Szolnok Megyei Néplap, 1973. október (24. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-14 / 241. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1 1973. október 14. Csak akkor vett tudomást az öregúr a könyökét szorító házastársi kézfejről, az óvó szorításról, amikor a parkba bekanyarodtak már, s a tob- zódón, szívfájdítón megújuló vénséges-vén fák hunyorgó Szemének látóterébe tolakodtak. A tavaszi, napfény alá görnyedő sétány szinte izzadt, láthatatlan gőzeitől bor- zongva reszketett a levegő. Az öregúr szaglószerve még mindig a régi volt. nyolcvan év alatt sem érte károsodás, orrcimpái kitágultak, azután lába is remegni kezdett. Az öreg hölgy, amolyan pipiskédé, vékonyka. csupa- ránc. csupa-figyelem kis figura — máris észerevette a változást, aggódó, suttogóra fogott hangon figyelmeztette az öreget: — Kérem, Endre..: — uralkodjék magán. Jusson eszébe.. „ Az öregúr arca megszínesedett, zavarában az állát tartó ín meglazult, s ő gyámoltalanul fordult az asz-» 6zony felé. — Hogy? Hogyan mondta, édes? A figyelmeztető hang most már erőteljesebbé lett, élesebbé. szinte karistolt. — Emlékezzék! — kivárt hatásosan, majd hangi a sóhajjá csöndesült. — Próbálja. .. tartani a méltóságot. — Igen. igen. Ö, hogyne. — A felelet kapkodó volt, sietős, félelem bujkált benne. De a térdízületek meg- emljerelték magukat, a hátgerinc is, a nyakcsigolyák magasabbra tartották az elaggott fejet. Orrcimpák helyett a félig nyitott száj szimatolt, nyelt — ízlelgette a maradék gyönyörűséget. Az asszony most már két kézzel kapaszkodott a könyök alkotta, ösztövér derékszögbe, mórikálta magat egy kicsit, fonnyadt, finomka fejét odatartotta a napnak, elmélázott. — Ágota mintha... túlöltözött volna legutóbb. Nem találja? — r gota? Ö, igen. Igen, ftogyne. — Az aggastyán reménytelenül kereste a szűzi, alig kéklő eget a fák összekapaszkodó ágai fölött, most megrándult. — Kiről beszél, édes? — Ágotáról beszélek. A-go- tá-róL Az asszony fájdalmas meghökkenése. majd az elnéző fejcsóválgatást kísérő kuncogás mélvén ott lapult valami elégtételféle is. Ágotával. a mellette lépegető ronccsal, s főként az éltűnő idővel szembeni elégtétel — a kikezdhetetlenség futó. Dil- tanatnvi reménye. Makacsul erősköd ött. — Igenis, túlöltözött. Igenis tudja meg. Amikor a kegyelmes úr megtisztelte házunkat a jelenlétével. Amikor maga azt a gvönyörű kitüntetést megkapta -"égre. Nem emlékszik? Ágota csupa fodorból meg fitvegőkből &1H. — Vagy úvv. — A hang vakon tapogatózott valaki, valami, inkább álomnak tűnő. elsuhant ielenségek. mint valóságos élmények után, s végre sikerült egyetlen foszlányban megkanoszkodnia. — Ágota ... Ágota?... Mintha ő elköltözött volna már. Nem jól emlékszem, édes? Az asszony sóhajtott. — Mintha? Naponta emlegetem őt, Endre. A legkedvesebb ... — No igen — kapta fel az eleitett szót az öregúr. — A legkedvesebb... no igen, naponta ... hiszen tudom. Az asszony keze remegni kezdett, a csontos köifyök azonnal átvette a reszketés ütemét. — De édes — rémült meg az öregúr —, ne idegesítse föl magát. — Ágota a legkedvesebb nővérem volt, szegény. A csöndes, már-már siránkozáshoz hasonlító panasz egyszerre megszakadt. — Elbot- lik, vigyázzon! Az öregúr a földet nézte, szédült: a sötétszürke talaj megfényesedett, lihegni látszott — Ágotát tizenöt év alatt sem lett volna szabad elfelejtenie! A legkedvesebb... — Pontosan emlékszem, édes. Az asszony hirtelen megállt, kicsit sikoltott. s váratlanul nagyot lépett, csaknem ugrott. — Pfuj! Akár egy rakás... iszonyú. Az öregúr a belékapaszko- dó kezek elmenekültével megtán