Szolnok Megyei Néplap, 1973. július (24. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-22 / 170. szám
1973. július 22. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Mai észt grafika Az észtek kétségtelenül legerősebb képzőművészeti műfaja a sokszorosított grafika. A legragyogóbb példáját nyújtja annak a művészetnek. amelv egyszerre tud korszerű, intemacionális érvényességű és ugyanakkor népi-nemzeti sajátosságú lenni. A művészek egyedi munkássága, formai és tartalmi jegyeik ezen belül széles skálán mozognak. Az észt nemzeti művészet megközelítően százéves történetének folyamán — grafikai vonatkozásban legalábbis — sikerült tisztázniok a realizmus fogalmát A jelen művészetben ez nem jelenti a vulgáris. formai fogalmazású realizmust Tartalmában elkötelezett. sohasem öncélú és általánosan élő, eleven problémákat feszeget. Elegendő ennek igazolásaként Olev Soans háborúlíra, terrorra utaló tárgyakból, elúszó emlékekből komponált tiltakozásait Ilmar Torn ember és természet kapcsolatát elemző líra lapjait, Alex Kütt ember és technikai környezetének viszonyát érzékeltető nyomait, vagy Peter Ulas viziószerű Pompei pusztulását idéző lapját vagy Renaldo Veeber Kozmosz című alkotását említeni melyek együttesen nyújtják a mában élő. érzékeny művészek világának teljességét A kifejezésmód, s a téma sokfélesége az észt grafika színes választékát biztosítja. Vive Tolli az egyik legerősebb egyéniség. Balladákat, babonákat megjelenítő lírai lapjai, köves, rideg földeket partokat növényeket külö” Peter Ulas: Mocsaras tó nős atmoszférában átköltött karcai, a fákról, vizekről, a szélről mesélő régi észt mítoszok. csodák, óriások világába ringatnak. Alex Kütt a másik pólus. Avo Keerend: Erőszak Az űrutazások, gépek, a technika. a beat, a háborúi állandó mozgásban, mindenre szén használja ki a pozitív- negatív ellentétben rejlő formai és tartalmi lehetőségeÁvo Keerend tárgyiasabb. egy-egy formához, részlethez kontemplativ Kötődést mutat. Életöröm sugárzik munkáiból akár hengeres alapformák plasztikai sajátosságát próbálja grafikai úton visz- szaadni. akár egy tál halat, vagy egy élénkpiros rákot nyújt felénk, akár archaikus hangulatú templomhomlokzat játékos tagolását, régi réz teáskannát» rézmozsarat vagy kávédarálót ábrázol. Kompozícióiban a tárgyak nem mindig elsődleges jelentésükkel hatnak, egy-egy szigony, horog például kiválóan alkalmas az egymással harcoló, feszülő erők érzékelte- sok javarésze általában egyfajta, vagy csak egy-két technikát alkalmaz hosszabb időn át, addig az ő munkásságuk lényege a gondolatoknak leginkább megfelelő, de mindig más és más technika. Jüri Arrak: Család figyelő izgalomban tartják művészetét. Vive Tolli szereti a növényi ornamentikát, naiv-suta mozdulatokkal nyugalomban lebegő alakjai lésére is. Peter Ulas és Concordia Clar stílusában többnyire szürrealista elemekkel találkozunk. Míg az észt grafiku- körül a felületek aprólékos kitöltését, Alex Kütt az erős színek, a nagy dinamikus formák művésze. Vive Tolli általában hosszas maratási eljárásokkal készíti egy tónusú, kékes vagy sárgásbarna színvilágé lapjait, Kütt dombornyomású, vegyes technikájú lapjainál meréMűvészetük filozófikusabb, áttételesebb, mint az előbb említetteké. Szintén szürrealista élményekkel, erős asszociációs igénnyel dolgozik Jüri Arrak. Nem tényeket, eseményeket. hanem hangulatokat, érzelmi komplexusokat próbál közvetíteni nem kis sikerrel. A változatos arculatot mutató észt grafikusoknaK nagy sikere van a hazai és külföldi érdeklődők körében egyaránt. Ez nemcsak a kiállításaik látogatottságán, de a műveiket terjesztő művészeti szalonok forgalmán is lemérhető; , Egri Mária Ságban meglazuljon rajtam a heveder, mert akkor lezuhanok, és akkor megint fáj az arcom, a csontom, és nem kapok levegőt, jaj mit csinálnak, ne pöcköljék fel a számat. Én, ártatlan vagyok. Segítség, árulás! Egy fehérálarcos Stewardess feltett a fejére egy böhöm nagy tükröt, és belevilágít vele a képembe. Mit szórakozik? Kérem ne villogjon, és főleg ne kopogtassa a fogaimat, mert azt nem szeretem. Nem érti? Jóasszoi^y, azonnal hagyja abba, mért ilyen őrült száguldás mellett könnyen baj lehet, megcsúszik az a vasdarab — és... jaj... mit csinál? Most nézze meg. teljesen felszakította az ínyemet. hát ez mire jó? Most, amikor majdnem lezuhantunk, maga a számban piszkál. Most tele van a szám ezzel a sós lével. Értse meg kérem, hogy én jaffát, vagy citromlevet kértem jégkockával, S ez meg? Hát ez pocsék érti, pocsék, meleg sós. Azonnal kérem ide a főnököt, panaszkönyvet. mindent segítség! Na ugye, hogy megijedtek? Jön a főnök. — iLüc-Caldwell. Menet a szokásos. Eddig minden rendben. A jobb fogsor felett a lágyrészek lefejtése után bevésünk az arcüregbe és a kóros szöveteket eltávoz lítjuk, majd ablakot vésünk az orrüreg felé, amelyen keresztül a tamponálásra szolgáló gézt fűzzük át. Első fázis megvolt. Vésőt! Furcsa neve van főnök úr, vagy esetleg Lüc-Caldwell elvtárs. Arról van szó. hogy piszkálják az ínyem, tessék megnézni! Bocsánat kopognak, megyek ajtót nyitni. Elég, ne dörömböljenek, szétmegy a fejem, kiverik a fogamat, szétrepesztik a koponyámat, ne nyomják már annyira, mert recseg az ajtó, forgácsokra hullik szét, hallom, ahogy roppan, letörnek a fadarabok, a csontszilánkok, ütik. verik, nyomják, feszítik! Most egy hatalmas csattanás, a feszítővas megugrik. üresen szalad, fémes csengés hallatszik. Olyan, mintha hangvilla lenne. De az is. A hangvillával nem lehet játszani. Veszélyes szerszám. Volt egy énektanárom, aki mindig a fogához verte a hangvillát és egyszer betört neki az arcürege és elvérzett, mert az arcüreg az egy veszélyecs dolog. El lehet vele vérezni. Ezért nem hagytam én sem, hogy megoperáljanak, hanem inkább hazamentem a szőlőbe és hallgattam a fekete tücsköt a prüttyögős nótájával. Hazamentem... repülő... vei... haza... repülő... zuhanunk..; segítség... zuhanunk, gyilkos sok ne szedjétek szét a fejemet... segítség zuhanunk! Csend. Fehérség. Vakító* fényes, vibráló fehérség. Kint tombol a napsütés. A sugarak bevágnak az ablakon, és robbanva verődnek vissza, a pohárról, a citromos tea fluoreszkál a fénytöréstől, a félig megírt levélpapír szinte kínálja magát. Minden mozog, minden él, minden vidám. Jókedvem támad, ha körülnézek. Lent a kertben a virágok színorgiája olyan észrevehetően vonzza a szememet, hogy minden pillanatban rajtakapom magam, hogy oda bámulok. Micsoda illatuk lehet. Hm. illat. Hát azzal egyelőre távoli ismerősök leszünk. Ha valakinek a képe ki van tömve gézzel, mintegy montírozott kisemlős, az örüljön, hogy él, az ne szipogjon. Majd eljön mindennek az ideje. Csak nyugi, várni kell türelmesen, nem ugrálni, nem okoskodni, mert az orvosok úgyis jobban tudják. Az ember bízza rá magát a kezükre. az orvostudományra, és akkor minden fájdalma elmúlik, s minden megváltozik. Csak semmi ijedezés, ki