Szolnok Megyei Néplap, 1974. augusztus (25. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-19 / 194. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP \ 1974. augusztus 19. Simonffy András: Egy remek nap Alma nyugodt volt. Nem forgolódott, nem riadt fel egyszer sem, nem fázott, nem izzadt. Reggel azonnal és egyszerre felébredt, mint a gyerekek. Megdörzsölte a szemét, és máris felkelt. Cigaretta után nyúlt, de aznap sikerült lefékezni lendülő karját: — Nem — határozta el —. ma nem cigarettával kezdem. — És nem gyújtott rá. Behozta az újságot, végignézte a címeket. A címek két percig maradtak meg a feiében, de arra jól emlékezett később is. hogy aznap uborkaszezon volt: világválság. halálos baleset és kísérleti robbanás nélkül. Fényes, sima papírra nvomták az aznapi számot. Ez is jó volt. — Kávét sem iszom — mondta. — Szóltál szivem? — Csak annyit, hogy ma nem iszom kávét. Lemegyek tejért. Hozzak még valamit? — Csakugyan lemennél? Kenyér kellene és cukor. Ha esetieg látnál gomolyát... — Ezt nem szerette: ..lemennél”. „kellene”, „ha látnál”, „esetleg”... Lemegyek: kenyér kell, cukor és gomolya. Ezek biztos dolgok. Ha gomolya nincs, az más. Akkor sem „esetleg”. — Ma nem puhulok a meleg vízben — mondotta annak a szőrös fiatalembernek, aki a tükörből kíváncsian ránézett. És nem puhult. Percekig dörgölte magát a jeges zuhany alatt. Akkor már tudta, hogy aznap uszodába is elmegy. A tejboltban sorba állt. Szép, pontos, egyértelmű sorban. Kapott gomolyát is. Boldog volt. Még az üzletben megitta a tejet és két zsemlét is evett hozzá. Minden falatot alaposan megrágott, és minden harapás után ivott egy-két korty tejet. Nem sietett. — Most felmegyek — döntött. — És borotválkozni fogok. Villanyborotvát használt, de volt pengés borotvája is. Elővette ezt a borotvát, nem szappanozta be arcát. Hosz- szan borotválkozott. Élvezte. A fájdalmat és a hosszú, néma párbeszédet önmagával a tükörben. — El kell mennem. — Most?! Hova mégy te vasárnap reggel?! Miféle útjaid vannak? — Uszodába. — Természetes hangon mondta ezt, mint aki magától értetődő dologról beszél. Felesége enyhe gyanúval méregette. És visz- szakérdezett: — Uszodába? — Ez rossz volt Az egyetlen rossz aznap. Miért annyira fontos ez? Elmegy, és kész. Vetkőzött. Az öltözőben hangos fecsegés folyt, nőkről. versenyekről. Egy ideig úgy érezte, mindenki őt nézi. és mindenki tudja róla, hogy már nem jár le rendszeresen. De senki sem tudta. Senkit sem érdekelt. Aki itt van, az itt van. A víz a lényeg. Nyirkos ősz volt már, meztelen talpát, bőrét csípte a hideg. Nem futott, hagyta, hogy csípje. Fejes. A víz' hűvös, de si- mulékony. Vibrálnak a medence aljának nyújtózó, zsugorodó zöld csempekockái. Becsapni a falra. Elrúgni magunkat. Suhanás a víz alatt. Levegőt venni. Hosszú, mély lélegzetet... Ledörgölte magát. A ruha egészséges melege. A kabát súlya... Visszaútban beült egy presszóba. Narancsitalt kért és két túrós buktát. Lusta, vasárnapi presszó volt. Egyedül ült egy asztalnál, és ette a túróst. Néha nyílt az ajtó, ilyenkor érdeklődve