Szolnok Megyei Néplap, 1973. július (24. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-01 / 152. szám
1973. július 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Csontba faragva Az akác elvirágzott, forgatják a szénát, Van, ahol már másodszor állnak kaszálóba. Jó kövér a fű, gazdag a rét. Az út mellett is rendvágáshoz készülődik egy ember. Feni a pengét, nézi, hunyorogja, jól csillan e, éles-é, majd vizet tölt a tokmányba, a fenőkőnek. Megemeli a bütyköst, kiloccsant egy kortyot, azután iszik. Előbb a földnek jár, csak utána az embernek. Régi szokás ez, egyidős talán a földműveléssel. Feszül az in, fordul a derék, ránt a kar. Nekilendül a kasza. Évezredes mozdulat. Az út másik oldalán, a Mirhó ágon, halászok. A fűzfák alatt mohás ladik. A végén béklyó, benne a lapát. öregember mozgatja. Csobbanás sincs, úgy halad a rozoga szerszám, akár az árnyék. A vizet nem szabad zavarni. (A halak nyugalmára vigyázni kell. Az öregen kajla, zsíros kalap. Fél szemmel lesi a békanyálas vizet, a nádast, a jószágok mozgását. Olyasmi arcú öreg, amilyennek Santiagót képzelem. Göthös, de szívós, szűkszavú, de álmodozó, amilyen tengerentúli társa. Nagy halra vár, nagy fogásra. Minden víznek megvan a maga Santia- gója. ö a kun vizeké, de mindannyian Santiagók vagyunk. Várunk és küszködünk, mindannyian azt szeretnénk, ha maradna valami utánunk. A látóhatáron a kéttornyú templom. Fejkendős asszony baktat, batyut cipel. A batyuban rádió. Elromlott talán, biztosan javítani viszi. A műúton egy fickó a motorját bömbölteti. Vakációzó diákok rohangálnak a robogóikkal. A vége-hossza sincs földeken kapások, az úton meg autócsordák. Úgy együtt él a -múlt és a jelen, ahogy a Mirhóval a sás, a virágokon a vadméhek, a kaszások homlokán az izzadságcsep- pek, és a kombájnosok kék ruháján az olaj foltok. Egymásnak adják a kilincset az évek. Visznek, hoznak. A tegnapi suttyók már nagyapák, a hajdani kun szépségek feketekendőt kötnek. Milliónyi mozgással él a határ. Táncol egy szitakötő, elcsattog. Akaratlanul is követi a szem. Nagy anyaméh a táj. Aki ebből a földből vétetett, így érzi. Ez a kunhe- gyesi határ, ilyennek láttam. Nem lehet elrohanni a szépségei mellett. Az első szerelem a szülőföldé... Ez a gondolatsor tulajdonképpen már nem az enyém, hanem azé az emberé, akinél vendégeskedtem, Lengyel Andor kun- hegyesi tanáré, népművészé. És talán csak azért álltam meg a Mirhó partján, hogy jobban megértsem a táj művészének formavilágát. Tudom, Lengyel Andor már javítja is a jelzőimet, és képzeletben újra mondja; tanár vagyok én, pedagógus, nem művész, csak éppen meg akarok valamit menteni a halódóból, a régi kunok anyagbaformált képzeletéből. Csendes szavú ember, akár a mezők susogása, olyan a beszéde. Annyit már régebben tudtam róla, hogy Veres Péter, Szabó Pál, az 1930-as évek falukutatói indították, hogy ismerje meg a nép művészetét, tegye hozzá a saját lelkét, és mutassa ezt meg a világnak. A pályakezdés lobogó lángja lehetett volna mindez, amely parázzsá hamvad, majd hamuvá válik és széthordják a kun puszták felett is a rohanó idő szeled. De nem így történt. Lengyel tanár úr ma is verí- tékezik a nehezen formálható anyag, a szaru fölött. A magyar szürke marha szarvára a régi kun világ motívumait vési, vagy domborítja a vastag, alig engedelmes bőrre. Megszállottja a szépség kifejezésének, de mégis, vagy lehet hogy éppen ezért, az emberformálást tartja legmagasztosabb feladatának. Rangos sikereket ért el mint népművész — bukások mellett természetesen, dehát ez így van dialektikus összefüggésben: aki nem csinál semmit, az nyugton marad — hívták, csalogatták „profinak”, jó pénzt ajánlottak neki, de nem ment. Pedagógus vagyok én, mondta és maradt. Huszonöt éve tanít Kunhegyesen. Mezőcsátról indult, a borsodi pásztorok avas-szalon- nás szűkkarámos rétjeiről, majd Sárospatakon tanult a „prepában”, tanító lett. Veres Péter szavára ment ki a pusztákba, télidőben a juhhodályok dikóin ülve, olajmécses mellett ismerkedett a pásztorélettel, tanít- gatta a pusztai embereket a betűvetésre. Aki csak nagysubás, lusta embernek ismerné a pásztort, figyeljen