Szolnok Megyei Néplap, 1973. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-14 / 189. szám
f 1973. augusztus 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Az Alföld népművészete A ku <úro vára Karcag is bemutatkozóit Debrecen Tegnap délután Debrecenben, a Technika Házában nyílt meg a Népművészeti és Háziipari KSZ Vállalat kiállítása Az Alföld népművészete címmel. Az ízlésesen elrendezett kamarakiállításon négy alföldi megye — Szolnok, Hajdú-Bihar, Sza- bolcs-Szatmár és Csongrád — több népművészeinek munkáit tekinthették meg az érdeklődők. A debreceni Háziipari Szövetkezet szürrátéte- les lakástextíliái épp úgy sikert arattak, mint Nyakas Miklósné a népművészet mesterének szőttesei: a beregi keresztszemes térítők, a paszabi motívummal díszített párnák, futók, alátétek és a vásárhelyiek kézicsomó- zású szőnyegei, hímzett falvédői. Jó volt látni." hogy a karcagi népművészek is ott voltak remek munkáikkal a kiállításon. A hímzett, a szür- rátétes térítőkét. íalvédöket készítő asszonyok legszebb alkotásaikat épp úgy láthattuk, mint Kántor Sándor, idős Szabó Mihály, idős és ifjabb Rusói István, az Agyagipari HTSZ cserépedényeit, illetve falidíszeit, kis modellként készített cserépkályháit. És még mindehhez néhány csodálatosan szép fa- / faragás — doboz, mángorló, figurális kompozíció — ízelítőként a dunántúli mesterek alkotásaiból. A kiállítást dr. Vargha Gyula, a Déri Múzeum tudományos főmunkatásra nyitotta meg. Beszéde felért egy népművészeti ismeretterjesztő előadással, mert nemcsak a kiállítók magasszínvonalú tudását, tehetségét méltatta, hanem a régi és a mai népművészet kapcsolatáról is szólt. Érről beszélni nagyon időszerű, mert talán soha nem nyilvánult meg olyan érdeklődés a népművészet iránt mint éppen napjainkban: alig találni lakást, amelyet ne díszítene egy-egy szép bokály, cseréptál, hímzett terítő. Sőt. a szűrrátéttel készült női és gyermekruhadarabok a modem asszony, leány ruhatárának kellékeivé lettek. Talán éppen ezért, mert annyira az érdeklődés közzéppontjába került, tisztázni kellene hová tart a népművészet, mit jelent a modern ember életében az ősi, letisztult formákkal való találkozás. A kiállításon alkalmunk volt beszélgetni dr. Nagy Lászlóval, a Népművészeti és Háziipari KSZ Vállalat igazgatójával: — Hányadik kiállítás ez, amelyet most láthatunk? — A három éve tartó kiállítás sorozat újabb eseménye ez a mai megnyitó — mondta az igazgató. — Ebben az évben ez a nyolcadik kiállításunk. Négy ágazati jellegű volt, vagyis, hímzés, szőttes, fafaragás és cserép. Tihanyban a kalocsaiak mutatkoztak be. Miskolcon Északmagyarország, Győrben a Dunántúl népművészetét láthatták ugyancsak kiállításon az érdeklődők. Az idén még egy nagy bemutatónk lesz Budapesten a folklór központban. Vállalatunk fennállásának 25. évfordulója alkalmából múzeumi anyagokból rendezünk egy nagy tárlatot. — Vállalatunk elsősorban a népművészeti cikkek értékesítésével foglalkozik. — Igen, de nem mondhatunk le a népművészet ápolásáról, elterjesztéséről. Kultúrpolitikai feladataink közé tartozik ez. Egyébként, hogy a megvék, a városok igényelik is az effajta tevékenységünket mutatja, hogy az idén ötven kiállítás rendezését kérték tőlünk. — Sok haszna van egy-egy ilyen kiállításnak? — Elsősorban az érdeklődés felkeltése a célunk. A kiállítások a népművészet megbecsülésére tanítják az embereket., Azonkívül van más haszna is: sok helyi folklór kerül felszínre. amiket összegyűjtünk, azután a hivatásos népművészek alkotásaiban láthatják viszont ezeket a motívumokat. Befejezésül csak annyit: szívesen látnánk egyszer a mi megyénk