Szolnok Megyei Néplap, 1974. május (25. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-19 / 115. szám

6 SZOLNOK MEGVET NÉPLAP 1974. május 19, B iciklicsengő hal­latszott, a postás csöngetett, mint mindig, ha be­fordult az utcá­ba, mert itt sok volt a nyugdíjas és sok volt a harapós kutya. Panna be­rohant a szobába és nézte, hogy karikázik el a ház előtt a postás. A szomszéd háznál fékezett, és hosszúkás vala­mit dugott a postaládába. Pannának á tvillant az agyán, hogy meg kellene rendelni egy hetilapot, azt a postás hozza, délelőtt, a rendes pos­tával. Leült a saját régi sezlón­jára, egy éve, mióta itthagy­ta az ura nem ezen aludt, hanem a , modern heverön, amit tíz évvel ezelőtt vettek. Az ura nem vitt el semmit, becsületére legyen mondva. A nő berendezett lakással várta, úgy látszik. Talán csak a fizetés kellett neki, esetleg a nyugdíj. Érdekes azonban, hogy Panna hiába költözött át az ura régi he­lyére, amint a sezlonra ült, mindig minden újra az eszé­be jutott. Éppen a sezlonról jutott eszébe minden. Nagyot sóhajtott, anélkül, hogy észrevette volna, s töp­rengeni kezdett, mit csinál­jon. Itt állt előtte az egész nap, sőt, még további három nap, és nem tpdta, mit kezd­jen velük. Tegnap megfő­zött egy kondér marhagulyást — hogy juthatott ilyen mar­haság az eszébe! Tudta pe­dig előre, hogy baj lesz eb­ből a szabadságból, de hogy mondja meg? Kérem, rész­legvezető kartárs, én legszí­vesebben szabadságom alatt is ezeket a randa munkakö­penyeket varmám? Ez más­kor is. örökké így volt, ha nem tudott mit mondani, vi­lágéleiében hallgatott, mi­közben szeplöktől virító ar­cán szétterjedt a vörösség. Ezért nem szólt semmit, ami­kor az ura bejelentette, hogy elmegy. Ezért nem vett be mérget, mert' hiába őgyelgett a patikák körül, és hiába né­zett ki magának egyhelyütt egy szimpatikus kövér pati­kussegédet.. nem mert be­menni. Mit mondjon? Ad­jon egy kis mérget, be aka­rom venni? Mit ajánlhatna patkányok ellen? Nem kap­hatnék három doboz altatót? Végül, amikor bejutott, ki­tátotta a száját és — kért egy demalgont. Egyetlen sze­met. Vizet is kínáltak hozzá, kénytelen volt tehát beven­ni a demalgont a helyszínen, holott nem fájt semmije, ha­csak a szívfájdalmat nem tekintjük..: Felállt a sezilonról, mert az az egész emlékezés nem volt kedvórevaló. Nem akart meg­örülni, iszonyúan félt az eset­leges zárt intézettől, kislány­korában évekig apácák ne­velték egy magas -falakkal körülvett, komor vidéki in-: tózetben; erre úgy gondolt vissza, mint valami lidérc­nyomásra. Krekánné amúgy- is megmondta: nincs magá­nak semmi baja, ha nem gondol azzal a piszok em­berrel (ezt az ő urára értette, s ez nem volt szép Krekán- nétól, elvégre az lira a kerí­tésüket is megcsinálta, merő szívességből), beajánlom a kátéeszbe, dolgozik és punk­tum! Ha tíz évig dolgozik, még csak hatvankettő lesz, mi az magának, amilyen nyu­godt, élete eddig volt! Hát nyugodt élete volt, annyi szent. Korán kelt, dé­lig mindent elvégzett, ami­kor harangoztak, kimerte a levest — az ura nem szerette ha forró — és kiment a kert­kapuba. Tizenkettő nyolckor, esetleg tizenkettő tízkor fel­tűnt az ura kerékpárja az utca végén, kitárta neki a kaput, kivette az ura kezé­ből a kerékpárt, és a falhoz a helyére támasztotta. Meg­ették az ebédet, aztán az ura visszaült a kerékpárra. Dél­után mindez megismétlődött. Kétszer volt kórházban, har­minc éve. amikor megmond­ták, hogy nem lehet gyereke, hat éve az epeköveivel, az ura összesen négy évet töl­tött távol, a háború miatt. A fennmaradó huszonhét évet nyugalomban és boldogság­ban töltötték. Az urának volt akarata, gusztusa, jó- és rosszkedve, lehetett hozzá al­kalmazkodni. Még ízlése is volt. Ezt a világoskék pon­gyolát is ő választotta, pago­dák vannak rajta, látod, igen ízléses, mondta az ura. és ő azonnal igazat adott neki. A pagodák valóban ízlésesek voltak, tűvékony, fekete vo­nallal rajzolták őket a vi­lágoskék selyemre. Mit fog csinálni még- négy napon át? Hacsak be nem keni fekete cipőpasztával a konyhakövet, nincs semmi takarítani való ebben a la­kásban. Ezt a könyvet, ezt meg nem lehet elolvasni. Pe­dig Krekánné majd megkér­di: na, hogy tetszett? Oh, mondta a grófné pihegve, s ibolyaszínű szemeit selymes pillái mögé rejtette. S akkor a férfi megfogta parányi ró­zsaszínű kezecskéit, olyan fordult a tükör előtt A ko­romhoz képest nem vagyok olyan rémes, állapította meg. A térde gömbölyű volt és fehér, a* kövérségtől pufók, mint egy... mint egy tül­keit fánk. A hasa természe­tesen előreállt, de ezt már megszokta. A combján át- kóklő hajszálereket is meg­szokta. de ezt a kivörösö­dött, nyúzott öregasszonyar­cot, ezt még nem. Közelha­jolt a tükörhöz, belemámult a szeplőibe, pihés, görbén nőtt szemöldökébe, kerek, tóvíz- színű szemébe. Belebámult az arcába, aztán elhúzódott az idegentől és azt gondolta: ki kellene mennem a strand­ra. Nyár van. Nyáron strand­ra szokás menni. Az izgalomtól megizzadt a tenyere, ezt utálta. Kiment a konyhába és kezet mosott a lila szappannal. Ujja; gépie­sen hajtogatták össze a töröl­közőt, bement a kamrába és a mosóporok mögül előhúzta a régi szappantartót. Bele­tette a lila szappant. Hallama Erzsébet: óvatosan, mintha liliomszi­romhoz nyúlt volna ... Panna kiment a konyhába és mégegyszer körülnézett. A csészék füle peckes rendben állt. mint a katonák puská­ja a disszemlén. 9 lámpa­búra körül egy légy körö­zött. Panna nézte a legyet, már-már indult az újságért, amikor a régi falióra elkon­gatta a tízet. Az idő könyör­telen, tempós híradásától Panna megborzongott. Mint­ha most kívülről látta volna magát, szánalmas kis csa­táit a betévedt legyekkel, to- tyorgását az üres lakásban, a csészék fülének őrjítő, meddő rendjét. Lekuporodott kedves helvére, a sámlira és kitört belőle a zokogás. Sokáig sírt. hangosan, át­adva magát rángatózó izmai, vinnyogó hangszálai kénye- kedvének. elsiratta rég meg­halt anyját, saját egykori én­jét, a kékruhás szeolős kis­lányt, szalagos cipőivel, ke­zében gyűrügetett, csipkés zsebkendőivel együtt, az urát, a hajdani jóvágású asz­talossegédet, kemény kariz­mait és hangos káromkodá­sait, és az urát, az ötvenes, elnehezült férfit, ismerős ne­héz szuszogását a másik ágyon, a hajnali vekkercsör- gésre felelő dühös morgá­sait. sietős homlokcsókjait és saját