lehet bírni. Még itt a kettes ágyon is. Ebben a kellemes, idegnyugtató csendben. Igriczi Zslgmond Lázár Ervin: ELKESET1 FÜTTYÖGETÉS Hát fura e«ry a'ak volt ez a Szarvaspataki — őt adták mellém, hogy kísérjen a szállodába. — Sváb vagy, mi? — kérdeztem tőle —, a svábok magyarosítanak ilyen marhaságokra, hogy Szarvaspataki. Vérhalomkői meg fittyfene. — Hehe — heherészett és a hátamra vágott —, te meg Kis vagy. Bár az se rosz- szabb. Egy sövel, vagy két sövel? — Eggyel. — Brühaha — röhögte —, mégis rosszabb. Megállt egy koszos cipőkirakat derengő fényében, kihízott, egygombos zakója feszült a pocakján s most vettem észre, hogy bokán felül érő, hajtókás nadrágot visel. Csupa eldobni' való, kinőtt holmi. Egy pillanatra úgy tűnt,. hogy maga Szarvaspataki semmivel sem különb ruházatánál, csak éppen senkinek sem volt még érkezése szemétdombra hajítani őt. A feje azonban más volt. Szókratész-fej, de pohos, germán kiadásban, kis, tömpe orra csupa szenvedés, s a szőke, borzas haj is, ahogy körülfolyta feje teteje pihés kopaszságát — hát az is valami megejtő volt. Különösen ott, annak a vacak kirakatnak a fényében. — Te, Kis. te megkedveltél engem. Ne is tagadd — mondta« és bizonytalanul magasba Emelte a jobb keze mutatóujját. — Aha — mormogtam és a sarok felé indultam, mert valami koosmafélének a fényei csillogtak arra. — Kocsma hát! — rivall- ta Szarvaspataki — a csapos puszipajtásom. — Minden csapos ebben a porfészekben, mi? De ügyet sem vetett a közbpszólásra. — És miért kedveltél meg? — kérdezte. A hangja elvékonyiodott, tömpe, látszólag mozgékonyságra képtelen orra úgy rezgeti:, mint egy angóranyúlé. Muszáj volt végiggondolnom, hogy miért is kedveltem meg. Ott ült a többi nagykutya között. Azok piszokul rázták a rongyot. Hogy így Kis elvtárs, meg úgy. Ez meg csak kopasz volt. — Azért. mert kopasz vagy — mondtam. Sértődötten rámnézett. Meg tán mérgesen is. mert az orra megkeskenyedett. Elvékonyodott hangon, majdnem suttogva mondta: — Marháskodsz!? Most marháskodsz velem ?1 — Mi van? Buzeráns vagy te! — kérdeztem tőle dühösen. — A nagymamád! A jó nagymamikád, az — sziszegte és megállt, nekitámaszkodott egy villanyfának. — Pedig hát a kopaszságod miatt — mondtam neki bocsánatkérően. — Olyan magátólértetődően viselted a kopaszságodat a sok handa- bandázó, válltöméses frizurakirály között. Kutyaként nézett rám a villanyfa mellől. A szempilláját így árnyékban lehetett látni. Fényben nem. Olyan szempillája volt, mint egy kese kocának. , — Hát ezt elhiszem — mondta lassan —, látod, ezt elhiszem. És mentünk be a kocsmába. Itt újra nem lehetett látni a szempilláját. A szemöldökét se nagyon. — Tisztéletem, Rudi úr — ordibált a csapos Szarvaspatakinak és felém bökött. — Neki is? Bólintott. A ’ csapos elénkcsusszan- tott a lucskos bádogon két konyakot meg két pohár sört. Szarvaspataki gyanakodva rámpislantott. — Komolyan mondtad, ezzel a kopaszsággal? Éppen csak ránéztem. Ebből megtudhatta, hogy komolyan. — Még egyszer — mondta a csaposnak és lenyomott a pult meg a fal közé egy söröshordóra. — Mesélj magadról valamit. Valami fontosat! — Ne hülyéskedj! — mondtam, és lóbáltam a kezemben az üres söröspoharat. — Nem hülyéskedek — az orra megint, mint a nyúlé. Tudtam, hogy mesélni kell valami fontosat. — Egy spinkónál voltam egy hete — mondtam —, a férje éppen Angliában van. — Elhallgattam. — Na! — biztatott. — Lehet, hogy nem is fontos. — De az — mondta határozottan —, igenis fontos. Megtekert' nyakkai néztem egy darabig, a poharat se lóbáltam. Honnan a francból tudja, hogy fontos? Mert az volt. — Na igen, és füttyöget- tek meg hujjogattak a srácok a ház előtt. Szemben valami kultúrház van. Beatzene meg ilyesmi... annak a nőnek nagyon szép combja volt. Mint az alabástrom. — Mint micsoda? — kérdezte mohón. — Alabástrom. — Az milyen? Bambán néztem rá, Elröhntettem magam. •— Nem tudom. Az anyja keservit, fogalmam sincs, milyen az alabástrom. Tényleg nem tudtam^ az jutott róla eszembe: alabárd. — Nem baj — legyintett — folytasd. — Feküdtünk egymás mellett. A falak sárgák voltak. Szórt fény. r. azt hiszem, jó nő... „Mj van véled?’* — kérdezte. „Nem hallod* füttyögetnek” — mondtam. „Kis hülye huligánok" —válaszolta — idejárnak haca- eárézni” 1 * .Egy bórházban voltunk a második emeleten. Magamra kaptam egy fürdőköpenyt és kióvakodtam a loggiára. Három srác állt a kultúrház előtt és füttyögetett. Semmiért, csak úgy bele a vakvilágba. Szép, loboncoshajú srácok. Igaz, este volt már,sötétedett, lehet, hogy nem is voltak lo- bonooshajúak. Én meg ott álltam < a loggián, trotyako- san, igaz, a térdemben,' a mellemben, a csontjaimban egy jó nagy szeretkezéssel. De azért trotyakosan. Ezek meg füttyögtek ott. Leüvöl- töttem nekik: „Mi az, srácok, nincs nőtök?” De csupa szeretetből, azért, mert szerettem volna köztük állni... Azt hiszem. Azok ott lent abahagyták a füttyögetést, és az egyik fölkiabált: „Tökfej!” — azt kiabálta. De én 'biztosan tudom, hogy szere- tetböL — Egész biztos — mondta áhítattal Szarvaspataki. — A n5 meg őrültezett és rángatott befelé. „A szomszédok, a szomszédok" — lihegte. Én meg már nem akartam melléfeküdni. Irtózatosan szerettem volna ott lent füttyögetni. meg hujjo- gatni a srácokkal. — De visszafeküdtél — mondta szomorúan. Elhúztam a számat... Hát persze, vissaafeküdtem. Kint az utcán a vállamra tette a kezét. Bár ez kényelmetlen lehetett neki, mert jóval alacsonyabb volt nálam. — Kerülünk egyet, jó? — Tőlem, akár ne is mon- tad volna, úgy sem tudom, merre van a kosz szállodátok. — Nono — mondta —, új szálloda és a vállamra csapott. Egy ramaty mellékutcában állt meg velem, kétszintes, szemmel láthatóan új családi ház előtt. Az ablakból tompa fény szüremlett a fejünkre. Most megint meghatóan kopasz volt — Hehe — rötyögött rám kislányos-szemérmesen és négy ujját a szájába dugta. Füttyentett... fityfiúfüty... csak úgy harsogott. Én meg mint egy oroszlán: hpjuu- huhuj. Ö is. Erre én füty- työgettem. Zenebofia, gilin- galang! Az ablakon kihajolt egy férfi. Fürdőköpenyben. — Trógerok! Rohadt huligánok! Takarodjatok! Nem üvöltött, félhangosan mondta, mint aki nem akarja ezt a szerencsétlen, szétcincált csendet háborítani. — Tökfej! — üvöltötte neki Szarvaspataki, — Vén kopasz állatok! — kiabált amaz, most már ügyet sem vetve a csendre. Mi meg futóra, neki a sötét utcának, A saroknál lassítottunk. a futástól kalapált a szívem, fú de öreg vagyok. Ezt akartam mondani. De nem szóltam. Nézem ezt a marha Szarvaspatakit. Sír. A jó fenébe! Egy darabig ballagtam mellette, aztán a vállára tettem a kezem. « — Süket, hát miért nem mondtad? — morogtam szelíden. — Valami nőd lakik ott? Szeretőd? Feleséged? Óvatosan kihúzta magát a kezem alól, — Nincs nekem senkim ■— mondta —, nem is volt soha — és barátságosan a hátamra paskolt. — Jó srác vagy. Istenbizony. Az a fényes ott a szálloda. j Ezzel otthagyott. ]
