Szolnok Megyei Néplap, 1974. szeptember (25. évfolyam, 204-228. szám)

1974-09-22 / 222. szám

DZSEKIN: Az Atlantisz utolsó darabja Barátom születésnapján felhívott a felesége és tar­tózkodóan így szólt: — Ne haragudj, hogy za­varlak, csak figyelmeztetni szeretnélek. Természetesen azt ajándékozol, amit akarsz, de Félix most kimondottan esak valami ritkát, rendkí­vülit gyűjt, • úgyhogy ne köl­tekezz holmi étkészletekre... — Porcelán nem lesz jó? — kérdeztem gyorsan. — Persze, hogy jó lesz. de ha lehet valami régiséget, valami titokzatosat. Felsóhajtottam és meg­ígértem : — Hát mit tehetek, majd Igyekszem szerezni valamit, valami megmunkálatlan tár­gyat. Bár ezt ígértem, szívem mégis az ajándékboltba ve­zetett. Lélegzetem, is elállt a sokféle arany és aranyo­zott ajándék láttán. Estére teljesen kétségbeestem, és akkor még ráadásul megje­lent az ötéves fiam egy ki­szakított bundadarabbal az egyik kezében, a másikban pedig egy darab friss asz­falttal. melyekkel azonnal le akart feküdni aludni. Apai tekintélyem teljes latba vetésével végül is el­vettem tőle mindkét tárgyat, és elrejtettem. A születésnapra utolsónak érkeztem, és igyekeztem va­lamelyik sarokban meghú­zódni, de barátom felesége nagy ovációval fogadott, majd hangosan bemutattak minden vendégnek, akik ter­mészetesen mindannyian fe­szülten figyeltek rám, vajon mit ajándékozom én? Érez­tem, hogy elvesztem, koto­rásztam egy kicsit a zse­bemben, majd elővettem és asztalra tettem a darab asz­faltot. A szobát síri csend ülte meg, megértettem, hogy legokosabb, ha távozom. Félix hét hatalmas lépés­sel az asztalhoz rohant; és ahelyett, hogy fejemhez vágta volna, izgalomtól el­elfúló hangon megkérdezte: — Friss láva??? Az új kamcsatkai vulkánból? Nem? Akkor talán az Etna mű­ködik újból? — Az Etna, egyelőre még nem működik. — válaszol­tam. — Kérlek ne kínozz! Csak nem — csak nem más boly­góról való? Elegem volt már az egészből. — A miénkről! Innen va­ló, sőt ha tudni akarod ez eg • közönséges aszfaltdarab. — nyöszörögtem ki az igaz­ságot. — Mennyi idős. hány ezer éves? — vágott közbe Félix. — Mikor süllyedt el az Atlantisz? — kérdeztem szemtelenül. — Talán 25 ezer évvel ezelőtt? Na, hát ez az utolsó darabja! Félix felemelte az aszfalt darabkát és megilletődött hangon megszólalt: — És ezt mind nekem? — Mind! — válaszoltam ■— Természetesen, majd' kér­ni fogják tőled a világ mú­zeumai, kész feifondulást vi­hetsz végbe az arkológiá- ban, a geológiában, nem is beszélve az atlantiológiáról. A vendégek megdübbent csendben figyelték az ese­ményeket. amikor egyikük megszólalt: — Nem túlságosan is szen­zációs ez? — Ná rendben vart? csi­náljuk szenzáció nélkül! Kirántottam zsebemből a fiam bundájának darabját, és sokáig fejem fölött len­gettem. — öregem, én ezt nem élem túl! — szólt alázatosan Félix. A darabot az asztalra hajítottam. — Egy igazi zebra csíkja! — Egészségtelen szenzáció! jegyezte meg az előző ven­dég. Megmondom őszintén én másként gondolom... Már elhatároztam, hogy a következő születésnapra va­lami,, még titokzatosabbat fo­gok szerezni, a fiam úgyis beszélt valamiről, ami az udvarunk végében hever, csillog és már három hete nem rozsdásodik. Lehet, hogy az onnan van? Idegen világból? Fordította: Papp Béla Gm900QQOCXX)OQOaOQOOOQOOQ(X)OOOOQQQQOO&aOQeQQOOOQODOaaaOQQBOOQa9aQG300(XX>OQOQ<X»(XXiQQOOaD09yyiOO(SWrQaOOto 00000G0000(XX)000030000^3000000000000000CO300000C)0000000000a COOOOOC<XXOCO<XOC<XX>CKXOCXXXXXX>OC<<XXiOOCOOOOOOOOCXXX»DCXX^ Gidor Béla: egy eiueszBTT kisfiú nyomúBen Könnyfakasztó riport, legújabb divat szerint Este volt Éppen az emberiség sor­sán tűnődtem. Szeretem az embereket. Éles csengetés hasított