Szolnok Megyei Néplap, 1974. március (25. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-03 / 52. szám

1971. március 3. SZOLNOK MEGY El NÉPLAP 7 Sándor Pál szolnoki indulásának dokumentumai, A magyar művelődés­történet megkezdte Sándor Pál sokoldalú munkásságá­nak feltárását. Mivel a filo­zófus, szerkesztő, könyvki­adó, publicista, fordító, párt­munkás, az Egyesült Szak- szervezeti Ellenzék egykori harcosa, majd egyetemi ta­nár és ki tudná még fel­sorolni, mi minden funkciót töltött be a mozgalom kato­nájaként — a szervezeti munkamegosztásban — Szol­nokról indult, a helytörté­net számára is értékes do­kumentumokkal találkozha­tunk. A szolnoki — pontosab­ban a Szolnokon írni kez­dett — napló a Peidl s a Friedrich kormány alatti na­pok szorongását és számve­tését örökíti. Ä munkások ezekben a hetekben elkese­redett utóvéd harcokat vív­tak. Felsőgallán, Nagyniá- nvokon. Tatabányán, Szász­váron, Komlón sztrájkol­tak. soötűzzel mutatkozott be a „keresztény-szocialista” rendszer. Peyer Károly a szociáldemokrata párt „meg­tisztításának szükségességé­ről” beszélt a rendkívüli pártkonferencián. Mindez idő alatt a Vörös Hadsereg megállította a Moszkva felé törő Gyenyikint, 9 kibonta­kozott a szovjet hatalom el­lentámadása. Október 3-án veti papírra a tizennyolc esztendős szol­noki fiú — számot vetve a maga mögött hagyott hetek történelmi tapasztalataival —: „Valahogy úgy akarom, hogy lezáruljon, ha erőszak­kal is és keresett határkő ál­lítással, eddigi életem; vala­hogy új életet kéne kezdeni, vagy talán: újra kéne kez­deni, próbálni az életemet. Azért a régit se lehet köny- nyedén, csak úgy, mosolygós mozdulattal elintézni — i de vigasztalhat, hogy van ben­ne teljesség és tragédiás hozzá, ha annyi szál át.is nyúlik a jelenbe; holott ez mindig így van «és szomorú, érzett és értett igazság a Babitsé, hogy a jelen a múl­tak összessége. — Öe paran­csokat tűzök magam elé, sőt magamra — s ez első, hogy ne abstractívumok. hanem a concretumok legyenek fon­tosak — hisz Ugyanis nehéz szavakban kifejezni azt, ami az ember idegeiben él, tán félig titkosan is — s sze­retném, ha kicsit jzek a magámnak írott sorok —• Ib­sennel szólva — ítélőszék volna számomra... Szolnok vörös frontját, távoli pinré- zések hazalopott negyedórái­ban. szűk szoba rázkódó fa­lait teregetve a gránátos halál elébe; a bukás, bör­tön. kényszermunka mene­külő napjaiban — írtam, ti­zennyolc éves, a Készülő- dés-t. menedékül rívó-bohó- cos életvalóságok elől.” Ideiglenes szabadiad­ra helyezését használva M Becsbe emigrál, 1921. ápri­lis 11-től itt tanul az egye­tem filozófiai fakultásán, — maid 1926-ban az államtu­dományi karra is beiratko­zik. Az Európa Könyvtár so­rozatát Bécsben 1925-ben in­dítja meg, majd hazatérve — mindvégig rendőri fel­ügyelet alatt állva s ezt ki­játszva — a legális és az il­legális munka összekapcso­lásának valóságos művészé­vé válik. Markovits Györgyi, a Magyar Tudományos Aka­démia Sajtótörténeti Bizott­ságának titkára — aki nem­rég az akadémia könyvtör­téneti és bibliográfiai folyó­iratában közzé tette a szol­noki napló egyes részleteit — tizenöt olyan álnevet so­rol fel, amelyen Sándor Pál rendszeresen közöl*»cíkkeket és fordításokat, gyakorta kettős álcázással. — Írásai ugyanis sokszor a szomszéd országok folyóirataiban je­lentek meg, álnévvel, s ezt magyarra fordítva újabb ál­néven tudta megjelentetni. A kolozsvári Korunk-ban Alexander Pál néven --ere- pel. Gorkij három regényét; Az élet iskoláját, az Egy boldog nyárt s az Anyát 1943—44-ben Kollár Ferenc néven fordítja s adja közre az Európa kiadásában. A nagy német „arcvonalrövidi- tés” idején. 1943-ben Lev Tolsztoj Háború és békéié­nek több mint kétszáz olda­las részletét, a napóleoni visszavonulást ábrázoló fe­jezetéit feszi közzé 1812 cím­mel, Sáfáry Ferenc fordí­tói névvel. Ma már tudiuk, saiiaí Imre megbízásából Bécsből ő juttatta haza Lenin Állam és forradalom művét. Mint később Sándor Pál elmond­ta. s meg is írta egyik cik­kében; a szöveget ej jel és citrommal írták Kant egyik munkájának sorai közé, itt­hon a melég fölé tartva vált olvashatóvá az írás. Demjén Józseftől á Materializmus és empiriokriticizmust .'eszi át terjesztésre. Hortbyék katonai és rend­őri szerveinek tevékenysége a legálisan megjelentetett folyóiratok és könyvek, so­rozatok kiadását egyre ne­hezebbé tette. Politikailag még nem kompromittált személyek nevére , újabbnál újabb kiadói és iparengedé­lyeket kellett kiváltani, s ilyen „vállalatokat”. létesíte­ni. Így működött a Faust, az Európa Kiadó, majd a Phönix, a Kronosz Könyv­tár, a Világkép Könyvtára, a Danton, a Codex, a Szürke Könyvek sorozata. A negyvenes években a József Attila Emlékbizott­ságban, majd a Történelmi Emlékbizottságban dolgozik, 1944. március 19-én vonult teljes illegalitásba, ekkortól az ellenállási mozgalomban várt rá újabb feladat. A felszabad ulás, — majd pedig az ellenforrada­lom leverése után is szerte­ágazó a inurtkássága. Volt pártmunkás, egyetemi ta­nár, tudós és publk' ka. propagandista és agitátor egyszemélyben. Tudósként pedig különös élménvben volt része. Erről így vallott egyik alkalommal: „Elméle­ti munkák közvetlen hatá­sa a legritkábban észlelhető Eszmék számos közvetítő kategórián keresztül, rend­szerint áttételesen, gyakran torzító prizmákon át, idegen közegben iutnak érvényre! Nekem mégis osztályrészül jutott az a ritka szerencse, hogy egyes munkáim köz­vetlen, kézzel fogható ered­ményéről számolhatok be”. ■vizennvolc esztendős ko­rában Szolnokon kezdte frrti a készülődést. S amit akkor parancsként maga elé tűzött, még életében úgy teliesült: hazánkban, s ígv szülőváro­sában is nemcsak „abstrac- 'tumként”, egvkor vágyott és ^üldözött tanokként él s ölt testet a szocializmus, hanem „cóncretünriként” is. A Szol­nok megyei Nénlap két esz­tendővel ezelőtt megjelent szerkesztőségi cikke ezért ja­vasolta: a 900 éves város, melv évtizedek óta immár az épülő szocializmus ritmu­sával fejlődik és növekszik, örökítse meg valami módon annak a fiának emlékét, ki innen indult egvkor; naran­csokat tűzvén maga elé... Császtvai István A zongoraművész riporter Antal Imre zongoraművész néhány éve egyre gyakrab­ban szerepel a televízió ze­nés műsoraiban. De sohá- sem zongorázik. Nagyon sok levelet kap — meséli —, sze­mére vetik, hogy hiú, siker- hajhászó ember, elhagyta a klasszikusokat, Bachot, Mo­zartot. .. A levélírók nem tudják, hogy Antal Imre élete legválságosabb idősza­kát éli, miközben mosolyog­va konferál és ismertet egy- egy műsort. Három évvel ez­előtt, egyik napról a másikra jobb kezén megbénult három ujja, többé nem zongorázha­tott. — Az ilyen esemény ket­tétörheti egy ember életét. Mi segítette át az első hóna­pokon? — Ma sem járok zongora- hangversenyekre. És leg­alább egy évig nem bírtam zenét hallgatni. Ha beszélhe­tek mégis szerencséről, azt a Halló fiúk. Halló lányok cí­mű televíziós műsorsorozat­nak köszönhetem. Abban a munkában, melyet még egészségesen végeztem, kide­rült, hogy alkalmas vagyok ilyen feladatok megoldására is. Amikor bebizonyosodott, hogy nem zongorázhatok, a televízió Szórakoztató- és Ze­nei Osztálya munkatársnak hívott. Ez volt az a kapasz­kodó, amely új munka, pon­tosabban életlehetőséget te­remtett számomra. — A legkülönfélébb tele­víziós műsorokban, vetélke­dőkön, ifjúsági koncerteken vállal műsorvezetést. Van-e elegendő ideje a felkészülés­re?-r- Igen. A kötelező munkán kívül, vannak olyan műsorok, amelyeket a saját örömömre elvállalok. Ilyen például az Arany Páva népzenei vetél­kedő műsorvezetése. A nép­zenét még főiskolás korom­ban megszerettem. A népze­ne, melyét tanultunk, elveze­tett a népművészeti tárgyak szépségének felfedezéséhez is. Nagy élmény számomra megismerkedni a vetélkedőn résztvevő népművészekkel. — Ügy gondolom, különös felelősséget jelent, amikor olyan fiataloknak tart beve­zető, ismertető előadást a ze­néről, akik semmiféle zenei képzésben népi részesültek. Milyen módon készül ezek­re az előadásokrá? — Jó iskolát jelentett szá­momra az a sok éves gyakor­lat amelyet . én is, mint na­gyon sok fiatal zeneművész, még főiskolás korunkban válaltunk. Körülbelül tizenöt esztendővel ezelőtt megala­kult a Művészeti Dolgozók Szakszervezetének védnöksé­ge alatt működő Ifjúsági Bi­zottság, melynek én is tagja voltam. Három-négytagú bri­gádokat alakítottunk és rend­szeresen ellátogattunk ipari­tanuio intézetekbe, Kollégiu­mokba. Beszélgettünk a fia1- tatokkal, muzsikáltunk ne kik. Azokon a konverteren megtanultam, hogyan 'ehet közönyös, unatkozó arcokon is felvillantani az érdeklő­dést — ön népszerű ember. Ez jóérzéssel tölti el? — Kezdetben természete­sen örültem neki. Ma már egészen különös „feladatot” is jelent a népszerűség. Nem tudja elképzelni, milyen ügyekben kérnek tőlem ta­nácsot, segítséget emberek. Néha megrendülök, néha za­varba jövök egy-egy levél tartalmától. — Válaszol a levelekre? — Többnyire igen- A tele­vízióban sokszor mulatnak rajtam a munkatársak, mert félnapokat is ott ülök az írógép előtt, és válaszokat írok. Tisztelem az embereket Es úgy gondolom, ha vala­ki legszemélyesebb problé­májával hozzám fordult, nincs jogom elutasítani a kérő szót. — Mit csinál szabadidejé­ben? — Zenét hallgatok. Arra mindig találok módot és időt. Most éppen Mozartot hallga­tom legszívesebben. De na­gyon szeretem Ravel műveit, és általában az impresszio­nistákat. Szeretem a társasá­got, de legalább annyira 3 magányt is. Régebben meg­tanultam a könyvkötés mes­terségét. Van néhány Köny­vem otthon, melyet magam kötöttem be. A mostani mun­kám mellett sajnos, nincs időm ilyen foglalatosságra. t— Van reménye arra, hogy meggyógyulhat a keze? — Igen, még van. Ez a le­hetőség segít át rossz han­gulataimon. Alapjában véve optimista vagyok. Nagyon szeretek élni, és mert tudom, hogy az élet egyszeri, nem engedem, hogy a körülmé­nyek uralkodjanak felettem. — Mire vágyik a legjob­ban? — Hogy leülhessek a Zon­gora mellé, és megint órákon át kettesben maradhassak Beethovennél. — Ha sikerül, újból fel­kereshetem? Beleegyezésül mosolyogva széttárta karját. László Ilona volt minden. Az öreg átadta a kosarat a fi­ának. , _ Nesze .,. néktek hoztam ... — mond­ta ilyenkor. , — Ugyan, apa... Van nekem jo fize­tésem. Meg aztán magának az csak