felnézett. — Jólesett úszni? — Remek volt. — Máskor is elmehetnék — Majd elmegyek máskor is. Fia a szőnyegen hasalt. Lendkerekes autóit tologatta. Letérdelt mellé. — Hány éves is vagy te? — kérdezte. — Fél négy. Ez a Skoda. Látod? ^ — Látom. Eljössz velem valahová? — A kisfiú szeme felcsillant. „Miért csillant fel — gondolta — amikor én mindig el akarom vinni valahova. Tudnia kell, hogy mindig el akarom vinni...” — Mit gondolsz — kérdezte —, egy fél négy éves gyerek nagyfiú már vagy csak kisfiú? — Akkor mehetünk. — Csak nagyfiú. Lementek a folyóhoz. — Látod, ez a folyó — mondta a fiának. A kisfiú nézte a folyót, és bólintott: — A folyón mennek a hajók. Miből van a folyó? — Vízből van. Tj — Miért? És megálltak egy fa mellett. — Látod, ez a fa. — Szép fa. A fa fából van, ugye? — Fából van. — Miért? Felkutyagoltak a hegyre, és látták a várost. — Látod, ez a város. — A város meg sok házból van, ugye? — Igen. Házak, utcák, hidak. .. Érted ? — Értem. Házak, utcák, hidak. — Lementek a városba, és jártak a házak között. A kisfiú egy idő múlva megállt. — Nézd csak —' mutatta —, ott asztalok vannak. Együnk tortát, jó? Ott lehet. — Kabátja zsebébe túrt. aztán összezárt kis öklét kinyitotta apja előtt, és sután felpillantott rá: — Nézd — suttogta. — Pénzem is van. — Ujjain fényes húszfilléres feküdt. — Hát ha van, akkor a vendéged vagyok. Tortát ettek. Amikor megették a tortát, a kisfiú megszólalt: — Most már piszkos a tányér, mondd meg a néninek, hogy vigye el. Nem szeretem, hogy piszkos. — És odébb tolta. — A tied is piszkos. — Ezt is odébb tolta. Hazafelé az autókról beszélgettek. — Jó lenne, ha vennél egy igazi autót — mondta a kisfiú. — Akkor sokat mehetnénk e<™ütt, ugye? Zavartan bólintott. — Jó — mondta, és szorosabbra fogta a kisfiú kezét. És tudta: erre a gyerekre már vigyázni kell. Ügyelni a szavakra. .. Mindenre. Jó volt, hogy megtudta. — Na. milyen volt? Merre jártatok? — Együtt sétáltunk — felelte a kisfiú. — És mit láttál? Sok autót? '— Autót is. Meg folyót. A folyó vízből van, tudod? És voltunk a hegyen. — Melyik hegyen? — A nagy-nagy hegyen. — Csakugyan, merre jártatok? — A városban — felelte, és a fiára pillantott. Ez a kettejük dolga volt. A kisfiú megérezte, a szemébe nézett, és cinkosan mosolygott. — A városban — mondta utána. — Meg mindenfelé. Együtt. Tortát ettünk. Délután megenyvezte a rozoga széket. Egészen elmélyült a munkában, észre sem vette, hogy közben ráesteledett. Nem volt fent tűzifa, leballagott a pincébe a fejszével. Fát vágott. Elég lett volna egy-két hasáb, de sokkal többet vágott. A pincébe sötét volt, meggyújtotta a gyertyát, és vágta a fát. Kikereste a legvastagabb rönköket. azokat hasította szét. Amikor elfáradt, leült a tuskóra, és elszívott egy cigarettát. Kesernyés íze volt, csípte a nyelvét. Háromszor fordult, hat nagy kosár fát vitt fel. • — Innál egy kávét? — Nem, köszönöm. — De hát mi történt veled? — kérdezte aggódva a felesége. , — Velem? Miért? — Hát hogy... én nem is tudom. Olyan furcsa vagy ma. Csak nincs valami baj? Akkor végre felnevetett. Most tisztának, árnyékta- lannak hallotta nevetését. Ritkán nevetett ennyire öblösen, harsányan. Magához vonta az asz- szonyt, és kigombolta a blúzát. — Mit csinálsz, te? Mit csinálsz! A gyerek előtt... Megfordult: — öreg fiú, te fél négy éves, menj csak ki. — Bezárta az ajtót. Az asszony rebbenten állt. — Mit akarsz? — Megerőszakollak. — Engem? Bólintott. A blúz elhasadt. — Jaj, a blúzom! — A szoknya gombjai lepattantak. — A szoknyám! — Nem érdekel a szoknyád! Ne hagyd magad! De hagyta: — Jaj! Ne! És egy hosszú, elhaló „ó”. Ö aztán hanyatt feküdt. Ernyedt volt és derűs. Talán aludt is egy kicsit. Álmában kitárta karjait és repült. Ki- lugozódott, tiszta volt és egészséges, mint egy gyerek. — Tudsz repülni? — kérdezte. Felkönyökölt, ujjaival gyengéden végigsimított az asszony mellén, hasán, combjain, és azt mondta: — Te édes, ha a feleségem tudná, milyen remek szeretőt tartok. — De hiszen.. i A feleséged vagyok, öt éve. Vagy hat? — Csakugyan? — Ügy tett, mintha megdöbbenne. — Az más. Akkor vissza az egész. Elfelejtettem, öt éve, azt mondtad? Ne haragudj. — Ugye, nem beszélsz komolyan. .. Jaj! Most már harapták egymást. A gyerek dörömbölt az ajtón. Az asszony görcsösen összerándult. — Hagyd! — kiáltotta ő dühösen. — Hadd üsse! Majd abbahagyja. — De hát mi történt veled? — Semmi, hidd el, semmi. Ne üsd azt az ajtót! Vasárnap van, és foglalkozom a családommal. Nem így van rendjén ? — Dolgozni akartál éjjeL. — Teszek rá. — Engedj, mosnom kell még. — Minek? Koszos ingben akarok járni. Vagy meztelenül. Ügy még jobb lesz. — És én? — Neked szerzünk egy fügefalevelet. Vagy egy pántot. Ide. — A pántot is mosni kelL — Fekete pántot szerzünk. — Azt is mosni kell. Lüktettek sebeik. Most már lassan, türelemmel szeretkeztek, hogy minden apró kis mozdulatnak jelentősége legyen. Felfrissült, mint régen. — Nézd csak — mutatta később. — Most már tartani fog ez a szék. Az asszony megnézte a széket, és azt mondta, most már talán igen. Amikor lefeküdtek, érezték a paplan hűvösét, a tapintható lámpafényt, a tárgyak homályát, a gyerek nyugodt álmát. Igen, jó nap volt. Remek nap. j KISS DÉNES: ■ Esle, nyár, emlék | i nem tudom honnét ér utol Az éj fogai közé vágva Aranyban járnak térdig a gépek feszül a Tejút kivert zablája átütnek rajtuk kaszás emlékek i Árnyaival és fényeivel S kaszások tánca nincs sehol hőköl égből ki a város Felhők lófeje neont abrakol E Nyomomban jobajló csillagot pattintó aranyhold-lópatkós E suhanckor lohol 3 Marokszedők is hova lettek nem villog combja hajladozóknak dűlők végén levetett réklik fehérhó halmát se látom Kotyogó kancsó hűs cserepében 2 maroknyi forrást nem viszek többé De a mezőkről meleg zsongás kévekötőknek s jóíze mégis t halhatatlan emberzsibongás Ji buggyanva virít ki számon VERES PÉTER; Tele l a mi zsákunk is? (Részlet) Amikor a csapat kivonul, a bandagazda előveszi a névsort, és négy vagy öt kisebb csoportba osztja a csapatokat aszerint, hogy negyven vagy ötven pár arató van-e a keze alatt. Tíz-tizenkét ember elég egy kis csapatba. Ha többen volnának, a hátulja túl soká ácsorogna a dűlő végén, amíg a többiek kaszával behaladnának, aztán meg túl hosszú pásztát kéllene fogni, hogy minden kaszás beférjen a rendbe. A kisebb csoportok élére rendesen egy- egy javakorabeli, de nagyon jó kaszás embert állítanak. Olyat, aki tudja is, bírja is. A legtöbb ilyen első kaszás egy kicsit rátarti, büszke ember. Az ember amíg eleven, sohasem tud élni egy kevéske hiúság nélkül, s itt az első kaszás rangja a legnagyobb rang. Nem az aratógazdáé, azt titokban lenézi mindenki, mert ritkán is dolgozik, a nehéz gaztól meg valami ürüggyel mindig meglóg. Azt mondja, hogy az intéző vagy az úr hívatja, megnézni, hogy melyik tábla következik. Vagy pedig elmegy a másik aratógazdával széjjelmérni a következő táblát. Az a rend ugyanis, hogy minden aratócsapat kapjon minden táblából, mert az egyik tábla jobb, mint a másik. Aztán nyilat húznak rá, hogy melyik csapatnak melyik oldala esik. Mondom, az első kaszások kicsit rátarti emberek, és kajánul mosolyognak a bajuszuk alatt, amikor a dűlő végén megfenik a kaszát. „Megrázom egy kicsit a bandát, hogy lehull rúla a ruha” — gondolja gonoszul, és megindul. Megindul, s mint a csonka bika töri magát előre, hasítja a rendet a búzatáblában. Hátra sem igen néz, csak előre, hogy egyenesen haladjon a rend, és oldalra pislog, hogy a szomszédos csapatok vezetői nem előzték-e már meg. A gabona gaza az aratás elején még rendesen nyers, szívós, nem dűl szépen a kasza alá, hanem hajladozik erre-arra, és ráteke- rőzik a csapóra. De mindegy: ha benne vannak, menni kell. Aki elől megy, az csak a szomszéd vezetőket nézi, az utána jövőkkel nem törődik. Aki nem bírja dögöljön meg vagy álljon ki. Ne jöjjön csapatos aratásba, aki gyenge vagy aki nem tud kaszálni. Ha aztán valamelyik kis csapat mégis lemarad, annak nem az az oka, hogy gyengébben dolgoznak, hanem az, hogy őt rossz helyre szorították, s hogy ez mindig így szokott lenni: nincsen igazság. Az aratógazda a saját csoportját mindig a legjobb helyre állítja, ahol vékonyabb, egyenesebb és haladósabb a gaz. De még ha egyforma is a tábla, akkor is van veszekedésre ok. Ravaszkodni mindig lehet. A bandagazda a saját csapatát, mi mindig első csapat, a tanyahelyhez közel állítja be. S mialatt a többiek tovább caf- latnak a gyepes dűlőn vagy a gurdinyós, töviskes árokparton, az ő csapatja már jól belehalad a rendbe. Mire a negyedik csapat helyre ér, sokszor ki is vágnak egy rendlábat. Amikor vége a munkának, ebéd vagy vacsora előtt, akkor megint a távoliak szenvednek többet. A közelebbi csapat, a „híres eső csapat” már régen a tarisznyáját bontogatja. mosdik és főz, amikor az utolsó csapat előkerül. És micsoda veszekedések vannak ebből! A korábban érkező marokszedők megrohanják a tűzrevalós szekeret, és szétcibál- ják az egészet. Nem törődnek vele, hogy jut-e majd a hátuljának. Jutni kellene, mert van tűzrevaló, de senki se gondolkozik rajta, hogy mennyi elég neki, hanem beleölel, és viszi, amit bír. Akik később érkeznek, azoknak már nem marad, csak a kaparék, az idő pedig drága. PALICZ JÓZSEF RAJZA