Szolnok Megyei Néplap, 1974. március (25. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-31 / 76. szám

1974, március 31. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Lengyelország A szakmunkásképzés reformja Két „világrekord” Lengyelországból: Varsó a legfiatalabb főváros, mert minden negyedik lakója 15 évnél fiatalabb; a forgórészes villamosgépek gyártása 1938- hoz képest máig pontosan a százszorosára nőtt. Mi köze van e kát rekord­nak egymáshoz9 Az első pil­lantásra semmi. Sőt,, ha kicsit belegondolunk, ellentmondást érzünk. Honnan vesz Len­gyelország annyi szakmun­kást, amennyi az ilyen felfu­táshoz kell? Jogos kérdés, de magában rejti a választ is. Hiszen Var­só világrekordja nem csak a fővárosra korlátozódik. Egész Lengyelország fiatal ország. Harminchárom millió lakosá­ból 16 és fél millió még nem töltötte be a tizennyolcadik évét. Szinte fantasztikus adat: a hatvanas évek végén, öt év alatt, 3 millió kétszáz­ezer új munkahelyet kellett teremteni a fiataloknak. Va­jon ilyen tömegű fiatalság el­sősorban merre igyekezhet? A statisztika választ ad rá. Közülük több, mint tíz millió tanul, ebből másfél-két mii lió szakiskolában, amelyből kicsi híján tízezer van az or­szágban. A lengyel iskolában, csak­úgy, mint Európa szinte va­lamennyi országában, igye­keznek reformálni az okta­tást. Az általános tankötele­zettség, akár nálunk, nyolc éves. Ehhez azonban, a ma­gyarországitól eltérően, nem­csak négy éves általános, il­letve szakközépiskola, ha­nem öt éves szakiskola is kapcsolódik. De éppen azért, mert a lengyel ifjúság soha nem látott tömegben áramlik az iparba, meg akarják ala­pozni az élet követelte új­fajta szakiskoláztatást. Az általános terv az, hogy mielőbb bevezetik a tíz éves tankötelezettséget. A tervet tudósok, neves pedagógusok dolgozták ki, s tavaly terjesz­tették a szejm elé. Ügy gondolják, hogy 18 éves korig minden lengyel fiú és leány köteles lesz iskolába járni. Ezen belül a jelenlegi öt éves szakiskolát — egyelőre — nem szüntették meg, de új­fajtákat is terveznek. A tör­vényjavaslat szerint a tíz éves általános iskola után fél éves — két éves szakis­kolába iratkozhatnának be a fiatalok, ahol kiemelt szak­munkásnak, mezőgazdásznak, kisiparosnak és szolgáltatási alkalmazottnak képezik ki őket. E két fajta szakiskolá­zás azonban kevésnek bizo­nyulhat, ezért már tervbe vettek iskolán kívüli tovább­képző és szakismereti tanfo­lyamokat is. E tanfolyamok szintén a tíz éves általános iskolához kapcsolódnak, s egy-egy szűkebb körű, de mélyebb szaktudást igénylő szakmára képesítenek. A tan­folyamokat speciális körpon­tok szervezik majd, s nem csupán a fiatalok számára. Felnőttek szintén beiratkoz­hatnak, ha tudásukat gya­rapítani, vagy magukat át­képezni akarják. Számol a lengyel szak- oktatási reform azzal is, hogy némely fiúnak, lánynak ké­sőbb jön meg a kedve a fő­iskolai, egyetemi tanulmány­hoz. Ezért a törvényjavaslat kimondja: egyetemre jelent­kezhet az a fiatal, aki a tíz éves iskolán kiemelkedő te­hetségét és képességét igazolta egy-egy tantárgy tanulmányi versenyén; aki elvégezte a két éves irányjellegű előké­szítő iskolát, vagy a tíz éves iskola után valamelyik szak­iskolát, illetve a munkahe­lyén, vagy a hadseregben mintaszerűen helyt állt. Ez a törvénytervezet még nem az általános oktatási re­form. Azt a kormánynak két éven belül kell a szejm elé terjesztenie. Ez csupán a leg­sürgősebb továbblépés az ok­tatásnak azon a területén, ahol a leginkább szorít a cipő, a szakoktatásban. Mit várnak ettől a lengyel szak­emberek? Olyan ifjú mun­kásgárdát, amely mindazon iparágakban, amelyben Len­gyelországnak objektív lehe­tőségei vannak, kiválót al­kot. Firon András Panama példája A külpolitikai kommentátorok, politikai irányzatuknak és világnézeti beállítottságuknak megfelelően, gyakran értelme­zik másként ugyanazokat a híreket. Abban azonban nem volt vita, hogy az új Csatorna-szerződés kidolgozásáról aláírt