Szolnok Megyei Néplap, 1973. december (24. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-31 / 305. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP £873. deeesH&ba? £1. H ódi Laci mind­járt, ahogy fel­szaladt a test­véréhez. Gábor­hoz, azzal állt elő: Mondtad nekem egyszer, hogy van egy ismerősöd, aki mellett jói lehet keresni. — Arra az építésvezetőre gondolsz, aki társasházakat épít? — Pontosan. Gábor már technikus volt annál az építővállalatnál, ahol az öccse szakmunkás. —• Csak nem akarod itt­hagyni a vállalatunkat? — Ott akarom hagyni — ssondta László. — Jön a második gyerek, szeretnék a lakásomhoz felhúzni még egy szobát. De sürgősen. Gábor bort vett elő, töltött. — A törzsgárdához tarto­zol — mondta az öccsének. — Megvan havonta kétezer- myolcszázad. Megbecsülünk. Tavaly kitüntetést kaptál. Nem múlik év, hogy a nye­reségrészesedésnél szép pénz ne ütné a markodat. Mit akarsz? Négy-ötszáz forint bizonytalan többletet havon­ta? Avagy megbántottunk -valamivel? — Ugyan. —- Nyughass akkor, ne ugrálj. — De lényegében én már elintéztem, hogy kilépek — mondta Hódi Laci. — önké­nyesen. — Ée az asztalra dobta munkakönyvét. Gábor csak nézte: — Mit szóltak a munka­ügyin? — Levágták ugyanazt a dumát, amit te most. —■ Barom — mondta az öccsének Gábor. — Szólsz annak az építés- vezetőnek? — Ha már ilyen ökör vagy — nyelte indulatát a borral Hódi Gábor —, szól­hatok éppen. Hatlakásos családi házat kellett építeniük a hegyol­dalban. Terv szerint félolda­las volt a ház, vagyis a föld­szint az egyik oldalon az el­ső emeletnél kezdődött, s csak a másik oldalról, a lej­tőről nézve tűnt kétemele­tesnek az épület. Ilyenfor­mán a hegyoldalt precízen be kellett vágni, s be kel­lett oda építeni egy nyolc méter magas betonfalat, hogy a hegy a majdani épü­letet meg ne nyomja. Ami­kor Hódi Laci odakerült, a segédmunkások a földmun­kát és az alapozást már el­végezték. — Na, ember — mondta neki Schütz Zsiga építésve­zető — ahogy a papírjaidat látom, nélkülem is boldo­gulsz majd. Adok neked hú­szas órabért, de erről sen­kinek egy kukkot se. Papí­ron tizennégy lesz, világos? Nekem úgyis annyi a dol­gom, adminisztráció, anyag- beszerzés, satöbbi, minek is mondani? Gazdálkodj. Pa­rancsolj az embereknek. Es­tére fél méter falat akarok látni. Örült Hódi Laci. hogyne örült volna? Napi kétszáz forint; ebbe már belefér a reggeli féldeci, meg az esti korsó sör! Fejedelmi állapot lesz ez, s mire itt a gye­rek, meglesz a lakáshoz az újabb szoba. Így kell ezt csi­nálni. Az okos emberek mind így csinálják; holmi állami vállalat, ahoi ehhez a keresethez képest éhen­kórász az ember, kit érde­kel? Schütz Zsiga a szomszé­dos állami építkezéstől bé­relt sutyiban. külön pénzért, napi néhány órára betonke­verőt. Hódi Lacit eleinte az építésvezető módszerei nem igen érdekelték. Csak amikor jobban odafigyelt a keverő­bői kijövő masszára, akkor tűnt fej neki. hogy talán nem ihegfelelő betonkeve­rékkel dolgoznak. Ehhez a hegyoldalhoz kettőötvenes minőségű beton egyáltalán nem lesz jó; ha a hegy csak egv picit is megnyomja a falat, vajon mi lesz akkor? Este föl is vetette Schütz- nek: — Nem tetszik nékem a támfal betonjának minősége. — Valón mi nem tetszik rajta, ember? Nem a megfelelő ce­menttel. nem a hozzávaló sóderrel dolgozunk. — Ne nevettess. — Igen lazának találom a hegyoldalt, könnyen moz­dulónak. — Na és? — mondta Schütz. — Nem a mi dol­gunk. A tervezők dolga. — Ök milyen betonminő­séget adtak? — Semmilyet, ember. Rám bízták. Valami félelem, valami gyanú költözött Hódi Laciba. Tisztességes, becsületes munkás volt, a szakmájához a közösségben kiválóan ér­tő; ezt a felületességet mindeddig az ő brigádja ott, a testvére vállalatánál, nem ismerte. De hét végén ezer- ötszázhatvan forintot szá­molt a markába Schütz Zsi­ga, s ettől korábbi érzéseit a kutyák szájába dobta. Egy hétre ezerötszázhatvan! Dolgozott, mint a fürdőit bivaly, és dolgoztatta az em­bereket. Szedett-vedett nép­Galambos Lajos: ség volt ez, oda se bagóz­tak semmire, egy-két napig tűrték csak Hódi Laci fe­gyelmezését, aztán továb'o- álltak. Helyükbe másokat állított Schütz Zsiga, hason­lókat. Már délben a közeli kocsmából alig lehetett ki­rángatni őket. Este aztán? Rókabőröket terítettek az útra, mint a lakodalmas ku­tyák. — Nem lehetne itt állan­dó gárdát szervezni? — kérdezte egyszer Schütztől, aki általában csak reggel meg este jelent meg az épít­kezésen. — Egy tisztességes brigádot. — Ember — mondta Schütz Zsiga — ilyen nép­ségből brigádot? Hol élsz te? Nem állami szektor ez. nem patika, nem szanatórium. Hajtás egy kis dohány után. Ismerni kell az életet. Így hát Hódi Laci alig- alig ismerhette meg a szün­telen változó munkatársait Némelyek a korábbi hetiből vissza-visszatértek. rendsze­rint italos állapotban, s csak annyi munkáért könyö­rögtek. hogy legalább egy napi betevő falatjuk-italuk legyen. Egyébként estére ál­talában Schütz Zsiga is ré­szeg lett. Nagy. veres haja az égnek ágaskodott, apró vérerekkel teli arca égett szeme kicsire zsugorodott, és panaszkodott ilyenkor: — Hiába! Az egész napi hajsza. Munkások után, anyag után. pénz után. Min­denütt kenni kell a kereket. — Miből? — kérdezte Hó­di Laci. — A számláim nekem tiszták, ember! De egy hét alatt hetvenezer úgy elmegy, mint a pinty. Na, persze, most még a kezdetén va­gyunk. hát ilyenkor megy is. A végére, ember, minden ki lesz kalkulálva, elfogad­va, elfogadtatva, ide kell bízni. Az ötödik héten a beton- fallal már hét méter magas­ságban jártak. Kijött a ter­vezőmérnök is, megnézte, azt mondta: — Jó. Ennyit mondott Aztán be­ült a kocsijába ée elment. Reggel a falon Hódi Laci hajszálvékony repedéseket-I vett észre. Szétbontott egy cigarettát és annak papírját az egyik repedésre ragasz­totta a nyálával. Délre a ci­garettapapír szétszakadt. Ekkor Hódi Laci félelme visszatért. Hogyan viselem el, ha valami baj lesz, ho­gyan nézek majd a saját szemembe? Este szólt Schüz Zsigának: — Nézze meg a cigaretta- papírt, főnök. — Csak nem tojtál be, ember. — Meg kel; nézni, főnök. — Na jó, ha nagyon aka­rod, megnézem. Átöltözött és leszállt a falhoz. László nem ment vele. Schütz személyi papír­jai az építkezésre vonatko­zó dokumentációkkal együtt ott voltak a felvonulási ka­lyiba asztalán. Hódi Laci önkénytelenül nézett azok­ra. És láthatta, hogy Schütz Zsigának csupán kőművesi segédlevele van. Semmi más. Engem, gondolta, két­évenként legalább, tovább­képzésre küldött az én vál­lalatom, hogy lépést tart­hassak a szüntelen új, meg új technikával. Néhány év, még és technikus lehettem volna én is. akár a bátyám. És most ide keveredtem. Hogy több pénzt keressek. Sok pénzt Schütz után nézett. S látta, hogy Schütz Zsiga egy vakolókanál cementtej lát­hatatlané teszi a még amúgy sem nagyon látható repedé­seket. — Mit csinál főnök? — kiáltott rá. — Nem károgunk — szólt vissza Schütz. — Eléje hú­zunk egy betonnal kötött vékony téglafalat. Az úristen se veszi észre. S akkor meg­áll ez. — És ha majd ráhúzzuk az emeletet? — Nem károgunk, ember. Megmondtam. Még két hétig dolgozott az építkezésen Hódi Laci, s akkor a fal mindkét rétege leomlott. Megkezdődött a vizsgálat. Ö, mint a vert kutya, úgy sompolygott el onnan. Teremtő isten, mit tettem én, gondolta. Hová keveredtem? Lumpen csa­vargók közé, gátlástalan pénzhajhászok közé. én. a tiszta ember! Ámbár tiszta vagyok-e, ha ide jutottam? Nem akkor lennék-e tiszta, ha ott feküdnék a leomlott fal alatt? Hisz tudtam, lát­tam, éreztem, hogy nem lesz jó. És még akkor is ma­radtam. A pénzért Fölment a hegytetőre és lenézett a folyóra. Oly kö­zelinek tűnt a folyó, mint­ha innen mindjárt be’e- ugorhatna. A híd játékszer­nek tűnt. Raita a fénv. alat­ta egy elsikló hajó. Mi len­ne, ha valóban ugranék egvet? De bármily közeli­nek tűnt a víz, józanul föl kellett mérnie, hogy innen nem lehet beleuerani. S miért is? E hirtelen rásza­kadt. nagyon nagy magány­ból vajon nincs kiút? Még akkor is, ha a dolgok nem egyszerűek. Mert egy hir­telen, felelőtlen léoésnek is annyi ága-boga-következrtié- nve van. hogy az ember szinte beleőrül. Azt a szo­bát a meglevő lakáshoz tán nem húzhattam volna föl e magány nélkül? Pénz! Uramisten. Rohant a bátyjához, Hódi Gáborhoz. ' — És ha visszatérnék? — kérdezte űzötten. — A te dolgod tí- mond= ta Gábor. De azért bort vett elő. — Visszavesztek? —■ Kevés a munkás, bizo­nyosan visszavesznek. — A törzsgárdába? — Emlékezz csak a ku­tyánkra. öcsém — koccintott Gábor. — Kimentünk szán­tani a drága falunk hatá­rába. Gyerekek voltunk. A kutvánk velünk jött. A tág mezőn felhajtott egv nvúlat. Már talán csak két centi­méter választotta el őt a nyúltól. És akkor mit tett a mi kutyánk? — Ugatott örömében, hogy már övé a zsákmány. — Az övé lett? — Míg ugatott, megugrott a nyúl. — S aztán? — Zsákmány nélkül, sírva jött vissza hozzánk. Csend volt. — No lám —- ivott egy kortyot Gábor —, hogy mik­től estél el a kilépéseddel, bele Gém gondolok. Pré­mium, szabadság, s mit tu­dom még. Ámbár, amilyen jámborak vagyunk, lehet, hogy megbocsájtanak, és úgy veszik az egészet, mint­ha meg sem történt volna. Hódi Laci egyhajtásra itta ki a borát: — Beszélnél velük? — Én? — Ha nagyon kérlek. — Annyira szégyelled a dolgot? — Annyira. — Hát akkor pláne nem beszélek senkivel. Gyere csak szépen vissza és égjen a te pofádon a bőr. Hódi Laci kérés nélkül töltött magának: — Igazad van, bátyó — mondta. — Égnie kell mée a pofámnak . egy darabig. Hadd égjen, GÄCSX MIHALT: ROMÁK Mit ugat el a kutya? Váci Mihályt IS ÉL Elmúlnak így az estjeim nélküled, csillagom. Olyan sötét van nélküled, — szemem ki sem nyitom. Olyan nehéz így a szívem, hogy szinte földre ver; le-lehullok, de sóhajom utánad — felemel. Olyan csend van így nélküled, hogy szinte hallani, amit még utoljára akartál mondani. A képernyő és az ismeretterjesztés l ulnha, jó tizenöt év­vel ezelőtt, a televíziózás hajnalán, a művelődési há­zakban megpróbálták úgy kiírni a heti tévéműsort, hogy a jelesebb népművelési, ismeretterjesztő adásokat aláhúzták, időnként még kiegészítő beszélgetéseket, vi­tákat is. szerveztek az adá­sok előtt vagy után. Kezdeti lépéseik voltak ezek. és ab­ból a helyes felismerésből adódtak, hogy a televízió ne konkurrencia legyen a nép­művelésben, hánema legna­gyobb hatásfokú