Szolnok Megyei Néplap, 1974. november (25. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-03 / 258. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1974. november 8.

kocsija egy hir- detooszlop mellett egy Trabant és egy Wartburg cözött állt- Hanyagul odasétált, s mintegy csak véletlenül rátette kezét a ponyvára. Megnyugodva érezte a karosszéria biztos, sima tömörségét a durva vásznon keresztül.

— Megvan?

A fene egye meg ezt a házmesterkölyköt, pimaszul szétmeredő tüskés hajával, ártatlannak tetsző, s mégis vérforralóan éneklő hangjával. Egyáltalán ez az egész rohadék gangos bérház — maszek detektívtanya. Lehet, hogy a modern házaknak sok hibájuk van. de hogy egyáltalán a gangot kiküszöbölték. az legalább olyan korszakalkotó dolog, mint az űrrepülés.

Végighúzta a tenyerét, sa lehetőséghez képest könnyed, unott hangon felelte: — Nem azt néztem, hanem

hogy poros-e a ponyva, mert holnap leugrom a Balatonra, ugyanis... — Na tessék,

még jó, hogy az élettörténetét el nem mondja ennek a pimasz kölyöknek. Rettenetesen dühösen önmagára hirtelen elhallgatott, önkéntelen mozdulattal megdörgölte a homlokát, aztán a gyereknek háttal, a kocsi felé fordulva két mély lélegzetet vett, vad elszántsággal arra, hogyha a kölyök még szól valamit, akkor házmestereidé, házmester oda, megmondja neki a magáét.

De a gyerek hallgatott. Némasága is ingerlő volt persze, de ez ellen nem volt mit tenni, nem lehetett

Egy nagy teherautó zúgott el az úton, megkavarta a fülledten tespedő esti levegőt, a ponyva is meglibbent. S e meglibbenésre esett a második dühös mély lélegzet.

Ez nem igaz! Táguló orrlyukakkal még egyet szippantott, lejjebb hajolt, még egyet, fél térdre ereszkedett, és ott lenn az aszfalt közelében még egy hatalmasat. Felegyenesedett, megfordult, megsemmisülten dadogta: — Lepisilték.

A házmestergyerek alig másfél méterre tőle egykedvűen dülleszkedett a hirdetőoszlopnak, mintha nem is hallotta volna, a saját homlokára bökött, s azt mondta: — A homloka. Maszatos.

Ismét megdörgölte a ponyvától koszos kezével homlokát. de közben már szúrósan nézte a tüskehajú kölykök ö volt. Biztos, ő volt. Halálbiztos. Meg tudta volna ölni. Kitépni hosszú kezét, lábát, mint valami légynek. Azért jön itt azzal, hogy a homloka poros, mellébeszél, ahogy az már ilyen esetekben szokásos. Tiszta képlet. Már-már hozzáugrott — de hát az ő nehéz teste. pocakja. s ez a nyurga kölyök, futhatna utána kifulladásig. Es mondjuk, rendőr kerül elő. „Miért kergeti ezt a gyereket?” ö, lihegve: „Kérem, lepisilte...” — „Látta?” — „Gyanítom.” Még neki lenne baja belőle. A rendőr §llapozna a személyi igazolvány foglalkozás rovatáig. „Magának, Staff kartárs, mint tanácsi dolgozónak tudnia kellene...” —

hosszú magyarázat következne. Neki pedig ma még be kell pakolnia, fel kell készülnie. Megfékezte magát, de a szag ekkor újra az orra alá csavarodott, a hangját már nem volt képes megfékezni.

— Lepisilték! — üvöltötte. — Te pisilted le?! — Fenn a másodikon és a negyediken ablakok nyíltak.

— Pisálta a franc — mondta a gyerek. Az üvöltés egyáltalán nem zavarta, apja. aki húsz évig hengerdé- ben dolgozott, általában ilyen hangerővel beszélt a kis másfél szobás házmesteri lakásban.

A negyediken hátraszólt

egy hang a szoba mélyére:

— LevizelU'k a S4aff autóját.

— Akinek nincs autója annak már ex is valami.