torodott, egyensúlyát nagynehezen visszanyerve tanácstalanul nézelődött maga körül, de nem látott semmi különöset. Tétován forgolódott egy ideig, s bár az asz- szony csali két lépésnyire állt tőle, türelmetlenül sürgette. / Jöjjön, jöjjön. Fölkavaro- dott a gyomrom. Sohasem bírtam a gilisztatúrásra nézni... valami... egészen közönséges dologra emlékeztet engem. Az öregúr néhány bátortalan mozdulatot tett. — Túl sokat foglalkozik az emlékeivel, édes. Túl.., MÉSZÁROS LAJOS RAJZA Az asszony végre megkapaszkodhatott, s mert érezte, hogy egyben támogat is, fölényesen intett. — Maga meg mindent elfelejt! — Dehogy. Csak ne izgassa föl magát. Minden jelentősebb dologra egészen pontosan ... mondhatnám... — Csak szegény megboldogult Ágotára nem fc Holott ő volt az én ... — az asszony hangja megint síránkozóvá lassult, elcsuklott, de visz- szafoaottan csöndes maradt. A nyűtt, fekete kesztyűbe bujtatott keskenyke ujjak zsebkendő után matattak idegesen, a kopott, parányi táska azonban nehezen nyílt. Az- öregúrnak már csak ösztönei vettek tudomást a hirtelen szabadságról, a be- lécsimoaszkodó erő megszűntéről. Mélyebben lélegzett, nyitott szájjal, szétfeszüld orrlyukakkal. Mellette az Öreges, szipákoló bánat neszezése a hatalmas park természetes részévé lett sajátos módon elegvült. Megrázta kissé a fejét, viaszos szemhéjai egy percre lecsukódtak, hogy a következő pillanatban rácsodálkozzon az észtvesztő, hasonlíthatat- lan valóságra, az életakarás szédületes bőségére, öntudatlanul indult él. — Endre! Kérem... nagyon kérem ... Endre! A kiáltozásnak csak zöngés foszlányait hallotta, mintha a hanghullámok egy dunnákból kirakott partszegélyen törnének meg, taloa alatt a fű szinte mohává lapult, ösz- szezsugorodott, rugózott, mint tavaly — tavaly? — azelőtt, ki tudja, hány tavaszon át. csodálatos, értéktartó ajándék. Így. közelről sem csalta meg: rügyeit, leveleit hosszú, hajlós ágán csomókban, mintegy csokrokban löki a napfényes világba. friss-zölden, csipkés szegélyekkel díszítetten, tékozlón. Az asszony már ott állt. megragadta férje karját, erélyesen húzta maga felé. — Ahogyan maga viselkedik! Példátlan. Folyton... eh! Átrohan a pázsiton, akár egy taknyos kölyök! Az öregúr megfordult, hátával védelmezve a bokrot — Mit óhajt, kérem? Az asszony kétségbeesett. — Jöjjön vissza a gyalogúira, Endre. Nagyon kérem. Az öregúr mindkét könyökét maga mögé feszítette, sé- tapálcáia vékony lábszárait verdeste ütemesen, ő maga maradék-udvariassággal, elrévedezve mosolygott. — Jövök .,. jövök mindjárt. Menjen szépen előre, édes. A könyörgő, ráncos kis arc most elrémült. — Csak nem akar itt?! — s félreérthetetlen mozdulatot tett a másik köldökének irányába. — Bírja ki néhány percig... kérem! Ha valaki meglátja... A mozdulatlan arcra bámult. csaknem sikoltozva folytatta: — Hányszor kértem, hogy rangiának megfelelően visel* kedjék! Hányszor! Az öregúr már valahová messzi*-- nézett. Kérgek, levelek rajza, minden összeolvadt, a meleg füstszín. a barna s a zöld áradásnyi tömege szédítő, melegen lüktető valósággá egvesült — ugyanakkor távolodott is. — A rangjára! Emlékezzék végre a rangjára! Egykori... Az öregúr nem figyelt a szavak értelmére, a hangsúly azonban ismerős volt — zavarta. Reszketősen, sétabottal a kezében hárított, azután csöndesen leereszkedett a földre. Nyirkosán langyos volt a talaj, egyszerre puha és szilárd. A távoli, félidéz- hetetlen, végképp homályba merült múltnak, vagy csak az eltékozolt lehetőségek sorának utóérzését hívta életre az öregúrban, aki most részegen habzsolt. Levegőt, eget, földet, fát — májust. A bokor egyik alsó ágát vállán át ölébe húzta, görcsös ujjaival nem is a csipkeszegélyes, lakkosán nedves tapintású, bővérű levélkupacokat morzsolgatta, hanem, mint hitte: valami erőtől duzzadó, fiatal testet. Fülcimpát, ajkakat, ujjhegyeket — hiszen mindegy. Egészen mindegy. vékony, fekete kis figura tétova fel-alá futkáro- zásaival, rimán- kodást, várakozást, majd eavre messzebbre távolodást játszó mozdulataival az öregúr tudatküszöbén kívül rekedt már. De a bokor védelmében, a napfénymelengette koponyában valami mégis megrezzent. A fehér homályú szemek még egyszer á távolba meredtek, az emberkéz teremtette út irányába, hogy mint zavaró epizódnak, kelletlen szánkómmal bár. de egy közjátékot megillető tiszteletadással asszonynak, életnek. életformának könnyedén, körmvű kis mosollyal, nagylelkűen odabólintson. Körtvyif/ző Aztán mt nm dörgést hallottunk John Oliver Killens nálunk kevéssé ismert, de hazájában igen népszerű amerikai néger iró. Könyve, az „Aztán mennydörgést hallottunk” — a közelmúlt hónapokban jelent meg magyar nyelven. A regény főhőse Solomon Sandersen, vagy ahogyan csak társai egyszerűen hívják, Solly. egy tehetséges, fiatal néger ügyvéd, aki középosztálybeli becsvágyó asszimiláns nőt vesz feleségül.. Az asszony, Millie, az amerikai viszonyok adta lehetőségek kihasználására, 'az adott helyzetben lehetséges karrier befutására ösztönzi férjét. Sollyban is élt ugyanaz az álom. mint feleségében: az úgynevezett nagy amerikai illúzió, amibe belefér a siker, a vagyon, a gépkocsi és főleg a pozíció. Amikor önként belep a' hadseregbe, ezek az ambíciók hajtják, de ugyanakkor őszintén hiszi, hogy a hitleri fasizmus legyőzésével a hazai viszonyok is megváltoznak, és a béke majd a négerek számára is egyenjogúságot teremt. Ennek a becsvágyó fiatalembernek a kiképzőtáborban, a fronton és Ausztráliában megjárt kálváriájának ábrázolásán keresztül eljut az író az amerikai társadalmat feszítő ellentmondások megfogalmazásáig. A háború lélekölő folyamatain keresztül kiábrándítja hősét — ezt az antifasiszta férfit — a „fehér gazdák” háborújából Felvillantja annak a lehetőségét is. hogy a faji ellentéteket csak az osztályháború felismerése és megvívása szoríthatja ki. Cselekményes olvasmányos írás az ..Aztán mennydörgést hallottunk”. A fojtott légkörű, feszült és drámai cselekményt vaskos humor és az erotikus képek halmaza szövi át. Hol megrendülünk, hol kacagni kényszerülünk a lebilincselő regény hatására. T. Gy. Ilulit (Hu fosává: Rov d használat? utasítás a jatékpis/tolvokhoz Ha nem bírod tovább, ha már torkodig ér: barátom — boltba menj, iátékpisztolyt vegyél. Töltsd meg hamar, lövöldözz jobbra-balra. míg rá nem unsz. Majd dobd az asztalodra. Az élet — megy. Nappalok, éjszakák... Mint azelőtt, épp olyan a világ. Csak — a szemed lett más. És hébe-korbr a fejed is mintha furán sajogna... Képzeld csak el: úgy esik egv napon, hogy összekuszálódol már nagyon — fogod a pisztolyt — szokott mozdulat —. az is megszokta halántékodat... Közben nevetsz: hiszen nem is veszélyes! És hozzászokol lassan az egészhez: az már ismeri halántékodat, és életed egy pillanat alatt mi volt, mi nem volt — elsuhan előtted, mint vihar előtt fejed zúgva lüktet... Aztán __dobd felre Vagy fiókba tedd: e gy nap rá újra szükséged lehet. Mint hideg tus. kijózanít, feléleszt, s eljő a nap, hogy megérted: elég ez... Játékpisztplyt vegyél! Hisz semmi az! Veszélytelen. Nem árt, s mégis: vigasz — bolondozol: és megjön kedved újra... ... Csak játékpisztolyt nyomunk homlokunkra.,, Rab Zsuzsa fordítása Bulat Okudzsava. szovlet kői tőnű. Verseivel