Szolnok Megyei Néplap, 1974. október (25. évfolyam, 229-255. szám)
1974-10-20 / 246. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1974. október SS. Déry Tibor 80 éves THEOKRITOSZ ÚJPESTEN A köszöntésre készülő szó elhalkul az idő múlására eszmélő csodálkozástól: lehetséges. hogy az író, aki fiatalokat megszégyenítő munkabírása folytán új meg új művekkel s mindig érettebb, teljesebb alkotásokkal gyarapítja irodalmunk kincsesházát, 80 éves volna? Déry Tibor kivételes jelenség, és nemcsak a’ páratlant alkotóerő tekintetében. Kivételes a szintetizáló képessége is, amellyel mint valami fókuszpontba, gyűjti önmagába a század annyi kiemelkedő irodalmi irányzatát, hogy. aztán e sugarakat felfogva, egészen újat, s egyénit teremtsen, a XX. század európai emberét kifejezőt, de úgy, ahogy kort és embert csak a Duna tájáról lehet meglátni. Ha röviden akarnánk jellemezni, moralistának és humanistának neveznénk, akinél az írás a gondolat szolgálatában áll, a gondolat pedig az emberi szenvedés csökkentésének kérdésére keresi a választ. „Az emberi szenvedésnek se kezdete, se vége, s hogyha egyik közbülső szakaszán meg is akasztják — mint a vándorló hangyák menetét — egy pillanat múlva újra összefut és sürgősen folytatja útját a történelem változatos, sajnos mindig vérszagtól bűzlő síkján'’ — írja. Élete deléig az emberiség nagy kérdéseire adandó írói választ tekinti életcéljának. Versek, novellák, kisregények az életút e szakaszának kilométerkövei, majd két nagyregény zárja e korszakot: A befejezetlen mondat a magyar nagypolgárság és a munkás- mozgalom körképe, melyben a két szélső pólust a főhős önéletrajzi ihletésű személye kapcsolja össze; és a magyar munkásság időben-térben hatalmas ívű ábrázolásának szánt, ám befejezetlenül maradt Felelet. A Felelet megírását követő korszak élményei fordulatot hoznak az író gondolkodásában, szándékaiban. Válaszoló emberből kérdezővé vált, önmagában, sőt saját kételkedésében is kételkedővé. „Minek írsz? — kérdi önmagától. — Ha tudnám! Nyilván, hogy kérdéseket tegyek fel, amelyekre nincs válasz. A küzdelem az elérhetetlen válaszért, talán ez a kultúra.” Üj korszaka kis remekművekkel indul, ekkor születik a Niki (a kort egy kutya sorsában tükröztető kisregény); a filmen is tökéletes hűségű elbeszélések, a Szerelem s a Két asszony; majd a G. A. úr X.-ben, a modern anti-utópia, a regény, amely- lyel a tudományt évtizeddel megelőzve előlegezi korunk világméretű problematikáját: a nagyvárosi lét veszélyeit, a természeti világ pusztulásának ökológiai következményeit, a technika emberpusztító lehetőségét, a manipuláció egyéniségsorvasztó hatását stb. Mégsem adja meg magát a kísértő pesszimiznjusnak; ,,... hogy milyen lesz a jövőnk? Ez az ember sorsdöntő kérdése, én csak azt írtam meg, hogy milyen ne legyen. Az emberiség és a szocializmus iránti ' bizalmamról tanúskodik, hogy megírtam.” Az irónia derűsebb színeivel, de épp ilyen mély, gondolkodtató szándékkal írja meg A kiközösítő c. „áltörténelmi regényt”, melyet szatirikus kulcsregénynek. a szektás korszak szerkezeti ábrázolásának is tekinthetnénk, ha az író enyhén gúnyos távoltartása és a valóságos történelmi tények nem folytatnák a káprázat játékát velünk: mégiscsak a régi időkről van szó, viszont eszme és megvalósulás, ideológia és cselekvés ellentéte a központi kérdés. Főművének azonban mindmáig az Ítélet nincs című önéletírást érezzük. Őszintesége a világirodalom nagy gyónóitól, főként Rousseau- tól kapja a példát, szerkesztésmódja a középkori Haláltánc énekét követi: szeretett halottait vonultatja föl, és személyükhöz kapcsolja emlékeit. Aztán újabb regények követkéz nek: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, a túliparosodott kapitalista világ Dante poklát idéző képe, majd az öregség pontos kórképe, a Kedves bópeer, melyben a kontraszthatást a jelenlevő fiatal nő tündér-bája adja'. Közben folyamatosan készül a napló, A napok hordaléka, tanúbizonysága a szüntelen, minden apró eseménytől indítást nyerő töprengésnek. „A természet vétette el bennünk célját, ha ugyan volt célja, vagy mi hamisítottuk meg, amit kezünkre bízott?” — kérdezi az író, a kozmikus rettegés azonban mégis mindig és újra a reménybe torkollik, mert számára „az ember szinonimája a remény”.. Déry Tibor világméretű kérdésekkel viaskodik, világ- irodalmi jelentőségű alkotásokban; léte, alakja egész szellemi életünk büszkesége. Köszöntéséhez forró óhaj társul: őrizze meg egészségét az emberi élet legvégső határáig, s hirdesse példájával a teremtő akarat diadalát a múló évek fölött! B, £, Déry Tibor: S ötét tavaszi éjszaka volt. Újpesten, a földszinti házak között egy-egy erősebb szélroham olykor felverte a port és csavarmenetben felvezette a szabadabb ég felé. Theokritosz, a költő megállt egy védettebb sarokban, s kezét orra elé emelve, rózsaszínű körmeiről óvatosan lefújta a porszemeket. Világos, angol szövetből készült ruhát viselt s alatta selyeminget. Fázott. Szeretett volna a Duna partjára kerülni, de minduntalan eltévedt a névtelen sötét utcakon, hol csak elvétve pislákolt egy gyengébb villanylámpa vagy egy sárgán kivilágított földszinti ablak. A fénjt körül, mintha melegítene, éji lepkék könnyű hullámai foiy- dogáltak. Theokritosz megállt egy kis téren, melynek szigorú négyszögbe fogott, kivilágított aszfaltsíkja megnyugtatta széltől felborzolt kedélyét. Felvetette fejét, s monokliját szemébe csíptet- tetve egy ideig hallgatva nézte az égen száguldó felhőket. Egy messzi kocsmából énekszó hallatszott. Fáradt volt, de errefelé nemigen lehetétt autót találni. Egy főzelékkel megrakott szekér zörgött el előtte, de arra fölkéredzkedni az erős káposztaszag miatt nem volt kedvé. S néhány perccel később távoli zaj, fojtott mormogás csapta meg fülét. A nesz irányában haladva, nagy, gyéren befásí- tott térre ért ki, amelynek belső köröndién padok álltak a porban, itt- ott fű sötétlett s a fűben egy-egy guggoló, tömzsi bokor. A padokon sűrű fürtökben emberek ültek, kinyújtott lábakkal, egymás vállára, vagy a pad támlájára hajtva fejüket, olyik fordítva ült, arccal a támlának, állát tenyerére támasztva; a fűben is mindenütt emberek feküdtek, has- mánt,. háton, egymás páráiba bújva, mivel hideg volt, s kezükkel, lábukkal egymásba akaszkodva, százlábú rovarként nyüzsögtek a porban. A mormogás egyhangúan folyó áradatából olykor habosán kiugrott egy- egy vastag hortyogás, átcsapott, s újra eltűnt az áradatban. A pádon s a földön nyugvó emberék valamennyien hevesen vakaróztak. — Mi ez? — kérdezte Theokritosz, s megállt a tér szélén. — Mi ez — kérdezte —, mi ez az öreg nyáj itt, vén juhoknak ez a topogó gyülekezete, az aggság éji hadai miért vakaróznak itt a szabad ég alatt? S micsoda rongyokba bújtatták életük utolsó foszlányait, micsoda cafatok s lyukak ezek, micsoda vásznak, melyek megszürkültek, mert szűz ázta- tásuk óta nem láttak napot! S miért vakaróznak ezek a vén csontvázak olyan veszettül, mintha azt a hitet akarnák kelteni Istenben, hogy még élnek! Az egyik földön fekvő csoporthoz lépett, s udvariasan megemelte világosszürke Borsalino kalapját. — Honnét jönnek maguk? — kérdezte. — A Népházból — felelte az egyik aggastyán, aki a legszélén feküdt, s megre- zegtette lilaszin szakállát. — A Vág utcai Népházból. — S miért jöttek el a Vág utcai Népházból, ha szabad kérdeznem? — folytatta Theokritosz. — Miért tanyáznak itt öszsezsúfolva a szabadban, ijedt nyájként megtorpanva, mint hajdan a zsidók a Vörös-tenger partján? — Ciánoznak nálunk — felelte az aggastyán, s jobb kezével bal laoockáia felé nyúlkálva mohón Vakaród- zott. — Vénségiinkre két újabb éjszakára hajléktalanok lettünk. Theokritosz riadtan hátralépett. — Négyszázan — felelte az agg, s ezúttal bal kezével végzett vad, gerelyvetéssze- rű mozdulatokat jobb lapockája irányában. — Hányán? — kérdezte. — Négyszázan! — ismételte a kérdezősködő. — Négyszázan! Négyszáz embert látott maga előtt a külvárosi porban heverni, fehér hajú és szakáilú aggokat és hölgyeket, kik bárányhangon sír- dogálva halkan nyögtek az éjszakában, és aszott ujjaik- kal vakarták utolsó viszke- tegségüket. Négyszáz óriáspoloskát látott lelki szeme előtt: mindegyik gazdája lábánál tartózkodott, s időnként szelíden beleeresztette csánjait és fullánkjait. Szemük vadul fénylett, s hátukon a rozsdavörös páncél olykor alattomosan megremegett. A közhiedelemmel ellentétben, mely azt tartja, hogy a hű barátok némák. Theokritosz világosan hallotta sűrűn felhangzó elégedett cincogásukat. Lassan elindult a földön fekvő csoportok között. Egy vén ember előtt megállt. Nem lehetett tudni, hogy a földön heverő test álomban ringatódzik-e: szeme csukva volt bár, de hosszú karjával, melynek csak könyökéig ért piros ingujja, gyors gereblyéző mozdulatokat végzett szüntelen combjai belső és külső felületén. Fogatlan szája nyitva volt, s néha kéjesen megrándult, egy-egy halk diadalkiáltást hallatva olykor, mint a jó lövészek, amikor a fárasztó lesállásból telitalálatot érnek el. A hidegvérű lövész mellett egy kolerikus vénasszony ült felhúzott térdekkel, s lábujjait vakarta oly eréllyel, mintha le akarná szaggatni, s csokorba kötni őket... — Tisztelt uram — mondta dühtől kivörösödő homlokkal — a talpon esett csípés a legsúlyosabb. Nincs a vakaródzásnak semmilyen formája, amely a talpra enyhülést hozna. Amint tetszik tudni, a csípés nyomán keletkező dáganatocska s a viszketegség igen különböző, aszerint, hogy milyen testrészen keletkezik, s milyen állatocska nyomán. Mert másképpen viszket, kérem, ha bolha, s másképpen, ha szúnyog, zöld légy, tetű, po-, loska, muslinca ^ vagy házilégy csípi meg az embert, s ezeknek csípései is megint aszerint különböznek, hogy melyik testrészen, sima vagy ráncos bőrfelületen, lágy részeken vagy kemény bőrön ér közelében vagy szőr között éri az embert. S ahány fajta viszketegség, annyiféle vakaródzas alkalmazható, kérem, de hát persze ehhez érteni kell, jó uram! A hűvös és sós vérű embereknek más vakaródzás dukál, mint az édes- és forróvérűeknek. s másképpen vakaródzik a nőfajta, mint a férfiember. Hogy egyebet ne mondjak, a közönséges, vagy házibolha csípését csak az ordenáré és tudatlan emberek vakarják körömmel, amit fejvesztés terhe alatt meg kellene tiltani, jó uram, mivel ezen sérülés csak a nyállal benedvesített hüvelykujj hegyének enyhe dörzsölése révén gyógyítható. Van száraz vakaródzás, és van nedves; ámbár ez utóbbi a legtöbb esetben sikerrel alkalmazható azoknál, akik tudatlanok, s jobb híján ezzel is beérik. De vegyük csak a poloska csípéseit tisztelt uram! Ha a hasi részekre vetette magát, aZ ember hanyatt fekszik s hasát felfújva s a bőrt imigyen kifeszítve, ujjait gyöngéden végigvezeti a daganatocská- kon, vigyázva arra, hogy körmeinek épp csak a hegye érje a bőrt, olyan köny- nyedén, mintha hajszálfi- nom párhuzamos vonalakat akarna húzni: oly meskönv- nyebbülést érez majd néhány perc múlva, jó uram mint amikor szódabikarbónát vesz be az ember, s utána kimoshatja a száját. E lfelejtettem megmondani. hoav hason csak felülről lefelé szabad vakaródzni, s vilásér* se megfordítva vagy pláne két irányban. Ez persze tetszik tudni, a legkönnyebb esetek egyike. Sokkal súlyosabb már, ha például hason alul esik a csípés, erre az esetre nem is térek ki. Ugyanide tartoznak a hónaljban szerzett sérülések, a könyök és a térd belső hallásain, általában a ráncok közötti völgyekben... míg a lapockái csípések tulajdonképp könnyű természetűek, s inkább lélekben bosszantják az embert, elérhetetlenek lévén, mint a mennyország. Igen rosszak, tisztelt uram, a kézfejen keletkező daganatocskák is, az ujjak ízületein, belül vagy kívül s éppily rosszak, bár egész más ízűek, hogy úgy mondjam, a tenyér belső kérges felén való viszke- tegségek, különösen, ha egész ifjú poloskáktól származnak amelyek, mint tetszik tudni vadak, mint a bakkecskék. Ez esetben legalkalmasabb finom szemcséjű, nedves homokot szórni a megtámadott helyre, s azzal enyhén majd egyre hevesebben dörzsölni mindkét irányban. Itt megemlíthetem, jó uram hogy némely csíplsfajtának nevezetesen a szőrmentieknek, legjobb ellenszere, ha az ember körömmel belevág és felvérezi. Vannak poloskák, jó uram, amelyek mérgesek, mint az éretlen citromok, s csak kicsiket szörpintenek, mert ennyitől is megvadul az ember; mások mint a disznók, annyit esznek, hogy egy-egy falatozás után böfögni hallja őket az ember. Vann^t szelídebbek is, s ezekkel jól meg lehetne férni, ha az ember kitanítaná őket arra, hogy mely részén egyék meg, s így megszabadulna sok fölösleges bosszúságtól. Mert úgy felidegeskedik néha az ember, jó uram, hogy megfeledkezik minden tudományáról, s mint Jób a szemétdomb tetején ülve, üvegcserepekkel hadakozik teste ellen. r Í gy például a talpon esett sérülések idejében amikor nem segít sem az egyszerű köröm- vakaródzás, sem a nyálas sem a száraz homok, sem a két köröm között való csípés, sem a tenyérrel való paskolás, sem a nyelvvel való vakaródzás, ami különösen hathatós más esetekben sem a fogakkal való harap- dálás, sem a nyalás, sem a szívás, nem segít a kefével való vakaródzás sem, amit a férfiak azzal helyettesítenek, hogy szakállas állukkal dörzsölik a daganatocskákat nem segít sem a kő, sem a kés, sem a bádogfazék éle, nem segít más, csak az imádság. Theokritosz elgondolkodva nézegette az öreg hölgy sárga varkocsát. amely nyalta íóiött lógva, hevesen lobogott beszéd közben, mint egy zászló. Aztán szótlanul megemelte kalapját, és továbbment. Ahogy elsétált a bokrok sora között, amelyek tövé- Den miiiuenieie vatcaruuzó emberek feküdtek egyre erősebb lett a szél. s Pállott rongyszagot sodort orrlikai felé. Az ég sötét volt, de egy messzi ívlámpa beszivárgó fénye lehetővé tette, hogy kikerülje vagy átugorja a földön heverő testeket A nagy teret betöltő izgatott suttogás mindjobban elhalkult. egv-egv psszegés vattafoszlánya szálldogált már csak a kövezet fölött Az egyik kialudt gázlámpának támaszkodva egv kopasz emberkét vett észre: a földön ült, s bosszús arckifeiezéssel hangosan csámcsogott — Kiszorítottak a helyemről — dünnyögte, s apró kezével olv hevesen kapott kopasz fejéhez, mintha egv legyet akarna rajta agyonütni. — Ez a koldus csürhe! — folytatta — engem, aki három éve alszom már itt. a legszélső pádon jobbra! Beszennyezték a fekhelyemet hova költözzek most! Hát tessék szólni egv szót! Theokritosz meggyújtotta öngyújtóját, s lehajolva akis emberke arcába világított Aátán kiegyenesedett, s lassan továbbment. A tér sarkára érve megállt. Messziről autótülkölés hallatszott, felnézett az égre. A távolban, a felhők alsó síkján, mintha vörös köd terjengene. talán már » Berlini tér villanyreklámjainak visszfénye. Lassú csobogás hallatszott messziről, a Duna vize a szelíd partok között folydogálva. könyörületes verseket mormolt. Theokritosz kivette zsebéből ezüst- sípját. s belefújt. A hang hallatára a négyszáz aggastyán testén a poloskák nyugtalanul fészkelődni kezdtek, majd lassan, mintha valami ellenállhatatlan erő vonzaná őket. széles rajokban elindultak Theokritosz felé. Amikor az elöl haladók cipője közelébe értek, a költő megfordult, s hosszú léptekkel elindult. Ujjait ütemesen billegetve az ezüstsícon. tovább fújta az édes dallamot, olykor hátra-hátra nézve, hogy a libasorban menetelő állatok nem maradtak-e el? De azok fáradhatalanul. egyre gyorsabban ügettek, s a türelmetlenebbek nemsokára beérték, s ráugrottak cipőjére. A gyéren világított járdán nem lehetett meaállaPÍ- tani. meddig húzódik a menet, s Theokritosz egvre erősebben fúrta sípját, buzdítani a hátul kul- logókat. A Duna felől már hajnalodott. s a Váci útról hallani lehetett a tejeskocsik zörgését. Theokritosz kénytelen volt megállni, hogy a leghátsók is ideiében beérték. mielőtt az utcákon megindul a nappali forgalom. Egyre erősebben fűit a szél. Az egvik földszintes házbein hirtelen felszaladt a redőny egv kivilágított ablak eiől. mintha a ház kinézne az éiszakába. Később megeredt az eső. 1933. ~J