magányos éjszakáit, ezeket az éjszakákat, amikor sűrű, vattás csend tölti meg a szobát, amikor nem mer Most jött rá, hogy már ké­szülődik. Ostobaság, hogy is mehetnék én strandra? Gon- ' dolta. De már nyitotta a szekrényt, és a vászon kéz­törlő helyett kiemelt egy sár­ga frottírt. Lebújt a szekrény aljába, és előkerítette a régi fekete ’ ■ selyemfürdőruháját. Az idő zöldesre koptatta. Ledobta a- fehérneműt, be- lenréselte magát a fürdőru­hába. Fenekénél alig ment föl. mellét csúnyán lelapí­totta. Siralmas látvány volt. a tükörből nézve. Ha vízbe meavek, szét is repedhet, gondolta Panna és megfeszí­tette a gyomrát. A régi rongy engedett, diszkrét, halk recs- csenéssel kihasadt az oldalán. Bámulta a kövérkés. idős asszonyt a tükörben. Divat­jamúlt. zöldesfekete, rongy- gyá gyűrődött fürdőruhában áesorgott. oldalán sebhelysze­rű hasíték, térde, mint két tülkeit fánk, arcán szenlők, könnymarta vörösség, őszes haia összeborzolódott. Iszo­nyú. . Tudta, hogy már nem tud többet sírni, hát csak ácsor­góit tovább a tükör előtt, és bámulta a rémlátomást. Ide jutott hát. Aztán leráncigálta magáról a rongyot, /így meztelenül belebújt a pagodás köntösbe, s .iárt-kelt a lakásban, kezé­ben az ócska, el foszlott für­dőruhával. Kiment a kony­hába és visszament a szobá­elevenedett, medence volt, színültig tele tiszta zöld víz­zel. Hűvös vízzel. Barna tes­tek hevertek körülötte, lá­bak lógáztak a levegőben, iz­mos testek zuhantak a víz­be és prüszkölő kamaszok emelkedtek ki belőle, nyitott szemükbe belecsorgott a víz és a hajuk a koponyájukra tapadt. Ordítoztak és megint a víz alá merültek és válluk- nak meg karjuknak az a jel­legzetes, begörbült íve meg­megvillant a zöld víz felett, ahogy eltempóztak a meden­ce túlsó végébe. A nap pil­lanatok alatt felszántotta a betonon támadt tócsákat, a lábujjak gyöngyfűzér-nyo- mait. Panna felriadt az ablaknál, sarkonfordyüt. és végignézett a konyháján. A csészék füle harmincfokos szöget zárt be az__üveg síkjával. Panna is­mét arra gondolt, hogy ezek a csészék meddők, és fölös­legesek és hogy össze kéne törni őket. Nem ijedt meg a gondolattól, csak mérlegel­te. De valami abnormális lett volna abban, ahogy egyen­ként a földhöz csapdossa őket, majd elkezdi összese- pergetni a cserepeket. Sze­me a kezében lógó, kizöl- dült rongyra esett, és na°y megkönnyebbülést érzett Ki­emelte a nagyollót a fiók­ból. leült a sámlira és mód­szeresen, alaposan, szakérte­lemmel hasogatta hosszú csí­kokra a fürdőruhát. Az ered­ményt belesüillyesztette a szemétládába. Felöltözött, szatyrába tet­te a szappant és a sárga frot­tírtörölközőt. Krekkáék bor­dófedelű könyvét is kézbe­vette és kissé tétovázott. Oh, mondta a grófné pihegve, s ibolya színű szemeit... Visz- szatette a könyvet az asz­talra. és azt gondolta: veszek egy képes hetilapot is útköz­ben. A kulccsal záródó do­bozból kivett két százast, maid némi gondolkodás után még egyet. Majd megspórolom, gondol­ta, spórolni aztán igazán tu­dok, ezt senki se vonhatja kétségbe, és veszek egy nap­szemüveget is. Napszemüveg nélkül nem lehet a strandon képeslapokat olvasni. Mikor bezárta maga mö­gött a kaput, fogalmazni kezdte, amit majd a boltban mondani fog. Kérek valami szolid fürdőruhát, de fekete ne legyen. Fekete semmi­esetre se legyen. Köszönöm, de feketét nem kérek. Sipkay Barna: A karikás Ezer éjszakán át Nem aludtam Betonba ékelt Gépfalka mellett Hallgattam Ahogy sussan A szíj A hengerek Ahogy menetelnek öntvénybe burkolt Fogaskerekek A bordás kuplunggal Ahogy feleselnek A morajló hullámok fölött A forgó csiga Ahogy láncszemet perget Hallgattam A felszedő dobon Ahogy a drótkötél , Szála serceg Ezer éjszakán át Nem aludtam Betonba ékelt Gépcsorda mellett Hallgattam A pattogó robajt Ahogy érdesen peng A kormos lábú Gerendák között Ahogy szétpattan Egy darabka csend A szikár koppanás Duzzadt ököllel Ahogy leüti Az elkábult percet A terem falára Láncolt gőzcsövön Hallgattam ahogy a gőz heve Perceg Nappalom szeme Felhő-hályogos Álmaim turbinás terem Kupoláin át Bemosolyog a végtelen moccanni se, mert idegenül reccsen alatta a rugó, álmat­lanságtól tüzelő bőrén láng- ralobban az ágynemű, de néni mer kitakarózni sem, mert akkor a sötétség nyir­kos tenyere végigkúszik öre­gedő testén. Tapasztalatból tudta, hogy a könnyek hamar kifogynak, ha mégoly szívből is hullatja őket áz ember. Most is ar­ra riadt, hogy nem sír már, kifújta az orrát és rámeredt a konyhakő sakktáblájára. Meglátta a saját lábszárát az ablakon beömlő fénycsíkban. Ivíost megérezte azt is, mi­lyen meleg a nap. Ahogy át­járta csontját a meleg, s ahogy nézte a lábát a fény­ben — fehér, kissé táskás bőr, szürkéllő, ritkás szőr­szálak, befelénőtt. vastag kör­mök — egy őrült gondolata támadt. Stranda kellene 'ínenni. Az őrültség egyik első je­lének minősítette az ötletet, meg is ijedt tőle. de mégis az történt, hogy bement a szobába és az ovális tükör elé állva, kibújt a pagodás köntösből. Merőn nézte mell­tartóba és száras rózsaszín nadrágba gyömöszölt köpcös kis alakját, kétszer is meg­ba. és megint kiment a konyhába. Kinézett a kert­be a keményített függönyön át. s a gyomrában olyan nyo­mást érzett, amj nem gondo­lat volt, pusztán egy gondo­latnak, sőt, egy bizonyosság­nak az emészthetetlen gom­bóca, és magás kőkerítéssel körülvett, szürke épületre vo­natkozott. A kertben a mar­garéták most meg se moc­cantak. Krekkáék fekete macskája most kapaszkodott föl a kerítésre, szinte hallani lehetett könnednek korcogá- sát. aztán leugrott a túlsó oldalra. Elállt a szél. gondolta Pan­na. érzelmek nélkül. A kert. a margaréták, a füvek.- a kerítés korhadt lécei, a ke­rítés aljában egy vakondtú­rás, a vánnyadt orgonabokor szív alri-cú levelei mind moc­canás nélkül álldogáltak, fe­küdtek, hevertek, léteztek a mindent elöntő meleg fény­ben Panna lelki szemei előtt egy négyszögletes, fehérszélű valami jelent meg. kristályo­sán és tengerszinűen csillogó valami. Lassan mellétolong­tak a hangok Is: viháncolás és dünnyögés és csobbaná- spk és tussolok sercegése és meztelen talpak surrogása, a négyszögletes valami is meg­f-r arka foltos a határ, mint I a seb. Zöld, barna, lucskosszürke és fehér. A fehér vakít, bele a kék mindenségbe. Az út mentén nedves, kúsza, csupasz fák. Az úton sárga az olvadó jég. A lovak rángatják a szán­kót. A fiú nem törődik ve­lük. Épp csak tartja a gyep- lűt. Fél liter forralt bor züm­mög benne. Nem részeg. Fél litertől de­hogy részeg az, aki minden­nap megissza. Különösen, ha tizenkilenc éves. Szemben jön egy gyalog ember. Fényesfekete esőka­bát serreg rajta, fekete kalap. A vállán nagy karikásostor. Színes.szalagjai messzitől vi­rítanak a lucsokban. Kondás. Minek a kondásnak most a karikás? — gondolja a fiú — Bolond az. Karikással pará­dézik. amikor a disznók még nem járnak ki. Szép karikás. A lovak prüszkölve rángat­nak. Itt a kanyarban ereje van a napnak. Jég alig, a sár­ga luesok bokáig ér, azt verik a paták. Szép karikás. Minek ennek a bolondnak? Ha bolond, úgy — nem kell neki. A fiú arra gondol, hogy az a kari­kás jó lenne neki. Nem a bo­londnak. Az ember egyre nagyobb. Szaporán, de nyugodtan lépe­get az út mellett, inkább a hóban, mint a lues ikban. A napfény fehér, szikrázik a havon. A zöld fű hideg és nyirkos. A lovak párállanak. Az embernek fekete bajú- sza van. A lába elé néz. A bolond. A karikásostor lehet vagy három ölnyi. Feltekerve kígyóként a vállán. Már \hal- lani a fekete köpeny sustor­gását, pedig a szán is recseg, siseg, A'fiú megállítja a lovakat. Kihajlik. Ügy várja az em­bert. — Mennyiért adja a kari­kást? — kérdi, amikor oda­ér. — Semmiért — mondja az ember, fel se néz. Minek a bolondnak a kari­kás. Ha disznóval lenne, meg­értené mindenki. Szép kari­kás. Ördög vigye! Minek egy bolondnak?! . 1 A fiú leugrik a szánról. Há­rom ugrással utoléri az em­bert. Megragadja a karikást. — Adja ide! — parancsolja sziszegve. Az ember megpördül, el­rántja magát. Nem szól. A ^zeme kemény bazalt. Aztán indul tovább. Iviszi a szép karikást a Jr. bolond. Meg akartam venni — gondolja a fiú —, de ha nem adta. Ö kereste magának. Kirántja a kést a csizmaszárából, és teljes erő­vel beledöfi a fekete köpeny­be. Hersen. Rohadt, fekete köpeny, milyen büdös, ha sü­ti a nap. Az ember megtánto­lódik, visszafordul. Kezét maga elé emeli, a szeme csu­pa csodálkozás. A fiú elölről is belevágja a kést. S már fogja a karikást, ha az ember ledől, ne legyen lucskos. Estében ügyesen le­rántja a válláról. Nem néz az emberre, félszemmel úgyis érzi. hogy az végi ghem pere­dik az út oldalán, lábával to­csog egy darabig s nyög. Hal­kan. mintha fájna a nyö­gés is. A bolond. Minek jár kari­kással, amikor tél van. A disznót még nem eresztik ki. Szép karikás. Közelről még szebb, mint gondolná az em­ber. A fiú körülpillant a nagy határban. Sehol senki. Csak a tarka élet. zöld, lucsokszürke meg fehér. A lovak toporzékolnak. A franc essen belétek — gondolja —, túlságosan jó dolgotok van. De majd én kihajítom belőletek. FelléD a szánra, rövidre húzza a gyeplűt, öklére csa­varja, és a karikással nagyot csap a levegőbe. A lovak úgy ugranak ki, mint a puskago­lyó. Süvít a szél a szán mel­lett. A fiú mosolyog. Félso­dorja a karikást, bedugja a kebelébe. Szép karikás. Ügy érzi. most már van valamije. Még vagy félóra a másds falu. Ott az állomás. Odahait, — Megjöttek a Ko&suth Tsz szerelékei ? ) — Miféle szerelékei ? — ve­ILVH ISTVÁN- GÉPTEREM mnmü

Next

/
Thumbnails
Contents