Berohant it házmesterhez, a gyerek utá.ua ódalgott

— Horváth elvtárs — mondta —, példátlan eset történt! — A gj'erek már ott állt, ezúttal a hirdetőoszlop helyett a konyha ajtónak dül- leszkedve. A Házfelügyelő most vacsorázhatott, az asztalra könyökölve a fogát piszkálta. — Példátlan eset! Lepisilték az autóin ponyváját.

— Valami kutya, nyilván

— mondta Horváth., ezúttal dünnyögve, mert még a fog- p.iszkálót sem vette ki a

nélküli táviró. Egyik feladja a táviratát, aztán sorra jön a többi. Sok kicsi pedig sokra megy.

Staff sóhajtott, s ekkor éneklő hangon megszólalt a gyerek: — Azt mondta, hogy én’ voltam.-— Micsodaaa? — már az egész udvar zengett. Rádöngetett az asztalra a házfelügyelő. ha modern a ház, leszakad az asztal négy lába a pincébe, százkét kilós öklei voltak Horváth nak.

— Azt mondta — énekelte ismét a gyerek.

— Nem kérem, ez tévedés — mondta Staff gyorsan —, mondtam ugyan, de kérdőjelnél?

I

Alsónadrágban mászkált fel-alá, konyha, előszoba, szoba, minden ajtó tárva- nyitva, egyáltalán nem volt álmos. „Vajon az agyonfi- nomkodás nem éppúgv megöl mindent.1 ttiirtt a kendőzetlen durvaság? — morfondírozott. — Igen, én is Misiké vagyok, ott állok ezzel a rohadt pocakommal, kilencvennégy kilósán az előtt a kis szúnyog házmestergyerek előtt és ismételgetem: lepisilték. Jó, hogy azt nem mondtam, lepityilték, pitty, pitty, pitty. Mennyivel bát-* rabb. férfiasabb, ahogy az a

Rákosy Gergely:

Staff kartárs kocsit tart;

szájából. — A kankutya, haja', csak felemeli a lábát, felmered nagyokosán atz égre, zitty. és kész. Nem is azért, mintha minduntalan kellene neki, ez csak jeladás a kutyáknál, kérem, drótnélküli táviró. Staff elvtárs. És a kutya gazdája sok esetben nem is tehet róla. bűn- telen, ez a színigazság, én mondom magának. Mert például egy nagy dög, teszem azt. Staff elvtárs, oda húzza- vonja a rozzant vénkisasz- szony gazdáját, ahova neki tetszik. Ez így van, maga azt el sem tudja képzelni, mire képes egy nagy kankutya.

— Nem kutya volt — mondta Staff, de a házfelügyelő teljesen figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, mert még nem fejezte be a mondókáját így vacsora után, csendes nyári estéken szívesen ejtett néhány szót erről-arról, a világ dolgairól, akármiről.

— Ez mind rendben is vnn — folytatta —. csak azt nem értem, hogy újabban miért terjedt el annyira ez a ku- tyabolondéria. Már, a mi házunk is kész állatkert. És külön manikűröshöz, fodrászhoz viszik őket. Rimme- lik őket, vagy mi a szakra- mentum. Ki érti ezt? Hát nincs az embereknek elég bajuk? Én a magam részéről azt is háromszor meggondolom, hogy mikor húzzam le a szőrt a pofámról, mások meg drága pénzért a kutyájukat rimmeltetik.

— Trimmeltetik — jegyezte meg Staff türelmetlenül.

— Mindegy az — legyintett Horváth. — Nem az a lényeg. Hanem az a lényeg, hogy ott van például ez a Csizmadiáné a harmadikról, azzal a hájas, nagyszőrű, lihegő dögjével.., Magát rimmeltetné az ilyen mosószappannal meg súrolókefével! Ez nem fér a fejembe.

— Lepisilték a ponyvámat! — mondta Staff kétségbeesetten.

— Hát mondtam magának, kutya, felemeli a lábát, zitty. kész.

— Nem kutya — mondta Staff határozottan.

— Nafene! —- most már rendes hangerővel bömbölt Horváth. Végre kivette a fogpiszkálót a szájából. — Hát ezt honnan tudja?

— Maga is mondja, hogy a kutya zitty és kész. Hát itt nagyobb mennyiségről van szó.

— Nem figyelte meg a szavamat — harsogta a ház- felügyelő. — Mert azt ugyan mondtam, hogy zitty és kész, de azt is mondtam, hogy ez a kutyáknál amolyan drót— Mondta vagy nem mondta? — a házmester már újra emelte öklét.