magyar nyelven [irodalmi folyóiratokban és antológiákban találkoztunk. A Rö- t vld használati utasítás iátékoisztolyokhoz a „Ferihez mennek az [ angyalok” című antológiában jelent meg. a Modem Könyvtár ' sorozatban. Örkény István: „Tn our time“ — Kérek egy duplát — mondta a fiatalasszony. — És a kedves vendég? — érdeklődött a felszolgálólány. — Hát mit igyák — tűnődött a férfi. Megnézte a pincér-kisasszonyt. Üdén. csaknem gyerekesen mosolygott le rá. — Nem baj ha valami különlegességet kérek? — Csak tessék bátran. Bár idekint minálunk nem nagy a választék. — Én se valami ínyencségre gondolok. — Ide hallgasson — hajolt hozzá a fiatalasszony. — Ha megint nem fér a bőrébe. hazamegyek. Két-három hekenként megittak egy kávét, mindig ugyanebben a kis budai presszóban, nem messze a remiztől. gesztenyék alatt. — Nézze, Alizka. Maga / feketét kért. Engedje meg, hogy én is azt hozassam, amire gusztusom van. A pincérkisasszonyhoz fordult — Csak az a baj, hogy amit rendelni szeretnék, annak hirtelenében nem jut eszembe a neve. Egy olyan sötét folyadék. — Szeszes ital? — Nem. nem. Ha jól emlékszem. üveepohárban hozták. És úgy emlékszem, egészen forró volt. Tehát nem szeszes ital. — Attól félek, hogy ez nekünk nincs — Ezt el se tudom hinni — mondta a férfi. — Nem lehetne megkérdezni a vezető kartársat? — Már hogyne lehetne. De előre megmondom, hogy én már ötödik éve dolgozom itt — mondta a kisasszony, és besietett. — Kezdek torkig lenni a maga viselkedésével — mondta mérgesen a fiatal- asszony. Nem szerette a feltűnést. Az autóbuszon mindig az ablak felé fordult. Még a szűk cipőt se volt bátorsága kicserélni. — Ha nem hagyja abba, hazamegyek. — Még nem is mesélt Jugoszláviáról. — Ilyen hangulatban nem tudok mesélni •Már jött a kisasszony Már messziről mosolygott. — Azt kérdezi a vezető kartársnő, hogy nem világosbarna volt-e az az ital. — Nem. kérem. Sőt, majdnem fekete. — És hol tetszett azt legutóbb fogyasztani? — A Gerbeaud-ban. — Sejtettük! — nevetett egy jót a pincérkisasszony. — Hál kérem, a Gerbeaud osztályon felüli luxus kategória. Mi pedig, tessék megnézni a táblát, másodosztályú cukrászda vagyunk. — Várjon csak! — mondta a férfi. — Most jut eszembe. hogy egy kiskanalat is adtak hozzá És még valamit. A tánvéron néhány kicsi fehér kockát. — Kockát? — nézett rá a pincérlány. Aztán fölkacagott. — Öt éve vagvok itt de ilyen kívánság méa nem volt. Kockák! — kacagott megint. — Nem lehetne a vezető kartársnőt megkérdezni? A felszolgálőnő elment, de az ajtóból visszanézett, szájára nyomta a kezét, és nevetett. — Csak akkor boldog ka foglalkoznak magával? — kérdezte dühösen a fiatalasz- szony. — Dehogy, Alizka. Én akkor se vagyok boldog. Nos, milyen az a Bled? — Ne tegyen úgy. mintha kíváncsi volna Biedre Inkább nézze meg, mit csinált. Kijött a kisasszony. Mögötte szikáran. szemüvegesen. a vezetőnő, kezében egy nem nagyon ismert Heming- way-kötet („In our time” — magvarul, nasviából: „A kor. amelyben élünk”.) — Hallom a problémát — mondta udvariasan. — Kérem, ne tessék belőle kázust csinálni — mondta a férfi. — Mi szeretjük a régi vendégeinket kielégíteni. Milyen természetűek voltak azok a kockák? — Ha jól emlékszem, fehérek. És meglehetősen kisméretűek. Emezek összenéztek. A pincérlány. aki most nem mert nevetni, csak hangtalanul kuncogott. A vezetőnő azonban komolv maradt. — Nagyon bosszantó, de hát mit csinállak? Nekünk semmiféle kockáink nincsenek. — Nem Is olyan fontos — mondta a férfi. — És azt a szóban forgj folyadékot sem ismerem. — Üsse kő — legviní«*tt ' férfi. — Akkor én is kérek egy duplát.
