Szolnok Megyei Néplap, 1973. szeptember (24. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-30 / 229. szám

I SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP , 1973. szeptember 30. 6 Science-fiction A francia Michel Bútor 1951-ben még a tudományos-fantasztikus irodalom kö­zeli végét jósolta. 1971-ben viszont, az ugyancsak francia Robert Louit szerint: „a tudományos-fantasztikus irodalom be­hatolt a kultúra minden területére...” Mi is ez a tudományos-fantasztikus iro­dalom, melyet gyakran csak közhasználatú angol nevén, science-fiction-ként emle­getnek? A meghatározás nem könnyű fel­adat. Mint Isaac Asimov, a műfaj klasz- szikusa írja: „a nehézségek már a fo­galomnál kezdődnek”. A sciene-szel társított fiction fogalma nem tudományon alapuló szépirodalmat, hanem a tudomány mindenkori állását csupán ugródeszkaként kezelő, „előremu­tató fantáziaterméket” jelent. A sci-fi vonzereje és egyben létjogosultsága éppen a szabadjára eresztett fantáziában, a va­Ray Bradbury: lósággal alig számotvető könnyedségben, a szinte játékos nagyvonalúságban rejlik. A tudományos-fantasztikus történetektől nem várunk mást, mint hogy lehetsége­sek legyenek. De mint Semlyén István „A kozmosz hullámhosszán” című elbe­szélésgyűjtemény zárótanulmányában meg­fogalmazza: „A lehetségesség határai igen tágasak, maga a tudomány gondoskodik folytonos tágításukról...” Az itt közölt novella szerzője Ray Bradbury, amerikai író. A második vi­lágháború után vált neves és sikeres alkotóvá tudományos-fantasztikus regé­nyeivel. A műfaj egyik legeredetibb kép­viselője. Irt színdarabokat, rádiójátékokat és filmforgatókönyveket is. Műveiben' ri­asztó színekkel vetíti a jövőbe az ameri­kai társadalom jelenlegi elgépiesítő, elem- bertelenítő tendenciáit. A „Világ utolsó éjszakája” első ízben a „Galaktika” című tudományos-fantasz­tikus antológia második számában jelent meg magyar nyelven. A világ utolsó éjszaké ja — Mit csinálnál, ha tud­nád, hogy ez a világ utolsó éjszakája? __ Hogy mit? Ezt komo­lyan kérded? — Igen. Komolyan. _ Nem tudom. Még sose g ondolkodtam rajta. A férfi kitöltött egy kis kávét. Hátul a két kicsi lány játszott építőkockákkal, a nappaliszoba szőnyegén, a lámpák zöldes fényében. Az esti levegőben a pörkölt ká­vé könnyű, tiszta illata le­begett. — Nos, ideje lenne gon­dolkodnod rajta. — Ezt nem mondod ko­molyan. A férfi bólintott. — Háború? A férfi a fejét rázta. — Csak nem hidrogén­vagy atombomba. — Nem. — Vagy baktérium-hadvi­selés? — Egyik sem — mondja a férfi, és elgondolkodva ke- vergette kávéját. — Csak annyi, mondjuk, mint mikor egy könyv becsukódik. — Ezt nem értem. — Nem, és tulajdonkép­pen én sem; csak érzem. Es néha megrémülök, néha meg még azt sem, csak bé­kességet érzek. — Ránézett a két kicsi lányra; szőke ha­juk csillogott a lámpa fé­nyében. — Eddig még nem szóltam róla. Négy napja ál­modtam először. I. — Mit? — Az álmomat. Azt, hogy minden véget ér. Egy hang közölte. Nem valaminek vagy valakinek a hangja, akire emlékeznék: csak egy hang, és azt mondta: a Föl­dön minden megáll. Másnap nemigen gondoltam rá, de mikor bementem a hivatal­ba, és megpillantottam Stan Willist, amint a délután kö­zepén merengve néz ki az ablakon, és azt mondtam: ,,Nem adnám egy vak ló­ért, ha tudnám, mi jár az eszedben, Stan” — ő meg azt mondta, fura dolgot ál­modott az éjszaka, s mielőtt még elmondta volna az ál­mát, már tudtam, mi az. Elmondhattam volna neki én is, de ő mondta el, s én hallgattam. — Ugyanazt álmodta, mint te? — Pontosan. Mondom, ugyanazt álmodtam én is. Még csak meg sem lepő­dött. Sőt, megkönnyebbült. Aztán, csak a hecc kedvé­ért, körbejártuk a szobákat, ő is, én is. Nem beszéltünk össze. Cfak elindultunk ma­gunktól, s mindenütt azt láttuk, hogy az emberek maguk elé merednek, az asztal lapját, a kezüket né­zik. vagy kibámulnak az ablakon. Beszéltem is egyik­másikkal. Ugyanígy Stan. — ök is ugyanazt álmod­ták? — Mind. Pontosan. — Es te hiszel benne? — Igen. Még semmiben nem voltam biztosabb. — És mikor lesz vége? Mármint a világnak. — Számunkra valamikor ma éjszaka, aztán, ahogy az éjjel továbbhalad a Föld körül, a többieknek is min­denütt. Huszonnégy óra, és mindenkinek vége. Egy darabig csak ültek, és hozzá se nyúltak a kávé­jukhoz. Aztán lassan a szá­jukhoz emelték, megitták, s közben egymást nézték. — Hát ezt érdemeltük? — kérdezte az asszony. — Ez nem érdem kérdése; egyszerűen csak nem megy tovább. Látom, nem is vi­tatod. Miért? — Talán nekem is meg­van rá az okom. — Ugyanaz, mint a többi­eknek a hivatalban? Az asszony lassan bólin­tott. — Csak nem akartam szólni. Én tegnap éjjel ál­modtam. Az asszonyok az utcában ma erről beszélget­tek. Az álmukról. Azt hit­tem, véletlen. — Fölvette az esti lapot. — Az újságban nincs benne. — Minek, úgyis mindenki tudja. A férfi hátradőlt a széké­ben, az asszonyt figyelte. — Félsz? — Nem. Azt hittem, fo­gok, de nem. — Hol az a híres létfenn­tartási ösztön, amiről annyit beszélnek? — Nem tudom. Talán ha az ember logikusának tart valamit, nem izgul miatta. Ez pedig logikus. Az élet­módunkból csak ez követ­kezhetett. — Nem éltünk nagyon ross'zul, ugye? — Nem. De nagyon jól sem. Azt hiszem, épp ez a baj: nemigen törődtünk semmi mással, csak önma­gunkkal, míg a világ jó ré­sze nyakig volt a szörnyűbb­nél szörnyűbb gondokban. A két kicsi lány kacagott a nappaliban. — Azt hittem, az embe­rek majd üvölteni fognak az utcán, hogy ilyesmi vár rá­juk. — Nem hiszem. Ami való­ság, attól az ember sosem üvölt. — Tudod, nekem semmi más nem fog hiányozni, csak te meg a gyerekek. Sem a várost, sem a munkámat nem szerettem, csak titeket hármótokat. Semmi más nem fog hiányozni, talán csak az évszakok váltó: á- sa meg egy pohár jéghideg víz, ha meleg van, meg ta­lán az alvás. De hogy va­gyunk képesek rá, hogy csak üljünk itt, és erről így be­szélgessünk? — Mert egyebet nem te­hetünk. — Nyilván; mert ha te­hetnénk, megtennénk. Azt hiszem, a világtörténelem­ben ez az első eset, hogy mindenki pontosan tudja, mi lesz vele az éjszaka. — Kíváncsi volnék, hogy ma este, az elkövetkező né­hány órában a többiek mit csinálnak. — Színházba mennek, rá­diót hallgatnak, nézik a te­vét, lefektetik a gyerekeket, s lefeküsznek maguk is, mint mindig. — Mint mindig... s eb­ben van valami, amire jog­gal büszkék lehetnek. Egy pillanatig némán ül­tek, aztán a férfi kitöltött magának még egy csésze ká­vét. — És mit gondolsz, miért épp ma éjjel? — Csak. — És miért nem bárme­lyik más éjjel, az elmúlt évszázadban, ötszáz vagy akár ezer évvel ezelőtt? — Talán mert még sose volt a történelemben 1969. október 19-e, most meg az van, ez az egész; mert ez a dátum jelentősebb, mint eddig bármelyik másik; mert épp ebben az évben áll úgy minden, ahogy áll világszer­te, s ezért kell hogy vége szakadjon. — Ma éjjel erre is meg arra is bombázó repülőgé­pek szelik át az óceánt, me­netrendszerűen, és soha nem érnek földet. — Ez is hozzátartozik a miérthez. — Nos — mondta a férfi és felállt — akkor most mi legyen? Elmosogassunk? Elmosogattak, s az edényt különös gonddal rakták a helyére. Fél kilenckor lefek­tették a két kicsi lányt, bú­csúzóul mindketten kaptak egy-egy puszit, aztán fel­gyújtották az ágyuk mellett az éjjeli lámpát és épp csak egy picit nyitva hagyták az ajtót. — Kíváncsi lennék... — mondta a férfi, mikor a há­lószobából kijött, s pipával a kezében megállt, s egy pillanatra visszanézett. — Mire? — Hogy az ajtó teljesen becsukódik-e, vagy egy csöppet nyitva marad, hogy behatoljon némi fény. — Én arra lennék kíván­csi: vajon a gyerekek tud­ják-e? — Nem, dehogyis. Leültek, újságot olvastak, beszélgettek, zenét hallgat­tak a rádión, aztán együtt ültek a kandalló elé, néz­ték a parazsat, miközben az óra elütötte a fél tizenegyet, tizenegyet és fél tizenket­tőt. A többeikre gondoltak; a világon mindenkire, s hogy hogyan töltötték az estéjüket. — Nos... — mondta a férfi végül. Megcsókolta a feleségét, hosszú időre. — Mi jók voltunk egy­másnak. — Nincs kedved sírni? — kérdezte a férfi. — Azt hiszem, nincs. Végigmentek a házon, le­oltották a lámpákat, bemen­tek a hálószobába, megáll­tak az éjszaka hűvös sötét­jében, levetkőztek, s visz- szahajtották a paplant. — Olyan finom, tiszta a lepedő. — Fáradt vagyok. — Mind fáradtak vagyunk. Bebújtak az ágyba, s fe­küdtek hanyatt. — Egy pillanat — mondta az asszony. A férfi hallotta, hogy föl­kel, és kimegy a konyhába. De jött is már vissza. — Nyitva hagytam a mo­sogató csapját. Volt ebben valami nagyon mulatságos, és a férfi elne­vette magát. Az asszony is nevetett, mert tudta, miért olyan mulatságos az, amit csinált. Aztán nagy sokára abbahagyták a nevetést, s csak feküdtek az ágyban az éjszaka hűvösében, fogták egymás kezét, s a fejük ösz- szehajolt. — Jó éjszakát — mondta a férfi. — Jó éjszakát — mondta az asszony. Göncz Árpád fordítása Értékes munkásmozgalmi dokumentum kalandos útjá­ról számol be a Könyvtári Híradó legújabb száma. Egy levélről van szó, amelyet Szabó Ervin, a magyar mun­kásmozgalom kiemelkedő alakja írt 1918. elején.- A levél értékét növeli, hogy tartalma Szabó Ervin legje­lentősebb munkájával. a „Társadalmi és pártharcok a 48—49-es magyar forrada­lomban” című könyvének befejezésével kapcsolatos! problémákat érinti. A levél címzettje, Kircz Andomé, Takács Márta tör­ténész, aki később, az ok­tóberi forradalom idején és a Tanácsköztársaság alatt tagja lett az új történelmi tanterv kidolgozásával fog­lalkozó munkaközösségnek. Fia a háború után gyermek­nyaraltatási akció után Hol­landiába került és 1929-ben ott végleg megtelepedett. Idős korában Takács Márta is követte fiát Hollandiába, * ' A napban egy sirály H árom napja fú az északi szél. Tara­jos hullámokat kerget a parti kö­veknek. De azért süt a nap. Bada­csony fölöft áll, széles sáv­ban csillog a fénye a vízen. Szépek a szemközti hegyek a könnyű párában, olyanok, mint Leonardo képein az itáliai dombok. Belevésznek az ég kékjébe könnyedén halványodva. Kéken. A víz zöld. A mohacso­mók a parti köveken ringa- nak a hullámverésben. Jó időben apró halak lubickol­nak erdejükben. Az idős hölgy a nyár eleje óta lakik a parti házban, öreg ház. A . kertben hár- sak, platánok, fenyők. A fű kiszáradt, gallyak hever­nek a kerítés tövében. A ház kövei megszürkültek, vadszőlő futotta be a fala­kat. A hölgy egyedül van. Szombat délután lejön a férje, kék vászonsapkát tesz a fejére, fekete úszódnessz- ben beleiéből a tóba, és az iszapból kapával irtja a hí­nárt. Rakosgatja a köveket. A kagylók megvagdossák az ujjait, a lába szárát. A hölgy a partról nézi. Nem szólnak egymáshoz. De most még ennyi sincs, a férje néma jelenléte. Csak az északi szél, a háborgó víz, a sirályok. A hölgy már rendbe tette a szobákat, a verandát. Fes­tett cserép tányérokat agga­tott a falakra, felhúzta a porcelán faliórát, színes té­rítőkkel borította az asztalt, komódot. Vendégeket vár július közepén. Rokonokat. Autón érkeznek majd, be­lakják a házat, szalonnát sütnek a kertben, bort isz­nak, énekelnek. De még nincs július kö­zepe. Tíz nap. Addig még egyedül lesz, tíz napig. És azután? Két hétre jönnek a vendégek. Reggel kávézik. A szom­széd gyerek hozza a tejet és a süteményt, biciklivel. A hölgy ’nem főz. Pihénnie kell a télen súlyos műtétje volt. Délelőtt kiül a partra. Kis- széket visz magával, hálót, konzervdobozba csalétket, horgászbotot. Egy villa ala­kú ágat döfött a partsze­gélybe a férje, arra helyezi a botot. A horgot bedobja, amennyire erejéből telik. Ül a kisszéken, piros blúzban, kék szoknyában, fején régi szalmából font florentin ka­lap. Ül. Nézeget. Három napja fú a szél, a partra kergeti a süllőket. De ő nem akar halat fogni. Mit csi­náljon a hallal? Vesződség van vele, meg nem is sze­reti. Fél a szálkától. Meg­akad egy szálka a torkán, egyedül van, ki sietne a se­gítségére? Délben eszik valamit, az­tán visszaballag a partra. Fogja a botot, úszót nem ahová féltve őrzött kincsként magával vitte Szabó Ervin levelét. (Hollandiában a vi­lághírű „Institut voor So­ciale Geschiedenis” elneve­zésű intézetben dolgozott. Ez az intézmény többek kö­zött Marx és Engels, vala­mint a szocialista mozgalom A szóbanforgó mű, a Tár­sadalmi és pártharcok csak három évvel Szabó Ervin .halála után, 1921-ben Bécs­használ, azt figyelni kelle­ne, a csillogó víz rontaná a szemét. Ujja közé fogja a zsinórt, ha kap a hal, meg­csúszik a damilszál. De szerencsére nem kap. Teg­nap fogott egy keszeget. Visszadobta. Nem mindjárt, csak este. Betette a hálóba, a hálót leeresztette a kövek közé. Sötétedésig ült a parton. A nap most Badacsony fö­lött áll, fú a szél, süvít el­elakadva, zúg a köveken a hullámverés. Nyugat felé olyan a tó, mint a tenger. Parttalan, a végtelenbe vész. Az idős hölgy szeret a messzeségbe révedni, szemé­vel hunyorít, ül moccanat­lanul. A nap aranyhídját széttö­rik a hullámok. Vakít a tó. Sirályok szállnak. A vízben ma nincsenek fürdőzők, sen­ki sincs' a tavon. A part is néptelen. Suhognak a fák a kertben. A hölgy a térdére támaszkodik, nyaka eltűnik a florentin-szalmakalap szé­les karimája mögött. Tíz nap múlva autón érkeznek a ro­konok. Szombaton lejön a férje. A férje majd letépdesi a vadszőlő tapadó indáit az eresz deszkáiról. Korhad a nedvességtől a fa, már a múlt vasárnap is figyelmez­tette a vadszőlőre. Nem csi­nálta meg. Majd vesz néhány üveg sört a férjének. A férje so­ha nem mesél semmit. So­vány karjával az asztalra könyököl, és azt mondja, nincs semmi újság. Semmi. Sört isznak. A hölgy igen szereti a sört Fú az északi szél — leg­alább elkergeti a szúnyogo­kat. Sehol senki. Egy si­rály kering a magasban, kö­veti tekintetével. Lassan vi­torlázik, szép madár, alig csap a szárnyával. Ketten vannak most, a sirály, meg ő. Nézi a kalapja karimája alól. Egyre magasabbra száll a sirály. A fénybe ér, az izzó napkorongba. A hölgy szeme káprázik a fénytől. A madár nem látszik töb­bé. Csapdosnak a hullámok, zúg a szél. Mintha mozdult volna ujjai közt a zsineg. De nem. A hölgy újra az égre néz. Hová lett a sirály? A nap­ba szállt. Tudja, hogy ez os­tobaság. Elvesztette tekinte­te elől, mert káprázott a sze­me. Pedig szép madár volt. Egyenesen a napba tar­tott. Majd erről álmodom, gon­dolja. Szereti az álmait, szó­rakoztatják. Még van a jégszekrényben egy üveg sör. Később meg­issza. Jobban alszik a sör­től. A nyári éjszaka is hosz- szú. Csak el ne felejtsem, mondja magában, a napban egy sirály. Szakonyi Károly más klasszikusainak kézira­tait őrzi.) Takács Márta idén bekö­vetkezett halála előtt küldte el Budapestre a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak Szabó Ervin levelét. Az ér­tékes dokumentum így hang­zik: Igaz barátsággal Sz. Ervin” ben jelent meg Jászi Oszkár gondozásában. Magyarorszá­gon pedig csak a második világháború után adták ki. I SZENTI ERNŐ RAJZA Szabó Ervin 1918-ban kelt levele „Kedves Barátném, 1. Ménesi út 19. 1918. január 22. szíves sorai nagyon jól estek. Én általában jócskán bi­zalmatlan vagyok kritikusaim dicséretével szemben, de ez esetben talán nem áltatom magam, ha érvényesnek jogadom el: hisz igazán illetékes szakértőtől jönnek. Bizony, segítség nagyon elkelt volna. Tízszer is abba akartam hagyni, annyi faradságom volt vele. Azaz hogy: van. Hisz az utolsó fejezeten még dolgozom. S ha ezzel februárra elkészülök, hátra van még az 1—Vili. fej. ma­gyarra átdolgozása. Mert azokat németül írtam. Azt hiszem, soh’se fog megjelenni. Legyen hát legalább ez a mutató az „utókornak”. Mégegyszer szép köszönet és szívélyes üdvözlet

Next

/
Thumbnails
Contents