Szolnok Megyei Néplap, 1973. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-05 / 182. szám

\ SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. augusztus 5. 6 Nyáron is a jó a jó Gondolatokba szabadtéri programokról f nrqn Rudolf: A nagy cukrosbácsi Az elmúlt néhány év alatt új nyári játék- és mű­sortípusok honosodtak meg, s eltűnt (vagy már csak nyomokban lelhető fel) a „hakni-paradicsom”. A Mű­velődésügyi Minisztérium, a megyei és a városi tanácsok, a műsorirodák segítségével sikerült elérni, hogy az 1973- as nyár szabadtéri műsorai igényükben és tartalmuk­ban reprezentálják a mai magyar színházművészetet. Rövid áttekintésünkben nem térhetünk ki olyan, már nemzetközileg is elis­mert rendezvények méltatá­sára, mint a Szegedi Sza­badtéri Játékok. Ennek a műsoráról — hála a szege­diek legjobb értelemben vett propaganda-érzékének és an­nak a rangnak, amelyet a játéksorozat kivívott magá­nak, már az egész ország tájékozott. Szeged mellé azonban kezdenek felzárkózni az or­szág tájai, városai. A Szentendrei Teátrum legjelentősebb bemutatója az idén a „Vízkereszt vagy amit akartok”. Üj műsor — Darvas József Hunyadija — volt a gyulai Várszínház el­ső bemutatója. A premier, mint ismeretes, nagy sikert aratott. A győri program is impozáns; elsősorban a fer- tődi zenei eseményeket és a íertőrákosi barlangszínpad új produkcióját, Stein— Kander: Zorba című musi­caljét kell megemlítenünk. Ünnepi szabadtéri bemutató­kat láthat a közönség Pé­csett, Miskolcon, Szombathe­lyen és természetesen a fő­városban is, -— de erről a programról még külön be­számolóban kellene szólni. Most a Balaton-parton kell még elidőznünk egy kissé. A Veszprém és a Somogy megyei Tanács közös erőfe­szítése, s a központi műsor­irodákkal végzett koordiná­ló munkája nyomán a Ba- iaton-parton évek óta az idén kínálják a legszínvona­lasabb műsort a hazai és a külföldi látogatóknak. Meg­ismétlik a Keszthelyi Zenei Hetek nagyszabású koncert­sorozatát, folytatódnak a ti­hanyi orgonahangversenyek. A Hangversenyek a vesz­prémi várban című sorozat­ban öt alkalommal a zene- irodalomnak olyan nagysza­bású alkotásai szólalnak meg, mint például — a Va­rázsfuvola, Beethoven VII. szimfóniája, Liszt Szent Er­zsébet legendája. A tihanyi múzeumkerti hangversenye­ken a magyar kamarazene- karok legjobbjai lépnek fel, ismert szólistákkal. A déli parton — Siófokon, Balaton- lellén, Kőröshegyen és egy sor más fürdőhelyen — ugyancsak gazdag komolyze­nei program lesz, de fellép­nek kiváló táncdalénekesek, beat együttesek, szólisták is. Miként lehetett ezt a színvonal-emelkedést el­érni, s milyen tanulságokat kínál az idei nyár jól ösz- szeállított szabadtéri mű­sorprogramja? A legfőbb tanulság; érde­mes volt jól csinálni, mert kell a közönségnek. Megdőlt a rossz műsorok „sorozat­gyártóinak” átlátszó mentsé­ge, hogy nyáron csak az kell, ami felszínes, elfutó, „könnyű”, ami nem hagy gondolatot a fejben, emlé­ket a szívben. Röviden: hogy nyáron az is jó, ami a szezonban rossz. A fenti műsorokat a közönség véle­ményének, óhajainak isme­retében tervezték meg, két- három éve vagy régebben folyó kísérletek eredménye­képpen. Van néhány korántsem művészi ok is. A rendező szervek — el­sősorban a helyi tanácsok — okosabban gazdálkodnak az anyagi