Szolnok Megyei Néplap, 1973. április (24. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-04 / 79. szám

1973. április 4. SZOLNOK MEG VEI NÉPLAP 9 Iván Laponogov: Debreceni napok és emberek Töiténelmi események! öl a barát szemévei K iből, miért, ho­gyan lesz író; mi­féle belső kény­szer hatására ra­gad tollat — ezt, a tehetség mel­lett, sok minden befolyásol­hatja. Leginkább persze az élmények felgyülemlése, áradni kívánó feszítése. Két­ségtelen, hogy Iván Lapono- gpvot ez utóbbi késztette rá, hogy egyéb munkája köze­pette közkinccsé tegye lera­kodott, de még friss, közel sem kövesedé élményeit. Életútja oly sok szovjet emberéhez hasonló, akit a háború kiszakított minden­napi környezetéből, hogy a haza védelmének hosszú or­szágújára vezesse. A fiatal újságíró, a TASZSZ katonai tudósítójaként végigjárja a különböző frontokat, tanúja Bukarest Belgrád, Budapest. Szófia felszabadításának. A hivatás azonban esztendőkre Magyarországhoz kötötte, ott van Debrecenben az újjászü­lető Magyarország lázasan tevékeny első napjaiban, majd Budapesten, a felsza­badulást követő esztendők­ben. Egy nemzet sorsfordu­lójának tanúja tehát — s hosszú esztendők után is ta­núskodni akar. Könyveiben mindegyre a Nagy Élmény tér vissza — így a legutób­biban, a Dunai történetek cí­mű dokumentumregényé­ben is. E könyve különösen érde­kes számunkra: jelentős ré­szét a magyarországi élmé­nyeik alkotják A dokumen­tumregényben a dokumen­tum kap hangsúlyt; nem ön­magát mutatja fel, hanem az eseményeket, s mozgatóit, az embereket. S éppen ez a legértékesebb benne — az események és arcok élesen- hű kontúrjai, csaknem har­minc esztendő távolából is. S bár ez esetnéns-ek már a tör­ténelemkönyv lapjaira ke­rültek mégis érdekes szá­munkra a szemtanú, a barát emlékezése. Újdonságát pe­dig az adja. hogy először kap nyilvánosságot magyar nyelven a Debreceni napok és emberek című fejezet egyik részlete. i? A moszkvai távirat az egyik Budapest közelében harcoló csapattestnél ért. „Azonnal utazzon Debrecenbe, vegye fel a kapcsolatot a Külügyi Népbiztosság képviselőjével, Puskinnal/’ S íme, a nyitott Villisz máris száguld vetem keletre a debreceni országúton. A dermesztő szél sivításán át mind halkabban ér él fü­lünkhöz a fővárosért folyó csata morajlása. Az út két oldalán elfutó mezők fekete pusztaságnak tűnnek ’ Estefelé érkezünk Debre­cenbe. A máskor csöndes vi­déki város utcáin nagy az élénkség. Mindenhol sok az ember. Katonák és civilek tolonganak, az utcai hangos­beszélő szünet nélkül har­sog, sok épületet fellobogóz­tak nemzeti színű és vörös zászlókkal. A város központjában, az Aranybika Szálló bejárata előtt gépkocsik sokasága vá­rakozik. Percenként nyíl- nak-záródnak az ajtók. Alig, hogy belépek az előcsarnok­ba. az egyik fotelból határo­zott mozdulattal felemelke­dik egy negyven év körüli szovjet tiszt, bőrkabátban, al­ezredesi rendfokozattal a vállán. — Laponogov elvtárs? — megszorítja a kezem és be­mutatkozik; — Zuszmanovics Alekszander Zaharovics. Már nagyon vártuk. Moszkvából közölték, hogy a TASZSZ tu­dósítójaként részt vesz az Ideiglenes Nemzetgyűlés ülé­sein ... Menjünk a diploma­ta-épületbe. Nincs messze... Éppen csak fordult egyet a gépkocsi velünk, s leféke­zett egy kétemeletes, cikor- nyás homlokzatú, szürke épü­let előtt. E rövid három perc alatt a nagyon szívélyes, ba­rátkozó természetű alezredes — később a budapesti vá»os- paranesnok politikai helyet­tese — igyekezett minél töb­bet elmondani a Debrecen­ben kialakult helyzetről. A második emeleti, tágas szo- uá'űaeg egy kerék asasrá k©= rül hái’om polgári ruhás fér­fi ült. — Örülök, hogy megérke­zett — mondta az egyikük, amikor bemutatkoztam. „Nyilván, Puskin, a Kül­ügyi Népbiztosság képviselő­je” — gondoltam, felidézve a moszkvai táviratot. Érdek­lődő. kutató tekintettel mért végig. Fekete szemei okossá­got sugároztál!. Széles, orosz arc, magas homlok, egysze­rűen hátrafésült sötét haj. Egész megjelenése megnyerő harmóniát sugárzott. Később, közös magyarországi mun­kásságunk éveiben, ez az el­ső látásra kialakult szimpá­tia meleg barátsággá érlelő­dött. Lassanként megismer­tem G. M. Puskin úgyneve­zett „diplomáciai karrierjét”, amely — mint ahogyan ké­sőbb, budapesti szovjet nagy­követté történt kinevezése­kor a magyar újságok jelle­mezték — „a paraszti élet- sorsból lépett a magas dip­lomáciai posztra”. Harmineesztendős korában már követként képviselte ha­záját Braüslavában. Mond­jál!. hogy egy követségi fo­gadáson az egyik magas, pd- ■ros arcú, hitlerista diploma­ta megkérdezte a mellette álló jugoszláv nagykövettől: — Ki ez a picike ember? Az rápillantva Puskinra, akihez régi tisztelet fűzte, minden szót megnyomva így válaszolt: — Ez a „picike ember” a nagy Szovjetunió képviselője. Georgij Makszimovics 1944 második felében — a Kül­ügyminisztérium egyik euró­pai osztályánál! munkatársa­ként — kezdett foglalkozni a magyar ügyekkel, s ami­kor az országban éles fordu­latot vették az események, részt vett a magyar küldött- . ségéfckel folytatott tárgyalá­sokon, gyakran tanácskozott a Magyar Kommunista Párt Külföldi Bizottsága képvise­lőivel. Amikor azután a Szö­vetséges Ellenőrző Bizottság politikai tanáesadóiaként Magyarországra érkezett, ha­marosan nagy tekintélyt ví­vott ld magának, élvezi» a politikai pártok bizalmát, a lakosság széles körének ro- konszenvét. Az érkezésem utáni napon az Ideiglenes Nemzetevűlés első üléséről, küldöttekről beszélgettünk Puskinnal. Sa­játos helyzet' alakult ki. A többséget alkotó munkások és parasztok mellett, képvi­selte magát az ülésen a bur­zsoáziának, a klérusnak, a régi tisztikarnak az a része is. amely szakított a néme­tekkel és a nyilasokkal. — Igyekezzék megismer- Iiedni a nemzetgyűlés elnö­kével, akit ma választottal: meg — tanácsolta. — Egy­úttal ma jd nekem is elmond­ja a véleményét róla. k. Este betértem az Aranybi­ka étterembe. Zsúfoltság, nagy zsivaj fogadott, a kül­döttek és az aznap alakult Ideiglenes Kormány minisz­terei minden helyet lefoglal­tak. Az egyik asztalnál egy szélesvállú. markáns arcvo­násé férfira lettem figyel­mes, akinek a haja ezüstös boglyára hasonlított. — Zsedényi Béla profész- szor Miskolcról — mutatta be a távolból egy helyi új­ságíró, akivel hamar össze­barátkoztam. — Érdek® em­ber. Miskolc környékén sző­lője és hatalmas borpincéi vannak. Csodálom, hogy egy teli® hétre otthagyta őket. Másnap reggel, ugyaneb­ben az étteremben sikerült beszélgetnem a miskolci sző­lősgazdával. Láthatóan elé­gedett volt hogy magára vonta egy moszkvai tudósító érdeklődését. — A Kormányzó Ür Öfő- méltóságát valamennyien na­gyon szeretjük » noaodta. Valószínűleg feltételezte, hogy magam is osztozom Horthy iránti rokonszenvében. — Amikor megtudtuk, hogy a németek elvitték, valódi könnyekét sírtunk... Később egy érdek® tör­ténetet meséltek nekem Zse- dényiről. A Debrecenbe tar­tó gépkocsin munkásküldöt- tekkel utazott együtt. Rövid időre Egerben megálltak, hogy felmelegítsék meggém- beredett testüket. Egv-kéí pohár bort is lecsúsztattak a torkukon. Valaki énekelni kezdte az Intemacioná- lét, a többiek követ­ték. Zsedényi nem tit­kolt iróniával megjegyezte: „Úgy látszik, a vörös egri bor hatása alatt kirajzolódik Magyarország jövője”. ... Az első. demokratikus kormány megalakításával az Ideiglenes Nemzetgyűlés Mik­lós Béla altábornagyot bízta meg. EitóI az ötvennégy ®z- tendős tábornokról — aki húszév® korában végezte el a Ludovika Akadémiát, részt vett az első világháborúban, katonai attaséként külföldön szolgált, s az utolsó időben a szovjet—német fronton har­coló Első Magyar Hadsereg parancsnoka volt — hallot­tam mar. A magyar hadse­reg vezérkarában az elsők között fejezte ki azt a véle­ményét, hogy a fegyvereket a németek ellen kell fordí­tani. Hasonló fellépést tulaj­donított magának egy másik tábornok. Vörös János is — akit ugyancsak beválasztot­tak a kormányba. Az Aranybika Szállóban a legkülönbözőbb politikai nézetek-áramlatök képviselői gyűltek össze; egyetlen kö­zös vonásban hasonlítottak egymásra: Nyíltan kifejez­ték Hitler-ellenes érzelmü­ket, Emlékszem egy szelle­mes megjegyzésre, amelyben valaki az Aranybikát Noé bárkájához hasonlította. Va­lóban: idejött mindenki, aki tehette — habár különböző okokból — az ország ideig­lenes fővárosába, ahol éppen csak megalakult a kormány, szerveződtek a kormányhi­vatalok, tevékenykedni kezdtek a politikai pártok, s ahol mind több döntés született fontos állami és egyéb kérdésekben. A fényesen kivilágított ét­terem mindig zsúfolt volt. A nagy, kerek, fehér abrosz- szal terített asztalnál gyak­ran láttam Vörös Jánost, katonai díszöltözetben. Rend­szerint felesége és fia tár­saságában foglalt helyet — . utóbbi egy fi atal százados, több kitüntetés-sávval a mellén. Ö volt a tábornok- papa adjutánsa. Miklós Bé­la külön asztalnál ült, egy kellemetlen külsejű ezredes társaságában. Kéry ezredes az Első Hadsereg vezérkará­nál szolgált, s parancsnoká­val ő is átállt a mi olda­lunkra. December 24-én, a sajtó­ban közzétették az Ideigle­nes Kormány tagjainak név­sorát. Újabb ismerős név­vel találkoztam: „népjóléti miniszter: Molnár Erik.” Tudtam róla, hogy kommu­nista, a Szovjetunió őszinte barátja. Rajta kívül a kor­mányban még két tárcát ka­pott a kommunista párt: a földművelésügyi és a keres­kedelemügyi miniszterét. Két-két minisztert adott a szociáldemokrata és a kis­gazda párt. S bekerült a kormányba három volt hort­hysta tábornok, s egy pár- tonkívüli miniszter: gróf Te­leki Géza. A Nemzeti Pa­rasztpártot dr. Erdei Ferenc belügyminiszter képviselte. Néhány nap múlva, de­cember 29-én, jelen voltam a debreceni pályaudvaron a Moszkvába utazó magyar kormányküldöttség búcsúzta­tásán, amelynek az volt a feladata, hogy fegyverszüne­tet kössön a Szovjetunióval és a szövetséges hatalmak­kal. A delegáció Gyöngyösi János külügyminiszterből, Vörös János hadügyminisz­terből, s egy szegedi katoli­kus lelkészből, a miniszteri iroda titkárából, Balogh Ist­vánból állt. A félsötét, öreg, súlyos háborús sebektől ron­gált épületben sokan ösz- szesereglettek a búcsúztatás­ra: miniszterek, pártvezetők, katonatisztek. Debreceni új­ságíróbarátom, a Néplap munkatársa megjegyezte: — Mennyire különböző emberek ... Már ami a po­litikai nézeteiket illeti — tette hozzá halkan. Igaza volt. S természetes is, a kormány összetétele a Magyar Nemzeti Független­ségi Front szerkezetét tük­rözte. A kommunisták mel­lett, akik a fasizmus évei­ben a földalatti ellenállási mozgalom lelkét képezték, a függetlenségi frontba tömö­rültek azok a kispolgári pár­tok is, amelyek vezetői nem értettek egyet a Magyar Kommunista Párt eszméivel, a szocializmus magyar föl­dön való felépítésével. „.. Egy februári napon a behavazott debreceni utcá­kon, egy impozáns külsejű, egyenruhás magyar tábor­nok tűnt fel.’ A legfeltűnőbb rideg és gőgös viselkedése volt. A helyi lakosság ha­marosan felismerte benne Béldy tábornokot, Szálasi egyik legközvetlenebb mun­katársát, a fasiszta ifjúsági szervezet vezetőjét. Béldy a legutolsó napokig szilárdan követelte a Szovjetunió el­leni háború folytatását, irá­nyította a speciális különít­mények partizán- és kom­munistaellenes hajszáját. S íme, Budap®t felszabadítása után, ez az ember is Debre­cenben, az Ideiglen® Kor­mány néhány tagjánál igye­kezett menedéket keresni. S a hadügyminisztérium va­lóban nyugdíjba helyezte — teljes fizetése meghagyásá­val. Másként álltak az esemé­nyekhez a debreceni mun­kások! A helyi Nemzeti Bi­zottság felháborodott tagjai magyarázatot követeltek a •«ifflísatésíssaíáá, (5 § Nemzeti­Bizottság határozott követe­lésére néhány nap múlva, mégis csak letartóztatták a fasiszta tábornokot. Ez azonban nagyon jel­lemző epizód volt. Budapest­ről akkoriban sok reakciós, sőt, háborús bűnös is mene­kült a munkások haragja és a felelősségrevonás elől, arra számítva, hogy Debre­cenben, valamelyik minisz­tériumban menedéket, vé­delmet*, talál. Ez, egyiknek - másilcnak átmenetileg sike­rült is. De persze ideig-órá- lg... A Kommunista Párt Arany János utcai székhaza állandóan telve volt embe­rekkel A kétmeleíes épület minden szobájában lázas munka folyt. Ide érkeztek Budapestről, Szegedről, Mis­kolcról, s az ország más vá­rosaiból, falcaiból a felsza­badulás és a demokratikus átalakulás első, örömteli hí­rei. Néhány nap múlva jelen roltam a kommunista párt aktívaülésén, amelyre az Aranybika nagyteremben került sor. Ekkor lépett elő­ször nyilvánosság elé a nemrégiben hazaérkezett Rákosi Mátyás. Beszédében már az újjászülető ország jövőjét vázolta fel. Ezután tartottak tömeggyülést a szo­ciáldemokraták, amelyen Szakasits Árpád, a párt el­nöke tartott beszédet. Meg­lepett engem az az előrelá­tás és határozottság, amely- lyel a két munkáspárt egye­sülésének szükségességéről beszélt. „Ezt nemcsak az érzelmeim diktálják — mondta, — hanem a politi­kai realitások is. Csak a két párt egyesülése teremtheti meg az új Magyarország szi­lárd alapját”. Körülbelül ezekben a na­pokban — az említett ese­ményektől nem függetlenül — fogadott el rendeletet az Ideiglenes Kormány a nén- biróságok létrehozásáról. A rendelet kiharcolásába,­nagy szerepet játszott a nép­tömegek felháborodása és a kommunista párt határozott követelése. Valentiny igaz­ságügyminiszter — a küiső nyomásra — a Népszava tu­dósítójának már így nyilat­kozott: „A rendelettel arra törekszünk, hogy minden háborús bűnös és népellen® személy elnyerje méltó bün­tetését”. Nehezek, ellentmondáso­sak voltak e debreceni na­pok — mégis itt tette meg első lépéseit az újjászülető, demokratikus Magyarország. Egy február eleji napon kü- lönvonat gördült be a debre­ceni pályaudvarra. A szalon­kocsiból Vorosilov, a Szov­jetunió marsallja lépett ki és kezet szorított Miklós Bé­lával, Zsedényivel, az Ideig­lenes Kormány tagjaival, ellépett a felsorakozott dísz­őrség előtt... F ontos esemény volt ez Debre­cen és az egész ország életében. Vorosilov a Szö­vetséges Ellenőr­ző Bizottság fejeként érke­zett Magyarországra, azzal a feladattal, hogy ellenőrizze a fegyverszüneti szerződés betartását, segítse az élet- megindítását a háború pusz­tította országban. S valóban, hamarosan fény derült a SZEB szovjet részének je­lentős szerepére a háborús maradványok felszámolásá­ban, az új élet alapjainak lerakásában, Klement Jefre- movics Vorosilov személyes szerepét, baráti érzelmeit a magyar nép iránt, ma már nyilvántartja a történelem, kedv®, végtelenül egyszerű egyéniségét sokan őrzik em­lékezetükben. A SZEB szov­jet apparátusa különösen nagy segítséget nyújtott a földreform megvalósításában. E történelmi ®eményt is itt készítették elő, a tiszántúli városban, ez izgalmas, és tettekben gazdag napokban. Ez azonban már a követ­kező fejezet története lesz, Wnx/as ímm S&sMtm-i­\i w fi — Hincz Gyula műve »----------------------------------------------------------------- j| Tusnádi Varga Éva: Búcsú Kijevtől A postakocsis dala röpköd repülőgép bőgő morajában, a szíjak felcsatolva és szájamban cukor olvadó ízei, a hatalmas téren csöpp pontként látszik már csak Alexander, még integet, de szeme nézését nem érzem én már soha többé. — Az a régi postakocsis gyűrűt küldött vissza annak a lánynak, ahogy az orosz nóta meséli, én pedig most azon tűnődöm, micsoda érzés bujkált ott tört szavaink zavart esetlése közben, milyen erő húzott egymáshoz Kijev napfényes temetőjében, hói örökké égő kandeláber emlékszik hősi háiottaikra. Nem adtam én neki gyűrűt, csak pillantásunk kereste meg egymást. s a Dnyeper folyó zöldes szalagja kötötte át a horizontot. Most pedig indul a szürke madár és itt marad 6, Alexander, Kijev szerető házai őrzik majd későbbi léptei hosszát, nem intek most már vissza, hiszen ujjaink búcsút ­váltottak régen, emelkedik a gép és a postakocsis legendás jegygyűrűje fel-felvűlan s ott Itarikázik fehérkabátos felhők tetején.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents