hogy a gaz megfojtsa, szétszakítsa, semmivé tegye őket. S ha ez sikerült, akkor csimán azért, mert az út másik végéről mindig jött felém valaki. Csupán az nem adatott meg, hogy az egyetlen, a legfontosabb utat megmentsem. Talán azért, mert senki nem mozdult, *mgy felém induljon. Fordította: Földeák Iván [ Jurij Nagibin. Szovjet író* novellája a ..Gyermekkor” cí-* mű ciki'*sból való. Nagibin műveiből nemrég adott ki víM logatást az Európa könyvkiadó;