kelle­metlen. — Nem rossz ő! — sóhajtott az öreg. — Csak zsémbes. A nagyobbik lányáról beszélt ilyen védőn, tartózkodó-panasszal Mol­nár János. Nézte a fiát, aki ölébe húzta 'a kosarat, s riienet’ közben, kicsit bicegősen járva, beletúrt a kosárba. Ré­gen, amikor a téli vásárokra eljárt, mindig hozott valamit a gyerekeinek, de csak az egynek, a legkisebbnek volt szabad bele­túrnia hátizsákjába és a zsebeibe. Ö kutat­hatta, kereshette a vásárfiát. A lányait nem szerette soha, feleségére ütött mind: zsém­bes, erőszakos természetükben azt a nőt látta, aki utolsó fillérig elszámoltatta, ki­forgatta a zsebeit, s éjszakánként megjelent a harmadik faluban is. nem fekszik-e ösz- sze valakivel . Még egy fia volt Molnár Jánosnak. Az kiszökött idegen földre, s most hiába ír neki: a leveleit nem olvassa el a csomagokat ki se váltaná, hä a nagyob­bik lánya. akivel él, rá nem dörrentene: „Soha nem vitte semmire... még ezt is sajnálja tőlünk ...?” ök bontják fel a cso­magot. vején látja az ócska amerikás nad­rágok'»! és tarka ingeket Legszívesebben leköpné, ha nem látná benne önmagát. „Majd Krisztust csinál belőled a lányom!” gondolja. Ifjabb Molnár Jánosról tehát soha nem esik szó apa és fia között. Vasárnaponként megeszik az ebédet, megisszák az üveg Kadarkát, és persze azt a delevárét is, amit az öreg egy másfélli­teres csatosüvegben a kosárba rejt. S men­nek meccsre. — Ma nagy buli lesz. apa. Hiszi? — Persze. Miért ne hinném’ — A Bányásznak ma megugrik, emlé­kezzen rá ... ! — Mindig azt mondod ... Aztán . — Egyszer már be kell jönni! —* Be! Egyszer már igazán nyerhetné­nek. Géza nem dicsekszik. Molnár meg nem panaszkodik. P edig mind a kettőnek sok minden más mondanivalója lenne, fonto­sabb annál, amit a futball jelent­het két felnőtt életében. De nem szóinak. Értik, érzik egymás örömét, baját. Géza kétszer is megkérdezte apját, még évekkel ezelőtt: „Apa, bejön a városba? Nálunk el­lakhat!” Az öreg mind a kétszer azt felel­te: „Én ott születtem, abban a házban, ott is akarom, hogy kiterítsenek!” Az apa meg látja, mire vitte a fia. Már a harmadik gyerekkel viselős a felesége, tisztaság, tend a lakásban, a gyerekeken is tiszta ruhát Iát. Akkor még minek erről szólni? Annyira máris vitte, mint ő, aki a fél Magyarorszá­got becsavarogta más cséplőgépével. Vitte, hiszen esznek, isznak, s csendes szóval be­szélgetnek egymással. Mondta is a fiának. — Fiam, anyád ... nyugodjon ... Ha rá­gondolok, meg ezt az asszonykát látom... Hát csak annyit mondok én neked: csin- csillanyúlat meg ordast ne tarts a házad­ban. De ez az asszonyka megérdemli, hogy becsületes legyél hozzá. 1 — Jól megértjük egymást, apa! ' —- Hiszen azért mondtam! Éppen azért. Évek teltek el ebben a nyugalmas béké­ben. ebben a kimondhatatlannak ítélt bol­dogságban. Vasárnaponként jött idős Mol­nár János, a fia már várta az állomáson, s a két jegyet is megvette minden alka­lommal a meccsre. De egyszer elmaradtak a látogatások. Ha egy-egy vasárnap kimaradt, az még nem riasztotta Gézát. A másodikon azt mondta a feleségének: * — Nyáridőben falun még az öregekre is szükség van 1 A hatodik héten leutazott szülőfalu­jába. Nem szívesen tette, mert ha­ragban volt a nővérével Még meg se halt az öreg. de az már osztozkodna, ka­parná szét a jussot. Persze, magának, min­dent Nem az osztozás módja bántotta Gé­zát, hanem a ténye. Az. hogy apját még el se kaparták, s a nővére már magára akar­na íratni Házat, szőlőt, mindent Apja a fészer mögött ült, egy régi ká~ posztáskövön. Felnézett rá. Alig ismerte meg. — Beteg apa? — Hát... csak gyengélkedem! Jött "hátra Juli. — Csak semmi sus-muss a hátam me- gett! Én vakargatom a koszát, én etetem... Az öreg, mint egy riadt madárka, pana­szosan és védelmet kérőn nézett fiára. —■ Hagynál békén nekem ? — Jő lenne megszerezni az öreg pénzét, mi? De abból senki nem eszik. Innen egy tűt nem visz ki senki! Majd bolond leszek hagyni... Idős Molnár mosolygott. — Ez a bolond szuka azt hiszi, hogy ara­nyakat kapartam ki a törekből..: Azt kö­veteli rajtam örökösen. — An várnát elsorvasztotta a labancai­val ... Most majd tán én jövök? Andris. Andris 1 — kiabálta visítva. — Jaj, oda ég az ebédem. Andris, gyere már, vigyázz ezekre, mert kilopják a szemünket! Gyere, hogy a tűz égessen meg! J ött oda Géza sógora. Hatalmas kord- nadrációban úgv lötyögött a so­vány feneke, mintha egy bolhát sapkába kötnének. Apró szemében álmos­ság. meg egy kis szesz is. — Hát te itt vagy, Géza? Be se jössz hozzám? — Most akartam... — Te csak ne haverkodj velük! Tartsd nyitva a szemed ... Mikor magukra hagyta őket Juli, a férfi restelkedve megjegyezte. — Ne hallgassatok rá.... No, apa, hát menjünk már a pincébe. Magának ideadjs a kulcsot. Hallod. Juli? Apunak kell a pin­cekulcs! — Savanvodion belétek! — kiabált viga­sza a feleség, de küldte a lányával. Olyan az is amilven az arvja — Hát te. Géza? Mit hoztál nekem? — Nesze! — és egy húszast dugott a ke­zébe. — Elissza! Molnár János is bólintott veje ^zavara — Azt teszi. A múltkor egy hétig haza se jött... Hogy hol húzkodták... Géza sógora bólogatott. — Minden szava igaz. Egy hétig... Azt mohdtá, munkát keresett Pesten. De te­gyem rá a kezem? A nővéred elüldöz... Idős Molnár János alig bírt felkelni. Fog­ta a karját, úgy kísérték a kertbe, hátra, a pincéig. — Majd én hozok fel... — sietett előre a Sógor. •— Hozd. hozd! Mintha bizony nem ihat- aa ha akar. Ha nekem szól. mindig ihat.. — mondta panaszosan a fiának. — Apa, hát mért nem költözik hozzánk? Az én feleségem azt se mondaná, hogy áll­jon odébb. Éshát... még ha sokan is va­gyunk. a konyhában megalszik, nappal meg oda ül. ahová tetszik ... A lig volt fény az öreg szemében. Csak az iszonvadó fáradság Az élettől, az iszákos férfitól, aki a veje. a nagyszájú lányától, a csavargóunokájától. mindentől, amivel megtelik az ősi udvar, a szülőháza. — Ezek itt... itt... mindent elölnek Mint a folyondár! Bizony, fiam! — Hát, ha van pénze apámnak, adja ne­kik! Nekem becsületes fizetésem van. Meg­élünk! Legfeljebb nem iárok meccsre. Én ugyanis csak apa kedvéért. . Az öreg megkapaszkodott Géza ingébe. ■— Te.. ..az én kedvemért? — Persze’ Én ki nem állhatóm. Bolondok azok... elrúgják a labdát, aztán futnak utána. Nehézkesen nevetett. — Én se szeretem... Csakhogy neked le­gyen jói.. Veled akartam lenni. — A meccsen? — Neked oda volt kedved menni. Gon­doltam, kibírom azt a két órát. Géza is nevetett. — Én pontról pontra így gondoltam. Mondom; kibírom az a két órát apa kedvé­ért. Együtt nevettek, mikor hozta a sógor a bort 3 még délután vitte magával dós Molnár Jánost a legkisebb fiá. be a város­ba. Abban az eavszá! ruhában íött, ami­ben majd eltemetik. Juli semmi mást nem engedett elvinni a portáról i PALICZ JÓZSEF RAJZA „Parancsokat tűzök inasam elé...”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents