Szolnok Megyei Néplap, 1973. december (24. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-24 / 301. szám
/ Gyermeteg lélek — Éppen a szeretet ünnepén!? SIMON LAJOS: Kalapom, kalapom... Kebelbéli barátom majdnem letérdepelt elém, úgy könyörgött: mentsem meg, találjak ki valamit, mert veszély fenyegeti. Napok óta üldözi a feiesége: „Fiacskám, akár tetszik, akár nem, de még a napokban veszek neked egy kalapot. Szép szürkét, nyúlszőrt, vagy velúrt, az nekem már teljesen mindegy.” — No, és! —- mondottam —, teljesen igaza van a nejednek. Egy komoly, negyvenéves ember fejére igenis illik a kalap. Barátom toporzékolt, mint a rossz gyerek: — Nem kell kalap! Nem akarok kalapot! Nyugtatóan vállára tettem a kezem, saját kalapomat pedig a fejére húztam, majd a tükör elé vezettem. — Nézd meg, te nyomorult* ez a kalap ugyan kicsi a te kobakodra, de mégis úgy nézel ki benne, mint egy lord. Valósággal feldob. Pardon: lehúz. Tíz évet húz le az életkorodból. Becsszóra mondom, hogy a tisztességes nők is megfordulnak utánad az utcán. — Értsd meg! — kiáltotta ingerülten a barátom —, elveimbe ütközik a kalapviselet. Megfogadtam, hogy süly- lyedjek el, ha még egyszer kalapot teszek a fejemre. Ennek van már vagy öt éve. Facér legény voltam. Azokban az Időkben ott ebédeltem, ott vacsoráztam, ahol éppen utolért a levesnóta; Azon az estén, amikor a fogadalmat tettem, egyik kocsmában falatoztam a rántott halat. Már éppen a sör utolját kortyolgattam, fizetni akartam, amikor az egyébként csöndes, családias kiskocsmában vad lárma ütötte meg a fülemet. Egy szemmel láthatóan is tökrészeg, tagba■o Rámkacsint. Én folytatom Szót a szóra ölteni „Eme átkos szenvedélyre Ezreket fogsz költeni!” Füstbe sorvad el tüdőd! Minden terved füstbe megy! És ő mintha ezt felelné: Füst az élet, egyre megy! Elfogyott a pakli Fecske Véget ér az ütközet Még egy búsat felsóhajtok i S eltevém a tükrömet. Bánhídi Nándor — Azt vettem, amire a legnagyobb szükséged vau. •zakadt pasas hadonászott, és rikácsolt az étterem közepén: — Hol a kalapom? Hol a szép, szürke kalapom?! Itt-ott kitört a röhögés, mire a tagbaszakadt felrúgta az előtte levő asztalt a négy székkel együtt, majd így mennydörgött a jelenlevők felé: — Csibész banda! Ellopják a magyar ember magyar kalapját! Ezt a magyar kalapot az édesanyám vette nekem. Néhány száj mosolyra húzódott, mire a magyar kalapost elöntötte az epe, tört, zúzott, s ököllel támadt bol- dogra-boldogtalanra. A kedves, családias kisvendéglő pillanatok alatt csatatérre emlékeztetett. Végül egy fiatal pincér próbálta megmenteni a helyzetet. A fogashoz ugrott, • találomra leemelt onnan egy szürke kalapot, ■ azt a tagbaszakadt fejebúbjá-; ra nyomta, ö ettől megenyhült, dülöngélve megindult az ajtó felé, de a küszöbről még visszakiáltotta: — Csibészek! Csak Visszaadtátok a szürke kalapomat! Az üzletvezető — aki irtózott a botránytól megdicsérte az ötletes pincért, aztán elnézést kért tőlünk, majd kérte, hogy az a vendég, akinek hiányzik a kalapja, jelentkezzék az irodában, természetesen megfizetik a kárát. Ezzel vége lett volna a botránynak. Am, nem sokkal később megjelent a küszöbön a magyar-kalapos magyar. Kezében tartotta a szürke kalapot. Éppen az én kalapomat. Végignézett rajtunk, és szinte józan hangon így szólt: — Ez nem az enyém. Kié ez a kalap? Örömmel felugrottam és a magyar emberhez rohantam. Erre ő szétvetette a lábát, arca kivörösödött és Ismét üvöltött: — Te csibész! Elcserélted a kalapomat? I At akarod verpi a magyar embert? Kalapomat a fejembe csapta, aztán a fülemre húzta, azután ütött, ütött és ütött. Néhány szenzációs rúgással is értésemre adta, hogy az én magyar kalapom nem azonos az ő magyar kalapjával. Pedig az enyémet is az édesanyám vette, mert mint mondottam, akkor míg nem voltam nejezett. y
