Szolnok Megyei Néplap, 1974. június (25. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-30 / 151. szám

1974. Jönftw Üt. SZOLNOK MEGYE? NÉPLAP 7 I « A. lenini forrásokból merítve Kádár János válogatott beszédei és cikkei Olyan történelemkönyvet kapott kéz­hez az olvasó a napokban a Kossuth Könyvkiadó gondozásában, amely a mun­káshatalom, a szocialista építés legered­ményesebb időszakát, az 1957—73 közötti mintegy 17 esztendőt öleli fel. Kádár János válogatott beszédei és cikkei is­mertek, annak idején valamennyien hall­hattuk őket, olvashattuk ezeket a szava­kat, gondolatokat. De most mégis, új rá­olvasva látszik: mennyire következetes az a politika, amelyet ezek a cikkek és beszédek kiféjtenek, az MSZMP politika- ja. Erről azt szoktuk mondani, hogy 17 év óta töretlen, a folytonosság és az élet­hez alkalmazkodó változás dialektikus egysége jellemzi. Nos, Kádár János cik- kei és beszédei kifejtik, miben is áll ez a következetesség, ez az alapelveiben való változatlanság. Mindenkor a nép valódi érdekeiből kiindulva határozni meg a szocialista építés soronlevo es távlati feladatait, amelyek megfelelnek a magyar nép igazi érdekeinek, de egy e vágnak a szocialista világrendszer egye­temes érdekeivel is. Nem a „politikai szelek” szerint változtatni az irányvona­lat hanem töretlenül haladni azon az útón, mely a nép, az ország boldogulá­sát segíti. Messzemenően építeni a nép véleményére és számítani ^ öntudatara, kezdeményezőkészségére, támogatásara. A párt tömegkapcsolatában a lenini nor­mákat, az ország közéletében a szocia­lista' normákat, a törvényességet érvénye­síteni S biztosítani mindebben a sodro társadalmi folyamatban a munkásosztály, a párt vezető szerepét. Pártunk mélységesen * internacionalista párt amely száműzte a dogmatizmust mind elméletéből, mind gyakorlatából, mert miközben szilárd elviségű az alap­kérdésekben, mindig számolj a fejlődés reális fényeivel. Erről Kádár János így ír: „A párt vezető szerepéből következik az a kötelezettség, hogy társadalmunk fejlődésének fő kérdéseit időben ismerje fel, és az új helyzet új követelményeinek, megfelelő megoldásokat dolgozzon^ ki. Tehát pártunk nem sodortatja magát az eseményekkel, hanem a társadalmi folya­matok törvényszerűségei ismeretének bir­tokában, tudatos társadalmi vezető erő­ként lép fel: célt mutat, agitál, szervez, képes felsorakoztatni a magyar dolgozó tömegeket igaza mellett. A könyvből kiderül, hogy ez alatt a 17 év alatt egy pártértekezlet (az 1957-es), és négy pártkongresszus (a VII., a VIII., a IX. és a X.) voltak azok a döntő tár­sadalmi események, amelyek összegezték egyrészt az eltelt idő elméleti és gya­korlati tapasztalatait, másrészt megjelöl­ték az előttük álló új szakasz társadalmi gazdasági, kulturális és pártpolitikai fel­adatait. Ezek a beszámolók a Központi Bizottság kollektív állásfoglalásai voltak, de mindenki tudja, hogy e beszámolók politikai vonalában, mélységesen huma­nista és kommunista szemléletében, a be­szédet végül is összeállító és előterjesztő személynek is meghatározó szerepe volt. A marxizmus-leninizmus a tömegek tör­ténelemformáló szerepe elsődlegességének talaján nagyra értékeli a történelmi sze­mélyiségek szerepét is. Az a politika, amely immár 17 év óta sikeres és nem­zetközileg is elismerést kiváltó politika, a Központi Bizottság politikája, de Kádár János személyétől elválaszthatatlan. A magyarországi szocialista építés ta­pasztalatai nagy hozzájárulást jelentenek a