be­le az előszoba és agyam síi­ket csöndjébe. Ajtót nyitot­tam. Idős, feketébe öltözött asszony állt előttem. Azon­nal. rájöttem, hogy egy anya. Kérges, tétova keze, egy anyának- a keze. Roggyant lába: anyaláb. Reszketeg, ősz feje, tipikus anyafej; Ilyen­kor mindig Gorkij jut eszembe és Tolsztoj. És az utóbbi időben Steinbeck is. Az asszony megszólamodott, hangja gyenge, mint az idei juhtúró: — Segítség! — sikoltott, és középen elválasztott ősz haja- eszelősen csillant meg a lámpafényben. — Elveszett a kisfiam... Pistika... Fi­am. .. Kisfiam... Magza­tom. .. Én nebulócskám... Két súlyos könnycsepp gördült le az okkersárga anyaszemból, legurult a lép­csőn, és a földszinten leverte lábáról a házmestert. Elindultunk. Kint' esett: Fújt. Sütött; Torkomban do­bogott a fekete fájdalom. Miért van ez így? Miért? Miért nem élhetünk, kéz a kézben, békésen vagy Gyu­lán?. .. Miért? H. Pistike ma. ötig volt a napköziben. Hatra már jön­nie kellett volna. De nem jött. És mi mentünk. Én és az anya, aki anya. Bele a vad éjszakába. S már lá­tom Pistikét egy sütő alatt; Kunkori szőke tincseivel játszadozik a pajkos szellő, csöpp szája kinyílik, mint a rózsa kelyhe. Azt súgja: „Jöjj, édesanyám... Jer, szerkesztő bácsi...” A mentőorvos ötvenegy éves, alacsony ember, szomo­rúan ingatja hosszúkás fe­jét; amikor H. Pistike után érdeklődünk. — Há, Há, Há... — mond­ja elgondolkozva. — A név ismerős, de ma nem hoztak be.. Hát, Efet, és Gét hozták be alkoholmérgezéssei. Tovább. A rendőrség sem tud semmit, a folyamőrség sem. A postán sem tudnak semmit és a zuglói Sakk- körben sem. Senki sem tud semmit. Csak én tudok ri­portot írni, mert van szí­vem. Hajnali háromkor térünk haza reményecsüggedten. H- ék a Hógolyó utca 7-ben laknak. Omladozó házmester nyitja ki a málladozó kaput. Szuvas kezét nyújtja a ka­pupénzért. Az udvar kopár és üres. Sehol egy nacht- kaszli, sehol egy zongora. Bent a foghíjas, szobában keressük Pistike gyöngyöző kacaját. Nincs sehol. Csak penész a falakon és a bú­torok helyén. Az egyik sa­rokban baktériumok, a má­sikban vírusok vannak fel­halmozva szörnyű rendetlen­ségben. A földön, szalmazsá­kokon tizenegy H.-gyerek fekszik íelstószolva. Mind betegek. A legkisebb süket­néma, a legidősebb náthás. De mind éhesek és sírnak. Sorra letörlöm könnyeiket, de mire a. legnagyobbhoz érek, a legkisebb már újból könnyes, és kezdhetem előí­rót Nyílik az ajtó! Az anya örömsikolytól fénylő sze­mekkel repes az ajtó félé. — Pistikém... egyfiam.. kis bugyutám... A. szoba egyszeriben meg­telik gyermekkacaj jat nap­fénnyel és pálinkaszaggal. Pistike egyik kezében spei- szert; a másikban pálinkás- bütyköst szorongat; Gyerme­ki gyamoltalansággal tánto­rog édesanyja, ölelő karjaiba. — Hány éves a kicsike? — kérdem kíváncsian. — Negyvenkettő múlt az őszön..... — mondja, büszkén az anya, és öleli, csókolja kisdedét. — És még mindig napkö­zibe jár? — kérdem egyre növekvő érdeklődéssel... — Dehogy járok... — mondja Pistike, és megtörli őszes bajuszát. — Páncél- szekrényt szállítottam oda... De ki ne írja a nevem az újságba, hallja-e... Így szólt, és pajkosan fe­lém bökdösött a speiszerrel. Gyorsan távoztam, mert éreztem, hogy én már meg­tettem kötelességemet. Pisti­ke megkerült, hála. az embe­rek jóságának és az anyaszív csodálatos erejének. Kint a kékes hajnal már pitymallott. Az égen félhők dalmadoztak. És az én köny- nyem csak most buggyant ki. Sírtam bőségesen és szak­szerűen. És sírni fogok egé­szen a következő cikkemig, hogy ki ne jöjjek a gyakor­latból. íojurtr il A TOMÓRA ŐRÁ TÓTH ATTILA RAJZAI BOLONDÖRA ANGORA P.4SZTORÖRA KARÓRA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents