Szolnok Megyei Néplap, 1974. július (25. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-07 / 157. szám

1974. július 7.

SZOLNOK MEGYE* NÉPLAP

7

Mindig

a nő szempontjából ?

Elfogult bec-zélgetés Petress Istvánnal

PALICZ JÓZSEF RAJZA

Könyvjelző

Meglepetés a pálya közepén

A férfiak fellázadtak.

Eme felfedezést a rádió hétfő estéken sugárzott, Mi férfiak című adássorozata minden kétséget kizáróan bizonyítja. „Már egy műsort is kitalpaltak önmaguknak” — mondaná egy harcias „Women’ s Láb” (angol nőfelszabadító mozgalom rövidítése) tag, ám nálunk szerencsére békés egyenrangúságban élünk nők, férfiak, ezért egyszerűen megkérdeztem Petress István szerkesztő-riportert, hogyan született ez a műsor?

— Alapgondolatát, társadalompolitikánkban előtérbe helyzeti család, családi élet jelentőségének felismerése adta. A rádiónak vannak ugyan hagyományos műsorai, melyek evvel a kérdéssel foglalkoznak, de — mindig csak a nők szempontjából. Szerettük volna felfedezni (!) a férfit, mint a családnak fontos tagját.

— Elnézést a tiszteletlen megjegyzésért, de úgy vélem, a férfiak, enyhén szólva, tudatában vannak saját fontosságúknak.

— Mint férfiak, igen. De mint családfők, mint gyermekük neveléséért felelős apák a harmonikus családi élet megteremtésének aktív résztvevői — sajnos nem. A nők, amióta felfedezték jelentőségüket a társadalomban, igyekeznek ahhoz alkalmazkodva élni, viselkedni. Ugyanakkor a férfiak nem saját megváltozott helyzetüket, nincsenek tisztában felelősségükkel, jogaikkal és kötelességeikkel sem. Legtöbbjüknek elavult, téves nézeteik vannak magáról a férfias magatartás fogalmáról is.

— Bevallom, indulás óta izgatottan hallgattam ezt a műsort. Ahogyan Judit sétálhatott kiváncsi-idegesen Kékszakállú herceg várának hetedik, csukott ajtaja előtt: hátha egyszer sikerül valamit megtudnom a féltve óvott, nagy Férfi-Titokról! De némi szorongással is, mi történik ha, ne adja az ég, megtudom? Nem jutok-e, — mi nők nem jutunk-e — Juditéhoz hasonló sorsra, bűnös kivácsiságunkért?

— A műsor első két adása vitával egvbekötött élő adás volt. Kiderült, a férfiak nem tudnak magukról vitatkozni. Közismerten értelmes emberek elképesztő butaságokat mondottak. Be kellett ismernünk, mint már annyiszor: nők nélkül semmit nem lehet csinálni. Műsort sem. Addig ugyanis nem érdekes a

férfi, amig egy nő nem mond róla véleményt. Ezért, tehát, a kiváncsi figyelmet köszönettel fogadjuk. Bizonyságul elárulom; a műsor legkitűnőbb ötleteit — nők adják.

— Érik-e meglepetések ha igen, milyenek, a műsorok készítése során?

— Kollegáimmal együtt, meglepő tapasztalatokat szereztünk. Ha megkérdezek egy felelős beosztású vezetőt a találmányok elfektetéséről, például, óvatos, nehezen, vagy egyáltalán nem nyilatkozik. Ha azt mondom: a Mi, férfiak adásban nyilatkozzon — mint férfi — a találmányok elfektetéséről, készséggel vállalkozik rá. És ez az élét minden területére vonatkozik. „Mint nőnek”, „Mint férfinak” minden embernek van véleménye, — és ami még meglepőbb, el is merik mondani. Lehetséges, hogy a nyilatkozónak olyan sajátos szempontot jelent ez a feltétel, amelyre eddig nem gondoltak, amely számukra is érdekes. Az bizonyos, hogy egyetlen műsorhoz sem olyan könnyű őszinte, jó nyilatkozókat találni, mint ehhez az összeállításhoz. Egy alkalommal megszólaltattunk egy.

lakásszédelgőt. Senkinek nem volt hajlandó nyilatkozatot adni. A Mi, férfiak adásában készséggel beszámolt eseménydús életéről, őszintén szólva, magam sem értem az okát. Lehetséges, hogy mi férfiak ennyire hiúak lennénk?

— Köszönöm, hogy segít megfogalmazni a következő kérdésit Valóban úgy érzik, vagy csak udvariasak velünk nőkkel, amikor öniróniával nyilakoznak önmagukról?

— Az irónia hasznos, leleplező műfaj. Szándékosan- beszélünk így azokról a férfitulajdonságokról, amelyek bizony egyetlen.férfinak sem válnak dicséretére, akkor sem, ha nem ismeri el. Ha a bírálatot mástól, kiváltképpen ha nőtől hallja, talán — elgondolkozik rajta.

— Végezetül egy kérdés: Hogyan reagálnak a műsorra maguk az érdekeltek, a férfiak?

— Természetesen ők is elfogultak. Megvádoltak, hogy nőpártiak vagyunk.

— A szerkesztő válasza?

— Vállalom.

Köszönjük.

Ha az olvasó netán azon tűnődnék, hogy vajon miféle szempontok gyűjtötték együvé Robert Merle az Üvegfal mögött, Zsolt István A pálya közepén című műveit, illetve a Kuczka Péter által szerkesztett sci-fi antológia- sorozat legújabb kötetét, a Galaktika 8-at, akkor csak azt a választ adhatjuk, hogy ilyen sorrendben kerültek a kezünkbe.

Bár műfajilag is vegyes a kép, hiszen Merle új könyve „szabályos” regény, „A pálya közepén” önéletírás, a „Galaktika” pedig irodalmunk — és nemcsak a mi irodalmunk

— „perifériáiról” tudósít, mégis rangsort állapítunk meg közöttük, amikor előre vesszük Zsolt István könyvét.

Oka az, hogy az ünnepi

könyvhét termésében — pedig nem csekély mennyiség

— is előkelő helyet foglal el az ismert ex-játékvezető visszaemlékezés-gyűjteménye. Nem a szerző foglalkozása (színházi ügyelő és játékvezető) és nem a téma (a világ labdarúgása és Zsolt élete) adja ennek a vékony kötetnek az igazi kuriózumát, hanem az írások minősége.

Zsolt nagyszerű megfigyelő (igaz, sosem kellett neki szemüveg), remek pszichológus, íráskészsége elsőrangú, műveltsége, tájékozottsága lenyűgöző, s bár ezek talán nem mind elemei a jó író receptjének, „A pálya közepén” mégis vérbeli íróra valL

Ironikus, sőt önirónikus —

könnyed, ám mégis gondolat- gazdag, sokat mondó írásmódja meglepően eredeti, nem Y, vagy X stílusa, hanem Zsolt-stílus.

„A pálya közepén”: meglepetés, mégpedig kellemes meglepetés. Amennyire sajnáltuk, hogy hazánknak, a magyar labdarúgásnak egy egészen kiváló sportnagykövetét vesztettük el Zsolt István közelmúltban történt visz- szavonulásával, ugyanakkora az örömünk Zsolt, az író, újságíró megszületésekor. (Zsolt István: A pálya közepén. Magvető. 1974.)

Robert Merle, a nálunk is ismert és méltán kedvelt francia író új könyve, az „Üvegfal mögött” kissé csalódás. Bizonyára azért, mert előző műveihez, a „Mesterségem a halál”, a „Sziget”, vagy az „Állati elmék”, de főleg a „Két nap az élet” színvonalához mértük. Persze, mi máshoz mérhettük volna?

Üj könyvében Merle érdekes témát választ, az 1968-as

május—júniusi párizsi diákmegmozdulások történetét. A témaválasztás azért is sajátos, mert az „Üvegfal mögött” megjelenése és az események között két év sem telt el, s látszólag túl rövid az időtávlat egy kiérlelt szépirodalmi alkotás létrehozásához.

Ha a valóság mégis megcáfolja ezt, annak kettős oka van: egyik az, hogy Merle évtizedek óta tanít a Sorbonne Nanterre-i kihelyezett tagozatán és regénye figuráit, a diákokat kitűnően ismeri. A másik ok az írói alkotómódszerben keresendő, nevezetesen Merle híres totalitásfelfogásában, amely az „egészet” keresi. Feladatának tartja — mint minden eddigi regényében, — hogy a nanerre-i hétköznapokat mutassa be, de úgy, hogy az adott társadalmi csoportokat egységben láttassa. Ennek az sem mond ellent, hogy dos-passosi mintára párhuzamosan egymás mellett élő — de egymástól elszigetelt — borsokat, cselekményszálakat mutasson be. Ez a szimultanizmus ea esetben erősíti a totalitáséiig méletet.

Látszólag tehát sikerült regény az ti végfal mögött: hogy mégis mi az, ami nem tetszett? Bár Merle tiszteletre méltó marxista történelem- szemléletről tesz tanúságot, és- a dokumentumokat .ügyesen ötvözi a jó értelemben vett írói fikcióval: a történetekben az indokoltnál több a politikai szólam, a balos csoportok jellemzésére ennél kevesebb is elég lett volna, a cselekményvezetés lassú, és különösen azzá válik a számtalan hordószónoklat unalmas oldalai között. Együttesen pedig, katartikus hatása messze alatta marad előző műveinek.

B. M.

vetette ki. No hát én Lambert Sebestyénre azóta sem gondoltam, amióta tudomásul vettem eltűnése hírét. És most ott áll a soproni téren, a templom mellett az utcasarkon, és néz engem. Alkonyati fényben is bizonyos lehettem, hogy valóban ő az. Meg is indultam feléje. de akkor megfordult és megindult, be az utcába. Mintha nem a téren akarna találkozni. De olyan lassan sétálva ment, hogy kétségtelen volt. azt akarja, hogy utolérjem. Egy ház kapuja előtt meg is állt. Köríves szerkezetű, nagyon ódon, földszintes éDÜlet, veretes nehézfa kapuval.

— Szervusz, Vihorláti — mondta, amikor odaléptem. Ez olyan igazi régi iskola- társ-megszólítás: tegezni, de vezetéknéven nevezni.

— Szervusz, Lambert — mondtam én. — Azt hittük, hogy már rég nem élsz. Azt írták, hogy belevsztél a Lu- gariói Tóba. de előbb világhíres zenetörténész lett belőled. Hát mégis élsz?

— Nevető arccal kezet nyújtott: most is olyan üresen semmibe-vigyorgó volt az arca. mint az iskolában. Csak hát azóta ő is elmúlt hatvan éves, a haja ősz, az arca erősen barázdás. Gyűrűsujjon nagy. ékköves pecsétgyűrű; értékes darab le-;

hét: a kő igazi antik gemma. A kézfogása azonban férfiasán kemény volt: ez nem kísértet, hanem élő ember.

— Hát mi történt veled? És hogy kerülsz ide? — érdeklődtem.

— Meguntam a saját életemet — magyarázta. — Világéletemben szerettem volna, hogy valódi grófnő legyen a feleségem. El is értem. és kiderült, hogy a grófnő-feleség kicsinyes és házsártos. A fiamat egyéb sem érdekli, mint a kártya meg a lóverseny. A lányom elment egy rodoszi tenoristával, de azóta már azt is otthagyta és táncosnő lett egy törökországi mulatóhelyen. Pedig ezek mind az én zenetörténészed tekintélyem árnyékában éltek, belőlem éltek, az én budaDesti még hozzá Krisztina-városi erkölcsi szabályaim között. Egyszerre csak észrevettem, hogy nincs kedvem a magánéletemhez. Már a XVIII. század dallamkincse sem érdekelt, pedig sokáig ez töltötte be az életemet, és ennek köszönhettem jóhíremet is. De öngyilkos sem akartam lenni. Csak kilépni az életemből. Ha nem élem a saját életemet, akkor megint gyönyörűséget adnak a Havdn-szimfóniák. És egy napon azt mondtam, hogy

csónakázni megyek a tóra, ehelyett azonban fogtam magamat és titokban hazajöttem, egyenest Fertődre, hogy az Eszterházy-kastély közelében Haydn korában élhessek. Tudod, Fertőd itt van, alig húsz kilométernyire. Az a kastély maga a kőbeformált Haydn-szimfó- nia.

— Itt Lambert egy kicsit elhallgatott, mintha pontosan akarná visszaidézni, mi is történt vele Fertődön. Azután így folytatta:

— Ott sétáltam tehát a helyszínen, beosontam az üres termekbe, ahol éppen nem voltak nézelődők. És egyszerre a szemközti ajtón belepett egy magas, sovány ember; mintha maga Haydn lett volna. Fehér parókát viselt, bécsi rokokó divat szerint öltözött. Bécsies németséggel szólított meg, és javasolta, hogy ha a XVIII. században akarok élni. akkor jöjjek ide Sporonba. ebbe a házba, ahol most állunk, vegyek ki szobát az udvar legvégén levő lakásban. Biztosított. hogy ez a szoba bárkinek kiadó, a főbérlők rászorulnak hátsó szobájuk értékesítésére. Ezeknek a főbérlőknek fogalmuk sincs, milyen titkot rejt a lakásuk. Költözzem csak be, és este, ha már mindenki lefeküdt, toljam el a szekrényt. Mögötte a falon találok egy gombot, nyomjam meg, és kinyílik a rejtekajtó, amely a XVIII. század eszterházai életébe vezet. Szívesen fognak ott látni, mivel az ő zenéjükkel foglalkozom. Ha érdekel, téged is odavezethetlek. i

— Én nem is válaszoltam, a verejték is kivert az izgalomtól, de beléptem vele a ház kapuján. Ekkorra már beesteledett. Lambert végigvezetett a hosszú udvaron. A legvégén benyitottunk egy kis lakásba. Az első szobában ültek a főbéríők. Lambert odaköszönt nekik, mondván, hogy régi barátjával találkozott. Én is köszöntem, a bentiek visszaköszöntek. mi pedig beléptünk a következő 'szobába. Olyan bútorai voltak, mintha a XVIII. és a XIX. század fordulóján rendezték volna be és azóta sem változtattak rajta. Lambert ernyős asztali lámpát gyújtott, azután bezárta az ajtót, és a szekrényhez lépett.

— Gyere segíts — mondta. — Jó nehéz darab.

— Eltoltuk. Mögötte a falon ott volt a gomb. Lambert megnyomta, mire azonnal felnyílt egy addig láthatatlan kis ajtó. Az ajtón át nagyon távolból Haydn Üst- dobszimfóniájának második tétéle hangzott. Erre úgy elkezdett dobolni a szívem.

mintha ki akarná szakítani a mellemet. Alig tudtam lélegzetet venni. Valami titok határán voltam, amelyről fogalma sincs a tudományunknak. Lambert rámnézett és szólt:

— Ha velem jössz, kiléptél az életből. Szó sincs róla, sétálni mindig kijöhetsz a soproni utcákra, hiszen nem halsz meg a szó közönséges, élettani értelmében, de az életed attól fogva a lezárt múltban folyik. Élheted Eszterházyék kétszázötven év előtti előkelő életét, elegáns művészet körében telnek majd éveid, még szép asszonyokat is kaphatsz szeretőkül. No, jössz velem ?

Nagyon kíváncsi voltam, nagyon mentem volna vele. De hát én méesem akarom itthagyni a magam korát. Gyönyörű, fiatal afgán menyasszonyomat is szeretném feleségül venni. És azt a munkát is szeretem, amit csinálok. Szép kaland kirándulni a múltakba, de nem lehet az elmúltban élni.

— Köszönöm, Lambert, hogy elvezettél idáig — mondottam neki — de mégsem megyek veled.

— Nagyon irigyellek — válaszolta. — Bár engemet. is ennvire kötne a saját életem. De énnekem jobb a rejtekajtón túl. — Ezzel belépett. Mögötte becsapódott az ajtó. A Haydn zene abban a pillanatban elhallgatott.

— Én pedig visszafordítottam a kulcsot a zárban, és kiléptem az első szobába. Köszöntem az ott ülőknek, ők visszaköszöntek. Mentem ki a soproni estébe. Azóta sem tudom, nem mulasztottam-e el az élet legnagyob- bik kalandját.

Ezzel Vihorláti be is fejezte. Felhajtotta a rumos fekete legvégét. Én pedig azt mondtam neki:

— Mégiscsak azt hiszem, költő veszett el benned.

— Lehet. — Mondta ő és mosolygott. — Dehát manapság a költőknek másféle tárgyakról kell írniok. És költészetből aligha telnék rpmos feketére, meg szekfű- szegre. De nem is hiszem, hogy költő veszett volna el bennem, mert ha igazán költő vagyok, akkor Lambert Sebestyénnel beléptem volna azon az rejtekajtón. De én sohase riadtam vissza sem a csempészéstől, sem a valutaüzérkedéstől. és közhasznú tevékenységet is szívesen végzek — a rejtekajtóktól azonban megriadok. Nem feszegetem a titkokat, mert félek tőlük. Ezért hiheted el mindazt a történetet, amit életem kalandjairól mesélek.

é

SZABÓ ÁGNES: KÖR