Szolnok Megyei Néplap, 1973. április (24. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-04 / 79. szám
Aranykoszorús modellezők között Készül a repülőgépmodell. Kerekes Lajosnak segít a munkában Bartos Sándor modellező. Több tag - jobb munka Klubélet a járműjavítóban Kerekes Lajos, a jászberényi Lehel vezér Gimnázium negyedik osztályos tanulója, a Lehel modellező klub tagja. A modellezés örömeivel nyolc évvel ezelőtt — még általános iskolás korában — ismerkedett meg. Azóta ott van minden évben a városi, a járási, a területi és az országos versenyeken. A városi, járási találkozókon a jók között is a legjobbnak bizonyult, 1967 óta minden évben az első helyezést érte el. A modellező klub megalakulásának esztendejében — 1970-ben — a modellezők területi versenyén az ifjúsági kategóriában érte el a rangos első helyezést, 1971-ben a „Kiskun kupa” felnőtt és ifjúsági számát nyerte meg. Tavaly bekerült az országos válogatott keretbe, velük vett részt a szocialista országok ifjúsági modellezőinek versenyén. Méltóképpen képviselte hazánk színeit, a 15 csoport kilencven versenyzője között a 11. helyezéssel tért haza., Terveiről beszélve elmondta: szeretne sikeres érettségi vizsgát tenni és szerencsésen felvételizni a Kecskeméti Műszaki és Automatizá. lási Főiskolán. Addig még sokat kell tanulni, ezért egy ideig pihenteti modelljeit. — Ha elkerülök Jászberényből — mondta búcsúzóul — mindig szeretettel gondolok vissza klubomra. Kellemes emlékeim között marad még az is, hogy három év alatt, amíg az úttörők modellező szakkörét vezettem, több mint ötven kis „bigyós”-sal szerettettem meg ezt az izgalmasan szép sportot. Csete Sándor hűtőszerelőként dolgozik a vasipari vállalat kisújszállási gyáregységében. Tagja az MHSZ városi modellező klubnak. Régi modellező, másfél évtizede képviseli klubját a versenyeken, találkozókon. Eredményes munkájával, a rangos helyezésekkel megalapozója a klub jó hírnevének. Kérésünkre, hogy beszéljen munkájáról és arról, mit jelent számára a modellezés, a következőket mondta: — Gyerekkorom óta rajongója vagyok ennek az elmondhatatlanul szép sportágnak. Versenyszerűen 1959 óta foglalkozom a modellezéssel. Vitorlás repülő készítésével kezdtem. Egy évtizeden át voltam részese a repülőmodellezés sikerélményekben gazdag örömeinek. Azután egy vitorláshajómodell-ver- seny után — ahol versenybíró voltam — átpártoltam a hajómodellezőkhöz. Megyei bajnokságon két esetben érte el az első helyezést, alig tudja összeszámolni, hogy meghívásos versenyen hányszor volt második. Kétszer kapta meg az első osztályú minősítéssel járó aranykoszorús jelvényt. Legszebb emléke az 1970- ben megrendezett országos vitoílás- hajó modellezőbajnokság, ahol több országos bajnokkal mérte ösz- sze erejét és nagyon büszke volt az ötödik helyezést elért modelljére. •** Csete László meós, a kisújszállási Faipari Vállalatnál dolgozik. Négy év óta, amióta elkezdte a vitorlás- hajó-modellezést, tagja az MHSZ- klubnak. Első jelentős sikerét a megyei bajnokságon érte el, ahol a felnőtt kategóriában a második helyezést kapta, és ez egyenlő volt az ifjúsági kategória aranykoszorús jelvényével. Eredményes volt tavalyi szereplése az országos ifjúsági modellezőversenyen. Ott is aranykoszorús jelvényt érő helyezést ért el. Az MHSZ-klubban szakkörvezető, és erről a munkájáról beszél a legszívesebben. • — Bátyám sikerei, csodálatos hajómodelljei mindig nagy hatással voltak rám, menthetetlenül befolyásuk alá kerültem, s így kezdtem el a modellezést. Utána nem volt nehéz megszeretni ezt a szép sportot, most legfontosabb feladatomnak tekintem, hogy minél több fiatalt ismertessek meg a modellezéssel. — Mint szakkörvezető, fontosnak tartom, hogy az ifjú modellező- jelöltekkel megszerettessem és megismertessem a modellezés szépségén túl annak hasznosságát is. Megtanítani őket, milyen hosszú az út addig, amíg a karcsú testű hajó- modellt vízre eresztjük vagy a szabadon reptilő vitorlás a levegőbe emelkedik. Meg kell tanulni az aerodinamikát, ismerni a fa tulajdonságát, a ragasztóanyagok használatát. Érteni kell a rajzoláshoz, a vitorlaszabáshoz, a modell beállításához. Mindez olyan ismeret, ami nélkül nincs modellezés. A járműjavító nemcsak a szolnoki üzemek között az egyik • legrégibb, hanem itt az MHSZ, illetve annak elődei is szép múltra tekintenek vissza. Amikor megalakultak az első ilyen jellegű szervezetek, alig /néhány hónap múlva a járműjavítóban is létrejött a Magyar Szabadságharcos Szövetség. — Majdnem negyedszázada, 1949- ben kerültem ide dolgozni tizenki- lencéves koromban, még abban az évben meg is szerveztük a szövetséget — emlékszik vissza Kiss József. — Volt gépkocsivezetői tanfolyam, amit én is elvégeztem, azonkívül vitorlázórepülő kiképzés és politikai előadások. Nem sokkal később bevonultam katonának, de utána ismét ide tértem vissza. Most is tartalékos tiszti kiképzőcsoport-ve- zető vagyok. Az üzemben az ötvenes években a különböző részlegeknél egy-egy kiképzési kör — lövész, rádiós, ejtőernyős — működött. A Magyar Honvédelmi Szövetség létrejötte után alakult meg az MHSZ-klub. A klub tagjainak száma az első években alig volt több száznál, jelenleg— ezt már a klub elnökétől, Csák Sándortól tudtuk meg —, majdnem kétszáz. — Nemcsak a létszám emelkedett jelentősen, hanem munkánkban is lényeges minőségi javulás történt — teszi hozzá az elnök. — Jelenleg két klubunk van: a lövészklub, amelyben előképzés folyik (ennek tagjai négy általános iskolát is patronálnak) és a tartalékos klub. A tartalékos klub vezetője Tóth János: — Nekünk fő feladatunk a tartalékos tisztek és tiszthelyettesek továbbképzése. Foglalkozásaink egy részén kötelező a részvétel, de vannak tájékoztató jellegűek is. Az éves tematikánkban 20 óra előadás szerepel, amelyeket általában a Kilián György Repülő Műszaki Főiskola tanárai tartanak. Emellett vannak a gyakorlati foglalkozások, többi között a lövészet. — Tavaly például tartottunk egy éjszakai lövészetet, ami azt hiszem, Még néhány hasznos tanács a lövészet előtt hogy az országban egyedülálló kezdeményezés volt az MHSZ-klubok között. Egész éjjel szakadt az eső, mégis több mint százan jöttek el erre a „kirándulásra”. A klubélet alatt általában nemcsak a kemény munkát, a továbbképzést, a tanulást értjük, hanem a kötetlenebb, szórakoztató jellegű összejöveteleket is. Ilyen vajon nincs a járműjavítóban? — Hogyne lenne — mosolyodik el Rigó Zoltán, aki több mint húsz éve tagja a szervezetnek. — Hosszú idő óta az a gyakorlat, hogy minden év végén ünnepélyes zárófoglalkozást rendezünk, ebéddel vagy vacsorával egybekötve. Az elmúlt évben például a lövészet után „éjebédet” tartottunk a vállalat tiszaiig éti üdülőjében. — Rendszeressé váltak már a magyar—szovjet baráti találkozók, a fegyveres erők napján pedig hivatásos tiszteket szoktunk vendégül látni, általában olyanokat, akik régebben itt dolgoztak az üzemben. — Rendezünk minden évben kirándulásokat is — kapcsolódik a beszélgetésbe Kiss Gyula. — Tavaly megnéztük a Hadtörténeti Múzeumot és voltunk Egerben, az idei programban a Duna-kanyar és Szeged szerepel. Tulajdonképpen nagyon jó helyzetben vagyunk, mert az üzem vezetőitől minden erkölcsi és anyagi támogatást megkapunk. Háromszoros hurrá az MHSZ-nek „Kiskatonák’' a város szélén Esteledik. Sár, sártenger mindenfelé. Mindig ilyen volt ez a vidék. Sötétbe borulnak korán kis utcái, ha jön az este. A város széle, a város vége. Valamikor tán szégyellte az erre lakó gyerek, hogy itt él,' mert lenézték érte. Munkásterület volt. Szegény kis vályogházak sorakoztak girbe- görbe utcáin. Fűtőházi, járműjaví- tós, vasutas családok lakták a vidéket. Aztán változott sok minden. Még mindig