pana­mai—amerikai nyilatkozat a kis középamerikai ország sikerét és az az Egyesült Államok kényszerű visszavonulását jelen­tette. Ma már túl vagyunk a részletek fejtegetésén, a mexikó­városi külügyminiszteri értekezlet tovább erősítette Panama pozícióját, visszatekintve tehát kiemelhetjük a dolgok lénye­gét. S ez a lényeg, Panama példája, vagy egy kissé jogászosan fogalmazva Panama precedense, megéri az alaposabb vizs­gálódást. Állam a csatornához Ha van állam, amelyet va­lóban művi úton hoztak létre, az a 76 ezer négyzetkilomé­ternyi területen fekvő, más­félmilliós Panamai Köztár­saság. Amikor ugyanis, a század elején, Washington át­vette Lesseps Ferdinánd dicstelen hagyatékát, a Pa­nama-csatorna csődtömegét — megfelelő biztosítékokat kívánt teremteni a maga szá­mára, a kulcsfontosságú poli­tikai, stratégiai és gazdasági állások birtoklására. Kolum­bia, amelynek abban az idő­ben a panamai vidék tarto­mánya volt, hajlandónak mutatkozott a tárgyalásokra, de vérszemet kapva, felsró­folta az árat. Az Egyesült Ál­lamok kiterjeszkedőben lévő imperializmusa nem sokat habozott: új államot formált a csatornához. 1903 novembe­rében, amerikai hadihajók árnyékában, végbement egy „különválási puccs” Panamá­ban s tizenöt nappal a „füg­getlenség” bejelentése után már aláírták a Csatorna- szerződést a washingtoni kormánnyal. Az amerikaiak természetesen „örök időkre” megkapták a Csatorna bir­toklási és használati jogát, a kis országot ténylegesen kettészelve kihasítottak egy másfélezer négyzetkilométe­res Csatorna-övezetet (az USA korlátlan fennhatósá­gával!) s bérleti díjként je­lentéktelen összegeket aján­lottak meg. Senki nem lepő­dött meg, hiszen az akkori amerikai elnök, Theodore Roosevelt nyíltan hirdette a „nagy fúrkósbot” politikáját. Évtizedek váltották egy­mást, a világon sok minden változott, de a Panama-csa­torna körül ólomlábakon vánszorgott az idő. A bérleti díj összege ugyan valame­lyest emelkedett, de nem többel, inkább kevesebbel, mint amennyit a dollár ez­alatt értékéből vesztett. Az elégedetlenség néha felszínre tört, de mindig sikerült lesze­relni. Amikor 1964 januárjá­ban tüntető diákok és mun­kások vonultak fel a Csator­na amerikai övezetébe, a végső eszköz is előkerült. Sortüzet vezényeltek, s az amerikai tengerészgyalogosok golyói ötésfélszáz panamait meggyilkoltak vagy megsebe­sítettek. A történelemköny­vek a „nemzeti szégyen nap­jaként” említik ezt a január­végi dátumot. Betelt a pohár Ám egyszer betelt a pohár és 1968 októberében, csak­nem egyidőben a perui for­dulattal, Panamában is haza­fias katonatisztek vették ke­zükbe a hatalmat. Bizonyos mértékig új képletről szól­hatunk, — akárcsak Peruban — hiszen rendhagyó állam­csíny zajlott; ezek a katona­tisztek a nép követeléseinek teljesítésére, reformok meg­valósítására kötelezték el magukat. Politikájukban vol­tak és vannak vargabetűk, következetlenségek, de mégis új korszakot nyitottak az or­szág életében. Mivel Panamá­nak nincs fejlett gazdasága, nincsenek olajmezői és nyersanyagtartalékai — első­sorban fekvését és kincset érő Csatornáját kell haszno­sítania. Megindultak a meg­beszélések az Egyesült Álla­mokkal, és éveken át tartott- tak. (A Fehér Ház legtapasz­taltabb diplomatáit küldte alkudozni, a tárgyalások fini­sében Bunker volt saigoni nagykövet képviselte az ame­rikai színeket.) Végül is meg­állapodtak s az amerikai képződményként született Panama lényegében keresz­tülvitte nemzeti kívánságait a hatalmas északi szomszéd­dal szemben. Az Egyesült Államok először volt kényte­len egy nemzetközi jogi ok­mányban elismerni, hogy uralma nem lesz örökéletű a Csatorna és az övezet felett, jóllehet a kivonulás pontos időpontját illetően még he­ves viták várhatók. Sokan kérdezik a „panamai titok” nyitját. Hiszen az Egyesült Államok százhu- szonháromszorta nagyobb te­rületen fekszik és lakosságá­nak száma százharmincszorta nagyobb. Washington a világ egyik legnagyobb hadseregé­vel rendelkezik, Panama ti­zenkétezer nemzeti gárdis­tával ... Nem is olyan régen, milyen egyszerűen pereghet­tek volna az események: szá­zadunk első felében negyven­négy alkalommal történt nyílt amerikai beavatkozás a latinamerikai kontinens ügyeibe. A guantanamói tá­maszpont kicsikarása Kubá­tól, a hosszú nicaraguai meg­szállás, a guatemalai elnök­buktatás, a dominikai partra­szállás és sorolhatnánk to­vább az amerikai magatartást illusztráló eseteket. Ha csu­pán az Egyesült Államok és Panama áll szemben egy­mással, most sem történt volna másként, csakhogy a hetvenes évekre alapjában megváltoztak világunk erő­viszonyai. Panama nemzeti függetlenségi küzdelme, amely minden jószándék mellett, korábban eleve ku­darcra ítéltetett volna, most sikerrel járhatott, mert más a világpolitikai háttér. Tavaly tavasszal „kiszállt” a Biztonsági Tanács Pana­mavárosba, s állástfoglalt a panamai követelések mel­lett. Az egy év leforgása alatt lebonyolításra került öt ame- rikaközá konferencián (Wa­shington, Quito, Caracas, Bogo­ta és most Mexikóváros) egyet­len latin-amerikai ország sem volt, amely ne nyilvání­totta volna szolidaritását Pa­namával. Nincs „titok” Panama igazságos állás­pontját messzemenő támoga­tásban részesítette a szocia­lista országok, mindenekelőtt a Szovjetunió és a közeli Ku­ba sajtója, Panamába láto­gatott a Béke-világtanács küldöttsége és a moszkvai békevilágkongresszuson is ál­talános rokonszenvre talált Panama harca. Mindez, ami­ről szóltunk, együttesen ala­kította ki azt a közeget, amelyben az Egyesült Álla­mok vezető körei sem tu-üak már a régi módon politizálni és cselekedni. Nincs „titok” — az erővi- nak szüntelenül a béke és ha­ladás javára. Ennek szerény, ám jellegzetes tükröződése a „panamai precedens” is ... Béti Ervin A cordobai lecke CORDOBÁBAN, az egyik legnagyobb és legfontosabb argentínai tartományban többhetes összecsapások után nyugvópontra jutottak a dol­gok. A négyszázezer lakosú tartományi székhelyen az ipari negyedekből már nem vonulnak a városközpontba a munkások, hogy megütköz­zenek a lázadó rendőri egy­ségekkel és követeljék a bal­oldali kormányzó és hel/et- tesének visszahe! vezését hi­vatalába. A jobboldali erők, amelyek összeesküvéseket szerveztek Obregon Cano kormányzó és helyettese Atilio López megdöntésére, győzelmet ünnepelhetnek: nem a törvényesség, az alkot­mányosság aratott diadalt, hanem a nyers fegyveres erő. A perónista mozgalom jobboldali szárnyához tarto­zó erők kivívták, hogy a köz­ponti kormányzat szentesítse a puccsisták fellépését. A fellázadt rendőri erők által leváltott baloldali kormány­zót és helyettesét nem he­lyezték vissza hivatalába, ha­nem jobboldali kormány­zót neveztek ki Cordoba tar­tomány élére. Mindaz, ami Cordobában történt, természetes követ­kezménye volt annak az ese­ménysorozatnak, amely Juan Domingo Perón visszatérését követte a Rózsaszínű Háznak elnevezett elnöki palotába. Az 1955-ben államcsínnyel meg­döntött diktátor, aki 18 esz­tendőt volt kénytelen eltölte­ni madridi száműzetésben, célul tűzte ki, hogy alelnöki posztra emelt feleségére egy „pacifikáit” országot hagy örökül. Mivel ő maga meg­romlott egészségi állapota és idős kora miatt már nem szá­míthat arra, hogy még né­hány évig Argentína élén áll­hasson, legalább az „utódlás zökkenőmentességét” igyek­szik biztosítani. Ezért indítta­tott hadjáratot a peron ista mozgalom baloldali elemei el­len. Ügy ítéli meg a helyze­tet, hogy a hadsereg jobbol­dali érzelmű főtisztjei és az argentin oligarchia csakis ak­kor szentesíti végakaratát az utódlásra, és tűri el, hogy fe­lesége az elnöki székbe emel­kedjék, ha előzőleg a moz­galmat megtisztítják a balol­dali elemektől. A perónista mozgalom vezérkaránál ez már megtörtént. Fokozatosan kiszorítottak minden olyan politikust, aki nem hódolt be a jobboldali irányzatnak. A baloldali szárny azonban egyes vidékeken megőrizte befolyását és vezető szere­pét. Cordobában például, Argentína egyik legnagyobb munkásmozgalmi centrumá­ban éles bírálatok érték a központi peronista szerveket és a kormányzóval az élen elszánt küzdelmet folytattak a jobboldali irányzatok visz- szaszorítására. Perónnak és jobboldali híveinek tehát ér­dekében állt, hogy a rendőr­ség sikeres lázadása nyomán „szabad folyást” engedjen az eseményeknek. Csupán akkor avatkozott be a jobboldal megsegítésére, amikor a cor­dobai munkások megmozdu­lásai azzal fenyegettek, hogy vereséget mérnek a puccsis­tákra. A „CORDOBAI leckével” arra akarják figyelmeztetni a még renitenskedő kormány­zókat, hogy Obrego Canoéhoz hasonló sorsra jutnak, ha nem hódolnak be a jobbol­dalnak. Cordobának azonban vannak más tanúlságai is a perónista mozgalom egésze számára. Mint külföldi lap­tudósítók rámutatnak: sok egyszerű perónista tulajdon­képpen csak most értette meg, hogy nem sokat várhat az egykori vezértől Argentí­na égető problémáinak meg­oldására. A cordobai esemé­nyek fényében jelentősen csökkent Perón személyes te­kintélye, amelyet mozgalmá­nak vezetői a száműzetés másfél évtizede alatt mester­ségesen tápláltak. Ez a kiáb­rándultság, amely ma az egész perónista mozgalomban elhatalmasodik, kedvez a baloldali irányzatok újabb megerősödésének. Van azonban egy másik sokkal veszélyesebb tanúlsá- ga is a cordobai fejlemények­nek. A puccsisták szemszögé­ből nézve a dolgokat, arról van szó, hogy a központi kor­mány behódolt előttük és szentesítette azt, amit erő­szakkal, törvénytelen eszkö­zökkel kikényszerítettek. Ha pedig a központi kormány nem lép fel erélyesen egy tartományban az alkotmá­nyosság és a törvényesség ol­dalán és eltűri, hogy a leg­szélsőségesebben jobboldali erők akarata érvényesüljön, miért ne lehetne megismétel­ni a „cordobai sikeres fő­próbát” országos méretekben. AZ ARGENTIN Kommu­nista Párt, amely élesen el­ítélte a perónista vezetés jobbratolódását, már régóta figyelmeztetett erre a ve­szélyre. Most, a cordobai ese­mények nyomán újólag hatá­rozottan rámutat a helyzet veszélyes elemeire. Meg kell állítani a puccsistákat — hangoztatja felhívásában az Argentin Kommunista Párt — amíg nem késő! Mert ha eltűrik, hogy nem helyezik vissza tisztségeikbe a Cordo­bában törvénytelenül levál­tott vezetőket, akkor ettől az államcsínyre törő erők vér­szemet kapnak és ami Cor­dobában történt, holnap vagy holnapután Buenos Airesben is megtörténhet. Arkus István Tanulnak a szovjet orvosok 1930 óta fennálló moszkvai Központi Orvostovábbképző Intézetben eddig 300 ezer or­vos vett részt szakmai to­vábbképzésen. Az orvosokon kívül más egészségügyi dolgozók to­vábbképzésével is foglalkoz­nak itt, de a „diákok” között megtalálhatók a felsőfokú or­vosképző intézetek tanári ka­rának tagjai is. Az elmúlt évtizedekben az intézet az ország egyik legna­gyobb oktató- és tudományos intézményévé fejlődött. Itt dolgozzák ki az orvostovább­képzés szakmai-módszertani kérdéseit, összehangolják az ország orvosi egyetemein fo­lyó szakmai továbbképzést, tapasztalatcserét végeznek. Az utóbbi években az inté­zet olyan ismert nemzetközi tudományos központtá vált, ahová a világ különböző or­szágaiból évente számos oc­vos utazik tanfolyamokra és szemináriumokra. Az intézethez 78 tanszék tartozik, melyek a Szovjet Tudományos Akadémia és az Egészségügyi Minisztérium 15 vezető tudományos kutatóin­tézetében, valamint gyógyító­megelőző és ' egészségügyi­járványügyi állomásán mű­ködnek a szovjet fővárosban. Az intézet oktató kollektí­vájának 1500 munkatársa van, köztük számos kiemel­kedő tudós. Hét nagy terüle­ten végeznek kutatásokat: a szív- és érbetegségek, az on­kológia, a járványos megbe­tegedések csökkentése, a kör­nyezetvédelmi problémák, az orvostovábbképzés, az anya- és csecsemővédelem, vala­mint a légzőszervi megbete­gedések problémakörében. Képünkön: gyakorlati foglal­kozás a moszkvai Központi Orvostovábbképző Intézet Kardiológiai Tanszékén.

Next

/
Thumbnails
Contents