Lengyel tanár úrra, gyorsan beláthatja tévedését. A puszták művészeiről beszél... A régi juhászemberek között volt jónéhány, mondja, akinek a bicska vagy a faragás szerszáma nemcsak a szalonnázás, volt, hanem szikévé vált kezükben a budli, sebészkéssé. A megkci.fauii jup— ágokon koponyalékelést, agyműtéteket csináltak vele, sőt még egymás szeméről is leszedték a szürke hályogot, ha az megért. Ezektől a természet áldotta, csodás tehetségű emberektől tanult faragni a fiatal néprajzkutató-tanító. Kunhegyesi mestere Bakos Imre bácsi volt, a nagy patriarcha, matuzsálemi korú juhász, aki minden birkajárást, zsombékot ismert a Kunságban, sőt a betyárok búvóhelyét is tudta, de azt elhallgatta. Lengyel Andor tőle is örökölt, hatalmas vagyont kapott, a majdhogy gránitkemény ökörszarv faragásának, díszítésének apáról fiúra szálló tudományát. ökörszarvból. Naív, de gyönyörű képzeletvilág ez. A népművész ezt vési vadkörtébe, ezekre a formákra préseli rá a bőrt, hogy a kunminták, a lobogó sörényű apró lovak, a békésen terjeszkedő juhok, az erőszakosan csörtető vaddisznók tovább éljenek a használati tárgyakon. A domborított bőrön — tarisznya, könyvborító, öv, bugyelláris — ott a föld szomjazó istenének vizet loccsantó s ember, a varsát rakó öreghalász, a kunság Santiágója, vagy éppen a kövér búzában dolgozó kombájn, — a régi művészet formai eszközeivel össze- békítve a múlt és a jelen. Ez együtt a szülőföld, amelyet Lengyel Andor ábrázol: a régi szik kemény- gondú világa, és az acélbogarak duruzsolása. Az élet folytonosságának kifejezője Lengyel tanár úr, a múltbéli és a mai puszták késes énekese. Tanár akkor is, amikor csontot vagy vadkörtefát farag, mert az emberek számára küszködik a kemény anyaggal, hogy megláttasson valamit a világukból... Tiszai Lajos Cigaretta tartó PALICZ JÓZSEF RAJZA GYŐRRE ZOLTÁN: VÍZPARTON Halcsontvázak szikkadnak a fűben, hangya-hadseregek ostroma után. Kopaltyúk lezárt rácsai között átzuborog a langyos délután. Térdig vízben felhúzott szoiknyájú fűzek öblítik hálóingüket. Vízfenékre süllyed az árnyékuk, Vajon ki kötött a nyakukba követ? Vastag idomú szoborként állnak a fogak közt csendet őrlő tehenek. Lepényt szaggatnák izzó homokra, ventillátor-farkuk űzi a legyet. Árnyékba húzódik az erdő, a déliháb lépcsői leomlanak. Fütty lasszót dob nyakamba egy rigó, gyűjtésként ég el bokor tövén a nap. Csillag-pikkelyek száradnak az libegve száll le a tájra az este. Hold-eitőernyője a fákon akad. Por és1 harmat ül a levelekre. J AK ÁCS 11BOR: UTAZÁS Májusi dér az ablakon: elfehéredsz, szép tavaszom, a csontom belekéküL Keserűség az ajkadon; őröl a csönd, mint a malom, az ölelésed nélkül. Embertelen, páros magány haraggal, egymás oldalán menni előre — sehova; rúgni a port, falevelet, nem nélküled, s nem is veled — ez a szerelem alkonya? Most jó lenne egy semmiségen hangosan civódni — a mérgem enyhülne, csak szólna szavad... Hamvazón száll az éji köd s éles a szél, mint könyököd a takaró alatt. RÁKOS SÁNDOR: HARC A MADARRAL Még maróbb csókok, még csontig égőbb szavak kellenének, még magasabb frekvenciájú önátadás s szeretet, szeretet, szeretet kifogyhatatlan készletekkel. hogy az érdemtelenek is torkig lakhassanak belőle. Ha minden ízt végigkóstoltál, lehet még egy, amit nem ismersz s éppen az a legízesebb, ha minden színt végigkevertél, lehet még egy. amit nem ismersz s éppen az a legszínesebb, ha minden formát végig mintáztál, lehet még egy, amit nem ismersz s éppen az a legformásabb. Láttál egy madarat gyermekkorod kertjében, hallottad énekelni. Meg akartad fogni azt a madarat, de elröpült — egy-két számytolla maradt csupán kezedben. Pedig meg kell fognod, papírra kell bűvölnöd, szárnytollai kékes árny iátékával hogy röpködjön és énekeljen, mint abban a kertben röpködött és énekéit, gyermekkorod birsalmavirágillatú kertjében. A madár elszállott. Éneke nem hallatszik többé. De visszaröpül még bizonyosan! Egyetlenegyszer még bizonyosan visszaröpül! Fogd meg akkor, köss lábára zsinórt, s hurkold csuklódra, hogy soha többé el ne hagyhasson] Negyven felé közeli tsz. Ne alkudj! *4***444*444*. Bugyelláris (bőrdomborítás),