— Kérdeztem! Csupáncsak kérdeztem. Hogy esetleg, talán, véletlenül.

Az apa a fiára nézett. A fiú nem akarta még tovább feszíteni a húrt. bár a tettes valóban nem ő volt. de gondolta. ez az egy asztaldönge- tés is elég lesz Staffnak emlékeztetőül, különben is. ha apja véglegesen begurul, annak beláthatatlan következményei lehettek volna az ő számára is. — Hát lehet — mondta ajkbiggyesztve. — De esetleg, talán meg ilyesmi, az nem volt.

Mire Staff felért a negyedikre, dühében gyalog ment, s átöltözött overallba, már az egész házban elterjedt a hír. Egyik gangsorról a másikra bólogatták át: igaz, . Staff ponyváját levizelték. Prohászka bácsi a második emelet korlátján kihajolva menten tiltakozott is, hogy egy ilyen leizélt ponyvát azon a liften szállítsanak. „amelyen kisdedeket, tejet és élelmiszert szállít a nép!”

Staff tehát gyalog cipelte fel a ponyvát, s mire nagykeservesen kimosta, kicsavarta. kicsepegtette, felteregette és az úszó fürdőszobát és konyhát nagyjából rendbe tette, éppen tizenkettőt ütött a szobában a kreden- cen trónoló bim-bam óra.

A bim-bam óra a felesége hozománya volt. Utálta. Többek közt e miatt az óra miatt is sosem lehetett egyedül. Járt vagy nem járt, mindegy, jelen volt.

Az óraütésről eszébe jutott a felesége levele. „Remélem — írta többek között az asszony —, hogy időben érkezel, ha már lehozni nem tudtál (vagy nem akartál?), s zavartalanul együtt tölthetünk legalább egy vasárnapot. Zolika js nagyon vár...”

Csuda jó a zárójeles tüske! Mintha nem magyarázta volna el részletesen, hogy miért nem szabad egy gene- rálozott ötszázas kiskocsival, hozzá rekkenő melegben regimenteket cipelni! De hát magyarázhat az ember! És: mi van akkor, ha ők zavartalanul együtt tölthetnek egy vasárnapot? Te isten, hány és hány vasárnapot töltöttek ők már együtt zavartalanul! Meg a Zolika! Milliószor megkérte már a feleségét, hogy ne Zolikázza Zolit. Zoli már önmagában Is becé- aés. Hiába: Zolikázza.

kis srác mondta. És kifejezőbb! Mert ha valamit le- pityilnek. isten, mi van akkor? Lepityilték, hát lepityilték. Egy lepityilésre jóformán még felháborodni sem lehet, hát még elégtételt követelni, együttérzést kívánni?” —. Na, megszünteti ő majd ezt a gügyögést, nem lesz Lencsike sem, és pityilés sem, hanem...

Odaállt az előszobatükör elé. és hangosan mondta al- sónadrágos, nem éppen szívderítő tükörképének:

— Lenke, lepisálták a ponyvámat!

Fél kettő elmúlt, máké végre elaludt, de reggel ötkor már talpon volt Ekkor hasított bele, hogy az akkuról elfeledkezett. Hátha kimerült Éjszaka szépen fel- töltődött volna, volt egy trafója hálózati áramra. De nem, nem volt semmi baj, a kontroli-lámpa biztatóan fényiéit, még az önindító használatakor is csak egy pillanatra halványult eL Csupán csak desztillált vízzel kellett felölteni a cellákat. de ez nem volt vészes, volt fenn a lakásban két liter desztillált vize. A liftet persze ilyen korán nem használta, nem szerette volna, ha az egész ház rámorog.

— Hat fordulóval mindent elintézett utoljára két szeleptűért kellett megtennie az utat Ellenőrizte az olajszin- tet, utánapumpálta egy kicsit a gumikat, letörölte az ablakokat a rendszámtáblákat, a lámpákat a villogókat.

s fél nyolckor már útnak is indulhatott. A tankolás még elvett jó félórát, millió kocsi állt a benzinkútnál, az idő meg közben erősen felmelegedett. így csak lassan mert menni, nehogy besüljenek a gyűrűi, de tízre már így is Székesfehérváron volt. Itt megállt egv feketére hogy hüljön a motor Fél tizenkettőkor indult tovább. Aligánál a bal hátsó defek- tet kapott, talán nem s igazi defekt volt, csak egv régi saller vált le az aszfaltolvasztó melegben, de nem vizsgálgatta, feltette a pótkerekeket. s a defektest bevágta a csomagtartóba

Ekkor csapta meg a szag Megszagolta a tenyerét is. Az is... Hogy az a keser- ‘ vés! Persze az ilyen kopott. hajszálrepedésekkel teli gumi aztán beveszi a szagot Na most nem vacakol ezzel. Lemosta kezét benzinnel. a gumit meg majd a Balatonban kiáztatja.

Háromnegyed kettőkor fordult be az üdülőhöz vezető homokútra. Egy biciklista vágott át előtte, megnyomta a dudagombot: Vagy a gomb ragadt be, vagy a vezetéknél támadt érintkezés, de a duda még akkor is magas fejhangon üvöltött mikor az üdülő előtt fékezett. A felesége már ott állt a kapuban.

— Misikém!

Eszeveszetten ugrott ki a kocsiból, felrántotta a motorfedőt — ha ez az átok duda még egy-két percig így üvölt, akkor lőttek az akkujának.

— Misikém!! — már neheztelés, sőt némi fenyegetés is érződött az asszony hangjában.

„Édes istenem, persze azt hiszi, hogy a dudát az or- szágúttól idáig üdvözlésképpen nyomtam, mint egy őrült” — gondolta magában a férfi, s nem is kiáltotta, inkább a dudával szinkronban vonította: — Az akkum!! Hol is van ez a drót?...

Az asszonynak nem volt türelme várni, túlkiabált mindent:

— Már azt hittük, nem is jössz! Zolika lenn van a vizen.

Zolika! Hol a drót? Végre meglelte, belemarkolt, vad erővel kitépte a csatlakozó csavarok alól.

Ebéd alatt sorra vette, mit is kell okvetlenül elvégeznie. Leellenőrizte az akkut A dudát bekötni. Gu- mitkiáztatni.

— Mért hittétek hogy nem

jövök?

— Ne haragudj, még a vonat is leér ide három óra alatt.

— Ahó — mondta a férfi. R gyomra remegett

— Igen. A vonat, a személy. Hiába aházol. (gy van És nekem gyanús ez az egész...

— Bárcsak... — kiáltotta Staff, lecsapta villáját. Felállt, kiment az autóhoz, mire az asszony is odaért, mái a drótokkal matatott.

Az asszony figyelte majd jó hosszú idő múltán, de mintha éppen csak az imént hagyták volna abba, megszólalt:

— Hát akkor mi történt ha szabadna megkérdeznem?

Elengedte hirtelen » drótokat a férfi Most tulajdonképpen nem is itt állt, hanem otthon az előszobatükör előtt, nem nem is ott. nem is ő volt. hanem a hirdetőoszlopnak dülleszkedett s

pimasz sündisznóhaja volt

— Megmondom — mondta jelentőségteljesen. — Lepisálták a ponyvámat! Érted, Lenke?

A Lenke külön is megrendítette az asszonyt dermed ten állt valami rettenetes visszavágáson

törte a fejét. De gondolkodni nem tudott, a férfi kihasználta az alkalmat a csomagtartóhoz ugrott, előrántotta a kereket, s odadugta __ a gumit az asszony orra alá.

— Szagold! — mondta. Ha nem érted a szót hát szagold!

— Hát ez... Hát ez már!

dadogta az asszony, majd sziszegő-keményen: — Tudod mit szégyelld magad! Szégyelld! _ Megfordult s befutott az üdülőbe.

Azért mire mindennel végzett, estére, indulásig megenyhült valahogy a hangulat Mikor begvúitotta a motort, az asszony még külön is szólt q gyereknek; — Zolika, integess apukának szépen.

Visszafelé semmi különösebb esemény nem történt s bár csak éjfél előtt öt perccel került ágyba — a megszáradt ponyvát lecipelte. miegymás — mire a bim- bam óra a tizenkettőt ütni kezdte, már mélyen aludt Staff Mihály. Álmában a bir- detőoszlopnak támaszkodott tüskehaját borzolta a szél...

MEGGYES LÁSZLÓ RAJZA