nem eléggé. Mert igaz, új üzem, nagy vállalat is megtelepedett az egykori Körösi úton, Béke utcában, nem is egy — de azért Két hosszúra nyúlt, kamaszodó gyerek állt, vigyázott a folyosón emeletes, komfortos bérházak még ma sem állnak, kútra még mindig a sarokra járnak, s alacsony házakban álmodnak szépet a gyerekek. Iskola Se volt mindig, újféle most is az épülete. Az is földszintes — beilleszkedik ebbe a világba. A szülők örülnek ennek is. Valamikor ők az újvárosiba jártak, reggelente jókor keltek, hogy beérjenek. Februári, korán sötétedő estén mentem abba a nem régi kisiskolába. Szakaszgyűlésre. A Trencsényi József úttörő honvédelmi szakaszhoz. A honvédelem mindenütt egyet Szép arcú gyerekek, tiszta, fehér úttörőingben jelent. Mégis, ebben a kisiskolában azt hiszem, az igazit találtam. Két hosszúra nyúlt, kamaszodó gyerek állt, vigyázott a folyosón. Fegyver, igazi puska a vállukon. És úttörő-nyakkendő, az a szép, vérpiros a nyakukon. Nézem a faliújságot. Honvédelem a neve. „Hadsereg-látogatás” élményeit, lövészverseny híreit adja a közösség tudtára. Lapozom a naplót, amit már negyedik éve vezetnek. Honvédelmi előadásokról szólnak a beszámolók. Rajzok a hadsereg tisztjeinek rendfokozatairól. A fegyver külön fejezet. Értőn részeire bontott kispuska, mellette szakszerű magyarázat. Ügy, ahogy a honvédtisztek, a sokszor idelátogatók megmagyarázták. Aztán ejtőernyős beszámoló. „Nálunk járt vendégségben Hüse Károly!- Azt mondta, korán kezdte, s nem lankadt a szorgalma, akarata soha.” Sűrűn teleírt lapok abban a naplóban. Egy-egy előadás. A Magyar Néphadsereg története. Szép, tiszta lapok, kerek gyerekbetűkkel. Gondos munka. Ha tetszett egy cikk — valamelyik újság híradása a honvédelemről, a szabadság szép ünnepeiről — kivágták, beragasztották. És melléírták, mint például a tavalyi márciusi ünnepi beszámolóhoz, hogy ők is koszorúztak, ők is ott voltak. Közben a folyosón, ahol a két fegyveres őr áll, felsorakozik a szakasz. Szép arcú gyerekek, tiszta, fehér úttörőingben. Lévai Béla sza- kaszparancsnok-tanámak jelent a parancsnokhelyettes.: — A Trencsényi József honvédelmi szakasz létszáma negyven, szakaszgyűlésen megjelent harminchat, igazoltan hiányzik négy pajtás. Feszes négy sor. Körbenéz Lévai Béla: „Pajtások, köszöntelek benneteket az MHSZ megalakulása 25. évfordulója tiszteletére rendezett szakaszgyűlésünkön. Háromszoros hurrá a Magyar Honvédelmi Szövetségnek!” Minduntalan kérdeznék, de szemekből, figyelő tekintetekből választ kapok. Értik, érzik ezek a gyerekek, mi a haza, s mit jelent a védelme. A tanár-szakaszparancs- nok szava egyszerű, de itt, ebben a félhomályos teremben nagyon igaz. „Ez a szó, hogy haza, elkísér, míg élsz.” Kinézek az ablakon, a kis szűk utcára, ahol imbolygó fények villannak. Elkísér, míg élsz — mondogatom magamban, s nekem Vörösmarty szavánál is szebb. — Mely ápol, $ eltakar ... Vége a filmnek, nehezen szokja a világot a szem. Kérdezek, mert tőlük hallani jó. Miért szeretik ezt a szakaszt, miért a honvédelmet. Lány felel először, nagyocska már. Demeter Edit. — Három éve vagyok a szakasz tagja. Tavaly kitelt volna az esztendőm, mert gimnazista lettem. De annyira szerettem itt, hogy ide kértem magam, ifivezetőnek. Hát ez lánynak is érdekes, izgalmas élet. Kirándulások, honvédségi látogatások és vendégeskedések, honvédelmi versenyek. Nyáron már kétszer voltam honvédelmi úttörőtáborban. Jó. — Meg a Hadtörténeti Múzeum, — mondja egy szőke legényke — az csudára érdekes volt. — Lesz-e valaki katona, hivatásos? Az előbb fegyveirel őrt álló nyurga fiú feltartja a kezét. Munkásgyerekek. Apjuk vasutas, olajos, fűtőházi, fatelepi nehézkezű ember. Házaik ott sorjáznak, a gyárak, a vasút mögött. Hazájuknak vallják, otthonukként tisztelik a szegényes, kopár vidéket. Nekik szép az, talán a legszebb a világon. Sóskúti Júlia
