Szolnok Megyei Néplap, 1973. június (24. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-10 / 134. szám
1978. június 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Barátságos birkózás A két elnök bizalmas beszélgetés közben. A francia államfőnek — úgy látszik — már privilégiuma, hogy az amerikai elnökkel félúton találkozzék és tárgyaljon. Míg az NSZK kancellárja és az angol kormányelnök Washingtonban ül tárgyalóasztalhoz, addig Pompidou csak Izlandig közelített Nixonhoz, aki maga is 4500 kilométeres utat repült át, hogy francia partnerével ' két napon át igyekezzen összehangolni eltérő állásfoglalásukat. Hé* órán át tárgyaltak. Közös közleményt nem adtak ki a politikai birkózás eredményéről, azonban nagy vonalakban ismeretes, hogy miről folyt közöttük a szó. Kevés szivárgott ki a megbeszélésekről, azonban az elejtett szavakból is következtetni lehet a sovány eredményre. A két elnök mellett a tárgyaló szentélybe Kissi n- ger is bebocsátást nyert, és Nixon főtanácsadója dodo- nai magyarázattal szolgált az újságíróknak: — Az értekezletnek nem volt sem győztese, sem vesztese — mondta. A Fehér Ház szóvivője, Ziegler „igen sikeresnek” minősítette a találkozót. A tárgyalóteremből kilépő Pompidou kijelentette: — Nem hoztunk határozatokat... egészében véve több megértés volt, mint meg ném értés. Az ülés végén Nixon megállapította: — Voltak bizonyos nézet- különbségek, de nem kell őket dramatizálni... az alapvető dolgokban egyetértünk Franciaországgal. Mindezeket a problémákat „egy csomagban” kívánta megtárgyalni Nixon Pompidouval, és elfogadtatni partnerével, hogy majdan ősszel, amikor Európába látogat, valamennyi „atlantit” egy asztalhoz ültesse. Pompidou a már ismert francia álláspontot képviselte, nevezetesen azt, hogy a kereskedelmi, pénzügyi és katonai kérdéseket nem lehet egy kalap alá fogná, és az Egyesült Államok elnöke nem tárgyalhat Brüsszelben egy füst alatt európai szövetségeseivel, hanem csak külön-külön minden ország- A hírek szerint ezt a nézetet Pompidou elfogadtatta Nixonnal. Az amerikai elnök őszi vagy év végi európai útját és tárgyalásának formáit a következőkben további megbeszéléseken készíti elő. Pompidou határozottan ellenszegült annak is, hogy az Egyesült Államok „zsebébe tudja Nyu- gat-Európát”, és nélküle, illetve' a feje fölött tárgyaljon a Szovjetunióval. Báléit Kissinger úgy fogalmazta meg, hogy az Egyesült Államok támogatja a nyugat-európai egyesülést, nem vonja ki az amerikai hadsereget az óvilágból, feltéve, hogly a tömb országai nagyobb anyagi hozzájárulással támogatják eltartását. Kissinger javaslata szerint az Egyesült Államok folytatja „megbékélő párbeszédét ellenfeleivel” (értsd a Kelettel) és „szívesen látja, ebben barátai részvételét”, akik mellé — az Atlanti Egyezménybe — be kívánja vonni a Csendes-óceánban fekvő Japánt is. Kissinger súlyos kifogást emelt a Közös Piac bezárkózása, gazdásági versengése ellen, a hiányzó megértés miatt, ami gátolja a nemzetközi pénz- rendszer reformját. mutattak arra az ellentmondásra, hogy az Egyesült Államok az Európában állomásozó seregei kivonásával fenyegetőzik: ha a Közös Piac országai nem lesznek hajlandóak kedvezményeket adni az amerikai árukivitelnek — ugyanakkor a kölcsönös és arányos fegyvercsökkentésről tárgyal a Szovjetunióval. A világ helyzete és erővonalai megváltoztak az utóbbi években. Az Egyesült Államok világrendőri hatalma és szerepe megszűnt, sokközpontú lett a világ, és Nixon európai partnerei — ha fenn is kívánják tartani az Atlanti Szövetséget és maguk mellett tudni az Egyesült Államok katonai támogatását — egyentjogúan akarnak tárgyalni Amerikával, csakúgy mint a Kelet országaival az európai megbékélés; rőL A francia álláspont zetközi központhoz — egyenlő jogokkal venne részt. Az elképzelés visszhangra talált a Munka Világszövetségénél. A néhány hónappal később megtartott kongresszuson azt indítványozták, hogy első lépésként a Munka Világszövetségéhez és a Szabad Szak- szervezetek Nemzetközi Szövetségéhez tartozó nyugateurópai szakszervezetek lépjenek egységbe, és ezt később kibővíthetnék. Az SZSZNSZ vezetői azonban visszautasították mindkét javaslatot és önálló szervezet megalakítása mellett döntöttek. A félhivatalos indok: „Az új európai szervezetben számuknál fogva a kommunisták vinnék a vezető szerepet”. Bergeron. a Force Ouvriére nevű francia szakszervezet főtitkára e szavakkal illette hazai kommunista kollégáit: „A kommunisták csak azért akarnak bejutni az európai tömörülésbe, hogy harcoljanak az egységes Európa (értsd: Nyugat-Európa) ellen, és ha lehet, szétrombol- íják azt.” Ilyen előzmények ytrtán s?ületett meg Brüsz- szelben a 15 nyugat-európai I ország szociáldemokraták vezérelte szakszervezeteinek központja: az Európai Szakszervezeti Szövetség. Elnöke a Brit Szakszervezeti Kongresszus főtitkára, Vic Feather lett. Feladata ’— a hivatalos megfogalmazás szerint — a nyugat-európai munkások általános érdekeinek védelme a nemzetközi monopóliumokkal szemben. Vezetői azonban illúziókat táplálnak akkor, amikor úgy vélik, hogy valamennyi nyugat-európai dolgozó hatásos érdekvédelmét képviselhetik. A szervezet ugyanis elhatárolta magát a nyugat-európai szakszervezetek nagy részétől, ezzel saját cselekvési szabadságát korlátozza. Nem tartozik a szervezethez a francia CGT (2,3 millió tag) és CFDT (700 ezer tag), illetve az olasz GGIL (több mint 4 millió tag). Márpedig a nyugat-európai munkásmozgalom harca a multinacionális monopóliumok ellen csak akkor vezethet sikerre, ha a különböző nemzetközi központokhoz tartozó szakszervezetek egységesen lépnek fel. Ezt példázza az emlékezetes Dunlop—Pirelli sztrájk. A Dunlop dolgozói a Brit Szakszervezeti Kongresszushoz (az SZSZNSZ tagja), a Pirellié viszont a GGIL-hez (az SZVSZ tagja) tartoznak. Joggal írhatta a Dán Kommunista Párt lapja, aLand og Főik: „Az Európai Szak- szervezeti Szövetség vezetőinek meg kell érteniük, hogy ha hatékonyan akarnak harcolni, akkor nem szabad politikai frakciókra szakítaniuk a szakszervezeti mozgalmat. A nemzetközi konszernek, amikor a munkásosztály elleni harcról van szó, félreteszik érdek- ellentéteiket, és mindig egységes frontot alkotnak.” A brüsszeli kongresz- szus csak hosszú vita után mondta ki döntését, és ez jelzi, hogy az Európai Szakszervezeti Szövetség vezetői sem egyformán ítélik meg a különállás vagy együttműködés problémáját. Ezzel magyarázható, hogy a kongresszuson végül is a „nyitott kapuk” politikáját hangoztatták, vagyis nem zárták ki a jövőbeni együttműködés lehetőségét a Szakszervezeti Világszövetséghez és a Munka Világ- szövetségéhez tartozó szak- szervezetekkel. Nemes János Közel-Kelet Ismét a Biztonsági Tanács előtt zr ■ , _ kérésére a hjgymlom Biztonsági Tanács ismét napirendjére tűzte a közel-keleti válság ügyét. A vita szerdán kezdődött, vagyis annak az izraeli támadásnak hatodik évfordulóján, amely három arab szomszédja ellen irányult. AZ izraeli csapatok saját országuk területének ötszörösét meghaladó arab területeket szálltak meg és egyáltalán nem titkolják, hogy annektálni akarják a megszállt területek egyré- szét. A többi között a Sínai- félszigeten a tengerhajózást ellenőrző Sarm-El-Sejkre támasztottak igényt; meg akarják tartani a Damasz- kuszt uraló Golan-íennsíkot, és Jeruzsálem arab negyedét; a Jordán partján katonai erődvonalat akarnak kezükben tartani. # Ezt az annexiós szándékot hivatalosan is közölték Jar- ringgal, az ENSZ-főtitkár közel-keleti megbízottjával, amikor kijelentették: nem hajlandók visszatérni az 1967-es határokra, arab területeket akarnak Izraelhez csatolni. A BT a mostani vitát tu-, lajdonképpen ott folytatja, ahol 1967 novemberében abbahagyta. Egyiptom éppen azt kívánja, hogy a tanács tagjai keressék meg a feleletet arra a kérdésre, ki a felelős azért, hogy a 242. számú határozat papíron maradt, ki akarja és ki ellenzi a békét a Közel-Keleten? Az egyiptomi diplomácia világos választ sürget a világszervezettől: vállalja-e saját döntéseit, kész-e elősegíteni végre megvalósításukat? A szocialista országok szolidárisak az arabok igaz ügyével és kétség nem fér hozzá, hogy ezúttal is követelik majd, hogy Izrael távozzon a megszállt arab területekről és ezzel tegye lehetővé az egész térség érdekében álló méltányos megbékélést. Az arab országok és az úgynevezett harmadik .világ sok országa mellett ugyancsak ilyen vagy ehhez hasonló álláspontot foglalnál: el azok a nyugat-európai országok is, amelyek érdekeltek ' a béke rendezésében, különösen a Szuezi-csatorna megnyitásában. A ,■ . i . államfők, Az afrikai akik Ad_ disz-Abebában tanácskoztak az Afrikai Egységszervezet 10. jubileuma alkalmából, minden eddiginél határozottabban követelték a megszállt arab területek azonnali kiürítését és a Palesztinái nép törvényes- jogainak tiszteletben tartását. Felhívták Afrika országait, hogy nemzetenként vagy kollektív akciókkal, politikai és gazdasági eszközökkel is gyakoroljanak nyomást Izraelre, ha az továbbra is szabotálja a békerendezést és elutasítja a BT- határozat megvalósítását. Nigéria elnöke közölte, hogy ha Izrael nem veszi figyelembe az afrikai csúcstalálkozó felhívását, megszakítja vele kapcsolatait, mint legutóbb hat afrikai ország tette. Várható tehát, hogy Izrael még inkább elszigetelődik majd az ENSZ fórumán. Tel-Aviv nyugtalanságát fokozza, hogy egyfelől mindenfelé sikeresen bontakozott ki az egypitomí diplomáciai hadjárat Kairó békeszándékának bizonyítására és az izraeli terjeszkedő törekvések leleplezésére, másfelől az, hogy amerikai kormánykörökben is kezdik túlságosan konoknak tartani az izraeli magatartást és kezdik jobban figyelembe venni az arab közvéleményt — egyébként' elsősorban az arab országok olajkincsére és az Egyesült Államok kibontakozó energiaválságára való tekintettel. Annyi bizonyos,, hogy az amerikaiak, akik eddig a Közel-Keleten csakis Izraelnek szállítottak Phantom-vadászbombázókat, most tárgyalni kezdtek Szaud-Arábiával és Kuwait-, tál is ilyen harci repülőgép pék eladásáról. Ez nem jelent azonban fordulatot az Egyesült Államok izraelit? politikájában; Scali, az úf amerikai ENSZ-delegátus kijelentette, hogy a Biztonsági Tanácsban „mindent megtesz a jelenlegi status quo' fenntartására”. Vagyis: az izraeli megszállás tartó-» sítására, a terjeszkedő politika védelmezésére és folytatására. R. I. Az energia kritikus évtizede A sah nemcsak sielt St. Moritzban. Létrejött a megállapodás Irán, a Közel- és Közép-Kelet második olajtermelő hatalma és az angol, francia, amerikai trösztöket tömörítő olajkonzorcium között. A trösztök kénytelenek voltak beletörődni abba, hogy Irán nemzeti tulajdonba vegye a teljes olajipart — annak ellenében, hogy húsz esztendőre szóló szerződés biztosítja számukra (mint vevőknek) a megfelelő mennyiségű olajat. A válság jelei eltérőek Irakban, amely politikai és társadalmi irányvonalát tekintve nemcsak gyökeresen különbözik a sah birodalmától, hanem rendkívül rossz viszonyban is van vele, — más körülmények között, — hasonló módon — ugyancsak térdre kényszerültek a nemzetközi olajmonopóliumok. Ezek az események is világosan mutatják, hogy egymástól gyökeresen eltérő politikai körülmények között is azonos típusú engedményekre kényszerülnek a tőkés világ nagy olajmonopóliumai a termelő országokkal szemben. Kézenfekvő, hogy ennek szükségszerűen mélyebb, a politikai rendszertől függetlenül gazdasági oka van. Felvetődik a kérdés: ha Japán és Nyugat-Európa esetében viszonylag régi keletű, elhúzódó válságról beszélhetünk, — mi az oka annak, hogy csak most (lényegében az utóbbi másfél évben) tükröződik ez a válság a nagy nemzetközi olajmonopóliumok politikájában. A magyarázat: most ért az energiaválság „ke- resztútjához” az Egyesült Államok, amely eddig — lévén maga is a világ egyik legnagyobb olajtermelője, — viszonylag kedvező helyzetben volt. Ám a villamos- energia-fogyasztás rohamos gyorsasággal növekszik azAz okról ma már meglehetősen nyíltan beszélnek a vezető tőkés országokban. Ezt úgy határozzák meg, hogy a tőkés világ „energiaválságban” van. Hosszú évek óta nyijt energiaválság bontakozik ki Nyugat-Európában. Jelenleg a kibővített Közös Piac kilenc országa nyersolajigényének körülbelül 70 százalékát kénytelen behozatalból fedezni, s ennek a behozatalnak 80 százaléka a Közel- és Közép-Keletre, illetve Észak-Afrikára esik. (Irán, Líbia, Kuwait, Abu Dhabi és Algéria.) 1985-re a kilenc nyugat-európai ország olajszükséglete több mint 800 millió tonna lesz, kétszer annyi, mint 1970- ben. Egyesült Államokban; s az amerikai olajtermelés ezt már nem tudja követni. Az USA-ban 1970-ben a nyersolajfogyasztás már több mint egy milliárd hordóval volt nagyobb a termelésnél és jelentékeny hiány mutatkozott földgázban is. Az előrejelzések szerint 1980-ra • az olaj viszonylatában háromszorosára, földgázban majdnem tízszeresre növekszik a jelenlegi hiány. Az olajdeficit eddigi méretei még lehetővé tették az Egyesült Államok számára, 1 hogy a hiány) elsősorban a venezuelai olajmezőkről fedezze. Ez azt jelentette, hogy Amerika nincs olyan kiszolgáltatott gazdasági helyzetben a Közel- é& Közép-keleti termelőkkel folytatott olajtárgyalásokon, mint Japán vagy a nyugateurópai országok. 1973-ban történt meg először, hogy Nixon külön üzenetet intézett a kongresszushoz az energiahelyzetről. Ebben az Egyesült Államok történetében első ízben takarékossági intézkedéseket is kénytelen javasolni. Az energiaellátás szakértői között szerte a világon heves viták folynak arról: meddig tart és milyen éles lesz a nagytőkés ipari országok enei-giaválsága. Az uralkodó nézet jelenleg az, hogy az 1975—1985-ig tartó évtized lesz a kritikus időszak. —i —e A termelő országok hatásosan diktálnak A fogas kérdés Bizonyosra vehető, hogy a tárgyalások során áttekintették a nemzetközi helyzetet, a világ aktuális és sürgető problémáit, a két elnök azonban ideje java részét Nyugat-Európa és az Egyesült Államok közötti viszonynak szentelte. Volt mit vitatniuk, hiszen régóta fogas kérdések állítjuk szembe az Atlanti Egyezmény partnereit kereskedelmi, pénzügyi és l^atonai téren. A Közös Piac európai Európát, az Egyesült Államok amerikai-Európát akar, s ebből a különböző szemléletből adódtak a nézeteltérések az izlandi értekezleten is. Nem volt véletlen, hogy Nixon Izlandban is maga mellett akarta tudná főtanácsadóját, hiszen az amerikai álláspontot — az elnökre hivatkozva — Kissin- ger ismertette április 23-án, egyik ritka felszólalásában, amikor az Atlanti Egyezmény alapokmányának újrafogalmazását hirdette meg. — Az európai egység számunkra ma is az, ami volt: nem önmagáért való cél, hanem eszköz a Nyugat megerősítéséhez — mondta akkor Kissinger. A franciák, és nemcsak a franciák ezt jogosan úgy értelmezték, hogy az Egyesült Államok világátfogó politikája függelékének, regionális szervezetnek tekinti és nem egyenrangú tényezőnek a Közös Piac 250 millió lakost számláló és gazdaságilag sikeresen vetélkedő országait. „Az új alapokmány’’ tété-