lehetőségekkel, meg­nézik, mire költik a rendel­kezésükre álló pénzt. A mi­nőségre vigyáznak elsősor­ban és bátran vállalják a „kevesebb, de jobb” I vezér­elvét. Nem kis szerepe van a színvonal-emelkedésben a tanácsok művelődési appa­rátusainak, pontosabban an­nak a ténynek, hogy a mű­velődési osztályokon mind több jólképzett, a művészet­ben is jártas fiatal szakem­ber dolgozik. Nem „ájulnak el” az országos nevektől, együttesek vagy előadók ne­vétől. Jót követelnek és kívánságukat minden kö­rülmények között érvénye­sítik. Elsősorban a megyei tanácsok művelődési appa­rátusai fáradozásának az eredménye, hogy Békés, Győr-Sopron, Vas, Veszprém, Somogy, Borsod megye hasz­nos és nívós nyári látniva­lókkal szolgál szabadtéri színpadjain a helybeli kö­zönségnek és a nyaralóknak. Szerepe van a televízió­nak is. A jó televíziós műsorok emelik az igényt, mert tar­talmas produkciókkal ízelí­tőt adnak a hazai és külföl­di színi-kultúráról. Mintegy „értesítik” a közönséget, hogy van jobb, gondosabban és színvonalasabban kivite­lezett nyári produkció is, mint amihez korábban hoz­zászoktak. S végül: az egészséges lo­kálpatriotizmus, mint lendí­tő, ösztönző erő! Az országban ma látható szabadtéri műsorok túlnyo­mó többsége soha nem jött volna létre a helybeliek — közéleti emberek, pártfunk­cionáriusok, pedagógusok, városukat szerető diákok, értelmiségiek, tanácstagok — tevékeny segítsége nélkül. Ne feledjük: legtöbbször „helyből száll fel” az ötlet. Természetesen a lokálpatri­óta buzgalomnak voltak vadhajtásai is, — de többsé­gük az elgondolás stádiumá­ban megrekedt, mert kide­rült, hogy bármily szép is, nemes is az ötlet (például: misztériumjáték egy dunán­túli kisváros hangulatos dombon emelkedő temploma körül), színvonalasan nem oldható meg a jelenleg ren­delkezésre álló erőkkel, esz­közökkel. Leszámítva a szél­sőségeket: az idén nyáron látható minden szabadtéri programban ott van a la­kosság — a tanács — ere­je is. Nem rajzolgatunk „tökéle­tes állapotról fényes képet”. Vannak ellentmondások, vannak visszaesések a szín­vonalban, lesznek talán át­meneti megtorpanások is. Enélkül lehetetlen is elkép­zelni ezt a roppant bonyo­lult, nagy gondosságot, kö­rültekintést és műveltséget igénylő tevékenységet. De tény: kikerült ráébresz­teni a szabadtéri programok látogatóit, hogy nyáron is az a jó, ami jó. Ami tartalmas, értelmes, művészileg meg­oldott. Sikerült olyan szem­léletet kialakítani a terüle­tük művelődéséért felelős tanácsoknál, hogy ezt a te­vékenységet fontos közmű­velődési hivatásként fogják fel, s aszerint kezeljék. Nemcsak időtöltésről, nem­csak nyáresti szórakozásról van szó — arról is, termé­szetesen, — hanem nevelés­ről, ismeretek terjesztéséről, mégpedig művészi fokon. Az edd'gi — remélhető­leg kezdeti — eredmények e gondolkodás meghonosodá­sának tulajdoníthatók. An­nak a magasfokú felelősség- tudatnak a jelei is, amellyel a művészeti szövetségek, műsorirodák, színházak, együttesek, közigazgatási szervek, mindennapi munká­jukat végzik. Ezért szóra­koznak jobban, ezért gazda­godnak igazi művészi élmé- nyekkel a szabadtéri színpa- j dók látogatói az idei nyá- > ron. a Tamás István | T> elépsz az ajtón apám. ® Hideget hozol kabá­todban. A messzirőljött em­berek havas hangján szó­lalsz. Megsimogatod fejemet. ■Megöleled anyámat. Mit hoztál? Állok föl a kissám- lira, hónaljig kotorászni, ki­kutatni zsebeidet. Cukor! Cukor! Cukor, két hatalmas zsebbel. Markostól szórom a konyhaasztalra. Közben a számba is dugdosok belőle mámorosán. Anyám szeme is ragyog. Nahát! Ennyi cu­kor! Te meg, apám, állsz, spiccesen mosolyogsz. Már nem is törődöm veletek. A hokkedlire térdelek és ha­rapom, ropogtatom a cuk­rot, a cukrot, amíg egy nye­lésnél meg nem érzem az émelyt. Se le, se fel. Fulladozó gyerekköhögés, végül az ágy felé sompoly- gó szomorú arcú kisfiú; ez nekem a cukor emléke. Pe­dig hogy vágytam rá! Órá­kig tudtam nézni a tarka édességkirakatokat, orro­mat az üvegre szorítva. Vágytam a marcipánt, az égetett medvecukrot, a bocs- korszíjat, a krumplicukor mikulásokat, csokinyulakat, a csörgőcukrot, kandiscuk- rot, kakasnyalókát, mézes­kalácsokat, a vattacukrot, cukorsüvegeket, cukormi­kulást, cukorállatkákat. Néztem órákig és majd ne- kiugrottam és megharapdál- tam őket. Odaadtam volna egy mézeskalácslóért az élő cocót, egy zacskó „dunaka- vicsért” legszebb kavicsai­Lassan bealkonyodatt, és a sötéttel együtt nagyra nőt­tek a fák. hágyabb lett a föld, a levegő meg olyan sű­rű, hogy majdnem meg le­hetett simogatni. A fiú meg a lány a sarkon búcsúzkodtak. — Már nem fáj annyira a fejem — mondta a lány, — kiszellőzött az úton. — Sokat tanultál ma? — Sokat! — mondta, és a fiú vállára hajtotta a fe­jét. — Egészülsz vele? — Van még három na­pom ... Hosszú* barna ház állt mat és gombjaimat, a zizi- ért, fakardomat, a kis hús­véti tojásokért a riadt, pi­hés nyulacskáinkat. Ha megjött a fagylaltos- autó, vittem én mindent ott­honról, amiért egy gombóc jegesre fagyasztott cukros vizet adott a hájastokájú, aki izzadtan mérte a kocsi­ablakon át a szűk adagokat. Csórtam a tojást és a sor végén álltam, hogy azért adjon nekem, ha forintom nem volt. Hogy izgultam, hátha kifogy, mire én oda­jutok! Búcsúkon, ó hogy faltam a sok émelyítő nyalánksá­got. Csurgott a nyálam is. Kíváncsi voltam mindegyik ízére. Halottam a mesét a cukorhegyekről. Lestem a szót róla. Elszedtem nagy­anyám kötényének zsebéből a ragacsos selyemcukrokat. Cukorért vigyáztam nagy­apára is, aki ha megivott egy liter bort, régi bakanó­tákat énekelt és gyújtoga­tott. Tüzet rakott a kertben. Ügy kellett figyelni, nehogy fölgyújtsa a házat egyszer. Aztán jött az émely. Most is érzem. Undorral fordulok el a cukrászdák mögöttük; sötét volt minden ablaka. Csak a túlsó végén, valami üzlethelyiségből szű­rődött ki egy kis sápadt fény. — A verseket is hozzá­olvastad? — Csak a felét! — Pedig mindet kellett volna... Akkor hirtelen kinyílt az üzletajtó. Egy öregasszony lépett ki rajta. Kezében teli vödröt tartott. — A verseket okvetlenül olvasd el; azokat mindig kérdezni szokták! — Elolvasom — bólintott lehúnyt szemmel a lány. előtt. Hányigerrel küszkö­döm. Pedig jön a cukor, jön hatalmasan, megállíthatat­lanul. És kapkodják el gyor­san. fMár nemcsak az isko­lák, az óvodák, de a gyárak, templomok, szerelmesek lombos erdői mellett, előtt is ott vannak a cukrosbá­csik. Minden sarkon, min­den utcán ott vannak. Fe­hérek, akár a habcsók. Jön a cukor feketén, éget­ve, rengeteg arccal, renge­teg csomagban. Jön az el- csöppenö slágerekben, jön, mint a hányinger. Jön az „AMO” szagos szappanok, az édeskés szagú spray-ek áradata, izzadságbűzzel ke­veredve. Ömlik a hajlakk, az édes rúzs, a körömlakk, meg a kölni. Ékeskedik a nyalóka nyakkendőtű, a praliné bizsu, a karamella mandzsettagomb. Szégyellje magát az, aki­nek nincs!... „Fogyasszon több édessé­get!” — kínálgatja magát, biztat a NAGY CUKROS­BÁCSI hunyorogva, kacsint­gatva. S tűnnek el a szá­jakban a táblacsokik, a mignonok, puszedlik, kréme- sek. Jön a cukor feketén, Az öregasszony nagy, bil­legő mozdulattal az árokba öntötte a vizet, aztán vissza­indult. A fiú simogatni kezdte a lány haját. Amikor az öregasszony az ajtóhoz ért, felkiáltott. — Tört volna el annak a keze, aki először inni adott magának! így kell hazajön­ni, minden este? A fiú keze megállt, aztán lehanyatlott. Az öregasszony nem csuk­ta be az ajtót. Valami mor­gás hallatszott odabentről, majd újra az ö hangja. — így leinni magát? Szá­mint a gyász. Ellopja aszta­lunkról az utolsó darab ke­nyeret. Jön á cukor, mint a baj, felvághatatlan fekély. Jön cukor és rontja a foga­kat. Húzzák is a hivatásos foghúzók és csinálnak he­lyette porcelán protéziseket. Sebaj! Jön a cukor, hogy elvigye étvágyunk. Sebaj! Ki emlékszik még a szaha- rinra? Hát a melaszra? Jön a cukor és ragacsos kezével mindent bemocskol, amihez hozzányúl. Csinálnak neki ünnepeket. Micsoda zsúrok? Micsoda vattacukor orgiák? Jön a cukor és megvált, üdvözít. E rős italt keverek. Nem játszom tovább! Spi­ritusz sisteregjen artériám­ban. S megmondjam, mi­ért? Ki törődik avval, hogy legyen a szemekben mindig virág? Ki csodált meg utol­jára egy szép madárrepü­lést? Mindenképp széppé kell tenni az életet. Gon­doskodik róla a cukor? Mél­tóságunk rabolná el. Alszik a gyerek cukorral a szájában. Nem törődik már a mesével, a szabad játékkal, a nyargalászó ré­tekkel. Szép minden. Jaj, de édes! Mondom én; meg kéne kóstolni néha a keserűlaput, a papsajtkenyér semmi ízét, a földet, a sárból készült längost, mielőtt letapossa és bepiszkolja a sárga gázál­arcos cukordisznó, a min­denevő. radjon el a kezem, ha még- egyszer pénzt adok neki! Csend következett; nem hallatszott más, csak a seprő suhogása. — Ha az öregnél vizsgázol — mondta a fiú, — ne félj. O igazán jóságos bácsi. — Nem félek — mondta a lány. — Vizsgáztam már nála. Az öregasszony újra kezd­te. — Nincs még egy ilyen ember! Dolgozni már nem akar, még a fát is én vá­gom, de inni, azt igen ... Szavaira tompa nyögés felelt. — Mindig a szemét nézd, és nyugodtan beszélj. Akkor nem lesz baj most sem. — Szép szürke szemei vannak. Mindig azokat szok­tam nézni! A szobában megcsörrent valami, aztán zuhanás hal­latszott. — Már menni sem tud! — kiabálta az öregasszony. — •• .t/Wyfyí, ,w t* A m ' • ___* v «£ M eggyes László rajza Akácz László: Demény Ottó: Valahol ma is Lehet, hogy kerekded világom valahol ma is létezik nem álom, hogy egy messzi téren a kék karókat leverik lenni kell egy végtelen plázsnak hol nap veri a homokot hol szétvetett karokkal fekszem és sorsomon gondolkodok hogy létezik még az aréna s benne a buzdító sereg öklök csatája jó ellenfél s kezdődik mindig új menet lehet, hogy semmit el se hagytam de minden ami rámtapadt — az arcom a mellem fedetlen — nem véd meg a tapasztalat Uoye, mi soha...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents