Szolnok Megyei Néplap, 1974. május (25. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-05 / 103. szám

/, 1974. május 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP r*ABLO CASALS: MEGNYÍLIK A VILÁG' GORDONKAZNI először tizenegy éves koromban hal­lottam. Ekkor kezdődött el hosszú és olyannyira szere­tett baráti kapcsolatom a csellóval! Zongoristából, he­gedűsből és csellistából álló trió hangversenyezett Vend- rellben és apám elvitt a kon­certre. A Katolikus Központ kis termében tartották hely­béliek, halászok, parasztok előtt, akik, mint az ilyen alkalommal általában, ün­neplőbe öltöztek. A csellista Josep Garda volt, a barce­lonai Városi Zeneiskola ta­nára, szép, magashamlokú, kunkorodó hajszú ember, szinte illett az alakja a hang­szeréhez. Ahogy megláttam a gordonkát, megigézve bá­multam rá — még sosem láttam csellót. Már az első hangok lenyűgözően hatot­tak rám, úgy éreztem, még a lélegzetem is eláll. Volt va­lami gyöngéd, szép és emberi — igen, nagyon emberi — ebben a hangban. Ilyen gyö­nyörűt még sohasem hallot­tam. Ragyogtam a boldog- ságtóL Az első darab után így ' szóltam apámhoz: — Apa, ez a legcsodálatosabb hangszer, amit hallottam. Ezen akarok játszani! A koncert ut^íh. egyre csak a csellóról beszéltem, és kö­nyörögtem apámnak, vegyen nekem egyet. Ennek már több mint nyolcvan éve, az­óta hűségesen kitartok e hangszer mellett, társam és barátom lett egész életemben. Persze a hegedű, a zongora, meg más hangszer is örömet szerzett, de számomra a csel­ló valami egészen különleges és egyedülálló. Kezdetben a hegedűt is úgy tartottam a kezemben, mint a csellót. Anyám megértette, mi ját­szódik le bennem. — Pabló úgy lelkesedik a csellóért — mondta apámnak —, lehető­vé kell tenni számára, hogy csellózni tanuljon. Vendrell- ben nines képzett ember, aki megfelelően taníthatná. El kell intéznünk, hogy a barce­lonai zeneiskolába járhasson. Apám elképedve hallgatta. — Mi a csudát beszélsz? — kérdezte. — Hogyan mehetne Pabló Barcelonába? Hol van nekünk erre pénzünk? De anyám kijelentette: — Majd megtaláljuk a módját. Én magam viszem eL Pabló zenész, egész természete az, erre hivatott. Valahová fel­tétlenül el kell mennie. Nincs más választásunk. Mindez azonban egyáltalán nem győzte meg apámat, hi­szen már az járt az eszében, hogy az asztalosság lesz a kenyerem. — Nagyzási má­niád van — mondta anyám­nak. EGYRE GYAKRABBAN és egyre hevesebben vitatkoztak a dolgon. Ez bizony nagyon bántott, éreztem, engem kell elmarasztalni a kettőjük kö­zötti nézeteltérésért, és gon­dolkoztam, hogyan tudnék véget vetni ennek, de se- hogysem jöttem rá, mit te­gyek. Végül, kelletlenül ugyan, apám beadta a dere­kát. Irt a barcelonai Városi Zeneiskolának és megkér­dezte, felvennónek-e. Azt is megemlítette, hogy kis, há­romnegyedes csellóra lesz szükségem és érdeklődött, tudnak-e olyan hangszerké­szítőt, aki csinálna ilyent a számomra. Kedvező vállasz jött és már közelgett a barcelo­nai utazás, de apám még ek­kor is hangoztatta borús sej­telmeit. — Kedves Carlos — mon­dogatta anyám —, biztos le­hetsz benne, hogy ez a he­lyes. Ennek meg kell történ­nie. Csak ez való Pablónak. Apám azonban csak rázta a fejét. — Nem értem, nem értem. Anyám pedig így szólt: — Tudom, Carlos, de bízzál a dologban. Bíznod kell, igen­is bíznod. v Igazán rendkívüW volt ez a helyzet. Anyám tanult valami zenét, de persze nem volt ze­nész, mint apám. Mégis tud­ta, milyen jövő vár rám. Azt hiszem, tudta ő azt már az elején is, mintha valami kü­lönös megérzése, sajátos elő- érzete lett volna. Tudta és ennek értelmében cseleke­dett oly határozottan, bizto­san és nyugodtan, hogy nem győztem bámulni érte. És nemcsak barcelonai tanulmá­nyaim alkalmával volt ilyen, hanem máskor is, amikor válaszul előtt álltam pályá­mon. Ilyen volt öcséim, Luis és Enrique dolgaiban is. Még gyerekek voltak, ő azonban már tudta, milyen útra lép­jenek. És később, amikor a világon már mindenféle hangversenyeztem és némi siker is kísért, boldog volt, de nagy hatást nem gyako­rolt rá, hisz már jóelőre tud­ta, hogy í gy lesz. Az életben magam is rá­jöttem, miben hitt anyám. Kialakult bennem az a fel­fogás. hogy ami történik, an­nak meg kell történnie. Per­sze nem azt akarom monda­ni, hogy semmit sem kell tennünk jelen helyzetünk­ben, vagy azért, amire tö­rekszünk. Állandóan változik körülöttünk minden — ilyen a természet, és mi is válto­zunk szakadatlanul, hiszen a természet részei vagyunk. Az a dolgunk, hogy állan­dóan jobbá tegyük magun­kat. De azért úgy hiszem, valamennyiünknek megvan a sorsunk. VEGYES ÉRZELMEKKEL ^utaztam el Vendrellből. Ez volt az otthonom, itt töltöt­tem el gyermekségeimet. Bi­cikliztem a kanyargó utcá­kon, apám zongorázott és leckéket adott kis házaink nappali szobájában, sok-sok kedves órát töltöttem él a templomban, birkóztam és mindenfélét játszottam isko­latársaimmal — sehogy sem akarózott elhagyná ezeket a kedves, meghitt dolgokat Hisz csak tizenegy és fél éves voltam, ez még zenész számára sem nagy idő. Bar­celona csak mintegy ötven mérföldnyire van Vendrell- től, de mintha idegen or­szágba utaztam volna. Mi­lyen lesz? Hol fogok lakni? Kik lesznek a barátaim és tanítóim? Ugyanakkor per­sze az izgalom tói is remeg­tem. .. Együtt utaztunk anyámmal. Apám a búcsú­záénál gyöngéden átölelt az állomáson, arra gondoltam, amit egyszer mondott, ami­kor meghanapott egy kutya és a kórházba vittek: — Csak azt mondogasd magad­nak: egy férfi sosem sír. 0» Részlet a világhírű csellista Öröm és bánat c. emlékirataiból! Környezetünk kultúrája (8) • • Öcsi és az autódivat Oc»i — civil nevén Kovács Krisztián — a Hahó a tenger című filmben (most újította fel a tévé) hatéves kisiskolásként azzal dicsekszik Évinek, az osztálytársá­nak, hogy kapásból megmondja a mellet­tük elhúzó autók márkáját. Az „esztétikai egységek” tehát ott su­hannak az utcán és már a kisgyerek té­vedhetetlen szeme — mert öcsi nincs egyedül, a fiús szülők a megmondhatói — felfedezd, hogy ez Fiat, ez Trabant ez Zsiguli és így tovább. S a legritkábban azonosítja a márkát az autógyárak emb­lémáival. Inkább az orr és hűtődíszítés formájával, az ablakok alakjával, a ki­lincsekkel, az oldalsó díszléccel, tehát olyan külső jegyekkel, amelyek a forma- tervező iparművészek asztalain, kísérleti laboratóriumaiban hosszú gyötrődések után születtek meg. Aztán aki jól oda­figyel az autókra, esetleg egy kicsit visz- szafelé, a múlit felé ügyel, hátrafelé is kiterjed az érdeklődése az hamar felfe­dezi, hogy nemcsak a márkákat lehet felismerni, hanem a gyártó országokat is. (A közelmúltban az Élet és Irodalomban irt erről érdekes kis cikket egy művé­szettörténész). Közismertek az amerikai autók hatalmas méretei: valóságos or­szágúti cirkálók ezek. A francia autók többnyire valamilyen formai különleges­séggel rendelkeznek: hol békaorra van a Kocsinak, höl hátul „ül le”, máskor fur­csán visszafelé dől a hátsó ablak és így tovább. Az olasz autók déliésen tempera^ mentumosak, kecsesek, többnyire kicsik, fürgék. A német kocsik már