Szolnok Megyei Néplap, 1973. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-12 / 188. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. augusztus 12. Tcth-Máthé Miklós A KAMRALAKÓ A kamrában iS lakott egy albérlő, özv. Szimcsák Egonné tizedik albérlője a két szoba összkomfortos lakásban. Igénytelen kis ember volt, ötvenéves biztosítási ügynök. — Aztán a befőttjeimre nagyon vigyázzon! — intette Szimcsákné, amikor kiadta a kamrát. — Nehogy nekem megdézsmálja valamelyiket, vagy vandál módon kifúrkálja rajtuk a celofánokat! Olyanok nekem ezek — simított végig gyöngéden egy üveg köszmétén —■, mintha a gyermekeim lennének. Mind a kétszáz üveg. Tehát a két szeme rajtuk! Semmi randalírozás, házibuli meg ilyesmi! Maga mulya alaknak látszik, de azért sose tudhatja az ember. é Lakott itt a fürdőszobában egy kéményseprő, az is úgy nézett ki, mint aki kettőig se tud számolni, aztán egyszer csak, úgy próbaképpen, megkérdeztem tőle: mennyi ötször öt? Hát nem rögtön rávágta, hogy huszonöt! Gyanús lett! Még aznap vihette a cókmókját. Az albérlő elhelyezkedett egy felfújható gumimatracon, odatámasztotta egy birsbefőtt oldalához elvált felesége fényképét. és elkezdte olvasni Selye profesz- szor könyvét a stresszelméletről. Az első hónapok csöndes eseménytelenségben teltek. Lassan megszokta a házirendet, és pontosan fizette a havi nyolcszáz forintot. — Maga vesz annyi levegőt?! — nyitott be egyik este Szimcsákné. — Én óránként csak négyszer veszek, ahogy megállapodtunk, kezétcsókolom. — Akkor nem tudom, ki partizánkodik! — csattant fel az öregasszony. — Valaki a megengedettnél többet szippant! Micsoda eljárás ez kérem?! Hát mit képzelnek maguk?1 Az albérlő behúzódott a pokróc alá, amíg Szimcsákné bent tartózkodott, és ezalatt ijedtében egyáltalán nem vett levegőt. Másnap pedig az óránkénti négy levegővételt önszántából háromra szállította le. Ezt jelentette is Szimcsáknénak, mire az elégedetten vállonveregette. — Maga rendes ember. Jutalmul megengedem, hogy havonta egyszer itthon végezze el a szükségleteit. Persze nem hosszan és nem akkor. ha éppen hasmenés kínozza. — Nagy kitüntetés, kezétcsókolom — lihegte boldogan az albérlő és" visszasurrant a kamrájába. Néha albérlőgyűlést tartott Szimcsákné. Olyankor mindenkinek a fejére olvasta bűneit, mulasztásait, de volt úgy, hogy dicsért is. — A kamralakó dicséretet érdemel — mondta az egyik gyűlésen. — Példás magavi- seletű ember és szorgalmas! Megszámolta hány szem babom van, és most kezdi majd el a mákot számolni. Sok értelme ugyan nincs ennek, de szorgalmát becsülendő, megjutalmazom egy üveg ribizlibefőttel. Ai albérlő hálásan csókolta meg Szimcsákné ráncos kezét, és a meghatottságtól szólni sem tudott. — Stréber — morogta Taar Samu, vasúti málházó, és undorral nézte, ahogy a kamralakó átveszi és habzsolni kezdi a jutalmat. — Azonkívül — folytatta Szimcsákné, szeretettel pislogva a kamralakóra — magát ezentúl a nevén fogom szólítani. Ügy emlékszem, Szalma Mátyásnak hívják, igaz? A kamralakó könnyezve adott igazat, mert valóban Szalma Mátyásnak hívták. — Tehát. kedves Szalma úr, továbbra is ilyen rendes albérlő maradjon, és vigyázzon a befőttjeim nyugalmára. Szalma Mátyás attól a naptól kezdve rendszeres jógagyakorlatokat végzett, és az óránkénti levegővételt kettőre redukálta. Lilára vált arccal járt-kelt a lakásban, és mindent elkövetett, hogy Szimcsáknénak még jobban a kedvében járjon. Árgus szemekkel figyelte az albérlőtársakat, és hacsak egy kis szabálytalanságot vett észre valakinél, rögtön jelentette az öreg- aszonynak. Olyankor jutalmul mindig kapott egy üveg befőttet, amit boldog elégedettséggel majszolgatott. Cseresznyénél, meggynél, szilvánál a magokat is lenyelte, a