Szolnok Megyei Néplap, 1974. július (25. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-21 / 169. szám
1974. július 21. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 PETRARCA Hatszáz esztendeje — 1374. július 19-én — halt meg Francesco Petrarca. Aki ismeri Daloskönyvé-1, s különösen az abban olvasható, csodálatos szonetteket, az kissé csodálkozhat azon, hogy az olasz költészet e nagy mestere hetven éves volt, amikor a Padova melletti Ar- qában elhunyt. Hiszen szonettjeiben — e műformában, amelynek különben megteremtője is volt — már fiatalon arról szólt, hogy számára csupa kín és csapda az élet, és. hogy semmi mást nem vár, mint az őt „a gyötrelmek földjé”-ről lehetőleg minél gyorsabban elragadó halált. És arról is szólt „dalocskáidban — az olasz „soneto” kifejezés magyarul ezt jelenti — hogy a Provenceben meglátott, s megszeretett I ira közönye, majd halála miatt kedve és akarata olyan béna, hogy semmiféle tettre nem képes. Valójában azonban Petrarca — amellett, hogy Dante után egyik megalapozója volt az addig „yol- gare”-nek, azaz, közönségének tartott olasz nyelv irodalmi nyelvvé történő csiszolásának — nagyon is aktív részt vállalt kora társadalmi és politikai harcaiban. Élete csupa kaland volt, csupa feszültség és — mint azt Szerb Antal szellemesen megjegyzi — „ ha létezett egyáltalán Laura, ha nem, a róla szóló versekben Petrarca nem any- nyira saját szenvedéseit zengte el, hanem a szerelemért való szenvedés lelki helyzeteit ábrázolta.’’ Tegyük hozzá azonban, hogy nemcsak a szenvedést. A Firenzéből politikai okokból elűzött családból származó, a római népvezérrel, Cola di Rienzoval barátkozó, városról városra vándorló Petrarca az Üjkor egyik előhírnöke volt akkor is, amikor szenvedésről panaszló szonettjei mögött felejteni engedte a testi szenvedélyt. Lauráról — „örök és elérhetetlen” szerelméről — szóló szonettek és stanzák, minden epekedésükkel és bánatosságukkal együtt is végülis a gondolatot sugallják: az embernek joga van ahhoz, hogy szeressen és, hogy szeressék. És egyáltalán nem vélenen, hogy nem sokkal halála után a padovai, bolognai, római diákok éppen erről és ezért írtak „dicsérő énekek”-et az eltávozott Petrarcáról. Merthogy „Mestre” miként azt veje és tanítványa, Frances- chino de Brossano oly tömören megfogalmazta: — „az égre Irta a szenvedély és a vágy jogát”. Petrarca másik vezérlő eszméje volt, hogy „a természet a legjobb vezér”. „A természet erői visszásak, — írja egy helyütt — de ezek az erők az élet kútjai...” Saját korában bátor, megtorlást kihívó gondolat volt ez is. Nem is maradt el az üldöztetés, hiszen alig volt olyan korabeli hatalmasság, amely végülis ne kergette volna el magától a „veszedelmes” — mert új gondolatokat hirdető — költőt. Petrarcát a klasszikus magyar költők is nagyon szerették. Petrarca hatott Csoko,- naira, Kifaludy Sándorra és — nem utolsósorban — Ady Endrére. Irodalomtörténeti érdekesség, hogy Ady — aki már Lédának írt első verseiben idézi Petrarca emlékét és Daloskönyvé-t — Párizsban élte meg a költő születésének hatszázadik évfordulóját. És egy 1904-ből keltezett cikkében, többek között, ezeket írta: „Íme, hatszáz esztendők után Petrarca élőbb mint valaha. Szonettjei jég- olvasztóan forrók.” Halálának évfordulóján sem lehet mást mondani — szebbet, tömörebbet — Francesco Petrarcáról. A. G. M ég a múlt nyáron egy barátommal különösen melegnek találtuk az estét, beültünk a téri Magyar Vendéglőbe sörözni. A vendéglőre magára kár lenne sok szót pazarolni, éppen akkor építették újjá népies stílusban, a falra hortobágyi jeleneteket festettek, egy nagv pásztortűz közepén volt a villanykapcsoló. Ahogy üldögéltünk, egyszeresük látom, hogy Kaval- lir jön befelé az ajtón. Fejét komoran előrelógatja, két fogát kitámasztja az alsó ajkára. Kezében hozza a zöld ballonkabátját, a kabát zsebéből összegyűrt lóversenyprogram áll ki. Kint az utcán eshet az eső, mert a programon elkenődtek a kék tintaceruza-f el j egyzések. Csakugyan, mintha egy kicsit hűvösebb lenne a levegő. Intek Kavallirnak, ő visz- szaint és leül mellénk. — Csak egy pillanatra, ha nem zavarom az egybegyűlt társaságot. — Mi volt a versenyen? Legyint. — A lóverseny. Nyerni lehet. de veszteni muszáj. Egy pincér áll meg előtte. — Mit tetszik parancsolni? — Legyen szíves most egy liter bort, a következő literbe pedig már lehet készíteni a vizet. A barátom felemeli a kezét. — Én sört iszok, nem keverem. Kavallir ránéz. — Ki beszél itt magáról? Én magamnak hozattam. Megérkezik a rendelés. Kavallir inni kezd, mégpedig rendszer nélkül. Nem eszik közben, nem tölt hozzá szódavizet, mint aki szánt szándékkal be akar rúgni. Pedig ő nehezen fogja leinni magát. megapadt nyakán még mindig olyan erek feszülnek, mint a bölénynek. Az ő dolga, nem lehet beleszólni. Körülnézek a teremben. A velünk szemközti sarokban két nő ül, egy fiatalabb és egy öregebb. A fiatalabb tetszik nekem, bámulok rá. Ö elkapja a fejét és próbál elfogulatlanul beszélgetni a másik nővel, de mindig visszanéz. Sajnos, hamarosan megjön á két udvarló is hozzájuk, nincs mód átülni az asztalukhoz. Kavallir két könyökére nehezedve követi a tekintetemet: — Nem illik csinálni semmit. összetartoznak. —. És ha küldenék a pincérrel egy levelet. — A pincér azt mondaná, hogy majd átadja, ha elmegyünk, aztán zsebrevágná a pénzt, a papírt pedig összetépné. Ne csináljon ilyeneket, maga nem egy nyeretlen kétéves. — Hát akkor mit csináljak? — Az az egy van ha megvárja amíg végeznek, itt, utána megy. megnézi hol lakik, ad a házmesterüknek egy tízest és kikérdezi róluk. De ezekről úgy nézem, hogy záróráig itt lesznek. Felsóhajtok. — Sajnos, addig nem tudok maradni, mert otthon becsukják a kaput. Kavallér rámnéz. — Mennyi idős maga? — Huszonhét. — Huszonhét éves? Istenem milyen gyerek voltam én huszonhét éves koromban. Ne azt nézze, hogy most fogatlan a szám. és reggel egy óra hosszat tart, míg fölverem a hajamat mint valami gyümölcshabot, különben kilátszik a fejbőröm. Olyan didim volt, mint magának, a karomon pedig engedje meg, hogy megtapogassam a karját. ne féljen, nem vagyok homokos, na. a karomon megvoltak azok az izmok, amik magának még hiányzanak. Elkezdte a második litert. — Nem lehet azt elmesélni. hogy milyen jól éltem én fiatalkoromban. Igaz, hogy nem féltem semmilyen hórukktól és minden munkát meg tudtam csinálni. Szereztem vagy kilencféle szakképesítést: sofőr, kocsis, útépítő. kosárfonó, kereskedelmi utazó, a többit hirtelen nem is tudom. Nem kell megijedni a kosárfonást nem Vácon tanultam ki. Sehol sem dolgoztam egy félévnél tovább. Ahogy kitapasztaltam milyenek a körülmények és valamilyen nagyobb munkával megszereztem az első komolv pénzt, kikértem a munkakönwemet. Öriöng- tek a főnökök: De hiszen Kavallir úr. csak most kezdené megszokni, akar emelést. akar szabadságot? Ez az. mondom nekik hogy nincs kedvem megszokni se- holsem. Ad iák csak ide a könyvet, majd én elrendezem az életemet. Még aránylag a szürketaxinál dolgoztam a legtovább: másfél évig. — Az én nagyapám is ott dolgozott. — Igen? Akkor kérdezze meg tőle, hogy milyen ember volt Zűriek, mert engem csak úgy ismertek a szürketaxinál. — Miért? — Volt egyszer egy német utasom, százpengőssel fizetett, valamilyen negyven pengős útért. én borravalónak vettem a többi hatvan pengőt és mondom neki. hogy danke schön, danke schön. A német még bent ült a kocsiban és elkezdte hajtogatni a mutatóujját, hogy: zűriek, zűriek, mármint hogy adjak vissza neki a százasból. Én meg úgy csináltam, mintha arra értettem volna, hogy vigyem visszafelé a kocsit. Elkezdtem hátrafarolni. és minél inkább kiabált a német, hogy zűriek, zűriek, annál gyorsabban mentem visszafelé. A végén aztán kiugrott az egyik utcasarkon és onnét rázta utánam az öklét. Azontúl csak zurichknek hívtak a szakmában. — Zűriek, zűriek. És melyik munkáját szerette a legjobban? — Melyiket? Az nem vitás, hogy a fuvarosokat. Ott a kocsisok között töltöttem életem legjobb éveit. — Merre dolgozott velük? — Bányavidéken. Volt olyan hét. hogy összesen nem aludtunk tíz órát. Milyen murikat csaptunk. A legnagyobbra még most is emlékszem. Egész éjszaka mulattunk egy kocsmában lehúzott redőnyök mögött. azután meztelenre vetkőztettük a nőket, nyakunkba vettük, volt aki még nagyobb disz- nóságot is csinált velük és úgy vittük végig a város főutcáján. Kavallir ivott. — Sokáig éltem így, mikor jött a felszabadulás, vagy ostrom, ahogy tetszik, mindenesetre elég az hozzá, hogy ennek az életnek befellegzett. Megnősültem, szereztem egy lakást a Klauzál téren, ma is ott lakunk. Akkor már negyvenéves voltam, de se- hogysem akartam megöregedni. Más emberről ilyenkor már lehullik minden puha rész: a haja. a fogai, elkezd romlani a szeme, csak éppen a csontjai tartják még egybe. Énnekem egy szál hajam se hiányzott a fejemről, sőt úgy vettem észre, hogy egyre több lesz. A fiatal lányok jobban szerettek, mint a húszéves fiúkat, azt csináltam velük, amit akartam, éjfél után már úr voltam minden társaságban. Azon gondolkoztam. hogy lehetne elválni a feleségemtől. 1950-ben történt velem. Egyik reggel fáit a fogam, úsv belenyi- lalt valami, mintha tüzes vassal nyúlnának hozzá. Nemsokára elmúlt, csak délben éreztem újra. mikor meleg leves ment a fogamba. Két vagy három hónapig nem fáit. de valahogy nagyon könnyen kezdtem kifáradni. a lábaim gyakran remegtek. Gondoltam rá, hogy elmegyek az orvoshoz, de féltem, hogy találkozók ott valamilyen ismerőssel és már holnap mindenki azt mondaná: a Kavallir kripla lett. Egy reggel félálomban megéreztem, hogy valami kitört rajtam. Nem akartam felébredni, mert éreztem, ha felébredek nagyon fog fájni. Így feküdtem félálomban egészen délig, ahogy fölkeltem a fogamhoz kaptam, most már nemcsak egy fájt. hanem körben mind. Valami fertőzést kaptam, a méreg ráment a bokámra, a hajamra a szememre. Az összes fogamat kihúzták, úgy dobáltam magam, hogy csak a fejemet két ember fogta le. Mikor kijöttem a klinikáról, a szememre szemüveget, a bokámra lúdtalpbetétet kellett hordanom. Aki látott, sajnálkozott rajtam. Mindenki, aki régen húsz évvel idősebbnek látszott mint én, rajtam mérte le, hogy ő még milyen jól tartja magát. Kavallir egy drótkeretes szemüveget tett fel az orrára és ránk nézett. — Maguknak, hogy tetszem? — Nem is áll rosszul. Olyan mint egy mosómedve. Kavallir legyintett. — Nem fontos. Azóta minden este megiszok három liter bort. Minden áldott este. — Mennyi keres? — Ezerötszázat, de ebből ezerkettőt hazaadok az asz- szonynak. az ő pénzéhez soha nem nyúlok. Egy motorkerékpár-raktárban dolgozom én cipelem ki a vevőknek az utcára a gépeket. Maga nem tudja elképzelni én mit meg ném csinálok, hogy kicsikarjam a borravalót belőlük. Ha bejön egy kövér paraszt Pannóniáért, de egy olyan, hogy zsíros lesz tőle a nyereg mikor ráül. én összecsapom a kezeimet: Istenem, a fiatalúrnak pont olyan a kormányfogása, mint a Puhony Nándinak volt, régen tetszik versenyzéssel foglalkozni? Persze, hogy ilyenkor ad. Másoknak pedig végigtörülöm mégegyszer a tiszta tankot. aztán odadugom eléjük a kezemet, hogy én is motorkerékpárra gyűjtök, legyenek szívesek járuljanak hozzá valamivel. így jön össze a három liter bor ára. — És a felesége? — Nem szól. Milyen aljas az ember. Néha úgy érzem, örül neki. hogv tönkrementem. mert régebben mindig attól félt hogy otthagyom. Kavallir elgondolkozott. — Persze, elég neki is szegénynek. Mikor hazamegyek ő már alszik, ki van készítve az asztalra az étel. mellette a gyufa, hogy melegítsem meg a gázon, de én csak befalom úgy hidegen, aztán lefekszem. Intett a pincérnek. — Lesz szíves még egy litert. — Volt egy féllábú barátom. Az gvakran szokta álmodni. hogy útra kinőtt a lába, érdekei, én nem szoktam álmodni „ fogaimról és n halamról. Nincs kegyelem arra. ha az ember tönkremegy. Töltött magának. — Az isten tudja, mi lesz velem Nem tudom elviselni, hogv már nem vagyok * ember. Körmével megkoccintotta a borosüveg ná—5s külsejét. Lábával egv lassú ritmust kopogott ki a padlón ócska .szandáliában ezüst «gfnn°l megcsillant a fém lúdtalpbetét. Történet aki nem ment Chicagóba M ostanában azon töröm a fejem, mit tudok Susyról? Hogy ez fejtörést okoz, annak az az oka, gusyt jószerivel csak látásból ismerem. Ezen a tényen az sem változtat, hogy rendszeresen köszönünk egymásnak, tudniillik, Susy mindenkinek köszön. Susy tini létére szinte anakronisztikusán jo- modorú. Nyugodtan mondhatom, a házban mindenki el van ragadtatva tőle. Es én mégis... No, de vegyük sorra, mit is tudok Susyról? Susy a házunkban lakik, egy vedlő vakolaté, füstös bérház harmadik emeletén, egy lakásban a nagymamával. Susy szülei ugyanis elváltak. De nemcsak lakik ebben a házban, hanem itt is dolgozik. Munkahelye a bérház utcai frontján nemrégiben megnyílt férfi fodrászat. Susy harmadéves fodrásztanuló. Hogy mit tudok még? Talán azt ha egyáltalán idetartozik —. hogy viszonylag kevés fiúval járt, eggyel közülük pedig különösen sokáig. Olyan sokáig, hogy ez a csendes fiú már a ház társadalmához tartozott. Megszoktuk. Erre a legbiztosabb jel az volt. hogy a házmester rendszeresen tíz perccel tizenegy után zárta a ház