Szolnok Megyei Néplap, 1974. június (25. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-02 / 127. szám

1974. június 2. .1 \ SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP k \ i 4 » * A mi vasárnapunk apu szabadnap­jára esik. Anyu ilyenkor főzi a jó ebédet, azt amit apu akar. Ha pörköltre fáj a foga, a húst ö hozza Miskolcról, mert a mi falunkban csak búcsú előtt mérnek húst. Az én apukám mindig igen fá­radt. Azt mondogatja, a tv-t nem neki találták ki. Igaz is. mindig elnyomja az álom. Szeretjük, ha köztünk van. Sokat mesél. Én is a kiké­szítőben szeretnék dolgozni, ha megnövök. Bőr tenyér- vedővel fogják a vasat, hogy ki ne kezdje a kezüket, de jól megfizetik, amikor sok a túlóra, havonta háromez­ret tisztán megkap. Nem­csak -a pénzt, adja haza. egy cédulát is és mondja anyu­nak, számoltassa el. Anyu ilyenkor nevet és hátba ve­regeti aput. Minden napra tíz forintot kap anyutól. Apu nem szereti, ha sok pénz van nála, azt mondja, ő mindig idejében haza sze­retne érni. A mi kis csalá­dunk jól megvan, mind a hatan jól megvagyunk... Az egy tanerős általános iskola egy teremből áll. Az alsó négy osztály jár ide, a nagyobbak V.-be, az alsó­fokú körzeti központba, négy kilométerre. Leginkább busszal, de ha lerobban — s ez gyakorta előfordul — biciklire kapnak, vagy gya­log. Mi az a négy kilométer! Ha jó a kedvük, egyetlen nekifutással megszaladják. Legalább nem fészkelődnek tanítás alatt, ülnek nyugod­tan. — „A mi kis családunk” címmel írattam dolgozatot a negyedikesekkel. Pityu még alig látszik ki a földből, és milyen jól hord a szeme, lényegest vesz észre. A csa­ládfők között példás az össz­hang, de hallgassa csak: „A mi vasárnapunk apu sza­badnapjára esik”. Ugye, teli­találat! Amikor együtt a csa­lád, az az ünnep, hiszen anyu akkor főz töltött tyú­kot, vagy amit apu megkí­ván. és van ideje apunak a meséléshez. A kikészítőben jókora vaslemezeket szab­dalnak a gépollóval. Reggel a tojásrántottát még tüzes lemezen készítik el. Pityu kitűnő mesélő, pontos leírást tud adni apja munkahelyé­ről. Biztos vagyok benne, hogy apja nyomdokaiba fog lépni. — Biztos? — kérdem hangsúlytalanul, azt akar­ván veie éreztetni, hogy az ilyesmi sosem biztos. A tanító rám emeli tekin­tetét, alig észrevehetően ránt a vállán. _ A gyerek elbeszélésé­ből kitetszik, hogy az apa jól érzi magát a kikészítő­ben, munkatársait, kedveli, nagyobb ünnepeken együtt söröznek, és a fizetésével is elégedett. Ezek a kellemes információk vágyat ébresz­tenek a gyermekben. Hát ezért gondolom. — Pityu tehát segédmun­kás-sors várományosa. — Annak is lenni kell. — A beletörődő vélekedés bán­tó él nélkül való. — Ez a Kovács — fűzi tovább a szót a tanító — négy gyermeket nevel, meg kell mondanom, példás odaadással. Pityu azt is elárulta nekem, hogy a napi tízforintos zsebpénzből még meg is takarít, Munkás- cigarettát szív, s szabadnap­jára kirukkol: édességet vá­sárol, olyasmit, aminek a gyerekek örülnek. Itt kezd­tem a pályám harminc esz­tendeje. Ez a Kovács jóra- való, kicsit nehézfejű gye­rek volt. csendes, szófogadó. Feleségét más faluból hoz­ta. Meg kell hagyni, jól vá­lasztott, ez a semmi kis asz- szony olyan dolgos, a hegyet elhordaná. Kovácsék háza — paraszti ház. A spirálban felfutó tég­laoszlopokon boltívek hul­lámvonala. Pirosra mázolt, hosszúkás favályúkban min- dertféle dísznövény, főképp muskátli, mely már virágba borult, vörös, fehér, rózsa­szín szirombóbitákkal tele­szórva. A „kis semmi asszony” valóban pihekönvedséaű. Kezére tekert konyhai tör­lővel csalánt gyomroz. hogv szúrós, szabad szemmel alig látható tüskéi mind letnre- dezzenek, maid a fejőszéken felvágja, miképp a tésztát szokás. A zöld salátát meg­hinti korpával, kicsit meg- ­nedvesíti. és már hívja is a kacsákat. Azt állítja, ennél jobb étket el se lehet kép­zelni, úgy nő tőle a kacsa, mintha fújnák, felfújnák. Hát persze, kotlós keltet­te ki mind a tizenhármat, a kacsatojó valahogy nem egé­szen állhatatos, odahagyo- gatja a fészket, s a meghűlt tojásokba belefullad az élet. Ez a kotlós, hát ez valami csudás, le nem jött volna a fészekről a világ minden kincséért se. . Beszél, beszél, önfeled­ten, lelkendezik. A kacsák közé guggol, s amint kezét a földre ereszti, az apró­ságok menten körülkapják a nyitott tenyerét, csaló-i dott hápogással, mert most üres. Előkerül a gazda, nyűtt munkásruhában, ami azon­ban nem rongyos, csupán foltos. Kétkerekű taligán) jókora adag füvet tol be a kapun. A tanítónak ma­gyarázza : — A patakparton sallóz- tam. Szeretek arra mász­kálni. Tudja, tanító úr, jót tesz a tüdőmnek. Isteni itt a levegő. — Engem figyel, városinak vél. a városiak­ról pedig tudja, hogy be­csülik a jó levegőt. Gulyás Mihály Bólogatok, és a tanítóval együtt követem a gazdát az istállóba. Panaszkodik picit, hogy kevés volt az eső, a legelőn nem nő a fű, a csorda még nem haj­tott ki. A tehén és a hízó­ba fogott, bika félre húzó­dik, hagy a gazda a vályú­hoz férjen az ölnyi fűvel. A gyerekek igen szeretik a tejet, a vajas kenyeret meg a túrós csuszát nem kevésbé. Jól tejel, bősége­sen jut a családnak, öt li­tert háztól visznek el, hat forintért literét. A nagyobb pénzt persze a bika hozza, őszre megadnak érte húsz­ezret. Nem henceg, tárgyilagos beszámolót tart házatája ér­tékeiről. Kérdi, mennyire becsülöm a süldőt, talán így akar tájékozódni, miféle va­gyok. Mondom, van benne vagy hetven kiló. Elisme­rően bólint, eltalálta, anv- nyit biztos nyom. s kará­csonyra jóval túl lesz a két mázsán. Hat száj eszik itt, a maradék nem megy ve­szendőbe. megnő tőle egy malac. Az abrak? Hát ké­rem az is előadja magát. Cséplés idején elszegődik a tsz-be zsákolónak nyolc—tíz napra. terményért. Igaz, nyomni kell a gombot, mert megy ám a verseny az időért, a vagonokért ne kel­lessen kötbért, fizetni. — Én itt úgy meg tudok ülni magamnak — szól tű­nődőén a teremnyi lakó- konyhában. A hatalmas asz­tal két oldalán karos lóca. Négy támlás szék is talál­ható itt. Ügy mérem, tíz ember kényelmesen elfér az asztal körül. — Mi nem utáljuk az ételszagot — mondja egykedvűen. — A szagát utálnánk, enni meg megesszük? A gyerekkorom ilyen házban telt el. — Fel­nevet. — Arról vettem a mintát. Hát, persze, ez más, egészen más. Az elsőház parkettás, olajkályha benne, bármikor csinálhatunk me­leget. Ezt az asztali tűzhelyt ez asszony nem engedi ki­dobni, agitálom pedig, hogy gáz mellett kényelmesebb volna. Igaz. ennek is van előnye, miközben megfőz rajta, melegít is. A gyere­keket hiába hajtanánk a tiszta szobába tanulni. Itt érzik jól magukat, együtt. Az anyjuk nagyon szeret velük foglalkozni. Egyszerre négy gyereknek magyarázni a leckét] A legkisebb elsős. a legnagyobb hatodikos. Én — felnevet — hát, hogy is mondjam csak, a tanító úr tudja, az eszem jobban is foghatott volna, tizenhat éves koromra végeztem el a nyolcadikat. Az asszony ren­des időre, és mindig jó, meg jeles tanuló volt. Nem is tudom, hová tette a szemét, hogy egy ilyen fajankó mel­lett kötött ki. — Mert nem hagytál bé­két, csak jártál a nyakam­ra — kuncog az asszony, miközben kolbászt, szalon­nát készít egy tányérra és kenyeret is szel. — Hallották, jártam a nyakára. Bizonyisten így volt, pedig alig látszott ki a földből, mellettem meg különösen apróka volt. De hát mit csináljunk, ha egy­szer csak ő volt szép nekem. Ugye, ki se nézné belőle az ember, hogy három kilón felüli gyereket hozott ne­kem világra, oszt agy repe­dés nem volt rajta. Én csak hallgattam, milyen nehezen szülnek a mai asszonyok, ha nem dugnák mindegyiket kórházba, talán bele is hal­nának. Az én anyám nyol­cat szült, otthon mindegyi­ket, csak a bába voit mel­lette, engem éppenséggel a kukoricaföldön, és a köté­nyében vitt háza. Ha nem Pistának keresztelnek, elda­rálhatnám, hogy kukorica közt születtem. Már régen kiveszett volna a magyar, ha az asszonyok ilyen nehe­zen szülnek. Az én Zsuzsi­kám még régi fajta. — De azért már ti is be­kötöttétek a zsákot — veti közbe a tanító. — Ha úgy sikerül, én nem engedem elvétetni. — Ki­húzza magát, megpaskolja mellett. — Én, kérem, gaz­dag ember vagyok. Apám kétszer ennyi gyereket ne­velt fel napszámoskenyéren. Mindegyik megállja a he­lyét. A gyermeket áldásként kell fogadni. Kicsit összébb­húzom a nadrágszíjat, ennyi az egész. Hogy jó órában mondjam, nem kaptam rá az italra, pedig megakad a háznál, tavaly is főztem öt­vennégy liter szilvóriumot. — Elmosolyodik. — Mind­járt megkóstoljuk. Én sze­melt szilvóriumnak nevezem, mert csak olyan szilvasze­meket szedtem össze, ame­lyeket meg is ettem volna utálkozás nélkül. A pálinka valóban kitű­nő. csúszik rá a száraz kol­bász és a szalonna, amihez zöldhagymát is haraphatunk. — Most mire gyűjt? — kérdezem, irányt akarván szabni a beszélgetésnek. Megnéz magának, talán kíváncsiságom okát fontol­gatja. — Asszony, az úrnak or­rára köthetjük? — Mondd csak, úgyse fog hozzátenni. — Autóra. Hét kilométer­re az állomás, a buszt mi­felénk „meseautónak” hív­ják: hol volt. hol nem volt... Hát ezért, ezért a kétszer hét kilométerért. Ti­zenöt év alatt annyiszor tettem meg ezt az utat. hogy talán kétszer megjártam vo!na Moszkvát oda-vissza, persze, nem mindig gyalog, inkább biciklivel. Eső vert. hófúvásba hemperedtem, majd kilelt az isten hidege, de munkából nem lehet ki­maradni, szükségem van a munkahelyemre, a munka­helynek meg rám. Hirtelen honnan akasszanak le em­bert, és a lemeznek két vé­ge van. csak két ember tud­ja megemelni. Persze, most mondhatnák, miért nem építkeztem a vasút mellett. Egyszerű, mint a pofon: itt születtem, itt vagyok ott­hon. Látják, jókora a telek, az én feleségem sok min­dent kihoz belőle. Az az igazság, mi alig költünk élelmiszerre. Most is van harminc tyúkunk. Zsuzsika a megmondhatója, tavaly december elejétől nem volt nap, hogy 15—20 tojás ne lett volna. Valahogy nem tudok raunni. Viszek szalon­nát, négy-öt tojást, a szek­rényben ott a tálka, az üzemben van hol elkészíte­ni, tele vagyunk tűzzel. A miskolci cimborák évődnek velem. „Jól megy a páraszt elvtársnak!” Én megfelelek nekik. Ha nem tetszik nek­tek a drága bérház, költöz­zetek haza. lesz nektek is háztájitok. Hát nem igazam van? Ök is parasztok voltak, mind egy szálig, hiszen is­merem az önéletrajzukat. Irigyek no. Amikor pirítom a szalonnát a hagymával, az egész üzem szaglik tőle, és amikor ütöm rá a tojást, négyet, ötöt. és lehúzok utá­na egy liter jó édes tejet! Ök meg zsíros kenyeret esz­nek, rá teát. Mondják is, különösen a társam, akivel a lemezt emelgetem: verse­nyezz no. A váltótársamnak két gyereke van, az asszony nem dolgozik, és amint mondja: télen a lakás rezsi­je megüti a nyolcszáz forin­tot. hát, szóval, nem leány­álom. Debát engem se iri­gyelhetnek, mindennek ára van. Naponta száz kilomé­ter vonaton, meg kétszer hét buszon. Bizony, nap mint nap tizennégy órát vagyok távol a családtól. Ha sike­rülne az az autó, két órát nyernék és mennyi méreg­től megszabadulnék. Még jó három év. amíg összejön a rávaló. Hát, ugye, csak hatodmagammal vagyok. — Almosnak látszik — vetem közbe. — Éjszakás voltam, de holnap délutánra megyek. Ha hiszik, ha nem, nekem kell ez az itthoni tevés- vevés. Pocsékul nézhet ki a tüdőm, a fejem tele lármá­val. Mielőtt ágyba bújnék, teszek egy kört a mezőn, s közben hozok egy taliga fü­vet, vagy éppen fát az erdő­ből. Amikor itthon a család, a gyerekek a nyomomba szegődnek. A három kiseb­bet fel a taligára, Józsi fiammal nekirugaszkodunk. Én olyankor vagyok boldog. Néha még Zsuzsikát is fel­ültetem, de ő csak a falun kívül kapható erre a mulat­ságra. Én, kérem, Miskol­con dolgozom, de itt vagyok otthon. Amit itthon csinálni kell, az nekem nem munka, szórakozás. Hogy is mond­ják? Kikapcsolódás, és lát­szatja is van. Hát én sem­mire se nézem azt az em­bert, aki veszni hagy min­denét vagy elkótyavetyéli értékeit, és beállít a város­ba asszonyostul, gyerekes­től. Albérlőnek! És vár öt­hat évet a lakásra. Hányán elmennek innen is. és csak nyomorognak. Nem győzik kivárni a lakást, elfogja őket a keserűség, és ivás- nak adják fejüket, a csalód pedig esik szét. A gyerek az nem szereti a cívódást, a gyereknek fészek kell, ké­rem. ny.ugodtság. otthon, ahová mindig visszavágyik. Hiszem, hogy a mi gyere­keink öregségünkben is ránk nyitják majd az ajtót, a vi­lág végéről is hazatalálnak. Én is mindig hazataláltam szüléimhez, a többi testvér szintúgy. Látják, mennyi badarságot összehordok. Ha kicsit iszom, beszélek vi­lágba. Asszonya a férje vállára hajtja a fejét, duruzsol a fülébe, hogy mj is halljuk: — Hát akkor még igyál, emberkém, beszélj nekünk világba.» I Serfőző Simon ITTHON LEGYEK A madárkiáltások falvaiba betérjek. A zabtáblaszárnnya! szálló táj után kutyaugatást úszítva menjek. Megjelenjek a környékek huzatos szérűi végén. Országzugokban itthon legyek; sarkon forduló utcákban. S az örömök derűs kiskertjeinél, mikor csend csipog a kültelki fán, s a víz az árokban elpancsikál. S az ég kürtőjét kikormoljam, a gyárfüst föl az űrbe kimenjen rajta. ■** Megnyergelve a paripa hidakat folyókon átugrassam. Hazám alvégére a Naphoz kimenjek ősszel, beszéljek vele, melegítsen még az égen. S a télre kint maradt boglyával hátamon trappoljak majd az úton. Süvítsek anyám háza felé, a hófúvás se érjen utol! Papp Lajos HAJNALBAN Az éjszaka tojáshéját átütötte az ébredés. , Felhő-pihéit szél borzolja; átsüt rajtuk a rózsaszínű bőr. Lüktet az ég madár-szíve. Fölszállt a köd a háztetőkről. A fák megborzonganak, fészkeiket megrengetik. Madarak válaszolnak. * • * Élet-hasogató, kés-éles sínek fölött kapkodó füst, sietség harsog. Az induló nap lépcsőin didergő remény kapaszkodik; kábán-véreresen visszanéz az elmaradó álomba háromnegyedórára még, Azután zökken, beleütközik, s helyére lódul a világ. Később a tarka csodák felveszik munkaruhájukat. Egyforma szürkékké válnak. Homlokuk harmatával csikorgó rozsda keveredik. Fáradtságuk kén-felleg, térdeiknél salakhegyek púpozódnak. Fogaskerékké maratják az égbolt acélcsillagát. «QOB3aaag»ocicioooc^^ « A gazdag ember

Next

/
Thumbnails
Contents