nemzetközi kommunista és munkás- mozgalom harcaihoz. Talán a cikkgyűjte­ményből hármat külön ki kell emelnünk, amelyek nemzetközileg is közreadják ezeket a tapasztalatokat. Kádár János a kommunista és munkáspártok nemzetközi folyóiratában, a Béke és Szocializmusban, 1959-ben összefoglalta a magyarországi osztáljfharc néhány tapasztalatát, elemez­ve a sajátos magyar társadalmi szerke­zetből fakadó ellentmondásokat, s azok megoldásának útjait. De nemzetközileg érvényes az a tapasztalat is, hogy „A munkásosztály forradalmi pártja helyes, marxista-leninista elvi alapjainak döntő eleme a proletár internacionalizmus... Immár több mint 40 éve próbaköve a\ munkáspártok internacionalizmusának a Szovjetunióhoz való viszony. Csaknem másfél évtizede próbaköve az interna­cionalizmusnak a szocialista tábor egy­ségéhez való viszony...” Hasonlóan fontos és elvi jelentőségű tapasztalatokat adtunk közre, amikor Kádár János a Béke és Szocializmus-ban 1961-ben összegezte a mezőgazdaság szo­cialista átszervezésének magyar tapasz­talatait. Sok, hazánkhoz hasonló «társa­dalmi szerkezetű ország van a világon. Igaz, hogy a hatalom meghódításának, megszilárdításának, a szocializmus építé­sének — az általános törvényszerűségek talaján — sajátos nemzeti útjai lehetnek és vannak, mégis éppen a magyar me­zőgazdaság szocialista átszervezésének példája igazolja, hogy — helyes időpont megválasztásával, helyes politikával — lehetséges úgy átvezetni a parasztságot a szövetkezetek útjára, hogy ne gyen­güljön meg sem a munkás-paraszt szö­vetség, se a mezőgazdaság termelése ne essen vissza. Végül a harmadik írás — a negyed- százados évforduló kapcsán egy interjú — közreadja azokat a nemzetközileg is hasznosítható tapasztalatokat, amelyeket pártunk a munkásosztály egységes párt­ja megteremtése és a munkásegység megszilárdítása terén szerzett. Hiszen minden országban a munkáshatalom megteremtésének döntő feltétele ez a munkásegység. Az új geperáció számára a társadalmi­politikai harcoknak az a folyamata, amely ezekben a cikkekben, és beszédek­ben feltárul,' ma már történelem. De az új generációnak is alaposan meg kell ismernie a magyár munkásosztály, a párt, a magyar dolgozó nép osztályharcának a történelmi közelmúltból fakadó tanúsá­gait is. Ilyen tapasztalat birtokában aztán nincs helye a kishitűségnek, még akkor sem, ha az- élet akadályokat, nehézségeket ál­lít lépten-nyomon elibénk, hiszen sugá­rozza azt a meggyőződést, hogy a nehéz­ségeken a párt, helyes politika esetén és a dolgozó nép támogatásával, úrrá tud lenni, s meg tudja oldani történelmi fel­adatait. Amikor 1972 novemberében, a X. párt- kongresszus határozata végrehajtásának ellenőrzése során a Központi Bizottság ülésén felszólalt Kádár János, — többek között —- a következőket mondotta: „Pártunk — teljes meggyőződéssel vall­juk, s ezt a Központi Bizottság mostani ülése és annak előkészítése is jól bizo­nyítja — a marxista-leninista elmélet alapján dolgozik, kommunista politikát folytat és alkotó módon alkalmazza a gyakorlatban a marxizmus-leninizmust. Ezért tudjuk most már tartósan biztosí­tani a szocializmus töretlen építését az országban, és ennek köszönhetjük nagy győzelmeinket ebben a fejlődési szakasz­ban.” Majd hozzátette: „A Központi Bi­zottságnak, a középfokú pártszerveknek, az alapszervezeteknek és az egész párt- , tagságunknak egy emberként kell kiáll­nia, fellépnie és cselekednie. éflost ennek az egységes kiállásnak és cselekvésnek a megkövetelése a döntő." Nos, ez a könyv, éppen a párt politi­kájának legfőbb kérdéseit ismét össze­foglalva, ehhez az egységes fellépéshez és cselekvéshez ad iránytűt, eligazítást, elméleti és politikai módszereket. Rácz Lajos Sz. LuJtács Imre: A libapásztorkodást én na­gyon szerettem. Hajnalban keltett nagyanyám, kezembe nyomta a kenyeret, már me­hettem is. Elöl szaladtak li­báim. Jártunk sokfelé, leginkább a Gödrök-közbe. Ott volt a. legjobb. Lányok is őriztek libákat. A vályogvető göd­rökben állt a víz fürödhet- tünk eleget. Böskéék nem mertek belejönni. Böske nagylány volt, a nagymamája libáit őrizte. Nem akart velem játszani. Hányszor elgondoltam, meg- fogdosom a vízben, de nem jött. Futotta az időnkből, a lá­nyok dalolgattak, mi meg bi- géztünk. Amikor a cigány­temetőben árnyékok nőttek, elindultak a libái, egymás után. sorjában mentek, ma­guktól hazataláltak. Máskor tarlóra jártunk. Gyorsan telerakták begyüket a patyik. Szedegettünk, estig sok csomót gyűjtöttünk ösz- sze. Néha kijött a nagy-\ anyám, a csomókat egymás­hoz kötöttük és hazavonszol­tuk a küszöbünkig. Böskéék szemben laktak velünk. Megkérdeztem: — Van már udvarlód? — Van. — Nekem is van szeretőm — hazudtam mérgemben. — Kicsoda? — Nem mondom meg. Kettesben legeltettünk. Fe­küdtünk a temető árkában, megfonnyadtajk már a füvek. — Jössz fürödni? — kér­deztem reménykedve. — Jössz? — Nem megyek. — Szégyellős vagy? Látta­lak már ruha nélkül. — Mikor? — pirult el nya­kig. — Na, mikor? — Láttalak. — Hazudsz. Megsértődtem, nem szól­tam hozzá. Közeledett az es­te, elszaladtam a Gerőék kertjéhez. A drótkerítés sar­kánál szétnéztem, nem jött senki. Ismertem a dörgést, a lyukon bebújtam, teleszed­tem ingem derekát almával. — Kell? Adok. Megettük az almát. Boldo­gan ültem Böske mellett, térden felül csúszott a ru­hája. Máskor messzire mentünk a Nagyúton, egészen a Kis­erdő széléig. Amikor meleg lett, a fák alá hajtottuk a libákat. — Csináljunk házat — mondta a lány? — Minek nekünk a ház? — Kell. Más nem jöhet oda. — Senki? — kíváncsiskod­tam csillogó szemmel. — Csak mi ketten. 1 — Jó, akkor csináljunk. Gallyakkal, levelekkel kö­rülkerítettük a fákat. Lefe­küdtünk és néztük a kocsi- utat. Lassú szekerek hordták a kévéket. Később vonat jött, nagyot fütyült az őr­ház előtt, döcögött az állo­máshoz. — Siklassuk ki — mond­tam nagyképűen. — Azt nem lehet. — Lehet, majd meglátod. — Ügyse lehet. — Fogadunk? Munkához láttam, köveket, kavicsokat szedtem, a sínek­re raktam szaporán. Böske az őrházat figyelte,-meg ne zavarjanak épületes igyeke­zetemben. A vonat tolatott visszafelé. Az erdőből néztük. — Nem félsz? — kérdez­te közelebb bújva és kicsit talán remegett a hangja. — Mitől? — Megvernek, ha meg­tudják. — Nem félek senkitől — hősködtem legényesen. — Nem én. ** * — És ha kisiklik? — Elszaladunk. Nem kellett lépkednünk se. A kövek porrá mentek, le­gurultak a sínekről. Csaló­dottan álltam az erdő sze­lén, a lány kinevetett. — Mondtam ugye, kis­okos. Rossz napom 'volt. Estig alig szóltam. Végére jártunk a nyárnak. Böske ritkán hajtott legel­tetni, olyankor a vízbe iga­zán szerettem volna becsa­logatni. Elgondoltam min­denfélét, mégse sikerült. Kedvező szerencsére vár­tam, hogy hősiességemmel megnyerjem a szívét. A ló- ger közelében legeltettünk, a sínek mellett. Nem enged­ték tovább a tehervonatot, ott füttyögött előttünk. — Téged vár — nevetett rám —, szedjem -a kavicsot ? — Jobbat nem tudsz? — Nézzük meg, mit viszi A hátsó vagonokba desz­kák sorakoztak. — Micsoda nyúlketrec le­hetne azokból — mondtam. — Nincs is nyulad. — ősszel kapok — hazud­tam híreskedve. — Ez ám nem alrrja. — Azt hiszed, nem merem levenni? — Azt. Több se kellett nekem, fel­másztam a nyitott vagonba, huzigáltam a deszkát. A vo­nat elindult. — Ugorj le! — Nem tudok — gyámol- talanodtam el. — A libákat hajtsd haza! Egyre gyorsult a vonat. Vártam. T „Az állomáson megáll — jutott eszembe. — Akkor az­tán jöhetnek utánam.” Lelapultam a deszkára: Nem fékezett a vonat, átro­bogott a falun. „Kellett nekem deszka, meg hősködés — gondoltam pityeregve —, de Böskének is adok, ha egyszer lekerülök innen.” Futott a vonat. Katt % ása félelmetessé vált. „A legjobb gyerek én le­szek, csak hazajussak vala­hogy — fogadkoztam gondo­latban. — Nagyapámnak Böske biztosan elárult, szét­veri rajtam a vízhúzó köte­let.” A szomszéd faluig utaz­tam. Sötétedett. Lassult a vonat, leugrottam, visszafor­dultam a sínek mellett. Fél­tem. Futottam. Ha elfárad­tam a szaladásban, lépeget­tem és hangosan fütyültem, ne higgyék, hogy elgyávul- tam. Éjfélre értem haza. Égett a lámpa. — Hol csavarogtál, Isten átka? — kérdezte nagy­anyám panaszosan. — A pokolban? — Elvitt a vonat — Miféle vonat? — A teher.- Láttam, a verés ,elmarad. Nagyapám kint hált a föl­dön, nagyanyám meg soha­sem ütött. Ezt mondta: — Máskor jobban vigyázz; sántít egy libánk! Reggel hiába vártam Bös- két, nem jött. Készültem a leszámolásra. Délben haza­hajtottam, akkor találkoz­tunk. — Hát te, megkerültél? —• kérdezte gúnyosan. — Láthatod, vagy nincs szemed ? — Maradt a hátadon bőr? Arcába nevettem. Felhaj­tottam az ingemet, hadd fus­ion ki a szeme. — Ki se kaptál? — Engem nem verhet meg senki — mondtam határo­zottan. — Nagyapád se? — Az se. A lány csak pislogott. Éreztem, elérkezett a nagy pillana1, amikor döntő fö­lényben vagyok. — Téged is megvédelek. — Jó — bólintott. Leültünk a házuk előtt. Japán akác száradt ablakuk­nál, árnyékot se vetett. Bol­dog voltam. — Fürdesz velem? — kér­deztem izgatottan, magam előtt láttam combjatövét, ahogy az; olcsó ruhából rit­kán elősütött —, megfürdöl? — Meg. — Holnap? — Nem, holnap nem. — Hát akkor? Vállát rándította. Megza­vart egészen. Nem értettem, ránéztem hát haragosan. — Reggel eladtuk a libá­kat — kacagott. S beugrott a kapun. Még láthattanv szamárfüleket mu­togatott. / Szép Ernő: A cukrosból't* V olt egyszer, vagyis egy­szer megnyílt és azon­túl mindig volt egy kis cukrosbolt a Hűhó ut­cán. Nem az utcán, hanem egy házban, nem is a ház­ban, csak a kapu alatt, ahol a nagyváros üzleti érdekei még egy kis helyiséget el szoktak hódítani a jámbor levegőtől. Egy stelázsi, egy asztal, egy gázláng, egy szék, ez volt az üzlet. A széken egy ember ült, s akkor egy asszony állott az üzletben és kiszolgált. Vagy az asszony ült, akkor meg az ember ál­lott. Mind a ketten egyszer­re sohasem ültek, nem is lett volna hely az üzletben két széknek. Ami helyet a háziúr meg a főváros az üzlet céljaira átengedett, azt mind cukorral töltötték meg. Dobozokban, skatulyákban, apró zsákokban hevert a cukor a stelázsi alatt meg a tetején, meg az asztal alatt, meg a sarokban mindenütt. A levegőbe, a fejük fölé te­hettek volna még egy széket, akkor egyszerre pihenhettek volna mind a ketten, de a levegőben nem áll meg a szék, csupán az orfeum elő­adásán, az indiai okkultiz­mus nagymestereinek mutat­ványai alatt. Ez az ember, mag ez az asszony házastársak voltak, az egyik férj, a más k fele­ség, és mint