Szolnok Megyei Néplap, 1973. szeptember (24. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-16 / 217. szám
1973. szeptember 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Rendhagyó irodalomóra O. AZ OLVASÖ NÉPÉRT mozgalom indulása óta mind többször es egyre tágabb körben hallható ez a kifejezés. A szülő eleinte nem tudja mire vélni, milyen is lehet az az óra, amelyre nem kell készülni, a „rendhagyó” kifejezést utoljára a nyelvórákon hallotta, olyan „engedetlen” igékkel kapcsolatban, amelyek nem hajlandók alkalmazkodni az igeragozás törvényeihez — no de az irodalomban? Hiszen ott úgyis minden rendhagyó, lévén minden író és költő öntörvényű alkotó, — ám miként lehetne maga az óra rendhagy ót mikor feladata éppen az, hogy rendszert teremtsen, megkönnyítendő a művek gazdag áramának befogadását? Hogy felel meg céljának az óra, ha maga is „elhagyja” a rendet? Nem hagyja el. Az elnevezésen lehetne vitatkozni, de tulajdonképpen „szemléltető-óráról” van szó. Óráról, ahol nincs feleltetés és nincs magyarázat, ahol csak a mű szólal meg, előadóművészek tolmácsolásában. De hol itt az újítás — mondhatnánk — hiszen minden tanár felolvas verseket, prózai szövegrészeket is, és ha jó tanár, akkor előadókészségben sem szűkölködik? CSAKHOGY, ha van is némi rokonság a katedra és a színpad között, a tanár mégsem színész. Lehet, hogy vonzó előadásmódja közelhozza az írót, de aligha mindegyiket. Talán szépen tolmácsolja kedvenceit, de vajon hogyan közvetíti azokat, akik esetleg csak élete valamelyik szakaszában idegenek számára? Fiatalon talán a „Közelítő tél” nem kelt benne visszhangot, később esetleg a „Minek nevezzelek?” ébreszt kellemetlen asszociációkat. mert öregedő hitvesét legszívesebben sárkánynak nevezné... De nem válogathat: neki a tantervben előírt anvagot tanítania kell, s egyelőre még a tananyagon belüli mozgástere ugyancsak szűk. Az előadóművész viszont mentes a kötöttségektől. Repertoárja személves vonzalmait tükrözi, öt egy-egy korszak, tananvagrész szemléltetésére hívják meg, s az adott időszak jeles költőit szabad választás alapján mutatja be, de még magát a kort is önként választotta, belső rezonanciái alapján. Ezért hívják egyszer egyik, másszor másik előadóművészt. A rendhagyó óra mégsem merül ki versmondásban. A művészekhez énekes is társul, a versekhez' a kor zenéje. Egy lépés tehát ez a módszer a tantárgyi koncentráció (más műszóval: integrált oktatás), felé, ahol nem merednek merev válaszfalak a testvérmúzsák közé, a kor szellemisége pedig egyszerre többféle módon szólalhat meg. (A tanterem díszítése, reprodukciós albumok kézből kézbe adása ilyenkor a kor képzőművészetét is hozzákapcsolhatja az előbbiekhez.) A rendhagyó óra célja: a művészi élmény adta kathar- zis. A művészetek, s elsősorban az irodalom megsze- , rettetése ama kóstoló alapján, amit egy-egy óra szűkre határolt perceiben adhat, sokszor nagyon is hatásosan. OKTATÄSMÖDSZERTANI szempontból a rendhagyó óra napjainkig a faltörő kos szerepét játszotta, rést nyitott a lexikális közlés merev bástyáin, s egyengette az utat a ma már polgárjogot nyert „mű-központú” tanítás felé. Mért sokáig az volt a tanítás célja, hogy lexikális ismeretekkel töltse meg a diák fejét, a tankönyvekben az életrajzi adatokat frázisokkal teli, nehezen érthető és unalmat sugárzó szövegtömeg követte, mely szürke egyhangúságával nemcsak a műveket takarta el, de egyformára is gyúrta az alkotókat; az élveboncolásra emlékeztető verselemzések pedig agyonmagyarázással tették lehetetlenné az igazi hatást. Hiszen a mű éppen azzal ad élményt, hogy a befogadóban gondolatok és érzelmek sorát indítja el: a túlmagyarázás pedjg ezt a „lélektől lélekig” hullámzó áramkört szakítja szét. A MÜ-KÖZPONTŰ tanítás arra törekszik, hogy az író önmagáért szóljon, hogy a mű nyomán támadt érdeklődés más művekre és az alkotó személyére, az alkotás körülményeire is kiáradjon. Csupán példaként: aki ismeri és szereti — mondjuk — Csokonait, az biztosan megjegyzi magolás nélkül, hogy mikor élt, s faol, megérzi a debreceni ízeket szavában, s gondolatait is felismeri, hogy hozzákapcsolja őket a felvilágosodás eszméihez, hiszen a Rousseau-val való lélekrokonságról valló sor („mint egy ftousseau Erme- nonvillében ember és polgár leszek”) önmagáért szól. De így van ez mindenkinél: Dante elképzelhetetlen Firenze nélkül, Shakespeare mögött is ott a Tower. Erzsébet udvara, s a londoni kézművesek cégtáblái. A műtől mindig eljutunk — saját kíváncsiságunktól űzve — az irodalomtörténeti tényékhez. Fordítva ritkán: adatok és unalmas szövegek aligha indítanak el az íróhoz (legfeljebb rosszul sikerült szobrához), a megtanult adatok pedig használatlan lim-lomként peregnek ki az emlékezetből, mikor már jeles-szerzésre nem alkalmasak. Az Olvasó népért mozgalom indította el a rendhagyó irodalomórákat, s ma már arra törekszünk, hogy minden óra közelítsen hozzájuk, ha előadművészt nem is lehet, nem is kell minden órára meghívni. A jó tanár pótolhatja, s ahol úgy érzi segítségre van szüksége, hanglemezeket is fölhasználhat, mind a versmondás, mind a zene közvetítésére. Bozóky Éva Tör rengés a mun kár művelődésről Egyének a brigádközösségben i. Nem kétséges, hogy a munkások művelődésének egyik nagy lehetősége a szocialista brigádmozgalom. A brigád a termelésben elsősorban munkaközösség, a szabad időben azonban már emberi közösség, amelyben az egyedek képessége, hajlama, érdeklődése érvényesül. Egyszóval a brigád sokszínűsége. Éppen ezért a művelődésben a brigád nem őrizheti meg azt a szervezeti egységét, melyet a termelés feltételez. Mert ki-ki egyéni adottságai szerint tölti szabad idejét. Így lehet hasznos, így lehet emberformáló. Következésképpen nem tartom célravezetőnek — őszintének — a kollektiven tett kulturális vállalásokat. Arra a kérdésre, hogy formálisnak tartja-e a kulturális vállalást, egy nagyüzem fiataljainak 34 százaléka igennel felelt, 49 százaléka pedig részben érzi annak. (Kedvezőbb erről az érettebb nemzedék véleménye.) Nos, akárhogy van is, elképzelhetetlen, hogy egy brigádban mindenki egyforma érdeklődésű és tehetségű legyen. A szocialista .brigádok önművelése tehát — egyes esetektől eltekintve — nem történhet kollektiven. A brigádközösségekből kilépnek az egyének, hogy a művelődési klubok, körök, csoportok kis közösségeiben találkozzanak más — de érdek- • lődésükben rokon — brigádtagokkal. A brigádközösség felbomlását jelenti ez? Semmi esetre, mert nem csorbítja a termelőközösség funkcióját. Ellenkezőleg, az egyén sajátos tudása, kedvtelése inkább jótékonyan hat társaira. Hány munkás lett olvasóvá úgy, hogy munkatársa dicsérte a könyvet; hányán léptek énekkarba, színjátszó csoportba, mert, valaki a brigádban megkedveltette velük!? versenyében elsikkadjon a cél: az önművelés öröme... 111. 11 mészáros rajos rajza Kis csoportos művelődés azonban illuzórikus tervez- getés mindaddig, amíg nincs megfelelő kulturális intézménye a vállalatnak, vagy a munkások lakóhelyének. És itt ismét a pénz szól bele az ember dolgába... Meglepődtem, amikor hallottam, hogy egy filmrendező otthagyta az egyik gyár művelődési házában szervezett filmankétot, mondván: ilyen helyen nem tud beszélgetni. Munkások is szóvá tették, hogy nem vonzóak sem a művelődési házak, sem programjaik. (Feltehetően üzemi, vállalati kultúrtermekre céloztak.) A közművelődés lelke ma á klubfoglalkozás. Ez nyújthat kellemes helyszínt, tevékeny részvétéit, belefeledkező beszélgetést és baráü társaságot a művelődőnek. Ennek van emberi arca. De- hát ehhez szakkörök és klubok sorát kell létrehoznunk; méghozzá egyéni arcéllel (saiátos programmal, elhivatottsággal) rendelkező klubokat. Csakis így születhetnek maguk örömére művelődési mutíkákkollektívák, maguk kifejezésére összefogott amatőr csooortok. Az alkotó klubok életkénesek és hasznosak. Csakhogy vigváznunk kell. hogy > a „színpadképesség” túlzott igénye ne riasz- sza el a maguk örömére éneklőket, színjátszókat, versmondókati. Vigyáznunk kell, nehogy a díjszerzés Mellőzzük a formális vállalásokat és honosítsuk meg a valóságos önművelő igyekezetét. Tapasztalatok, javaslatok összegyűjtésével, tényekre alapozott töprengéssel, a személyiség fejlesztés és szakképzés ismeretében — érdemes volna kidolgozni a brigádfoglalkozások legjobb „módszertanát”. A vállalati művelődé- si intézmények — az SZM'f kulturális szakembereinek irányításával' — váljanak a brigádok művelődésének specialistáivá E sajátos népművelés gyakorlatában legyen amolyan „gyűjtőlencse”, mely figyelve a brigádélet minden tapasztala-» tára, kezdeményezésére — a szocialista brigádok önművelésének érzékeny és lató (!) útkeresője leend. IV. A munkásművelődés nagy lépést tett előre az általános iskolai végzettség megszerzésében, s ezzel együtt a szakmai képzésben. Való-- ban társadalmi üggyé vált ez a megyékben. Cikksorozatunkban ezzel nem foglalkozhatunk, mivel elsősorban a munkásművelődés kis csoportos, öntevékeny formáit, . a személyiség kibontakoztatásának lehetőségeit mérlegeltük. Művelődési szakemberek megyei, országos vizsgálata késztetett e töprengésre. Nem a mindentudás maga- biztosságával, hanem kizárólag a mérlegelés és továbbgondolás, sőt vitatkozás reményében íródott e cikksorozat. És nagyon örülnénk, ha munkások és szakemberek körében ezzel felébresztenék a közös töprengés, az építő vitatkozás vágyát. Balogh Ödön naplójából Illyés, ki maga is szórakozott a történeten, itt rövid hatásszünetet tartott. Két tenyerével, hátul a tarkóján összeszedte s rendbehozta a szélben szétszóródott üstökét. Hátradőlt a székben. Nevetgélt. — Töltsétek — mondta. A körorvos körbetöltögette_. a poharakat. De egyikük se mozdult. Vártuk a poént. — Először én se értettem — folytatta Illyés —, melyik újság írhatta rólam, hogy megrögzött alkoholista vagyok? De előadás után egyik helybéli barátom előkészítette a megyei lap legfrissebb számát. Azt, amelyik a mi estünkről is tudósította olvasóit. A lap közölte az írók fényképét, s pár soros életrajzot is adott róluk: Ez astán kiugratta a vidéki szerkesztőségben rejtőző Barátom hosszú vívódás után feleségül ment a Nagy Filozófushoz. A Nagy Filozófus hatvan- kilenc éves volt. Barátném Huszonkettő. Barátném arra számított, hogy a Nagy Filozófus, akinek két Kossuth-díja van, személyesen ismerte Ady Endrét és jövőre hetven lesz Gyulai Pált! A cikkíró megdicsért, hogy jó költő vagyok, én írtam a „Puszták népé”-t, Kossuth-díjatj is kaptam... De nem mulasztott el megróni, mert úgymond, az utóbbi időben nem megyek helyes irányba, folyton letérek az egyenes útról, jobbra-baltá támoly- gok és ingadozom... Egyéb se kellett az én borissza ismerősömnek! Nyilván arra gondolt, hogy mi ketten ugyanabban a cipőben járunk, csak az én hibámat — vendégről lévén szó — valamiképp nagyon tapintatosan, finoman, költői módon fogalmazták meg. Hát eddig a történet. — Én nem írom meg. De ha úgy tetszik, írd meg te! — nevetgélt Illyés és a pohár után nyúlt. — Egészségünkre! — csupa fontos és örökérvényű' dolgot mond majd neki. Talán beavatja a Titokba. amelynek birtokában egvszer s mindenkorra megoldhatja az életét. A Nagy Filozófus azonban nem mondott semmi fontosat. A Nagy Filozófus ehelyett arról beszélt, hogy Lessing nagyobb gondolkodó, mint Spengler, hogy a lágytojást egészen fövetlenül szereti, hogy Leopardi állítólag bölcseleti műveket is írt, hogy a ködös idő árt a hörgőknek, s hogy a takarítónő nem porolta le a szekrény tetejét. Piroska regényhős. És szerencsétlen asszony. Annyira szerencsétlen, hogy története mellé az író már előre odakészítette a zsebkendőt. Olvassátok és sírjatok: szüleit korán elvesztette, első szerelme hősi halált halt, a második megcsalta, házát elárverezték, barátnői cser- benhgyták, férje disszidált, gyermekei rossz társaságba keveredtek — ennél vihar- vertebb nőt csak egv másik regényben lehetne találni. Hiába, a sors néha végtelenül könyörtelen. De az ember könvörülete véges. És ezzel a véees szánalmával maga szeretne gazdálkodni. Nem szenvedheti, ha mértéken felül meH akarják hatni: ilvenkor gyanút fog. és elzárkózik. Bizonyára ez az oka. hogy Piroska tizedik sorscsanása semmivel sem rendítette m«<? lobban, mint a leeelső. Sőt. a történet derekán — ahol az asszony a fiatalkorúak b’ráiának rimánkodik — már unatkoztam is. Beleásítottam a zsebkendőbe, amelyet a könnyeimnek szántak, Barátnémnak tehát csalódnia kellett. Ezért nemsokára otthagyta a Nagy Filozófust, és hozzáment az Egészen Jelentéktelen Fiatalemberhez, akivel boldogan éltek, míg el nem váltak. A regénybeli Piroska sorsáról Nagy Lajos jut eszembe. — Ha megyek az utcán — mondotta egyszer Nagy Lajos —, és egy temetési menet jön velem szemben, megállók, leemelem a kalapom, s mély részvétet érzek, mert lágyszívű ember vagyok. Ha aztán továbbmegyek, és még egy temetési menet jön velem szemben, megint megállók, megint leemelem a kalapomat, mert erényem a kegyelet, de igazi részvétet már nem érzek. S ha mondjuk, még tovább megyek, és egy harmadik temetési menettel is találkozom. újra csak leemelem a kalapomat, mert tudom mj az illem, de akkor már se részvétet nem érzek, se meg nem állok. Ha azonban a következő utcasarkon — úristen! — a negyedik temetési menet is az utamba kerül, úsv viselkedem. mint egy kőszívű kegyetlen és illetlen fráter: se mee nem állok, se le nem emelem a kalapomat, se részvétet nem érzek, hanem elnevetem magam — mert mindennek van határa-» Fontos és Ha egy nyolcvan éves öregasszonyt jellemezni akarok — mindenekelőtt azt kell elmondanom róla, hogy nyolcvan éves. Jellemezni, persze, lehet ravaszabbul is, de nem érdemes. Az évszám megjelölése helyett például azt is mondhatom, hogy az említett asz- szony „már nem fiatal” — ami szintúgy igaz; s utána rátérhetek a részletekre, annyi „jellemző” tulajdonságot sorolva fel, amennyi jólesik: beszélhetek a szeme színéről, orra formájáról, szíve jóságáról, meg arról, hogy kiváló réteseket tud sütni. Ettől kezdve minden úgy megy, mint a karikacsapás. Egy kis taointat, némi stirális ügyesség, és már ott tartok, hogy saját öreganyámat Anita Eckberg élemedettebb változatával téveszthetik össze. Pedig — nem győzöm hangsúlyozni — minden szavam igaz volt. Sőt. lelkiismeretem megnyugtatására a „hibákat” sem hallgattam el. Kijelentettem oéldául. hogv a mozgása „lehetne elevenebb is”, az arcbőre „nem elég sima”, a hangia „rekedtes” stb. — ami szintén mind igaz: vállalom érte a feie1őcs£<*et! Kritikusi gyakorlatomban többször mevké»dek: írlak meg mindent a szívem szerint. de ha e.gv mód van rá — ne közüliem az öregasz- szony életkorát. Ez azért mellékes fontos — mondták —, mert vannak ennél az öregasz- szonynál öregebb öregasszonyok is, mert igazán nem illik egy öregasszony fejéhez vágni, hogy öregasszony, mert a korához képest jól tartja magát (hetvenöt évesnek is nézhetné akárki), mert az öregasszonyok érzékenyek, és mert „ne szólj szám. nem fáj fejem”. .Megkértek továbbá, más művek kapcsán, hogy a kleptomá- niág fiatalembernek dicsérjem meg a bajúszát. Arra is kitérhetek persze, hogy az illető fiatalembernek kissé enyves a keze, de jusson eszembe: nála szebb, hódítóbb vágású bajúszt kevesen hordanak Budapesten. Megvallom, sokszor kísértésbe estem, hogy eleget teszek az ilyetén kéréseknek. Miért is ne? Csakhát... a kritika igazsága a kimondatlan szavak mennyiségétől is függ. És még sok egyébtől. A jel- / lemzés sorrendjétől, a lényeg azonnali megragadásától, vagy késleltetésétől az erények és hibák elosztásától, az indulat mértékétől, a kifejezés pontosságától — igen. talán még a kötőszavak használatától is. Ezért fontos, hoev a példabeli nőszemélvrél azonnal tisztázzam: nyolcvanéves. Később aztán már beszélgetek a szén kék szeméről is — senkinek sem lesz kedve máius éjszakákon róla álmodozni... Csalódó? A negyedik menet \