külsőre is a megbízhatóság látszatára törekszenek, 6 így tovább. ‘S persze nemcsak a személyautók „di­vatoznak”. Az autóbuszok is. Több mint egy évtizedig a hangsúlyozottan áramvo­nalas IKARUS-ok elől széles pofájukkal, keskeny ablaiícsíkutokal, hátid eüvókomyo- dó faxrészükkel — ahol jól elfért a mo­tor — mintha az országutakra plántálták volna át a sínautó és más gyorsvonatok stabilan megbízható és igen korszerűen ható formáit. Az IKARUS azonban éppen most váltott — engedve a divatnak. Jó­val nagyobb az üvegfelület a kocsikon, és persze szögletesebb is lett az egész kons­trukció. Jól tette, hogy engedett a divat­nak. * Miért kell a járműveiknek is a divatot követni? A Rolls-Royce majd egy fél év­százada azonos formát gyárt és több év­tizede a Volkswagen is kitart a bogárhátú, kis forrna mellett. Nos a Rolls-Royce már régen nem egyszerű autó, hanem vagyont jelképező szimbólum, mint egy drága brilliáns. Tulajdonosa így kívánja tudatni a világgal, hogy nagyon gazdag. A Volks­wagen felett pedig már többször meg­húzták a lélekharangot, s hogy mégis to­vább él annak legfőbb oka, hogy a nö­vekvő városi forgalomban igen praktiku­sak kis méretei, és a jelenlegi olajhely­zetben előnyös viszonylag kis fogyasztása is. Maga 0 Volkswagen Művek már több­ször próbálkozott új típussal, de azok kö­zül egy sem vált be. nem volt hát miért odahagyni a régi formát. Miért divatoznak hát az autók, és mi szabja meg a divatot? Először is az egyre újabb konstrukciós, szerkezeti változások. Világos, hogy más formát kiván egy far- motoros, egy orrmotoros kocsi, vagy mondjuk egy olyan autóbusz, amelynek a motorját a sofőr mellett az utastérben helyezték el. Ennél kisebb jelentőségű technikai változtatások is .gyakran, meg­követelik, és megérik a változtatásit a formán. Mert a divat változásainak másik oka, az általános formatervezői, iparművészeti stílusokban,' azok alakulásában rejlik. E sorozat elején már szó esett arról, hogy ébresztőórák, villanykapcsolók sőt még a kanalak is a gömbölyded oválisból, egyre inkább a szögletes felé közelednek. Va­laha az áramvonal hódított, s a tervezők mindent lekerekítettek, legömbölyítettek, amit és ahol csak lehetett A szögletes formák azonban rendszerint könnyebben előállíthatok szériagyártásban, meg job­ban is jelzik az anyag megmunkálásának nyomait, továbbá jobban megmutatják egy-egy tárgy szerkezetét konstrukcióját Ezek lehettek a szögletesség divatjának racionális, logikus, ésszel magyaráz!iáió okai. Mert minden divatjelenségnek. így ennek is, vannak, kiszámíthatatlan össze­tevői. Az egyik ilyen összetevő valószí­nűleg éppen az volt hogy a közönség megunhatta az áramvonalat, a gömbölyű - séget. Éppen a divat uniformizálta ezt a formát s ha valamit megunnak, akkor rendszerint éppen az ellenkezőjéből lesz a divat Jött — és jön — a nyíltan vál­lalt szögletesség. • S az okok között valószínűleg képző- művészeti természetűek is akadnak. A szobrászat, a plasztika mai fejlődése, a festészet absztrakciói, a műanyagok előre­törése mind együttesen hathatott, amely­nek végeredménye, hogy megint csak kedveljük a szögletes formát amit egy évtizede még nagyon ódivatúnak éreztünk, s amit ma lassan megint nagyon modem­nek tartunk. * Naponta felszállónk az új buszokra; mellettünk húrnak el az új autóformák és nem is igen gondolunk rá, hogy ezek a szépnek — vagy csúnyának — tartott járművek ugyanolyan művészeti irányok, stílusok kohójából valók, ugyanúgy alko­tóművészek szellemi műhelyeiből, vagy azok közeléből kerülnek ki, mint akiknek a kiállítására soha el sem megyünk. Az utcán sétálunk, közlekedünk és tulajdon­képpen mozgó képzőművészeti tárlatot kísérhetünk figyelemmel! Nem is ez az egyetlen „kiállítási tárgy” fogad bennün­ket az utcán. S ha jól odafigyelünk 6ok más műtárggyal is találkozhatunk még! Bernáth László nyomott volna vissza. Azután mégis kimondta: — Az sem­mi, hogy megkapott minden szükségest? Hogy gond nél­kül élt? A z anyja megint tűnődve járta be pillantásával keserűen szemrehányó arcát. Szerette volna megma­gyarázni, hogy igenis mindig hiányzott neki valami, azon túl, hogy fedél volt a feje fö­lött, hogy eleget ehetett a tu­lajdon főztjéjjől, s hogy időn­ként új ruhát, cipőt kapott idősebb lányától és vejétől. Ez a furcsa és nyugtalanító hiány már az ura életében je­lentkezett. Hol nappal, hol álmában, alaktalanul és bi­zonytalanul, akár egy könnyű felhő, amelyik ellenőrizhetet­lenül formát vált, sűrűsödik, foszlik, áttetsző lesz, szinte láthatatlan — mégis szünte­lenül ott van a lélek egén. Majdnem harminc esztendeig hallgatott az iszákos, szerte­len, verekedő ura mellett és hallgatott azután is az idő­sebb lányánál. Nem úgy, hogy nem szólt, hiszen be­szélhetett eleget. De valami, vagy valaki örökös némaság­ra kényszerült benne. Egy szinte külön lény, akit nem ismert, de aki mégis, valami különös, sajgó fájdalommal, azzal a tizennyolcéves, a tá­voli fiatalság köde mögött rejtőző teremtéssel kötődött össze, aki, valaha volt, s 'aki nesztelen és észrevétlen el­süppedt benne, mintha aka­rata ellenére élve eltemették volna. El kellett nekem jönni ha­zulról. nem maradhattam ott­hon tovább — mondta han­gosan a lányának. Ügy érez­te. hogy ezzel megvallotta ne­ki a kifejezhetetlent is, hogy ezekben a szavakban minden benne van. De Ilus arca nem változott, megközelíthetetlen, zárt és indulatoktól átjárt maradt. A folyosóra nyíló ajtó he­vesen feltárult. Hátrakötött fejű, fiatal, szőke nő szaladt be. papucsban, hosszú fürdő- köpenyben, amit félkézzel fo­gott össze a melle alatt. Ami­kor a vendéget észrevette, megtorpant: — Én csak azért, Marika . néni... nem akarok sokáig zavarogni ... de Zsófi szeret­né tudni, befizet-e a vasár­napi autóbuszkirándulásra. Mert, hogy sok a jelentkező és éppen azért... — Befizetek, hogyne fizet­nék be — felelt az asszony. A szóké nő zajtalanul húzta be az ajtót, mint aki tudja, hogy egyikük számára most a szoba külön életén túl lüktető valóság je­lentkezett, s azzal egyedül kell szembenézni. Bajóné fel­fogta ezt a tapintatot s őis elfordult, hogy jelezze: csak­ugyan így áll a dolog. Pillan­tása a szatyorra siklott, amit lánya a széke lábához tá­masztott, s amit jól megtöm­tek, mert az oldala kidudoro­dott, s vászonnal letakart domború teteje a fogók köze­péig nyomult. „Nekem hozott hazait. Va­jon ideadja-e?” — gondolta Bajóné. — Hát ez ... ez kell anyám­nak, nem az unokái — szó­lalt rríeg Ilus keserűen. — A kirándulás, mozizás, meg a jóég tudja még mi. — Dehogy is .Csakhát itt adódik az ilyesmi... — mondta az asszony. Ha úgy akarom, megyek, ha úgy aka­rom. nem. Lánva szemrehányóan, né­zett rá. mintha valami eddig rejtett, s most napvilágra ke­rülő bűnét ismerte volna meg. — Hát ezért... morogta megbántottam Igein, hát ezért. Ezért is. Hogy mehessen, ha kedve tá­mad és maradjon, ha úgy tet­szik. Milyen kár, hogy Ilus ezt nem érti. Harminchét évig nem ismerte ezt az örö­met. Meg azt. hogy saját pén­ze van és arra költi, amire akarja. Erről sem lehet már lemondani. — Szeretem