kapuját, nem is annyira tapintatból. hanem mert beleunt a váratlan rajtaütésekbe. Amikor ez a fiú nem jött többé, a házbeliek arról beszéltek, hogy a kitartó, de máskülönben csendes fiú hosszú monológjában súlyos dolgokat ^ vágott Susy fejéhez a visszhangzó lépcsőházban. Dehát erre nem kell adni. a mi házunk öreg ház, a lakói sem fiatalok. Éjszakára az öregek magukra maradnak múltban bolyongó gondolataikkal és hallásuk sem olyan jó már— Ha jól rémlik, a csendes magyar fiú elmaradása egybeesett egy másik fiú jöttével. Ez az utóbbi amerikai volt és a Fred Wyndham névre hallgatott. Mit mondjak? Jött. látott, győzött. Az események ekkortájt felgyorsultak, egyszeriben kiderült, hogy Susyt immár nem illeti meg a hajdani Zsuzsi titulus. Susy 6 a jövőben, mi több Missis Susanne Windham, — minthogy hozzámegy a csendes amerikaihoz. A hírek a nagymamától származtak, aki hol sír, hol nevet, mindenesetre megtudtuk, hogy Susy kiköltözik Chicágóba, ahol Fred fogorvostanhallgató, és a papájának van egy... és már az iratok is rendben vannak. . . és. és azt mondtuk: all right. Mert a mi házunk megértő. És Susy egyszer csak eltűnt. Három hétig a színét sem láttuk. Amikor visz- szajött... Nem, nem. Álljunk csak meg. Ezelőtt történt még valami. Ügy esett, hogy fodrásznál voltam, a házban persze, ahol Susy dolgozik. Délelőtt lévén, rajtam. illetve a négy fodrászon kívül senki sem volt az üzletben. „Mitől lennék olyan hálás?! — kiabálta beléptemkor Susy. — Nem mondanátok meg, hogy mitől?” Ekkor még semmit sem értettem, meg különben is, jöttömre félbeszakadt a vita és feszült csend ült a soktükrös helyiségre. Susyban — ő vett kezelésbe — azonban forrt a méreg, mert csillogó szerszámaival vadul csattogtatott a fülem körül. Bevallom, aggódtam kicsit, mert ha nem is voltak valami szép fülek, de hátha mégsem olyan mutatósak, ha azok a nagy, hideg ollók... Aztán megtört a csend. „Ha gyereked születik, hogyan kereszteled el?” — érdeklődött az egyik kolléga, valahonnan a hátam mögül. „Hogy? Hát nem Évának, Máriának, hanem Susanne-nak, Evelinnek, Mary-nek, vagy mit tudom én!... „És. Susy, mi emlékezteti majd a te hazádra? Erre az országra mi emlékezteti?” Susy leresztette az ollót és a fésűt, rámeredt a számomra sajnos láthatatlan kollegára. Nézte egy darabig, aztán azt mondta: „Figyelj ide. eszem ágában sincs emlékeztetni arra, hogy az anyja ebben a tetű országban született. Nem akarom, hogy tudja és én is el akarom felejteni, mégpedig minél előbb!” Mondott mást is, de inkább nem írom le. Hagyjuk. Mindenesetre ez történt, mielőtt elutazott volna, aztán csakugyan elment, és amíg távol volt. szomorú esemény történt. Meghalt a nagymama. Egyedül élt Susyval, így hát csak mi kísértük el a temetőbe, házbeliek. Egy héttel ezután Susy is hazajött. Fred nélkül. Mint utóbb kiderült, a házasság füstbe ment, Fred pedig Chicágóba. Egyedül persze. S zóval. Susy itthon van. nekem is megnőtt a hajam, illene fodrászhoz mennem. Valami nyugtalanít. Arra gondolok, hogv hogyan is lesz az. amikor leülök a székbe és Susy a gallérom mögé tűri a fehér kendőt? Mert amikor ezzel végez, felemeli a tekintetét, belenéz a tükörbe, hogy lássa a szemem: hogyan is akarom azt a frizurát. Csakhogy, Susy, mi lesz a tükörrel’ B. M. Moldova György A kétfogú Kavallir 1