világért sem akart rendetlenséget okozni. Egy napon Szimcsákné bejelentést tett p rögtönzött lakógyűlésen. — Holnap két hétre Hévízre utazom, a reumámat kezeltetni. Ilyenkor ősszel, az esős idő beálltával különösen szaggat és fáj. Természetesen nem tartok igényt a sajnálatukra, azt viszont elvárom, hogy távollétem alatt továbbra is rendben menjenek a dolgok. Mivel önök valamennyien megbízhatatlanok, és csak a halálomra lesnek, ezért Szalma urat kérem meg, hogy vigyázzon itthon a rendre. Remélem, vállalja kedves Szalma úr? — Boldogan vállalom, kezétcsókolom — térdelt le a kamralakó, és megcsókolta Szimcsákné papucsait. Nehéz napok következtek az albérlőkre. Szalmának ezer szeme volt, és mindent rögtön észrevett. Különösen Taar Samura pikkelt, aki úgy szedte a levegőt, mintha ingyen adnák. — Mit képzel maga?! — ripakodott rá. — Én óránként kétszer lélegzem, maga meg valósággal fürdik a levegőben! Vegye tudomásul, hogy jelenteni fogom, és ki- rúgatom magát! Annyi albérlőt kapunk, mint a sóderben a kavics! — A nyakad tekerem ki, te hernyó! — ragadta meg Taar Samu, ám a kamralakó ügyesen kiszabadította magát, és beiszkolt kamrájába. Magára riglizte az ajtót, lekuporodott a gumimatracra, aztán elkezdte számolni a befőtteket, mert ezt Szimcsákné külön a lelkére kötötte. Ezalatt Taar Samuék se tétlenkedtek. — Valamit tenni kell — jelentette ki Szögi Péter közért eladó, aki a fürdőszobát bérelte másodmagával. — Ez a gazember túltesz még a vénasszonyon is! — Húzzuk le a vécén! — ajánlotta készségesen Remete Imre cukrász. — Az ilyen nem érdemel mást! Sokáig tanakodtak, amíg végül kész lett az ördögi terv. Ennek érdekében Szögi Péter lement a boltba és hozott két üveg konyakot, majd bekopogott a kamraajtón. — Ki az?! — szólt ki gyanakodva Szalma, mire Szögi mézédes hangon közölte vele, hogy ma ünnepli albér- lősége első évfordulóját, ezért baráti ivászatot rendeznek, amire tisztelettel meghívják Szalma albérlőtársat is. — De semmi rumli — dugta ki a fejét Szalma. — És a fürdőszobában lehet! — Az csak természetes — bólogatott Szögi, majd ka- ronfogta Szalmát, és átvezette a fürdőszobába, ahol a régi fürdőkádban meg körülötte már ott szorongott az egész albérlőkollektíva. Taaron és Remetén kívül ott ivott már az állás nélküli színész, a népzenész, az újságírógyakornok, a vámőr és a két ipari tanuló. — Higyjék el, jó asszony a Szimcsákné — prédikálta Szalma, miután nagyot húzott a konyakos üvegből, amit Szögi rögtön a kezébe nyomott. — Szigorú egy kicsit, de arany szíve van! A múltkor babszámolás közben kísértésbe estem, és lenyeltem az egyik szépen ,fejlett babszemet. Ugyanis gyermekkorom óta szeretem a tarkababot. Rámnézett szomorúan, és csak ennyit mondott: Ej, ej, Szalma úr...! Először Taar Samu I ment ki, később Remete Imre hagyta el a fürdőszobát. — Uraim, nagyon vigyázzanak a vécére! — kiáltott utánuk Szalma. — Ha valami illetlenséget csinálnak, kénytelen leszek Szimcsáknénak jelenteni! Taarék után fokozatosan mindenki kiszállíngózott, és éjfél körül már csak ketten ültek a fürdőszobában. Szalma meg Szögi Péter. — Jó asszony a Szimcsákné... ! — sírta Szalma, Szögi vállára borulva. — Nekem elhiheted pajtás, a legjobb asszony! Ügy döntöttem, hogy a jövő hónaptól kezdve csak egyszer veszek levegőt óránként! Ez a drága nénike megérdemli! Hol ... hol vannak a többiek?! — nézett körül riadtan, majd iszonyú sejtése támadt. — Jaj! — nyögött fel, és kibotorkált a fürdőszobából. Rettenetes látvány fogadta! Az előszoba közepén óriási befőtthalom, s körülötte üres üvegekkel a kezükben csárdást táncoltak az albérlők. A népzenész éppen ezt húzta hegedűjén; „Én vagyok a, én vagyok a kunsági fi, nem parancsol nékem senki.. 4 Taar Samu pedig éppen azt üvöltötte: „Vesszen Szimcsákné!” Mire mindnyájan vele üvöltötték: Veszszen,” !!! És mint aki megérezte, mikor a legalkalamasbb hazajönni. erre belépett az ajtón Szimcsákné is. — A befőttjeim! — sikol- totta, majd a szívéhez kapott, és beleszédült a befőtthalmazba. A massza bugyborékolva nyelte el. — Ártatlan vagyok! — ordított fel Szalma Mátyás, lerogyva a befőtthalom elé. oda. ahol Szimcsákné eltűnt. — Semmiről se tehetek kezétcsókolom, tessék nekem élhinni és megbocsátani! Ezek a vadállatok csinálták! — mutatott a veszettül táncoló albérlők felé. — Taar Samu a vezérük, tessék szíves lenni kirúgni innen, meg a Szögi Pétert is, meg a ... — befúrta fejét a befőtthalomba, úgy bugyogta: — Tetszik engem hallani, kezétcsókolom?! Szalma vagyok, a kamralakó! Mindenben ártatlan vagyok! ígérem, a jövő hónaptól kezdve óránként csak egyszer veszek levegőt! Meg tetszik bocsá... Lassan egészen befúrta magát a befőtth alomba, és csak az itt-ott púposodé, hullámzó massza jelezte még egy ideig, hogy éppen merre keresi Szim- csáknét. Aztán ezek a mozgások is megszűntek, és az óriási, színes befőtthalmaz mozdulatlanul erjedt tovább az örömtáncot ropó albérlők gyűrűjében. szerelem a vonaton kezdődött. Álltak hétfőtől péntekig minden hajnalban szorosan egymás mellé zsúfolva a peronon, miközben mindenféle kacska ábrát rajzoltak a piszkos ablakokra. Ettől a művelettől ugyan enyhény szutykos lett a kezük, de rá se hederítettek. Csak nevettek rajta jóízűen. A fiatalság harsány örömével. Pedig nem túl sok illúziót tartogatott számukra ez a szerelem. Gyűrötten és álmos szemekkel rohanták meg minden reggel négykor a szerelvényt, mely már többnyire zsúfolt volt és levegője a félbemaradt éjszakák megszakított álmaitól fülledt. Valahogy mindig a peronra keveredtek. Kezdetben talán véletlenül, később azonban már tudatosan, egyre inkább bontakozó szándékkal. Reggel négytől fél hatig tudtak beszélgetni. Este már nem együtt jöttek, mert Karcsi általában túlórázott, különösen amikor már javában azt hitte, hogy komolyra fordult közöttük a dolog és így gyűjtenie kell közös életük megalapozásához. Reggel négytől fél hatig edződött tehát ez a szerelem. Van, aki arra törekszik az életben, hogy világot lásson, van aki azért gürcöl, hogy autója legyen, mások a hasukat helyezik az első helyre, vannak persze olyanok is, akik ruházkodni szeretnek, és minden olyan vonzza őket, ami külsőséges és mutatós. Felicia egyik típusra sem hasonlít. Felicia nem jól, csak szépen akar élni — s a férje ugyanolyan volt, mint ő. Ami szép volt és tetszett nekik, azt megvették. így került hozzájuk négy japán ecset is. Egyik nap dr. Bencze Tivadar vegyészmérnök, Felicia férje, négy japán ecsettel tért haza. — Minek ez nekünk drágám? — kérdezte a felesége. — Hát nem szép? — kérdezte vissza dr. Bencze Tivadar. Több idejük nem volt egymás számára. Ebbe a hajnali sietős másfél órába kellett belegyömöszölniök minden mondanivalót. Szépet, érzelmeset, gyakorlatias jellegűt. Ebbe a hajnali másfél órába kellett sűríteni az életüket. Amint beértek a Nyugatiba, még elvegyültek kicsit a lassan oszladozó tömegben, belevegyültek az imbolygó, tétova sodrásba, hogy ezzel is húzzák-halasszák az időt. Amíg a kijáratig értek, izzadtra gyötörték egymás kezét, a villamosnál pedig, amikor elváltak, Karcsi olyan hosszan csókolta meg a lányt, hogy a reggeli csúcsforgalomban időnként majd- nemhogy forgalmi akadályt képeztek. Karcsi azelőtt az ultisokkal utazott. Már úgy értve, mielőtt ez a szerelem elkezdődött. Amikor nem is a peronon utazott, hanem bent a kocsiban, mert a fürge ultisok mindig tudtak helyet szerezni maguknak, hogy ölükbe rakva egy táskát, kedvükre verhessék a blattot. Kedélyes és hangos hajnali utazások voltak ezek. Miután azonban Karcsi felfedezte a vonaton Marikát, szép lassan lemorzsolódott az ultisoktól. — Gyönyörű... de minek ez nekünk? — Nézd meg ezt a finom hajlatú nyelet. Mintha művész faragta volna ki egy fából. Mihelyt megláttam, arra gondoltam, hogy ez a japán ecset a bűbájos japán nép-: művészetet képviseli. Meg nézd ezt a hegyes, kemény fejet. Szerintem ezzel hajszálvékony vonalat lehet húzni. — De minek nekünk hajszálvékony vonalat húzni? — És nézd meg a többit, írva is van rájuk. — Meg kell tanulnod japánul. hogy elolvasd. — Mondasz valamit. Három napig gyönyörködtek a jaoán ecsetekben, aztán az asztal fiókjába kerültek, s ott maradtak évekig. Azóta sok idő telt el. Meghalt dr. Bencze Tivadar vegyészmérnök, s felesége Egy reggel Marika elmaradt. Karcsi először azt hitte, elkerülték egymást. Ezért végigfurakodott a tömött kocsik során, hogy megtalálja a lányt. Ez a szorongó, lámpalázas igyekezet hiábavalónak bizonyult, mert Marika nem volt sehol. Az ilyen esetek többségében viszont mindig keres és ha nagyon akar akkor talál is mentséget az ember ideálja számára. Karcsi például azzal nyugtatta magát, hogy .Marika talán elaludt és lekéste a vonatot, azért nem találkoztak... Marika azonban másnap sem jött, harmadnap sem... Negyednap végül az ultisok megszánták Karcsit. — Gyere ülj közénk, megvan a helyed — mondták neki. miközben összébb húzódtak a zöld műbőrrel bevont padokon. — Ne várj arra a lányra, nem jön az többet vonattal. A Rabic Jóska fuvarozza minden reggel motoron. így kényelmesebb is neki, meg gyorsabb is. Minden reggel fél órával többet alhat. Karcsiban egy világ omlott össze. Sokáig mindenféle buta, borongós hangulat környékezte. Oh, hogy tudta akkor gyűlölni Rabic Jóskát, aki a nagyképű motorjával minden KRESZ-szabályt félrerúgva belegázolt az életébe. Haragja nem engesztelő- dött meg Rabic Jóska iránt, csak hetek múlva, amikor kitudódott, hogy Marika a motorjával együtt őt is éppen úgy faképnél hagyta a reggelenként piros Skodájával Pestre furikázó Kárász Sanyi miatt, mint annak idején a vonaton őt.. Felicia, a kisváros doktor nénije elsiratta, s megpróbált a régi közös szemlélettel, már dr. Bencze Tivadar nélkül élni a szellős, tágas lakásban. Mert semmi nem változik az életben, hacsak az nem rajzolódik ki egyre élesebben Felíciában, hogy az életet „játéknak” kelj képzelni... Játéknak, ahol nagy dolgokért lelkesedik az ember. tisztán önzetlenül, mások hasznára és saját gyönyörűségére. .. Ha lehet, még többet dolgozott s kevesebbet pihent, mint eddig, a mindennap újabb és úiabb „játékot” talált ki. Egy ilyen játék a sok közül: összegyűjtötte a járás kora-asztmás betegeit, tehát a gyerekeket. Eltökélte, hogy ezeknek a gyerekeknek meg kell gyógyulniuk. Fiatal, egészséges szervezetük lehetetlen, hogy ne tudják leküzdeni a kórt. Ha már férje. dr. Bencze Tivadar kénytelen volt asztmában meghalni, a gyerekeknek, akik magukkal ho-; ingázó szerelem Ágh Tihamér Nádasdi Éva: PART A gyerekek egy más világból jönnek, oda már tilos visszamenni a felnőtteknek. A gyerekek lába előtt fehér nyuszi; neked letépett vattadarab csupán. % A gyerek benn él a mesében, te magadnak is csak hallgatója vagy. Am ha felnőttséged elviseled, meglátod, végül fönn a napot; és hazád, asszonyod, gyereked csak így lehet, csak felnőtten lehet. Begazy Csaba: Mint az asszonyok A nyárból már csak a meleget érzem, átformálom a füveket, kezem és arcod nézem a napsütésben. Parkokból és terekről összeszedem a szökőkutak összetört vízcseppjeit, átnyújtom a levelek zöldjét, virágot hozok, mielőtt megköszönnéd tavakért iutok, felhőt hozok, nevetésedből szövöm a palástod hogy boldog légy, mint az asízonyok. II JßPfln 8CS6T