ilyenek, csalá-. dot alapítottak. Hat gyer­mekük lett. A hat közül a legidősebb katona, de Vnár nyolc hónap óta nem adott életjelt magáról. Ezért is, meg a drágaságért is, meg az egész gondokon forgó élet miatt a házastársak rossz­kedvű, mérges emberek vol­tak és egész nap veszeked­tek. Házasságuk boldogtalan volt. Nem szerették egymást. Ok nem tudták, hogy bol­dogtalanok. Azt se tudták, hogy nem szeretik egymást és azt se tudták, hogy nem is szerették^ egymást soha­sem. Ok nem is értek rá so­ha szeretni és boldognak, vagy boldogtalannak lenm. Ok csak jól éltek egymással egypár évig, azután rosszul éltek egymással. De azért egész nap együtt voltak a boltban. Az asszony az em­bert küldte volna mindig ha­za a lakásba, a gyermekek­hez, a Szegénység utcába, az ember meg az asszonyt. De mind a ketten irtóztak a la­kástól meg a Szegénység ut­cától és a gyermekeik lár­májától. Jobb szerettek itt szorulni a boltban, nézni az eldongó autókat és az el­pattogó kocsikat és az el­csengő villamosokat és a lótó-futó lakosságot. És sze­rettek kiszolgálni, rázogatni a1 dobozokat, mérni, csoma­golni és a pénzt fogdosni és megolvasni. Vevőik iskolás gyermekek, szírúnö vendékek, messenger- boyokj szobalányok voltak, meg' csonka katonák, akik mankóikon előredűlve sokáig mustrálták az asztalkán ki­rakott Cukrokat és nagy, tarka cukrokat vettek, aki­ből három darab kép kraj­cár, Este egy-egy szerelmes fiatalember % vásárolt na­gyobb összegért, selyempa­pírban, és a zsebéve téve a cukrot, a sarokig sétált, ahol az irodista leányt várta. Meg a színházba vonuló családok is tettek nagyobb bevásár­lást, két korona összegűt is. Aztán ők becsuktak s ha­zavitték az újságot és haza- vitték. ami a vacs írójukból megmaradt és haza vitték a pénzt. De a keserűség, amit ők egész nap magukból ki­adtak, az ottmaradt a be­zárt kis boltban. A durva és gonosz szavak, amelyeket kiabáltak, morogtak és szi­szegtek egymásnak, ottma­radtak. És az a kín, ami abból eredt, hogy az em­ber sokszor belecsípett az asszony gyenge hátát a. és az a fájdalom, ami abból jött, hogy az asszony akarat­tal rá-rálépett az ember tyúkszemére, anélkül, hogy ezeket a bántalmakat a ve­vők észrevették volna. A han­goknak és érzéseknek a ke­serűsége ottmaradt a sötét boltban, a rossz levegőben. Egy reggel a szomszéd kré- tarajz-műteremből átjött a bohém nyakkendőd segéd tíz kiajcárért drazsét venni. Egv cukrot a szájába vett és visszaejtette a markába és: — Kérem, ez keserű — azt mondta. Az asszony is(, az ember is megkóstolták a drazsét, egyi­ket a másik után. Mind ke­serű volt. — Tessék mást venni. Ezt a szalonkoníektet. A ázalonkonfekt is ke­serű volt. A krétarai- zoló és fényképnagyí­tó művész visszavette a pén­zét és köpködve sétált visz- sza a műterembe. Az ember meg az asszony a boltban el­kezdték kóstolgatni a cukro­kat. Mind egyformán keserű lett, mind. mind. A Nougat, a Mandula-Grillage, a Dió- Grillage, a Vegyes Praliné, a Párizsi Kockák, a Mailan- der-szeletkék a Mikadó. a Mignon, a Suchard, a Gala Peter, a Stollwerck és a névtelen csokoládék is és a Császár-Keverék, a Szul­tán-Kenyér, a Htndenburg- Kockák, a Selyem-Különfé­le. az egész arany- és ezüst- papírba öltöztetett és bár­sonyos barna és selymes ró­zsaszín és mindenféle virág­szín apró és kecses és hű­vös és boldog portéka olyan keserű lett, mint az élet. * Kilencven éve, 1884. Június 30= án született a finom hangulatú versek, novellák írója. LIBALEGELŐ

Next

/
Thumbnails
Contents