segítőtárs, „akire” jobban lehet számí­tani, mint a legjobb előadó­ra. Igaz. ebben az időben a nézőközönség egy jelentős része még nyilvános helye­ken, — mindenekelőtt a mű­velődési házakban — nézte a televíziót, mert a saját tu­lajdonban levő készülékek száma még kevés volt. Telt-múlt az idő. az elő­fizetők száma meghaladja a kétmilliót, és lassan-lassan teljes lesz a telítettség az országban, ami azt jelenti, hogy nagyjában-egészében minden családban található már televízió-készülék. Már túléltük a televízió okozta népművelési válság első hul­lámait. már tudiák a mű­velődési házakban, hogy nagysikerű szériák vetítési napjain — rendszerint csü­törtökön — nem jó nagy tö­megre igényt tartő progra­mot szervezni, mert a nézők otthon ülnek a képernyő előtt. Ugyanez a helyzet szer­da esténként, ha nemzetközi labdarúgó-mérkőzést közve­títenek, s természetesen hét­főre lehet sok mindent szer­vezni — az adásszünet mi­att. (Igaz, a rádió oly mér­tékben „felnőtt” az utóbbi években, hogy hétfő estén­ként meg gyakran a rádió jó műsorai miatt maradnak otthon az emberek.) Hovatovább már az is be­következik. amire tizenöt év­vel ezelőtt a népművelők csak szép álomként számí­tottak, hogy a közönség sze­lektál, nem néz mindent, ilyenformán marad ideje másra is. Mindenekelőtt ol­vasásra — mert ugye, a hír­adót azért csak végig kell nézni —. de néha még arra is, hogy be se kar>-«o' ja a készüléket a kedves néző, sőt. még hazulról is elmen­jen egy adásnapon. A hely­zet tehát sokat változott, de a népművelés mintha nem alkalmazkodna eléggé ezek­hez a változásokhoz. Nem próbálja felfedezni a televí­ziót, mint a sezrvezett nép­művelésre oly kitűnő lehető­ségeket adó, nagyszerű esz­közt. A napokban ismertették például a Magyar Televízió 1974-es első negyedévi mű­sortervét. Abban egyebek kö­zött ilyen programokat talá­lunk: az egy-egy filmrende­ző életművét bemutató soro­zatban Fábri Zoltán tizen­három filmjét, az Orosz klasszikusok sorozatban Go­gol. Tolsztoj. Dosztojevszkij, Csehov. Gorkij egy-egy al­kotásának filmváltozatát. Ki­fejezetten népművelési cé­lokkal készült az a tízrészes sorozat, amelynek első felét az első negyedévben láthat­ják majd a nézők. „És szí­nész benne minden férfi és nő” címmel. A műsor alcíme: Kalandozás kétezer év szín­padán, ami jelzi, hogy ez tízszer egyórás utazás lesz a dráma történelmi, társadal­mi, filozófiai, ízlésbeli tájai­ra Nem egyszerűen előadá­sokról van szó — G várfás Miklós műsorvezető mind­össze tíz-tíz nerceket beszél —. hanem mindenekelőtt d-á- mák vagy drámarészietek be- mutatóiáról, amelvek rend­kívül jól szolgálják a szín­házi kultúra terjesztését. A képzőművésze ti, művé­szettörténeti sorozatok - eddig is hasonlóan kitűnő ismeret- teriesztö lehetőségeket kínál­nak. Az év első negyedében például egy hat- és egy ki- lencrészes sorozatban Leo­nardo da Vinci életével is­merkedhetnek meg a nézők, illetve az archeológiái feltá­rásokról kapnak nagy átte­kintést a krétai emlékektől napjainkig. A példákat még hosz- szan lehetne sorolni, ami a televízió adásait illeti. Annál kevesebb a példa arra, hogy az ilyen típusú műsorokat a művelődési házakban, klu­bokban szervezetten, esetleg az adásokhoz csatlakozó ki­egészítő programokkal néz­nék végig. A magyar televíziózás ti­zenöt esztendeié után nem ártana ismét felfedezni a képernyőt, mint ismeretter­jesztő fórumot. Bernáth Lássák

Next

/
Thumbnails
Contents