Szolnok Megyei Néplap, 1974. november (25. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-17 / 269. szám
1974. november 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP ? Világhírű " . ' művészek találkozója Jegyzetek a III. talliuni grafikai triennáléról A jelentős művészi seregszemlét harmadízben rendezték meg Tallinnban. A nemzetközivé avatott tárlaton a három balti köztársaság utóbbi években készült válogatott sokszorosított grafikai anyaga mellett néhány vendégművész alkotása is helyet kapott. Így láthattuk az állami lektorátus kiállító- termében moszkvai, lenin- grádi, minszki művészek műveit. A Művészeti Szalonban a két schwerni alkotó, továbbá Gácsi Mihály, Palitz József és Sáros András Miklós grafikáit mulatták be. A művészházban rendezték meg a tulajdonképpeni trien- nálét, az észt-, lett-, litván-, szovjet köztársaságok grafikusainak találkozóját. Hozzánk szolnokiakhoz természetesen az észt köztársaság művészete all legközelebb. Nemcsak testvéri kapcsolataink miatt, de azért is, mert az észt grafika legjobb darabjait Szolnokon is kiállították, s így közönségünk is meggyőződhetett a lassan már fogalommá váló észt grafika színvonaláról. Az észt művészek ma olyan lapokat készítenek, amelyek méltán aratnak sikert akár egyedenként, akár összességükben, azaz átfogó jellegű bemutatóikkal szerte a világon. Pedig Kanadától Japánig terjed ez a világ, ezt igazolják a művészek életrajzi adatainál a kiállítási listák. S nem kisebb seregszemléket jelentenek ezek a kiállítások, mint a krakko- wi, ljubljanai grafikai bien- nálékat, a malbörki ex-libris biennálét, vagy egyik legnagyobb művészeti rendezvényt: a velencei biennálét, ahol 1972-ben a Szovjetunió pavilonját kizárólag észt művészek alkotásai ragyogták be. Hogy erősödhetett meg eny- nyire, hogyan futhatott fel így az észt grafika? Mi a titka ennek az immár évek óta egyre növekvő sikernek? Aki látott már észt grafikákat, tudja a választ is. A tökéletes technikai felkészültség nagyon sok mindent, a mély gondolati tartalmú, filozófiai kérdéseket feldolgozó és megválaszoló lapok pedig mindent megmagyaráznak. S ha még ezek mellett azt is tudjuk, hogy a harmincas években iskolái teremtő világhírű előd: a szobrászból lett grafikus, Eduard Viiralt tökéletes technikával készült lapjai óta minden észt grafikus számára kötelező lett a technikák kínosan pontos ismerete és alkalmazása. Így a legkorszerűbb nyugati stílustörekvések, a pop art elemei, a montázs technikák, anyagnyomatos eljárások a kezükben már nem meghökkentő lálványkeltő eszközök, hanem korunk leglényegesebb kérdéseit, az űrhajózást (Allex Kütt: Obszervatórium), háború és béke problémáját (Olev Soans: Egyenruhák című lapja), az emberi szabadság gondolatát (Kaljo Pöllu: Hidak c. sorozata) olyan közérthetően, ám ugyanakkor annyi sok asz- szociációs lehetőséget nyújtva juttatják kifejezésre, amit grafikai eszközökkel nagyon nehéz megvalósítani, mivel ez elsősorban az irodalom és a film lehetősége. Nem véletlen hogy a másik két balti szovjet köztársaság: a Lett és Litván SZSZK grafikus gárdája is az észteket követi. A több mint 130 alkotóművész közel 400 nagygrafikai lapja alapján világosan kiderült, hogy az erősnek és sokszínűsége ellenére is egységesnek ható észt grafika áll jelenleg az élen a hármas vetélkedőben. A lettek és litvánok jelenlegi műveikben alkalmazott technikai fogásokat, stiláris jegyeket az észt grafikusok 1967-es szolnoki tárlatán, tehát jónéhány esztendővel korábban láttuk már. Ez a megállapításunk természetesen az egész anyagra, s nem pedig az egyénekre sfeóló. Egyéni pályájukat nem egyforma gyorsaságai futják ugyanis be. Inars Helmuts lett grafikusművész már felzárkózott a legrangosabbakhoz, s neki is ítélték a trien- nálé nagydíját. Ám akár lassan, akár gyorsan járják is a többiek az utat: jó irányban haladnak, az észt grafika csúcsai felé, a világhírnév felé. Dr. Egri Mária Aldona Skirutyté (litván): „Jubileum” I ndaünét takarítás közben érte el az éles, kurta csengőszó. Domsits állt az ajtóban daliásán, kreolbama mosolyával. — Csókolom kezét. Szabad egy szívességre kémem? Az asszony önkéntelenül összébb vonta magán virágos pongyoláját. — Pénzt várok, de nincs időm itthon maradni. Ila átvenné. .. Ez alatt a két gyakorlatiasan szabatos mondat alatt Indaliné úgy érezte, Domsits sötét, röntgensugarú szeme végigtapogatja gömbölyded formáit. Egy tapodtat sem hátrált volna, még egyedül marad ezzel a szoknyabolonddal a tenyérnyi előszobában, ahol épp annyi a hely, hogy a falnak szorítsák. —- Nem hiszem, hogy a postás kiadja — mondta el- szükült hangon, még egyre pongyoláját markolva. Domsits vállán átvetve viselte esőköpenyét, mint kendőjét egy terrero. Sűrű, hullámos haja, gonddal nyírt bajuszkája. nyakkendőtűje mind egy hivatás jelvényeiként hatottak az asz- szonyra. — Majd rámosolyog szépen — s mindjárt megmutatta, hogyan. Azzal udvariasan elbúcsúzott s eltűnt a lépcsőn lefelé. Indaliné becsukta az ajtót, szárazát nyelt. Bement, tanácstalanul nézett szét a szobában, minti iá elfeledte volna, hol hagyta abba a portörlést. A szék támláján férje barnaszínű házikabátja maga az otthonos biztonság. Felemelte a telefonkagylót, föltárcsázta a számot. Még fogalma sem volt, mit akar mondani, arra vágyott csak. hogy a hangját hallja. De Indali hivatala makacsul mással beszélt. ☆ J utka az alacsony irattartón ült s időn- kint ilyeneket mondott a telefonba: — És akkor mi van?... No jó, hagyjuk!... Persze, az lenne neked egy műsoron kívüli vasárnap! — közben lógázta hibátlan ívű lábát s elfinto- rodott, amint harisnyáján egy futó szemet pillantott meg. A vonal túlfelén egyenletesen durúzsolt a kitartó bariton. A sarokra állított íróasztalnál Máderné főzőkanálból hegyezett kötőtűi vívtak egymással, mert vastagszálú kötés a divat. Micsoda harcba került ez a csau&zí- nű fonál! Klári a gépíróasztalnál tízóraizott s odaadón hallgatta Máderné készülő kardigánjának előtörténetét. Indaii fölpillantott fuvarleveleiből. Komoran, szemrehányón. Lekoppantotta golyóstollát. Semmi hatás. Má- demé már a kötésmintánál tartott. Jutka végre befejezte a negyedórás telefont. Odapördült Klári elé: — Mit hoztál tízóraira? Indali széke keményen megreccsent: — Átmegyek az irattárba! — Mert ez a női szakasz még megbolondít! — fuvo- lázta utána Jutka, amint bezárult az ajtó. — Micsoda nikotex-pasas! — Füstszűrös nikotex! — legyintett Klári, aki pedig szenvedélyes dohányos hírében állt. — Kicsi asszony, kicsi otthon, házikoszt reggeltől estig! — és kicsippentett egy uborkaszeletet Jutka csomagjából. Máderné ölébe eresztette a kötést: — Nono! Az ilyen jámbor- lelkűek 3 legnagyobb disznók! Én nem lepődnék meg, ha kéjgyilkosságon törné a fejét. A lányok mulattak, amint elképzelték. Máderné sötéten elhallgatott. Indali sorsának fonala ekkor feszült meg a három párka újjai között. De ő még mit sem sejtve kotorászott az irattár poros polcain. ☆ A G-i kiszállásra alig egy hét múlva került sor. Indali mellé Klárit osztották be. Szobát foglaltak számukra mert egy nap alatt nem végezhetik el a telep ellenőrzését. A vonaton Klári be akart menni az étkezőbe, de Indali takarékos lovagiassággal megosztotta vele a két becsomagolt sonkászsömlét. Más aztán nem is történt, Kiári dudorászva a tájat bámulta, Indali keresztrejtvényt fejtett. A szállóból egyenesen a telepre mentek s ott is maradtak a munkaidő végéig. A nap enyhén sütött még, a tornyok mögül előkéklettek a környező dombok. Indali a főtér Széehenyi-szobrát tanulmányozta gondosan. — Mi az, ezt is leltárba akarja venni? — szólt rá a lány. — Jöjjön, sétáljunk inkább egyet. A férfi töprengőn húzgál- ta kesztyűjét. — A múzeum, sajnos, zárva van. — Kit érdekel „ múzeum? Van itt valami liget, díszcserjékkel. Indalit meglepte Klári botanikai érdeklődése. A park csavaros utain a lány bizalmasan belékarolt: — Tudja, hogy fura dolgokat suttognak magáról odabenn? — Rólam? — Csak ne adja az ártatlant! A talpig tisztviselő szürkébe öltözött Indali megrendült. — Sötét kaméleon maga — fogta andalgósra a léptüket Klári. — Mondja, mindig így főzi a nőket? i— Nee-m egészen érte... hóo-hogyan gondolja? — Milyen angyalian dadog! Ezt a stílust eszik a pipik, mi? Szédíteni akar? Bevallhatja! Ezért bulizta ki ezt a hivatalos utat kettesben? Indali nem tudott mit kezdeni a hóna alá furakodott lánykarral. Az egészben volt valami végtelenül valószerűtlen. Zavartan megtorpant. — Épp itt kell lehorgonyozni-, előttük? — Klári a pádon megbújó pár felé intett — Hagyjon mást is érvényesülni. Visszafelé Indali görcsösen hátrakulcsolta kezét nehogy a városon is karonfogva vonszolják végig. Hosszan időzött szobájában, a lány már az éttermi asztalnál várta vacsorához. Feszelgőn ült le, torkát reszelte, mint odahaza, értekezleten, fölszólalás előtt — Tulajdonképp... izé... szerettem volna... megkérni valamire... — Inkább vacsora után, jó? Meghalok az éhségtől! Nézze, van velőrózsa rántva! Tartárral! Imádom! Klári csobogott szünet nélkül. Később, a feketénél finoman odanyomta ruganyos mellét Indali karjához, félig leeresztette szemhéját: — Mire is akart kérni az előbb? A könnyed érintés újszerű volt. szokatlan, mint az első zuhanás a hullámvasúton. A férfi lesütötte szemét s az elszökött mondatot kereste. — Az járt a fejemben... izé..., hogy holnap, ha bemegyünk. .. nem szabad elfelejteni. .. de mit is? Ejnye, épp a legfontosabb!... Látott már ilyet? — A józanságával őrjíti meg az embert! — suttogta közelből a lány. Ebben a pillanatban bukkant föl a bejáratban Domsits, a veszedelmes hírű, daliás Domsits. Vidáman köszöntötte Indalit, jobbját magasba lengetve, bajtársia- san, az üdvözléssel mintegy gratulálva. — Ki ez? — érdeklődött Klári. Indali kihajtott egy nagy pohár szódát. — A szomszédunk, otthon... —• Azért még nem kell elkeserednie — s Klári ví- gasztalóan odaejtette fejét Indali lejtős vállára.-AA lit a riged szállodai szoba ablakában s táncoltak előtte a domboldal fényei. Az előbb vált el a folyosón a lánytól, fülében volt még utolsó mondata: „Aztán nehogy megpróbáljon beszökni hozzám a 126-osba!” Ha akkor az első pillanatban odainvitálja asztalukhoz Domsitsot, önként kilép a játékból. Azok ketten már a parketten csoszognának, és ő nyugodtan hajthatná álomra fejét. Megfordult, mintha beérhetné az elszalasztott alkalmat. Most értette csak meg, hogy csapdába került. Kilépni a folyosóra? Esetleg épp a lányba fut, s akkor aztán le nem mossa magáról, hogy hozzá lopakodott, a szobájába készült besurranni. Ósszeomlottan ráfordította ajtajára a kulcsot. Kifelé fülelt nem hall-e máris női ruhasuhogást, óvakodó lépteket a folyosóról. Az a bűntársi kézlengetés odalenn az étteremben! Domsits! Domsits. aki a tejcsarnokban viszketős kis su- tyorgások közt vásárol egy kiflit a csinos elárusítónőtől. Aki csatakos estéken idegen nőket kormányoz elő gyanús kapualjakból s egyetemista lányok után futkos a Dunaparton. míg felesége friss vacsorával várja otthon. Indali résztvevő gyöngédséggel idézte föl az őzikeszemű asszony alakját. Valahányszor összetalálkozott vele odahaza a lépcsőn, ösztönösen mélyebben emelte meg a kalapján, mintha a tisztességes társadalom együttérzését tolmácsolná. Minek nősül meg az ilyen ember? Mert, hogy a Klári- félék mért nem mennek férjhez, azt már értette. De ő, mit keres közöttük ő ebben az idegen fogadószobában? Valamit tennie kell. Holnap első dolgo lesz, hogy beszél Domsitscsal. Kikéri magának. Igen! A legkeményebben elutasítja az efféle cinkos lengetéseket. Ettől megnyugodott egy kicsit. De a reggeli portás nem tudott Domsitsról. Ilyen nevű vendég egyáltalán nem lakott a szállodában. És az étteremben is hiába me- resztgette a szemét. A hidal- gói profil az este egy percre húzott csak át az asztalok között, s a görbe utakon járók ügyességével beleveszett a megfoghatatlanságba. Indali a szálló kapujában sebesen odafordult a lányhoz: — Menjen csak előre. Klárika, én még beugróm a borbélyhoz. ☆ D omsits leszállt a villamosról s befordult a Kálvin térről a Baross utcába. Most nem volt daliás. Hazafelé tartott, az otthon szelíd unalma már a sarkon elébejött. Ellazult, mint a színész a kulisszák mögött A kapuban Indaliba botlott. A nyomatékos kalapemelés jólerősen idézte föl benne a tegnapelötti képet a g-i étteremben. — Hogy van Indali úr? — mosolvodott el. — önre vártam. — Drámaian hangzott. Indali arcát összerántotta az elszántság. — Ha volna öt perce... — Akár tíz is! — Domsits pártfogón belékarolt s eltáRerekecske dombocska volodott véle * kaput®. — Látja, jó szomszédok mindenütt összeakadnak. — Igen. Már ott szerettem volna beszélni önnek — Ugyan! Épp fontosabb beszélnivalója volt! — Domsits fölélénkült. — Hallja, aranyos az a barna babai Csak gratulálhatok. — Kérem... a hivatal kolléganőm... — Persze, értem. Azért vitte le magával. Minek itthon bújkálni, kockáztatni a lebukást. Mennyivel okosabb vidéken dolgozni! — De biztosítom, Domsits úr, teljes félreértésbe« van... ! — Hogyhogy? Maguknak nincs lakásproblémájuk? Vagy talán ónagysága ezt is megoldja. Óriási! Indalikám, maga egy zseni. Mert. tudja, szép, szép a szerelem, d« az összkomfort még szebb. Indali nekidőlt a falnak^ lehunyta szemét és végitö- rölt homlokán. Ködből értek el hozzá Domsits szavak hogy megesik az ilyesmi mindenkivel, a nők kimarják a szívünket, mint a lúg, de azért vagyunk férfiak, hogy ne hagyjuk el magunkat. .. Fölemelte elkínzott arcál és rákiáltott: — Ha nem hagyja, én.. 3 én... — kifulladva levegői vett és belesziszegte Domsits megrökönyödött képébe: —• Engem ne tévesszen ossz« saját magával! Én csak arra akartam megkérni, hogy tö-i röjje ki a mocskos képzele-i téből az egészet! Semmi lúg meg kimart szív... és sémi miféle barna baba... érti? i I V D omsitsné szemrehái nyóan pillantott föl az ajtónyílásra. Persze, most jön az engesztelő homlokcsók, a zsebből elő-j varázsolt tejmogyorós —i csakhogy ő már iszonyúan belefáradt. — Vacsoráztál? — kérdési te tárgyilagosan. — De édes bociként, mi bajod már megint? Tehetek) én róla. hogy agyonhajszoli nak, rámraknak minden munkát... — Én csak megkérdeni tem, hogy vacsoráztál-e? Há rossz a lelkiismereted, ar-j rőt nem tehetek. — Te, bocika, képzeld, ki toppan elém a kapuban; mint Indali! Ünnepélyes, akár egy temetésrendező) beszélni szeretne velem. Előbb nem értettem, aztán eszembe jutott, hogy a múltkor véletlenül beléütköztem valahol egy étteremben, amint életre-halálra főz egy kis nőt. Az asszony álla megemelkedett egy parányit. A jele-' netet próbálta maga elé képzelni: a vendéglői asztalnál udvarló férfit. És akkor váratlan dolog történt. Indaii szelíd emlékképe nem engedelmeskedett a ráparancsolt póznak, nem vette át a szerepet. A suttogva előrehajoló alak, amint bűvöli áldozatát, minduntalan saját férje maszkjában jelent meg előtte. — És? — kérdezte hirtelen érdeklődéssel. — És most nekem esett, előbb könyörögve. aztán, mint egy tigris, hogy az istenért. nehogy eláruljam.. Óriási, mi? — Óriási. — Hát nem? — csodálko-í zott vissza férje. — Dehogynem! Te, amint Indalit rajtakapod! De legalább diszlfréten megőrződ a titkot. Ragyogó! — és a szelíd, kedves Domsitsné élesen, rikoltón fölkacasott. Domsits ijedten nézte feleségét. ☆ M ásnap délelőtt, mikor néhány nercre magára maradt hivatali szobájában, Domsitsné föltárcsázta azt a fiatal mérnököt. aki má-’’ fél esztendeje kérlelte, hogy üljenek le egy feketére. — Ráér ma délután? Akkor várion a Hóvirágban, ötkor Igen ötkor. Hangia aznap csengett utoljára ilven felnőtt maga- biztossággal, mikor letette az érettségit. Vidor Miklós