székhelyén is egy hasonló színvonalú nép- művészeti bemutatót. v. v. I Kántor Sándor és a karcagi hímző asszonyok munkái előtt sokat elidőztek a kiállítás nézői SZ. LUKÁCS IMRE: AZ ÚT KEZDETÉN 10. Jobbkor jöhetett volna. Vizes tavasz uralkodott, nagy gondú. Kifogytak a tartalékból, halványodott a Csillag erősen, soványan fizetgetett. Vezetői ették egymást, a közös rovására. A fiú örömöket hozott, reményt. Böske megsejtette, így kellene élniük. Sikerülhet-e? Három gyerek eltartása vagyon. Tanyán is. Elfogyott a cukor, táp sincsen, kakaó hiányzik. Vá- radiéktól jó tejet hordanak, azon mégse élhetnek örökké. A faluban vásárolhat, pénzéért, de egyre kevesebb forintot talált, konokul eltűntek előle, felszívódtak a szaporodó családban. A jószágokból árult. Ruhára, tartalékra nem jutott, felélték. — A mi takarékunk — mutatott a kicsi asszony három gyerekére —, gyűjtik a forintokat. — Hamar lecsaládosodta- tok — mondta a tehetős Váradiné —, írtó hamar. — Bőven mérte a meleg tejet, jó szívvel volt az apró porontyokhoz. — Ezt szeretitek? — Nem válogatósak, aranyosok ezek. Csak az apjuk nem állhatja a tejet, mert nyomja a gyomrát. Bezzeg az ital, tán még a Tiszát is kiinná a medribül. — Fogjad erősebben, hogy haladjatok. — Fogja mán a rámusz, meg a kankó. A föld visszakövetelt az örömökből. Sok eső járt, burjánzott a gaz, az emberek eljártak a Tiszához, töltést magasítottak, rőzse- takarókat fektettek, medrében tartották a folyót. Elcsigázottan érkeztek, aludtak néhányszor, megölelték asszonyaikat és újra szaladtak a fürge teherautók. Hetekig. A föld megsértődött. Nem akadt kéz, hogy a gazt kitépje, a sorközöket kapálja. Szegényre sikerült a termés. A Csillag terhei növekedtek, pénze fogyott, kevesebb ért el embereihez. Senki sem szólt. A panaszok elapadtak, csüggedést viseltek valamennyien, meghajtották fejüket, lekonyult a kedvük. Beszéltek a vízről, a védekezés napjairól, a virrasztóit éjszakákról és hálálkodtak a sorsnak, hogy megmenekítette házaikat, jószágaikat, értékeiket az ártól. Konok elszántság, hit lobbant bennük és nem törtek meg. Keményre húzták szemüket, a földnek feszültek, egyetlen menedéküknek, boldog-boldogtalanságuknak. Bugyi Laci elgyöngült, elbizonytalanodott. Elégedetlenül ténfergett a világban, haragban élővel, holttal. Borult az ég, éktelenül káromkodott, > nap sütött, a melegre fújt. Fizetése vékonyodott, a gyerekek étvágya nőtt. Részes földeket vállalt, kíméletlenül űzte magát, helytállt a sertéstelepen. Törte a kukoricát, szedte a répát, kimérte a közösét, és ami a háztájiba járt. Éjszaka gyalogolt a tarolt táblákhoz, nagykabátot vitt, csutkakúpban vetett ágyat. Tőle ugyan nem lopnak csövet sem, inkább gyarapítja jussát. Tíz zsákkal szedett a többiek, a közös részéből. Izzadt és félt, minduntalan vélte, szólnak: — mire való, fiam? Más a seggével kereste? Elterült a zörgő, sejtelmes csutkaszáron, nem aludt. Lopásra született? Akitől elvette, talán öreg, beteg, jobban rászorult. A fejesekét nem erre mérték, közvetlen a falunál, legjavából. Azon termett ötven zsákkal, abból szívesen csenne, az egészet elhordaná. „Gyászos egy élet — gondolta elborulva —, de hiába mennék a világba, hová és merre? Kicsi kenyér 1. Az alkoíiránv sz'l’em^ben Az államalapító uralkodó, I. István király nemcsak parancsolni tudott. • hanem a kor, a haladás követelményeinek engedelmeskedni is. Felismerve a történelmi szükségszerűségeket tudatosan, a nemzet érdekeit szem előtt tartva cselekedett, amikor megbirkózott az idejétmúlt szokásokkal, a„ megkövesedett hagyományokkal. gazdagította nemrégiben István király Intelmeinek interpretációját Szűcs Jenő. a Történettudományi Intézet munkatársa. Kimutatta, hogy az 1010-es években írt mű a magyarországi irodalom első terméke! A magyar állam majd egy évezreddel később, 1949. augusztus 20-án kapott alkotA vár látképe a Lánchíd pesti hídfőjéről Államot szervezett, mégpedig az akkori történelmi körülményekhez képest korszerű államot. * Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy nagy munkájának elvégzésében legnagyobb segítségére a műveltsége volt. Első királyunk ugyanis tudott olvasni! (Ez abban az időben egyáltalán nem volt természetes...) Érdekes felismerésekkel 1 mányt — a magyar nép első írott alkotmányát. Az Alkotmány napja egyben az új kenyér ünnepe is. Ám — amint mondani szokták — a lélek kenyere a könyv. — augusztus 2Ö-a tehát a kultúra ünnepe is. Számunkra legalábbis mindenképpen az. Hiszen 1949. augusztus 20-án olyan alkotmányt kaptunk, mely deklarálta: a kultúra a népé, a kultúra mindenkié. \ Kétmilliárd a rekonstrukcióra 1945. és 1949. óta — nyugodtan állíthatjuk — megfordult nálunk a világ. Bizonyítani kell ezt? Elég, ha kimegyünk egy strandra, benézünk egy könyvesboltba, belépünk egy üzembe, gyárba, vagy beszélgetünk egy tsz- taggal. Statisztikákat nem veszek elő, de hadd mondom el (amit mindenki tud, de sokan nem figyelnek föl rá), hogy egy színházjegy kevesebbe kerül hazánkba, mint egy pakli magyarkártya, a könyvek (a jó könyvek is) alig kerülnek többe, mint a belépőjegy egy szombat délutáni ötórai teára, s bármely képzőművészeti kiállításra és múzeumba bemehetünk két villamosjegy árából. Szombaton — ingyen. A kultúra valóban mindenkié: a népé. Véletlennek tarthatjuk-e, hogy a kultúra egyik legpompásabb európai fellegvára is éppen egy szocialista államban, Magyarországon épül? Európa legnagyobb kulturális beruházása folyik napjainkban a Budavári Palotában. Nem kevesebb, mint 2,1 milliárd forintból: egy kereset öt szájra. Ezek meg tán, elvesznének gyámoltalanságukban. így a Csillagból csurran hébe-hóba.” Csak két keze van. Hónapok óta minden foghatót hazaadott, gürizett. A Fényes táját kerülte, elmúltak a sörözgetések. Mindig boldog volt akkoriban, kortyolgathatott kedvére, hitványabban élt, magára gondolt, nem családjára. Értékesebbnek kellene lennie, és pohárral sem ihat az aranyszínű italból. Megpuhultak a kukorica levelei. Könnyű harmat borult az elhasznált földekre, a megölt kukoricákra, kifosztott életekre. „Reggel kegyetlenül berúgok” — gondolta. Lassan eladogatták a kukoricát. Hízót vágtak, a telet viselték. Két hízóból pénzeltek, Böske beosztotta. A gyerekek követelőztek, etette, itatta, mosdatta őket, szabad perce soha, vásárolni ritkán járt, egyedül nem hagyhatta az apróságokat, fűtötte a kemencét, kenyeret sütött, pendelyben hemperegtek a kölykei a melegben. Bekerítette sorsa. Az ünnepek Lacit boldoggá tették, karácsonyfát szerzett, szaloncukrokat, gyertyát és csillagszórót. Húsban, tésztában dúskálhatott, demizson bort vett a Csillag pincéjéből. Módjával szopogatta szentestén. Karácsony első napján elvette az utolsó két százast. — Visszahozom, csak legyen nálam — hazudta. — Hazudj édesanyádnak, aki megfialt. — Anyámat ne vedd a szádra ,mert kiengedem a beledet. — Rád gyújtom a házat — sírt Böske —, meglásd. — Kössek életbiztosítást? — Add vissza a pénzt! — Más kívánságod nincs? — Szemét jankó, még megevő kenyered sincs, kilyukadhatna mán a beled. A férfi pipiskedő járásával a majorba gyalogolt. Novákéknál népes család zajongott, megjöttek a gyerekek, asztalon étel, bor, konyak, pálinka, pezsgő. Az öreg tehenész szeme csillogott. — Finom italok, töltsétek! Vidáman ünnepeltek, No- vákné fekete ruhájában sütött-főzött a beépített kályhán és az állandóan terített asztal körül szaladgált. Barátságossá tette a szobát, gyerekei szőnyeget hoztak az időtlenül öreg bútorokhoz. — Józsiék jöhettek volna — mondta hangosan —, Böskét megértem, nem mozdulhat. — Zsuzsa szoknyáját őrzi — nevetett Novák Tercsi —, «1 ne koszolódjék. A gyerekek segítettek, az asztalt fehér papírral terítették, tányérokat tettek rá, villákat, kanalakat. Halom kenyeret középre, üvegeket. (Folytatjuk) Anélkül az 1949-es szocialista alkotmány nélkül nem került volna Magyarországon soha kétmilliárd a kultúrára! Kincsek gyűjtőhelye Néhány éve, mióta a Várpalota déli szárnya elkészült, a hazánkba látogató külföldi nagyságok mindVUátogatnak az egykori budai királyi várba. Híre ment: mit csinálnak a magyarok! Építik a kultúra várát. S mint a vendégkönyvből kiderül, nem fukarkodik sem afrikai államfő, sem amerikai képviselő, sem svéd miniszter az elismeréssel, dicsérettel. Ha nem lenne profán ilyen személyiségekkel kapcsolatban ilyesmit leírni, azt mondanám: leesett az álluk. És nem túloznék... Tollius Jakab, aki 1867- ben. Buda visszafoglalása után ide látogatott és egyetlen ép házat sem talált, elcsodálkoznék most. Az egész várban egyetlen romos épületet lehet találni (azon is hatalmas iramban dolgoznak az építők) a Mátyás temp«, lom melletti IV. Béla korabeli Domonkos rendi monos-, tort. Aligha tenné meg a budai szabó céh sem azt, amit 1749-ben tett. amikor szigorúan megintette a legényeket, akik a városban „imit, amot tsak himpellérkednek’! és bizonyára másként vélekedne az a budai német polgár is, aki beadványban jelentette fel a város fiataljait, mondván: .,... minden itteni gyerek léha és semmirekellő, tiszta szamarai: és egyáltalán nem használhatók ... a budaiak fiai nem akarnak semmit tanulni és csak házasodáson és más bujaságokon jár az eszük”. A vár újjáépítőinek többsége fiatal, az átépítés tervezői is valamennyien fiatal mérnökök voltak, amikor majd húsz éve az első térvek elkészítéséhez nekiláttak. (Azóta persze idősödtek, s ma már legtöbbjük befutott, jó nevű mérnök...) Rangos intézmények otthona A Duna pesti oldalán an- dalogva úgy tűnik, hogy a Budavári Palota már kész, beköltözhető. Közelebbről nézve azonban kiderül, nagy munka folyik, ácsok, építőmesterek. villanyszerelők és 'minden mesterség képviselői dolgoznak még a hatalmas épületkolosszuson. A várpalota udvaraiban még sokhelyütt található nagymennyiségű építőanyag és szakadatlanul ki-be dübörögnek a teherautók. Itt ha leüti az ember a kapát, a magyar történelem bukik föl\ a porhanyó föld alól. Talán nincs is alkalmasabb hely a várpalotánál, hogy nemzeti kultúránk kincseinek gyűjtőhelyévé váljék. Az alkotmány megszületése után tíz évre hozta meg döntését a kormány. Gazdasági Bizottsága arról, hogy a háború során nagy pusztulást szenvedett királyi palotát a hazai közművelődés reprezentatív hajlékává kell tenni. Ez a határozat egyúttal azt is elrendelte, hogy milyen kulturális intézmények kapjanak otthont az újjáépítendő palotában. Kijelölésüknél a kormány két célt kívánt elérni. Az egyik — már említett — cél az volt, hogy a Budavári Palota nemzeti kultúrkincsünk gyűjtőhelye legyen, a másik, hogy az óriási kultúrközoont segítsen megoldani néhány rangos művelődési intézményünk súlvos. égető elhelyezési gondját. így végül a kormány úgy rendelkezett, hogy a Budapesti Történeti Múzeum, hazánk nemzeti könyvtára, az Or^ágos Széchenyi Könyvtár, a Masyar Nemzeti Galéria és a Munkásmozgalmi Múzeum kapjon itt helyet. Gulay István (Következik: Ez nem csak építészet)
