Szolnok Megyei Néplap, 1974. március (25. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-10 / 58. szám

1974. március 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Halhatatlanok Galambos Lajos HÁROM EMBER Halhatatlanok nincsenek. Bármily hűsége­sen szolgálnak is bennünket szerveink, egyszer csak fel­mondják a szolgálatot. Kifá­radnak, elkopnak, idejük lejár. Halhatatlanok mégis van­nak. Ha szerveink felmond­ják a szolgálatot, művük tovább szolgál. Fáradhatat­lanul, kophatatlanul, az idők végezetéig. Amikor közülük a legna­gyabbak egyikétől, Pablo Pi- cassótól kellett elbúcsúz­nunk, eszembe jutott a róla készült dokumentumfilm: klottnadrágban állt egy üveglap előtt, s villámgyors kézmozdulatokkal varázsolt képet az üveglapra, ugyan­azzal a teremtő erővel és fürgeséggel, amellyel húsz­éves korában a picassói életművet megalkotni kezd­te, mintha még az a képes­ség is benne rejlett volna, hogy az utolsó pillanatig el­hitesse velünk: ő lesz az el­ső, aki testileg sem hal meg. Kilencvenkét éves volt, s mert új és új alkotásokkal lepte meg a világot, már csakugyan azt hittük, hogy örökké fog élni. De erről a csodálatos em­berről az is eszembe ötlött: vajon nem a hozzá hasonló Nagy öregek korát éljük-e? Vajon a nyolcvanhárom évet élt Goethe vagy Hugo nem kivételes példái-e a múlt századnak, s nem a korán távozott halhatatlanok jelle­mezték-e inkább századukat: a Byronok, a Petőfik, a Rim- baud-k? Vajon gondolunk-e arra, hogy a Sziget fái közt sétáló aggastyán, az ösziké- ket író Arany János mind­össze hatvanéves volt, vagy hogy az Emberi Színjáték hatalmas művét feltornyozó Balzac, akit szintén aggas­tyánnak képzelünk, ötvenegy éves korában halt meg? És vajon a mi korunkat nem az jellemzi-e inkább, hogy nagy írója, Thomas Mann, nyolcvanéves koráig alko­tott, hogy nagy filozófusa, Lukács György húszéves tu­dományos tervéről nyilatko­zott hetvenévesen egy inter­júban (és e tervet csaknem teljesítette is), hogy Kodály Zoltán a nyolcvanötödik szü­letésnapja előtt távozott, — hogy Bemard Shaw kilenc­vennégy évig élt, hogy a szá­zad nagy nevettetője, Charlie Chaplin, nyolcvanöt évesen is elnyűhetetlennek látszik, hogy a rákkutatás egyik ve­zetője, a nyolcvanévesen is fáradhatatlan Szent-Györgvi Albert, hogy a hetvenéves­ként tavaly ünnepelt Illyés Gyula újabb és újabb mű­vekkel lepi meg híveit, vagy hogy a pesti fiatalok egy hetvenkilenc éves Nagy öreg, Déry Tibor űj műve kedvé­ért állnak sorba a Vígszín­ház pénztára előtt? A% il\cn névsorokban mindig van valami önké­nyesség. Hiszen felsorakoz­tathatnánk egy ellennévsort is, a fiatalon meghalt József Attilától Franz Kafkán át Kondor Béláig. De a követ­keztetés mégsem hamis, a tendencia igenis létező: va­lóban a Nagy öregek korát éljük. S erről akkor győződ­tem meg végérvényesen, — szinte statisztikai bizonyos­sággal, amikor kézbe vettem a Szép versek című antoló­gia legutóbbi kiadását. Mert ez az antológia olyan pilla­natot rögzít, amilyen még soha elő nem fordult a ma­gyar irodalom történetében: a mai magyar költészetet képviselő hatvankilenc anto- lógiabeli költő átlagos élet­kora ugyanis ötven év. Köl­tők ezt az életkort, ennyien, soha nem érték meg nálunk. Harmincon irmán csak ket­ten vannak az antológiában, harminc és negyven között tizenkilencen, negyven és öt­ven között tizenheten, s az ötvenen túliak vannak leg­többen: huszonegyen. — Ha ugyanilyen antológia készül, mondjuk 1848-ban, az élet- koraránvok pontosan fordít­va alakulnak. Huszonegy költő harmincon innen, és két költő ötvenen túl. Már- már azt hittük, hogy a köl­tői életpálya törvényszerűen rövid. Hogy költő csak lobo­gó hajjal, égő-fiatal szemek­kel képzelhető el. Mai köl­tőink rácáfolnak a hiede­lemre: végre, először, sokáig élnek. Honnan ez az életerő? Honnan a kilencven éves Pi­casso fürgesége? Honnan a halhatatlanoknak ez az el- nyűhetetlen fiatalsága? Mi­féle csoda magyarázza, amit a hetvenöt éves Lukács György derűs önirónáival mesélt el tanítványainak, hogy tudniillik: most kez­dett kinőni az egyik bölcses­ségfoga? Az ember hajla­mos arra a magyarázatra, hogy ennek az örökfiatalság­nak egyetlen titka van: a munka. Az ecset, a véső, a toll kemény szorítása. A ma- gamegnemadás. A teremtő nyugtalanság az utolsó pil­lanatig. Szép magyarázat, sőt, tulajdonképpen igaz is. Én mégsem elégszem meg vele. Van tudniillik egy má­sik, legalább ilyen fontos magyarázat is. így hangzik: Ezek a Nagy öregek azért tudják megőrizni fiatalságu­kat, mert van mit megőriz­niük. Volt fiatalságuk. Rob­bantani tudtak már huszon­évesen. Sikerre vinni tehet­ségüket. Elismertetést sze­rezni ifjúi fővel. Picasso hu­szonhárom éves, amikor túl­lép úgynevezett kék korsza­kán, huszonöt évesen már a rózsaszín korszakon is túl­jut, és huszonhat éves, ami­kor új képzőművészeti idő­számítást jelentő képét, Az avignoni kisasszonyokat meg­festi, s már egész Európa zengi a nevét! — Lukács György huszonhárom—hu­szonnégy évesen a Nyugat és a Huszadik Század mun­katársa! Illyés Gyula hu­szonéves, amikor versköte­teit már Babits méltatja! — Chaplin huszonhárom évesen tűnik fel Hollywoodban, né­hány év múlva az egész vi­lág az ő filmjein derül, s még harminc éves sincs, — amikor saját filmstúdiót ve­zet! Ám ez a magyarázat: egy­úttal az érem másik oldala. Meghosszabbodott az élet­kor, de meghosszabbodott a mai fiatal tehetségek fiatal­kora is. Túlságosan sokáig maradnak kezdő státuszban, szinte beleragadnak ebbe az állapotba, nem tudnak rob­bantani huszonévesen, elis­mertetést szerezni ifjúi fő­vel. Ismerünk-e most hu­szonhat éves világhírű fes­tőt? ír-e most valaki hu­szonnégy évesen olyan alap­művet, mint Lukács dráma­története volt, illetve, ha ír: tudunk-e róla? Vannak-e „befutott” költőink a hu­szonévesek pemzedékében, s nem számítanak-e még a harmincasok is kezdőknek? Vezetnek-e a huszonévesek filmstúdiót, kutatólaborató­riumot? Szerkesztenek-e fo­lyóiratot? (Csak emlékezte­tőül: Einstein huszonhat éves, amikor speciális rela­tivitás-elméletét megalkotja, és harmincévesen már egye­temi tanár; Németh László harmincegy évesen folyóirat szerkesztője, vezető kritiku­sa és ideológusa a népi írók mozgalmának.) — Az érem egyik oldala tehát: sok a Nagy öreg a Szép versek antológiában. És az érem másik oldala: kevés a Nagy Fiatal a Szép versek anto­lógiában. De nem azért, mert kevés a tehetséges fia­tal (nagyonis sok van belő­lük), hanem azért, mert nem férnek bele az antológiába. úi helyset ez, nem szoktunk hozzá, nem készül­tünk fel rá. De úgy látszik, most már gyorsan fel kell készülnünk, a társadalmi munkamegosztás új arányai­nak kialakítása érdekében, a tehetség-gazdálkodás egész­sége érdekében. Mert örven­detes, hogy a halhatatlan Nagy öregek korát éljük. De a következő csak akkor lesz ugyanilyen örvendetes, ha már most élni kezdjük a halhatatlan Nagy Fiatalok korát is. Hármójuk közül csak ket­tőt ismertem személyesen, Jurankó Pált soha. Nem fog­tam kezet még a maradé­kával sem. Pedig Jurankó Pál a nagybátyám volt. 1919-ben végezték ki. Az intervenciós hadsereg egyik tábornoka a lova farkához kötözte őt, és addig szágul­dott vele, amig testéből egy porcika sem maradt. □ András bátyám nem tu­dott irni-olvasni. Hétéves korától kondás volt a Weiss- féle uradalomban. Tízéves korában már disznókondát bíztak rá s azzal járta a világot Zempléntől András- falváig. Volt egy tárogatója. Gyönyörű nótákat fújt rajta, a szabadságharcolc minden himnuszát ismerte. Ő ma­ga is költött később új da­lokat. Amint eszmélni kezd­tem, gyermekfejjel már sej­tettem. milyen nehéz élete volt. Pedig sohasem panasz­kodott. Tizenöt éves korában, kondás létére szerelmes lett egy nagygazda lányába. A lányt természetesen nem adták hozzá Ö a disznócsor­dával elbújdosott messze, a hegyek közé ment makkol- tatni, habár mindenki tud­ta, hogy nem a makkolts tás végett megy elsősorban, ha­nem a lelkét gyógyítani. A lány nemsokára utánaszö­kött. Két esztendeig jártak együtt. Fedél sohasem volt a fejük felett. Szénakazal­ban háltak, földburgyéban húzódtak meg a hideg elől, és így történt, hogy a lány tüdőbajt kapott. Tizennyolc éves volt And­rás bátyám, amikor eltemet­te első szerelmét. Akkor tört ki a tizennégyes hábo­rú. Elvitték őt katonának, hogy a császár parancsára más népek ellen harcoljon. Nem ismerte az idegen né­peket, s csak amikor talál­kozott velük, akkor vette észre, hogy azok is éppoly emberek. mint ő. Amikor fogságba esett a keleti fron­ton, megtanulta a beszédü­ket. Sokszor mondotta ké­sőbb: ..Nem is tudom, ho­gyan ismertem meg a sza­vaikat. De két hónap múl­tán már tudtam velük be­szélni. Mintha itthon len­nék.” Egy jólelkű orvos legénye lett a fogságban. Pétervá- rott laktak. Takarította az orvos lakását, fertőtlenítette a műszereket és ajtót nyi­tott a betegeknek. Ez volt a dolga. Az orvos egvszer megkérdezte tőle: „Miért nem tud ími-olvasni?” ..Mert soha nem jártam iskolába” — mondta. Az orvos megta­nította a betűvetésre. 1917-ben a Szmolnlj pin­céjében tartózkodtak. - Oda hordták hozzájuk a sebesül­teket. András bátyám pa­pírra írta mindnek a nevét, és később hazahozta a lis­tát. Sok sebesültet kötözött, sok katonának állt a halá­los ágva mellett. A Szmol- nij nevét nem tudta rende­sen kimondani soha. Ügy emlegette mindig, hogy a Szomolni. Amikor 1922-ben hazajött és mutogatta az embereknek az írást, nevet­tek raita. „Ez nem írás” — mondták. „Hogyhogy nem írás?” Hát úgy. hogy eze­ket a betűket nem lehet ol- olvasni.” Soha nem tudta másképp leírni a nevét, csak cirill- betűkkel. De ez a hivata­loknak nem felelt meg. Bár­mikor ment n községházára, azt mondták neki: „Keresz­tet tegyen inkább a neve he­lyett.” „De én tudok írni” — mondta. „Keresztet tegven a neve helyett, nem érti ? A maga írását nem ismer­jük el.” Ö akko- kijött az épület­ből és csendesen bandukolt haza. ..Maid jó lesz még az én írásom — mondogatta. — Meglássátok, hogy egy­szer ió lesz még az én írá­som.” Amikor a szovjet csapatok bejöttek hozzánk 1944-ben. András bátyám már nagyon beteg volt. öreg volt. A páncélos század parancsno­ka, egy fiatal őrnagy, a mi házunkban szállt meg. And­rás bátyám eljött hozzá. Le­ült vele szembe, s miköz­ben kanalazták a csirkele­vest, egyre bizonygatta az őrnagynak: — Én tudok írni. — Elhiszem sztari. — Tovaris. én tudok írni. — Elhiszem, papa. Ceruzáért és papírért szá­la jtott bennünket. De köz­ben az őrnagy számára pa­rancs érkezett. Fél óra sem telt bele,' és megkezdődött a híres nyírturai páncélos csa­ta. Az egész szovjet egység ott maradt a harctéren. And­rás bátyám később elment sírgödröt ásni a holtaknak. Felismerte a holtak között az őrnagyot, és sírt Az úi parancsnoknak mondogatta: — Meg akartam mutatni neki. hogy tudok írni. Soha nem mutathatta meg. A felszabadulás első esztendejében meghalt, öreg volt. A halála előtti napon még felült a szalmakazal te­tejére. és a tárogatóján sza­badsághimnuszokat játszott. Egyetlen fiam tőle kapta az András nevet. 0 Jurankó Pál a nagybá­tyám volt. Azt mondták rá a családban: nem tartozik közénk. Túl sok a vére. Cse­léd volt, mint az ősei mind­annyian, de kamaszkorában már Tolsztojt olvasta. Hon­nan szerezte a könyveket? Valami rokonlány a földes- úrnál szolgált, valószínű, ő hozogatta neki. Egyszerű bakaként került a frontra. Földiek voltak a parancsnokai. Együtt szol­gált Szamuely Tiborral, a későbbi népbiztossal és Zal­ka Mátéval, a híres tábor­nokkal. Tőlük tanulta meg, hogy a mi szűkebb hazánk, a Nyírség nagy fiakat adott mindig a hazának. Tudo­mást szerzett Szabolcs vezér­ről. aki először emelt föld­várat az új hazában úgy, ahogyan a szláv telepesek­től eltanulta. Tudta, hogy Toldi itt dobott követ, „mely kilenc százada nehéz”. Tudta, hogy Matyi „itt mert urat porolni” és „sárkányt ölni János vitéz”. Megtanul­ta. hoov az Ér „innen fut az óceánig”, és hoffv a tamai jobbágyok itt detronizálták először a Habsburg-házat. Innen szakadt a világba Bessenyei György, a testőr­író és a Hét krajcár papírra vetője innen gyalogolt a meg nem kapott Nóbel-díjig. Petőfi innen vitte el fele­ségének Szendrey Júliát, s úgy mondják errefelé: bár ne vitte volna. Madách utolsó találkozása itt volt a rossz asszonnyal. Itt kelt föl Tokaji Ferenc. Bethlen Gábor lehajolt, és megcsókolta ezt a földet, mi­előtt a fehérhegyi csatába indult volna. Jurankó Pál 1916-ban ke­rült fogságba. Lágerekben élt. és marxista csoportok­hoz csatlakozott. Peterhof közelében megismerkedett egy lánnyal: Marinával. Még odakint elvette feleségül. Részt vett a pétervári har­cokban. és elkerült arra az iskolára, amelyet Lenin ja­vaslatára a magvar forra­dalmárok szerveztek. 1918-ban jött haza. Meg­szervezte a Nyírségben, a Hajdúságban és a szatmári részeken a kommunista pár­tot. ö lett a nyírség direk­tóriumi elnöke. Az inter­venciós csapatok ellen meg­szervezte a keleti részeken a magyar Vörös Hadsereget. Felesége. Marina. mindig mellette volt. Titkárként, géoírőnőként kísérte Juran­kó Pált. 1919-ben a szegedi és aradi ellenforradalmi szervezkedés fegvverszállít- mányt indított a szovjetek ellen harcoló lengve: ellen­forradalmároknak. Marina ekkor terhes volt. 1919. 4úlius 27-én egy vonat elé vetet­te magát. A vonat az ellen­forradalmároknak vitte a fegyvereket. Marina meghalt. A fegyverszállítmány soha­sem jutott ki az országból. Jurankó eltemette Mari­nát. Amikor az intervenciósok bejöttek, Jurankó fogságba esett. Vallatták őt tizenhét hónapon át. Nyíregyházán, a vármegyeházán ma is meg­van az a szoba, ahoi meg­verték. Rengeteg vére rá- fröcsögött a falra. Ma is megvan az a szoba, bizony. Ha barátaimmal arra járok, megmutatom nekik Jurankó Pál direktóriumi elnök kín- szenvedésének színhelyét. Krisztus nem szenvedett annyit a hitért, mint ő. Százhuszonöt botot kapott. Nem halt meg a százhuszon­öt bot alatt. Az intervenció- sok egyik tábornoka ekkor a lova farkához kötözte, és addig száguldott vele. amíg a testéből egy porcika sem maradt. A nagybátyám volt Juran­kó Pál. Maradékaival, mint­hogy nem voltak, sohasem foghattam kezet. Unokaöcsé­met. akinek keresztapja va­gyok, róla neveztük el. 0 János bátyám kamaszle­gény volt, amikor Jurankó Pál Oroszországból hazaér­kezett. Cseléd volt. Béres. Egy szombat esti kocsmázás alkalmával találkozott Ju­rankó Pállal, és meghallotta tőle az oroszországi forradal­mat. Másnap János bátyám föl­det osztott a szegényeknek. A földesúr ruháit prédára vetette. A befőttes üvege­ket a gyerekek kezébe nyom­ta. Csak a földesúrról feled­kezett meg. A földesúr el­menekült Aradra, és részt vett abban az ellenforradal­mi összeesküvésben, ahoi a száznyolc magyar úr elha­tározta az intervenciósok behívását. Erről János bátyám ter­mészetesen nem tudott sem­mit. Ű csak egy kicsiny falu direktóriumi elnöke volt. Amikor az intervenciósok bejöttek, János bátyám el­menekült. Három telje3 éven át bújdosott a Tisza- parti mocsarakban. Náda­sokban élt, és a felesége he­tenként vitt ennivalót neki. Három esztendeig ment ez így. Addig már volt négy gyermekük. A három esz­tendő alatt lett még három. És azután még kettő. Soha János bátyám a Horthy- rezsim alatt munkát nem kapott. A hatalmas család csak volt egyik napról a másikra. Éltek és kínlódtak. És mégis felnevelte kilenc gyönyörű gyermekét. 1951-ben újságíró borom­ban, Ózdon jártam. Kilép­tem a kocsiból és valaki rám szólt: — Szervusz. Odanéztem, s nem tudtam ki az. — Nem ismersz meg? — Ne haragudj, nem. — Én vagyok a Márta. A Jancsi bátyád lánya. A Jancsi bátyám lánya, gondoltam. Az első gyer­meke. — Ne haragudj. — Miért haragudnék? — Nem felejtettelek el benneteket — dadogtam. — Nagyon jól tudjuk, hogy nem felejtettél el ben­nünket — mondta. — Hi­szen kommunista vagy, igaz? — Igaz. — Mi is mind. Mind a ki­lencen. Néztem őt. és emlékszem János bátyám mondására: „A papok szép szavakat ad­nak Mária szűzanya szájá­ba. Hogy őt az Űr szerzet­té útjai elején, amikor még nem volt föld. és nem vol­tak csillagok.” Én meg azt mondom: kommunisták va­gyunk oly régen, hogy azt az időt belátni nem lehet. Korábban voltunk, mint a föld. és korábban, mint a csillagok. Ezt soha ne fe­lejted el fiaxa, Faragó Vilmos >COCCXXOOOGCOOOCOOCCCCOOOOOOCXXXX)OCOOOaXDOOCOCODÍ>DXCOCOCOC | Kőbánjai János LÁTOMÁS A katona sokat gondolt arra a lányra, j aki ágas-bogas, vad képletű fákat rajzolt. ! Ezeknek a fáknak a törzsein és gyökerein | csak úgy lázadoztak, ide-oda kígyóztak, I nagy mérgesen görcsökbe gubóztak, kar- i csún hajlongtak, széles kedvvel integettek ' a ceruzavonások. Talán magát rajzolta ben- i nük; mindig szertelen, szúrós össze-vissza ; agakat, karcsú kedvességet, görcsökbe hú- j zódó hirtelen dühöt. Efölé lassú karikák- : ban sárga-piros napot kanyarított, amely | élénk színeivel megtörte a faágak sötét ; kontúrját. Ahogy teltek a szolgálat napjai, úgy fa- t kultak a színek, úgy olvadtak szét a ceru- | zavonalak a katona emlékezetében. Kora ! hajnalban kelt — a fák sárga-bama-rőt le- | veleit söpörte, nagy halmot rakott belőlük j a gereblyével — ilyenkor ágas-bogas vad ! képletekben táncoló fákról álmodozott. Később a fék kopaszon karmolták az | eget, meszelt törzsüket nem lehetett meg- 1 különböztetni a mindent ellepő hótól. Csi- | korgó fagyokban állt őrt a katona, amikor : már mindent beszórt az éj, és kialudtak a ! város csillag-tejútrendszer fényei. Feje fe­lett kései vadlibák húztak el délfelé. Ki­mért léptekkel járt a keskeny úton, amely­ről nem volt szabad letérnie. Egyszer, mikor olyan ítéletidő dühöngött, hogy azt hitte, nem bírja tovább — észre­vette a fát. Mínusz húsz fokot mértek akkor — sivítva szántotta a havat a szél, s az őrt- álló katonák arcába-nyakába fútta. A kis göcsörtös fát mégarra sem mél­tatták, hogy bemeszeljék a törzsét — csoda, hogy nem vágatták ki —, amely minden rendszer és alakzat nélkül nyújtotta most alacsony ágait a katona felé. Annak meg ismerősek voltak ezek a göcsörtök, e rövid karcsú törzsből az ég felé szaladó kacska- ringós ágak, melyek most a szél alatt nyög­tek. Egyszercsak fűszeres hajzuhatag omlott az arcába, fehér nyak csigaháza villant, könnyen szálló füstillatot érzett, nyakába két rendkívül kicsiny, meleg tenyér ka­paszkodott. A következő pillanatban már maga méltatlankodott a legjobban, hogyan is azonosíthatja a lányt a fával. Sietve folytatta útját. Amikor ismét a fához ért, elfordult és meggyorsította lépteit. Ez így ment jópárszor. A fához érkezett és hirtelen megcsókolta annak egyik igát. Hűs kéregízt érzett a szájában és elsza­ladt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents