Szolnok Megyei Néplap, 1973. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-12 / 188. szám
1973. augusztus 12. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Katona Horváth János: A harmadik íélidő nehéz volt összeszedni a fiatalokat. Emlékszem, sokszor csak apám és a szertáros voltak a pályán. A tsz-ben sötétedésig kellett dolgozni, és aki hat-hét órakor ment haza, az már nem vánszor- gott le az edzésekre. Okos azonban nagyon ritkán hiányzott. Apám mindig külön foglalkozott vele. — A tizenhatosról beadok. Szaladj rá és kapásból lődd! Vagy: — Húsz méter labda- vezetés és passzold nekem a labdát. Utána sprintelj és ha visszakapod, egyből lődd! Újra és újra ismételték. Okos pedig csinálta, mert tanulni akart. — Köszönöm Jani bácsi! — Szokta mondani. — Ugye a jövő héten is folytatjuk? Nem kellett sokáig várni az eredményekre. Még a falubeliek is csodálkoztak a változáson. Már nem a félénk kisfiú játszott. Egyénisége hétről hétre teljesebb lett. Egy év sem telt el és mindenhol ismerték. Nem volt olyan falu, ahol ne rúgott volna gólt, ahol ne köszöntek volna neki előre az emberek... Vasárnap a meccs alatt mindig kiürült a falu kocsmája. De annál nagyobb volt utána a forgalom. A férfiak egymás hegyén-hátán tülekedtek a pult felé, hogy megigyanak egy korsó sört Ez volt a vasárnapi szórakozásuk. Okosnak sohasem kellett sorbaállni, vagy fizetni. Mire felölötözött, öt-hat korsóval várták a cimborák. — Ne igyál annyit! Tönkreteszed magad! Csak apám intette így az ivástól. Ha ő szólt Okos letette a poharat és hazament. Hallgatott rá, talán bízott is benne. Egyik vasárnap zöld színű Opel állt meg a pálya mellett. :— Pestről jötteki — Elviszik az „Okost”! sugdosták az emberek. — Talán még válogatott is lesz...! A kocsiban valóban egy pesti klub ügynöke ült Okost kereste. Ha akkor igent mond, ma talán ismert labdarúgó. De nem merte vállalni a kockázatot. — Viszontlátásra Pásztó sporttárs! Két hét múlva visszajövök, addig gondolja meg...! Az autó mögött szürke porfelhő kavargóit. Nem lehetett látni az utat, nem lehetett sejteni a jövőt... — Lakást, meg állást ígértek, ha elmegyek — mondta otthon a feleségének. Sokáig hallgattak. — Apuskáékkal is meg kell ezt beszélni... — nyögte ki végül az asszony. — Ha megy a játék hamarosan az „egybe” kerülök, és akkor majd dől a pénz... Icu lehajtott fejjel, szó nélkül horgolt tovább. — Mit akartak? — Kérdezte fiától az öreg Pásztó. — Apám! — kezdte bizonytalanul Okos — Pestre mehetnék focizni... — Ne menj fiam te sehova! Nem biztos kenyér az. Feleséged, gyerekeid vannak. Meg aztán itt vagyunk mi, öregek ... Iskolázott se vagy... Pénzed itthon is lesz... Ha meghalunk rádíratjuk a házat... Meg aztán ott vannak az állatok is... Maradj fiam! Apám hiába bíztatta, otthon maradt. A faluban semmi sem változott. Egy ideig még a vasárnapi látogatóról beszéltek, de néhány hét múlva elfelejtették. Okos is ugyanúgy játszott mint régen. Csak apám vette észre, hogy már nem a tanulni akaró fiatalember jár az edzésekre. Egyre ritkábban ment el játszani és vasárnapi mécsesek után alig tudta letenni a sörös korsót. — Tudod-e komám, fiogy apád olyan mint egy falat kenyér! Azt is megmutatta, hogyan álljon a lábam ... Mindig jót akart nekem. A szakramentumát...! Aztán lassan elvánszorog... Legutóbb vasárnap láttam. Este volt, mentem az állomásra. Ö állt az alapvonalon, a kapufának támaszkodva, kezében egy korsó sör és magában beszélt..; i i. Még láttam, hogy fölemeli a poharat és a szája felé viszi... Aztán lassan, elnyúlva alácsorgott a fehér hab.. Délutánonként mindig a vasút mögötti ligetben gyűltünk össze. Ha a felvégiek eljöttek, sokszor még este tízkor is fociztunk. Ezeket a meccseket rendszerint mi, a ligetiek nyertük, de ha az „Okos” játszott, sohasem sikerült győznünk. Ö volt a nagymenő. Tizennégy évesen már a falu felnőtt csapatában játszott és mi örültünk, ha leállt közénk. Tenyérnyi területen cselezett, húzogatott jobbra-balra és mire észbekaptunk, már csak a kapussal állt szemben. Egyszerűen nem lehetett leszerelni. Volt egy igazi, bqrszeges csukája is. Trükkjei mellett legjobban azt a cipőt irigyeltük. Egyikünk sem játszott még stoplis cipőben, így aztán tátott szájjal néztük, amint „Okos” felhúzta és befűzte az övét. Arra gondolni sem mertünk, hogy kölcsönkérjük ... Játéka kísértetiesen hasonlított Albertéhoz. Az „Okos” név is ezért ragadt rá. Mindenki csak így szólította. Mi, akik négy-öt évvel fiatalabbak voltunk nála, észre sem vettük, hogy kihasználja rajongásunkat Boldogan vittük neki a cigarettát ha szólt fényesebbre suvickoltuk a cipőjét, mint új korában volt. Loholva kézbesítettük szerelmes leveleit és figyeltük mikor mennek el a lány szülei otthonról. Ilyenkor kuncogva találgattuk: „Vajon mit csinálhatnak az üres lakásban...?” A lányt Icunak hívták és tizenöt éves volt akkor. Okos a maga tizenhat évével már felnőttnek számított. A nyolcadik osztály után dolgozni kezdett. Kapált, egyelt, kukoricát tört, akár a többi felnőtt. A faluban mindenki tudja, hogy kivel, mi történik. Azt sem titkolhatták el, hogy Icu terhes. Okos tizenhét évesen nősült, és egy év múlva már nagy fia volt. Kellett nekik a pénz, ezért külön munkákat is vállalt. Nappal vontatót vezetett, éjszaka gabonát zsákolt. Egy évig, még a focipályát is elkerülte... Amikor újra játszani kezdett, már apám. foglalkozott a falu csapatával. Nagyon zott életerejük kezdetén vannak még — a gyerekeknek élniük kell! Egyszer, a járásból jövet, Felicia fáradtan ballagott haza. Otthon az ajtóban régi-régi barátjuk gyereke to- porgott. — Kati — örült meg Felicia. Mit keresel itt? — Felicia néninél szeretnék aludni, ha megengedi. Edesapámék nyaralni mentek, és nem jó egyedül lenni. Jót beszélgettek. Kati mindent elmondott, amit a Zeneművészeti Főiskolán felszedett, apróságot és komoly dolgokat, jellemezte barátait, azok szokásait. Végül előszedte kis fekete neszesszer- jét, és kenceficéim kezdte magát. — Felicia néni! Nincs egy ecset? — Nincs. Minek az neked? — A szemöldökömet szeretném kifesteni. „A japán ecset” — örült meg Felicia, s szaladt az asztalfiókhoz Ott volt mind a négy, gyönyörűen, sorban, karcsúan, hajlékonyán és keményen, ahpgy íf/, a japán ecsetektől el is várható.El- ragadó lett Kati. S Felicia Katinak adta azt az ecsetet, amivel hajszálvékony vonalat lehetett húzni, és amitől Kati olyan szép lett, mint egy japán gésa. — Lám, Tivadar bátyád érezte, hogy nemhiába veszi meg ezt az ecsetet. Akkor is örültünk neki, s most is, te is örülsz neki — és még itt van három ... Azokért még bizonyosan eljön a gazdájuk. — Felicia nénit még sose láttam sírni. — Meg is szólnak érte. Meg olyanokat kérdeznek, ,-És'te még tudsz ddlgozni!?” Hát hogyne tudnék! Kell dolgoznom, érted? Kell! Mikor eltemettük Tivadar bátyádat, a barátaink, a férjem tanítvánvai fogtak közre. Nem emlékszem, mi történt körülöttem. Amikor leengedték az urnát a földbe, elkezdett lassan, finoman hullani a hó, mire egy kismadár a fán élénk csivitelés közben a szárnyát csattogtatta. A fa ágai megremegtek — és én megnyugodam. „Ez az élet” — gondoltam. „Ez az élet, tulajdonképp semmi sem változik.” Tudod hogy nem hiszek semmiféle hókuszpókuszban, de ekkor tudtam meg, hogy a férjem se halt meg: itt él bennem, amíg én élek. A temetőbe nem is szeretek kijárni. Semmi közöm a temetőhöz. Annál több nekem a japán ecset. — És éppen nekem adta Felicia néni... — Még a másik három is keresi gazdáját. Mert jönnek érte. Valakinek szüksége lesz rájuk, és az én örömöm megsokszorozódik. .. — Mert van aki hírnévre törekszik az életben, mások világot akarnak járni, sokan a hasznosat hajszolják mindenben, s jól akarnak élni, de dr. Benczéné, született Bartók Felicia gyermekorvos — csak szépen. Dér Endre VEZESS LUCIFER! em ördögi óhaj. Ellenkezőleg, a legemberibb kérés. Lucifer — nevében: Fényhozó — tulajdonképpen emberi énünk jobbik fele. Az értelem, a nagy titkokat kutató ész, a mindenható, tekintélyekben és kinyilatkoztatásokban, kételkedő ráció. Az ember, amióta meglopta a „tudás fáját” és az első kőszerszámoktól eljutott az elektronikus számológépekig — lényegében ennek a benső parancsnak engedelmeskedett: Vezess új utakra, Lucifer! Vezess a mindenség titkainak, a természet és a társadalom törvényszerűségeinek megismerésére. Vezess, mert az embernek — különösen a ma és a jövendő emberének — egy életen át tanulnia kell. Korunk parancsa ez. Marx György "írja Jövőnk az univerzum című könyvében: „A tudományos, technikai forradalom olyan kor küszöbére vitt, amelyben egy élet folyamán többször kellene fejet cserélni”. A fejcserén természetesen nem fővesztés értendő, inkább a kobak régi ismereteinek kicserélése, felfrissítése új ismeretekkel, ' Az emberiség gyermekkorában az ükapák ugyanúgy csiszolták a kőszerszámokat, mint ükunokáik. „Ma, a XX. század középső évtizedeiben a jövőre gondoló apák már úgy nevelik fiaikat, hogy azok feje más legyen, azok keze más munkára álljon, mint amire az övék van beidegződve” — írja Marx György. Meglehet, hogy a fiatalok ma még fel sem talált termelési folyamatokat irányítanak majd, olyan gépeken, amelyeket csak ezután terveznek meg. Minden valószínűsége megvan annak, hogy egy szakember „menetközben” új szakma elsajátítására kényszerük A tudomány és a technika rohamosan fejlődik. Az emberiség tudományos kincse tízévenként megduplázódik. A legtöbb megtanult adat 10—20 éven belül elégtelennek bizonyul, elavuL Míg az ókorban a technikai és tudományos felfedezések duplázódási ideje ezer esztendő körül járhatott, addig korunkban ez az időszak rövidebbé vált az emberi életkornál! A fenti adatokat Marx György könyvének „Gyorsuló idő” című fejezetéből idéztem, szemléltetésül arra, hogy felgyorsult életünk milyen szokatlan ritmust diktál az embernek — a tanulásra. Egy kis pátosszal mondhatnék: tanulásra Ítéltettünk! S akár tetszik ez, akár nem1— korparancs. Show angol tudós írja: „Azt mondani, hogy művelődnünk kell. vagy elveszünk, kissé melodramati- kusabb, mint a tények mutatják. Azt mondani, hogy művelődnünk kell, vagy már saját életünkben egy meredek hanyatlás tanúi leszünk, az nagyjából helytálló”. Felvetődik a kérdés: képes-e az ember effajta fejcserére? Vagyis — Marx György megfogalmazása szerint ‘ — „nem szab ugyanez az agy (tudniillik, mely a fejlődés felgyorsítását lehetővé tette — szerk. megj.) biológiai korlátot, amikor az emberiség a történelem motorját még szédí- tőbb száguldásra szeretné kapcsolni?” Válasza egyértelmű: az emberi agy képességei még koránt sincsenek kimerítve. Nem marad tehát más, mint a kérés: Vezess új utakra. Lucifer. Az ember vállalja a tanulás és teremtés nyűgét-küzdelmét. Társadalmunk megteremti az egész életre szóló tanulás feltételeit, kint az életben és bent az emberben. Oktatásügyünk olyan iskolai programot dolgozott ki. mely korszerű ismeretek és készségek megszerzésére készíti fel a fiatalokat. Saemlélete- / / ' sen fogalmazta meg ezt a gondolatot Szent-Györgyi Albert, Nobel-díjas tudós: „Számos fejezete ellenére az oktatásnak egyetlen tantárgya van: olyan emberek nevelése, akik lábán nem lötyög a felnőttek cipője, és akik képesek egyenesen állni, tekintetüket szélesebb látóhatáron hordozva”. Azaz elsajátították az elődök tudományát, és tudják, mit kezdjenek azzal, hogy általa életünk gazdagabb legyen. Nos. ennyi nagy ember magvas véleménye után az újságírónak csupán „apróságokra” kéne figyelmeztetnie. Arra, hogy a gyorsuló idő kevésbé gyorsuló művelődésén hogyan lendíthetne iskola és népművelés. Együtt! Tulajdonképpen sokan, sok cikkben szorgalmazták ezt, midőn az iskolai közművelődési könyvtárak, művelődési házak és iskolák, ifjúsági klubok és a tudomány, művészet valamely ágában amatőrködők közös munkálkodásáról szóltak. Vagy sürgették az ismeretterjesztés és a klubszerű vitaszellem, illetve az amatőr művészeti mozgalom és az esztétikai nevelés egybekapcsolását. Mindezt miért?... Hadd idézzem ismét Szent-Györgyi professzort: „Az eleven oktatás. amely a lelket és agyat kielégíti, hozzásegíti az embert, hogy szembeszálljon minden problémák legszömyűbbiké- véil, azzal, hogy ti. mit kezdjen önmagával. Eleven művészetet és tudományt tanítva az iskolák feltárhatják a művészi és tudományos élet kihívásait, azok végtelen horizontját.,.’* És álljunk meg e gondolatnál: mit kezdjen önmagával? Ez a téma azt a kérdést érinti: kit hová vezessen „Lucifer”? Az ember (az ifjú) személyisége milyen szakterületen, milyen gyakorlati, tudományos vagy művészeti tevékenységben gyarapszik hasznosan. Hermann István A szocialista kultúra problémái című könyvében így utal e tennivalókra: Az ember „...a szükséges pihenés mellett a szabadidő egy részét is alkotásra használja féL. s nemcsak tárgyakat alkot, hanem a tárgyalkotással és amellett önmagát is alkotja. Ilyen értelemben az ember önmagát alkotó lény.” K özművelődésünk az is társadalmi hivatása az, hogy valamennyi emberben ébrentartsa az önművelés vágyát. És megteremtve hozzá a feltételeket, kielégítse ezt az igényt. A népművelés — bár nagy erőfeszítéseket tesz — még jobbára adós ezzel. Kevés a helyi kezdeményezés, hiányzik az adottságok & tennivalók józan ismerete. A gazdasági szakemberek többsége sajnos még nem sokra tartja az ember művelődésének szerepét a termelésben. Lebecsüli a legfontosabb „termelőerő” ezen önmegújító szellemi- lelki szükségletét. Hermann István éppen Marxra hivatkozik midőn kifejti, hogy a kultúra igazi nagy funkcióját csakis abban lehet látni, hogy az ember, aki kikerül a termelési folyamatból, a kultúra segítségével... más szubjektumként kerüljön vissza a termelésbe”. Vagyis többet tudó, kiegyensúlyozottabb dolgozóként lépjen a munka műhelyébe. A termelés új „titánja” — a tudomány, mely az emberrel egyesülve válik nagy teremtő erővé. Ez az egyesülés pedig — tanulás! Önművelés. Vezess, Lucifer, a „tudás fája” végtelenül terebélyes gyümölcsét szakítani, s általa gyarapodni — emberi, történelmi parancsolat. Balogh Ödön
