Szolnok Megyei Néplap, 1974. április (25. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-28 / 98. szám
1974. április 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Kifogyhatatlan téma a nuszía Beszélgetés Kuruez D. István festőművésszel .— Ég—horizont—föld. Ez az ^n festői világom. Nehéz megérteni az Alföld ismerete nélkül. — Miért szereti ezt a tájat? — Az Alföld sík terület, de hangulata van. A Nap járásától függően, káprázatos szín-fényjáték kavarog a levegőben, ennek a síkban történő ábrázolása hallatlanul izgalmas festői feladat. És — kifogyhatatlan téma. Van-e olyan napszak, amikor még nem látta az Alíöldet? — Nincs. Az év jórészét Hódmezővásárhelyen töltöttem. Járom a pusztát, vázlatokat készítek immár jóhé- hány évtizede. Az utóbbi évek mégis meglepetéssel szolgáltak számomra is. A felszabadulás előtt apró parcellákra volt fölszabdfalva a föld egy-egy tanya k örül. Most egybefüggő, hatalmas táblák futnak a látóhatárig. Az Alföld monumentalitását csak most fedeztem föl Igazán. — Sok sikeres kiállítása volt különböző európai országokban. Véleménye szerint mi a magyarázata a jellegzetesen magyar tájat ábrázoló képek visszhangjának? — Ez a kérdés engem is izgatott. Meg is kértem egyik, Nyugat-Németországban rendezett kiállítás szervezőjét, tudakolja meg miéri vásárolta meg festményemet egy üzletember, aki sohasem járt Magyarországon, nem ismeri a pusztát? Mit mond számára egy ilyen kép? Félév múlva jött a válasz: a vásárló foglalkozása kereskedő, sokat utazik, mindig siet A képet hálószobájában, ágya elé helyezte. — Megnyugtató látványt nyújt számára — mondotta. — Következetesen hű maradt témájához, az Alföld- höz, és az. egyszerű, tiszta képi megfogalmazáshoz. Hogyan sikerült? — A főiskolán sok kitűnő mesterem volt, többek között Rudnay Gyula, legtöbb hálával mégis Nagy Sándor bácsira emlékszem, aki freskó szakon tanított Felhívta figyelmünket a tempera festés technológiájára. A tempera festés, mélynek előkészítése, festési módja fárasztó, a tizenhatodik században úgyszólván megszűnt. A festők áttértek az olajfestésre, amely lényegesen könnyebb módszer volt. — Az olajfestés minden formáját, beleértve a nonfigurális festészetet is, már megoldották — magyarázta Nagy Sándor. — Vain itt egy anyag, a tempera. Csodálatosan szép, nem feke- tedik, tiszta. Ezt csináljátok. — A főiskola elvégzése után hazatértem Hódmezővásárhelyre és festettem. Olajjal. Jártam a határt, dolgoztam, de közben szomorúan fedeztem fel. hogy én . bizony, ha nem is ugyanúgy, de 'hangulatában ugyanazt festem, amit előttem már Tornyai János, Rudnay Gyula... Eszembe jutott Nagy Sándor tanítása. Elkezdtem festeni tojás-temperával. Ez az eljárás lehetővé teszi a monumentális ábrázolását apró méreteken belül is. Szerelmese lettem az anyagnak. A tempera technikát a tizenhatodik században hagyták abba. Ismerve múltját, az olasz táblaképekből és az orosz ikon-festészetből, arra gondoltam, hogy ezt megújítani nagyobb, izgalmasabb feladat, bármilyen formai újításnál A tempera számomra megteremtette a lehetőségét annak, melyet a művészet értelmének is tartok: azt mondom el amit más nem tud elmondani, de megérti. Miért lennék tehát hűtelen — önmagamhoz? — Nem vádolták-c, cppcn ezért a hűségért, maradi- sággal? — De igen. Kérdés, hogy mit nevezünk újnak? A szánok variálását már a nonfiguratív festők sem tudják továbbfolytatni. Sokan abbahagyták az olajfestésit, különféle műanyagokat használnak fal munkaanyagnak. A műanyag élettartama húsz év. A festő felelősséggel tartozik mimikájáért. Annák tovább kell élnie húsz esztendőnél! — Ezzel kapcsolatosan érdekes gondolatot hallattam egy olasz műgyűjtőtől. 1962-ben néhány festményemmel részt vettem a Velencei Biennálén. Egy neves műgyűjtő vásárolt közülük egyet, és ugyanakkor meghívott otthonába, hogy megmutassa gyűjteményét Körülbelül 800 nonfiguratív festménye. volt. A lakásban feltűnt egy csodálatosan szép ■ reneszánsz láda, fölötte egy kép. Milyen szép együtt ez a két különböző stílusú alkotás — mondtam. — Igaz — válaszolta —. de ezt a képet rövidesen kicserélem egy másikkal. Miért? — csodálkoztam. — Szépek a modem képek — mondotta —, de sokáig nem lehet velük együttélni. — Utazásai során, mi volt önre legnagyobb hatással? — A Szahara. Láttam ho- mok-kö-sósivátagot. Félelmetes és lenyűgöző látvány volt Hasonlóképp nagy élményt jelentettek a mongol síkságok is. Tizenkilenc országban jártam. Talán különösen hangzik, hogy köztilük a kietlen Szaharára emlékszem legszívesebben. Am számomra a sivatag — nem sivatag. Harmonikus természeti alkotás, amint a magyar puszfa is az. Az a vágyam, hogy mások is megértsék, ismerjék a pusztát. Mert akkor szeretni is fogják. László Ilona Környezetünk kultúrája (6.) Kőpárna és kőkutya Lncca kis olasz város, a ferde tornyáról nevezetes Pisa közelében. A luccai dómban egy kőkoporsó felett, kőruhájában egy nagyon szép fiatal nőalak fekszik, feje alatt kőpáma, lábánál pedig egy kőbe faragott, hűséges tekintetű kutyus. Több mint 400 éve egy olasz nemes faragtatta így ki, fiatalon elhunyt felesége emlékére. így került a kőkutyus is a templomba, méghozzá az oltár közelébe. Jellegzetes reneszánsz kép, az újkor hajnalának olyan itáliai képe, amely önmagában is jelzi, hogy még a templomban, az isten házában is az ember lett a főszereplő. Minden az emberért történik, még ha istent emlegetnek akkor is. Szinte csak a négy oszlopon, a kőasszony fölé húzott baldachin hiányzik, hogy máris egy itáliai reneszánsz hálószobában érezzük magunkat. Mert, mint erről már a sorozat első darabjában szó esett, szinte minden ma is használatos bútorunk akkor nyerte el végleges alakját. A luccai templomban például a kőszobor közelében ma is ott a kicsit dűlt, ám egyenes hátú, faragott szálú szék, olyan, amit simább formáiban ma mágyar parasztszéknek ismerünk. Ott a saroklóca, ott a faliszekrény, s persze a láda is, amiből lassan-lassan vált csak rendes szekrény. Korábban egy-egy nagyobb bútordarab valóságos épület, erőd, vagy vár külső formáját próbálta díszeiben utánozni. Most kecsesebbek és egyszerűbbek lesznek a bútorok. Később a pompakedvelő királyok szinte a felismerhetetlenségig kicsavarják, agyondíszítik az asztalokat, székeket, ágyakat, de hamarosan jön az ellenhatás, a formák egyszerűsödnek. S jön persze a bútoripar, az egyforma termékeivel, hiszen az egyedi darabokat csak kevesen tudják megfizetni. Mint az evőkanalat, a bútort is úgy próbálták gyárban előállítani.#hoev ha nincs is nemes anyagból, nem is szolgál majd olyan nagy termekben, olyan célokkal, mint a leggazdagabbaknál, azért hasonlítson arra, ami ott divatos, amit ott használnak. A századforduló után jelentkezett építészek, lakberendezők, iparművészek közül sokan azután éppen a bútorgyártás forradalmasításával kezdték munkásságukat. (A magyar származású világhírű építészmérnök, Brauer Marcell, aki ma már nem is házakat, hanem városokat tervez, először székeket készített, ő találta ki a csőbútort.) Vezérelvnek — mint már erről is szó esett — azt az egységes gondolatot használták, hogy a legiontosabb eldönteni: milyen célt szolgál egy tárgy. Aztán az a következő kérdés, hogy milyen, iparilag könnyen előállítható , anyagból lehet ezt célszerűen elkészíteni, hogy a kettő együtt szabja meg az ágy, szék, asztal, szekrény, minden berendezési tárgy formáját. Az ipari előállítás technikája pedig az ornamentikát, a díszítést is megszabja, amelynek az a legfőbb dolga, hogy kiemelje az anyag jellegzetességét. így jutottunk el a ma bútorművészetéhez, amelynek talán legfőbb sajátja, hogy sokkal színesebb textíliát, bőrt, műbőrt, vagy éppen festett fát használ, mint régebben. A másik sajátja éppen az, hogy a bútor eleve többféle anyagból készül. A fa mellett a fém, a műanyag is megjelenik a modern bútorokon. A harmadik sajátossága, hogy alkalmazkodva a mai — világviszonylatban is — kisebb lakások méreteihez, általában kisebb, jobban variálható részletekből áll. (Jellemző, hogy az egykor egyeduralkodó hagyományos, majd kombinált szekrényt —■ amit sok új lakásban egyenesen fölöslegessé tett a beépített gar- derobe — egyre inkább kiszorítja a tetszés szerinti részletekből összeállítható szekrényfal.) Igen ám, ha ez a „modem”, „korszerű” bútor, akkor miért látni bútorkiállításokon, meg bútorüzletek kirakataiban faragott, csavartoszlopos, úgynevezett colonial bútorokat, elképesztően borsos áron. Meg egyáltalában miért olyan drága a régi bútor? A colonial természetesen azért drága, mert több benne a tiszta fa és a kézimunka.. A régi bútor általában nem drága, jószerivel át se veszi a Bizományi Áruház, csak akkor borsos az ára, ha valamilyen bútortörténeti korszak tiszta darabja. Ügy is mondhatnánk, drágák a bútor-műemlékek. Mit csináljon most már a jámbor halandó, aki. örökölt egy ovális asztalt, egy cifra sűblódot, meg egy nachtkaszüt a nagymamától? Dobja ki, csak azért, mert nem „bútor-műemlék”? S ha kidobja, mit vegyen, hogy a lakása „modern” legyen? Nincs semmifajta általánosítható szabály azon kívül, hogy lakása és személyisége válogatja — az anyagiakról most nem beszélve —, mit lehet és mit érdemes tenni. Egészen bizonyos, hogy az is lehet harcos forradalmár egyéniség, aki éjjel a nacht- kaszlira — azaz: az éjjeliszekrényre — teszi a karóráját és az is lehet maradi, aki a földre rakott hordozható műbőrmatracon hajtja álomra a fejét. A következők lehetnek csak fontosak: ki, vagy kik laknak egy-egy szobában? Mi a szoba funkciója? (Csak alvás, csak étkezés, csak dolgozószoba, csak gyerekszoba, vagy ezeknek kisebb nagyobb mértékű variációja?) Alapkérdés: milyen a szoba, illetve a lakás mérete? Továbbá: mi van, amitől már csak anyagi okokból is kár lenne megszabadulni és mi az, amit majd ki lehet cserélni? Ha valaki mindezt felmérte, akkor dönthet csak arról — a jelenlegi egyre javuló bútorválaszték alapján —, mi illik a régiek mellé. Mert azért azt is el kell mondani, hogy ha van rá mód, akkor jobb különszobába rakni az újabb bútorokat, másikba a régebbieket. Keverni is lehet, de a keverést inkább csak a maguk stílusát tisztán képviselő darabokból lehet jó ízléssel végrehajtani. Szép, régi bútorok közöt. jól megfér egy mai darab, és megfordítva is. Ennél több, általánosan érvényes tanácsot adni alig lehet. Egyről azonban még gyakran megfeledkeznek a családi lakberendezők. Ha már tudják: elsősorban mire akarják használni az egyes szobákat, vagy akár egyetlen szoba különböző sarkait, s azt is eldöntötték, hogy oda milyen új, vagy régi bútor kerül, akkor már ehhez kell alkalmazkodni a falfestés színeivel, a függönyökkel a lámpatestekkel, sőt a falra rakott képekkel vagy dísztárgyakkal is. Mert végül is az ilyen együttesek döntik el — s nem egy-egy darab! —, hogy milyen egy szoba, egy lakás, egy otthon hangulata. Bernáth László N- Labkovszkij Ezer bocsánat... G yakran hallani különféle furcsa történeteket téves telefon-kapcsolásokról, de soha nem hittem volna, hogy egyszer én is szenvedő alanya leszek. Ha jól emlékszem, félévvel ezelőtt történt. Éppen otthon dolgoztam. Csengett a telefon. Egyáltalán nem lepődtem meg, munkanapokon ugyanis szinte percenként kellett fölkapni r\ kagylót. Éppen ezért gyűlölettel néztem a modem kor eme för- medvényére és elhatároztam, hogy azért se veszem fel. Egvébként monoton, tartózkodó csengésében volt valami könyörgő, behízelgő, így azután kis idő múlva nem bírtam tovább, fölvettem. A vonal másik végén mézesmázos férfihang, émelyítő, .akár a szaharinos tea... — Ezerszeres elnézését kérem a zavarásért, de ha nem okoz különösebb nehézséget önnek, fölöttébb lekötelezve érezném magam. . ha volna olyan szíves és nem utasítaná el abbeli kérésemet, hogy szíveskedjék a telefonhoz hívni Pável Nvikoláievicset. — Milyen Pável Nyikolá- jevicset? — kérdeztem dühösen. . „ 1 az utolsó szám.., „3” vagy — Pável Nyikolájevics Va- szilkovot. És ha nem fárasztóm túlságosan, megkérem, legyen olyan jó, és szíveskedjék megmondani neki, hogy Korzikin zavarja. — Rossz számot hívott, itt nincs semmiféle Vaszilkov! — Ezer bocsánatot kérek! Igazán szégyellem. Kizárólag az én hibám! A noteszemben nehéz kiolvasni a számot, különösén az utolsót -. Így hát tárcsáztam a „8”-at, ezek szerint „3”. Még egyszer milliószor elnézést... Annyira meglepett ez az alázatosság, hogv önkéntelenül felemelkedtem a fotelból és zavaromban valami ilyesfélét motyogtam: . — Ugyan, semmiség, semmiség, mindenkivel megesik. Már rég elfelejtettem az egészet, amikor körülbelül másfél hónap múlva egyik reggel kérőn, de ez alkalommal már nem olvan behízelgő tónusban megint csengett a telefon. Ismerős bele; férfihang szólt — Jónapot! Én zavarom Korzinkin. Volna olyan szíves a telefonhoz hívni Pável Nyikolájevics Vaszilkovot? — Itt nincs Vaszilkov — mondtam. — Tehát már elment az Igazgatóságra — hangzott szomorkásán a vonalban. — Most akartam indulni hozzá. Lesz szíves átadni neki egy.... — Nem leszek szíves! — szakítottam félbe. — Semmit se tudok átadni Vaszilkovnak, mert itt nincs, nem is volt Rossz számot hívott! Ez magánlakás ! — Óh, ne haragudjék! — búgta a kagylóba. — Ez az átkozott notesz, ez mindennek az oka! Olvashatatlan „8”... nem tudok rájönni... — Három! Három! — üvöltöttem és lecsaptam a hallgatót. Többet nem jelentkezett. Ügy látszik, kijavította végre a számot. Két hónappal később megint különös csengéssel szólalt meg a telefonom. Szörnyen ismerősnek tűnt. Nem, a behízelgésnek nyoma sem volt, csak a szaharinos émelygés maradt meg.,. Felkaptam a kagylót. — Pável Nyikolájevics? — kérdezte egy öblös férfihang. — Itt Korzikin. — Jónapot, Korzikin elvtárs! — köszöntöttem. — Rég beszéltünk! — Tudja, a munka! Sok a munka! — morogta a bajusza alatt régi ismerősöm. — Kevés az idő, nem jut mindenre. .. Pável Nyikolájevics, legyen olyan szíves, jöjjön el hozzám kettő és három között. Csak arra kérem, ne késsen... Óh! Mindent értek! Ez a Korzinkin ugrott néhányat a ranglétrán. — Nem leszek olyan szíves! — válaszoltam. — Megint téves számot hívott. És én még arra gondoltam, hogy méltóztatott kijavítani a noteszében a „8”-at „3”-ra. — Alla Petrovna! — hallatszott a vonal túlsó végén a dühös, oly jól ismert főnök-üvöltés. — Világosan megmondtam, hogy Vaszilkov telefonszáma nem „8”-ra, hanem „3”-ra végződik. Maga meg —• az ördög tudja — kit kapcsol ide... Dühös kattanást hallottam és akkor megértettem, hogy elveszítettem Korzikínt... örökre. De nem így történt... Tegnap szigorú határozottsággal megszólalt a telefonom. Reménykedve ugrottam a készülékhez. — Vaszilkov! — harsogta egy kegyetlenül dühös hang. — Itt Korzikin! Megmondanád, mi folyik az osztályodon?! Hol a negyedéves jelentésed? — Korzikin elvtárs, — kezdtem nyájas hangon — kérem, bocsásson meg, de téves számot hívott. És ha nem esik túlzottan nehezére, nagyon hálás lennék önnek, ha volna olyan szíves és utasítaná a titkárnőjét, hogy javítsa már ki a „8”-at „3”-ra. — Alla Petrovna! — recsegett maximális erősséggel az érces férfihang. — Hányszor kell ugyanazt a dolgot elmondani magának? TJ gy látszik, Korzikin elérte a ranglétra felső fokát. Most aztán örökre búcsút vehetek tőle... Bár, ki tudja. Előfordulhat, hogy jövőre megszólal az asztalomon a telefon, és egy ismerős fér- fihang beleszól: — Ezerszeres elnézést kérek a zavarásért! Korzikin vagyok. .. Ha nem okoz túl nagy fáradságot önnek, nagyon lekötelezne.. 1 Fordította: Kádas Gczáné