én az unokái­mat. hogyne szeretném — kezdte lassan. — Csak hát belefáradtam. Ötöt dajkáltam végig. Mert a tieidre is vi­gyáztam én, most már ... — A téglacipelésbé nem fáradt bele? —5 vágott köz­be izgatottan, robbanó indu­lattal Ilus. Hidegbe-melegbe, szélbe-esőbe... abba nem fáradt bele? — Az más — felelt a anyja — az egészen más. H ogyan fejezze ki, miért más? Maga se tudja pontosan. De az, aho­gyan kötelességévé vált a hajnaltól hajnalig tartó csa­ládi szolgálat, ahogyan ag­gódva igyekezett lányának, vejének kedvére tenni és minden percet kihasználni — olyan volt, mint egy prés, *ami egyre tűrhetetlenebből nyomta, szorította a testét- lelkét. — Az más... — ismételte meg sóhajtva attól a tehetet­lenségtől, hogy nem képes belső érzéseit, gondolatait pontosan kifejezni. — És éppen most — kezd­te ismét a lánya, aki nem a hangra, hanem csak a sza­vakra és még inkább a tu- i Iáidon gondjára figyelt. — Éppen most, amikor mi is építeni akarunk és ... — Csak nem vagy megint állapotos? — kérdezte az asszony. Tekintete a kardi­gán széthúzó szárnyai között emelkedő domborulatot ta­pogatta körül. — A harmadik hónapban vagyok — válaszolt Ilus az iménti megbántottsággal sze­mében és nagy. barnán fény­lő arcán. — Meg építünk is. Erzsinek eldaikálta mind a három gyerekét, hogy dol­gozhasson az új házon nyu­godtan Nekem miért nem? Én alábbvaló vagyok? Ne­kem miért nem teszi meg? Két év se kell. és készen lesz a házunk. Anyámnak is örö­me lesz belőle. Hát ez az. Gyerek, épít­kezés. Először az ura so­dorta el a maga zak­latott, ijesztő éleiével. Az­után Erzsi meg a veje az­zal a nagy lélegzetet elfojtó sietséggel. Három gyerek, munka szakadásig, a filléres takarékosság, azután az épít­kezés. az új. nagy ház. az úi bútorok. Most meg Ilusék rohannak amazok nyomá­ban. Örökké az ő lihegő elő­retörésük szelében élni, tar­tani a lépést, az egyensúlyt anélkül, hogy vágyna erre a rohanásra. Mégis őrá. az ő háztartást vezető. gyereket gondozó munkájára tervez­tek el mindent. Még két esz­tendőt kívánnak tőle. Ezért utazott ide Budapestre, a munkásszállásra Ilus. — Nem lehet — ingatta a fejét — nem lehet. — Amit abbahagyott az ember, azt már nem igen lehet újra­kezdeni. Amit bírtam, meg­tettem Most már __a többi a ti dolgotok. A szenvedés, a düh és az értetlenség fintora lánya ar­cán megfájdította a szívét. Mégsem mondhatott egyebet. Mint aki véglegesen döntött egy végtelenül fontos dolog­ban. s érzi, hogy a döntést semmiképpen nem lehet megmásítani. . \ ■ — Tudtam, tudtam. Erzsit mindig jobban szerette ná­lam. Pedig az ő ura, meg az enyém — ég és föld. Nálunk haláláig megmaradhatott volna. De náluk? Ki tudja. — Ne haragudjál... mond­ta az asszony. — Dehogy is szeretem én Erzsit nálad job­ban. Csakhát... Csakhát... hSláláig most már élni akar. Ezek a fur­csa szavak tolultak a szájára, de resteilte őket kimondani Bolondságnak érezte ezt a gondolatát, de valahogy még­is annyira igaznak, hogy el kellett mosolvodnia. — Hát szervusz, isten áld­jon — mondta a felcihelődő Húsnak. — Csókolok min­denkit. Nemsokára hazalá­togatok, és viszek valami szép ajándékot a gyermekek­nek. M egölelte a lányát, jobb- ról-balról megcsókolta krtüzesedett arcát. Ilus, haragtól és gondtól sötéten, csukott szájával éppen csak megérintette az övét. Azután kezébe fogta a szatyrot cs nyomában az anyjával, ne­héz. kemény léptekkel elin­dult az ajtó felé. Ügy lépett ki a folyosóra és úgy ment rajta végig, hogy egyszer sem főidül t vissza. X

Next

/
Thumbnails
Contents