Szolnok Megyei Néplap, 1973. április (24. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-22 / 94. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1973. április 22.

Sz. Lukács Imre:

Piros tojás, kék tojás

4

kkor már a bíró lányát szerettem. Szép tavasz járt, meleg április. Szünetekben át-átszaladtunk a lái.yfolyosóra, mintha éppenséggel arra lenne dolgunk.

Csinos lány volt a Róza, szőke, kékszemű. Szerettük is valamennyien. Büszkén, nevetve kacérkodott velünk. Engem igazán kedvelt. Egyszer még levelet is írt, a csengető fiúval küldte. de aznap hiányoztam az iskolából.

Másnap kifigyeltem, elébe szaladtam, a kanálisnál találkoztunk.

—- Hát te? —- kérdezte.

— Erre jöttem...

— Nem is erre laktoki Álldogáltunk ott jó darabig. A kanális korlátjának dőltem, cipőmmel vonalakat húzgáltam a földön.

— Igaz, hogy levelet küldfél?

— Igaz.

— Hiányoztam. Segítettem anyámnak.

—■ Tudom.

Nem jártak az utcán. Vékony járda szaladt ott a Kákát mellett, erősen megnéztem.

— Itt lakunk a másik utcán.

— Tudom — mondtam.

Kicsi, fehérfalú ház volt. Nádfedeles. Meglestem a sarokról, hová ment be.

Boldog voltam én akkoriban nagyon. Anyám meg így szólt:

—- Hűsvétra ruhát veszünk. Csak megbecsüld.

Szót fogadtam. Hordtam vizet a kútról, talicskával eltoltam az őrletnivalót, eljártam a boltba, megcsináltam mindent. Esténként kérdezgettem:

— Vesszük már a ruhát?

Nehezen gyűlt ossz® az ára, a locsolkodás ideje pedig közelgett. Haditanácsokat tartottunk az iskolaudvaron, ki hova köszönt be a kölnivízzel.

Ünneplőbe bújtak a fák. Az udvarokat felverte a la- boda, az árokpartokon nagyra nőtt a fű. Szaladtam Róza utón.

— Eljövök locsolkodni — szóltam.

— Gyere.

— Otthon leszel?

— Otthon.

— Nem haragudnak majd apádék?

— Nem.

Befordultunk a sarkon. Már nem sokáig kísérhettem. Sietve mondtam:

— A piactéren sergő is lesz.

— Láttad?

— Láttam. Befizetek érted.

— Jó — mosolygott —, talmi elengednek.

A kanálisnál apjával találkoztam. Magas, barna ember volt. Világéletében kubikos, napszámos. Amikor letűnt az uraknak, messzire hordta irháját Breznai főszalgabíró úr, akkor választották falu fejének, főbírónak a Róza apját.

— Kezitcsókolom — köszöntem illedelmesen. Fogadta. Kipirosodott az arcom.

Anyám rámparancsolt, készülődjek. Megvesszük a ruhát. Mentünk: a piactéren üzletek sorakoztak. Benyitottunk a legnagyobba. Fekete olajjal eresztették be a padlót, meglátszott a cipőm nyoma.

— Ruha kellene a gyereknek — mondta anyám.

— Milyen áru?

— Az olcsóbbikból.

Elénk terítettek hármat is. Anyám megfogta, meggyűrö- ffietto az anyagot, az ajtó közelébe vitte. Aztán szemügyre vette a másikat.

— Gyere csak. Vedd fel. — mutatott a zakóra.

A kereskedő dicsérni kezdte, éppen rámszabták, meg efféle zöldségeket mondott.

Nekem azonban nem tetszett. Megláttam a hozzávaló nadrágot is. a pultra terítve. Rövidszárú nadrág volt. Ilyenben menjek locsolkodni?

— Szorít a kabát — dacos- kodtam.

— Hol?

— A hónom alján — kinyújtottam a kezemet és előre dőltem egy kicsit.

— Szorít? De hisz’ ki se látszol belőle.

M

egforgattak az ajtónál, begombolták rajtam a kabátot, s alkudoztak. Aztán a boltos hozta a nadrágot is. A rövidszárút.

— Ez meg lötyög — kiáltottam.

— Sebaj. Belenősz.

— Hosszúszárú nadrág nincs? Nekem csak az kell!

— Az jóval drágább,

— Elvisszük ezt — mondta haragosan az anyám.

A, nem örültem én a ruhának! Csüngött a fejem és a beton kockákat számoltam hazáig. Most már el se mehetek locsolkodni.

Otthon aztán eltörött a mécses. Hátramentem az ólhoz, s megsirattam a nadrágot. Később nagyapám ült mellém. Pöfékelt az ócska cseréppipából.

— Így menjek locsolkodni? — szepegtem. —■ Mint a kisiskolások? Rövidnadrágban? Meg kölnim sincs.

— Rózsavíz?

— Az sincs.

— Hm — mondta az öreg.

— Milyen legény az, aki nem megy locsolkodni?

Másnap koráin ébredtem. Még alig jártak az utcán, ünneplőbe öltözve leselkedtem a kerítésünk mögül. A szekrény tetejéről előkotortam a tavalyi kölnisüveget, szappanos vizet eresztettem bele. Jószagú lett. Számolni kezdtem a házakat, ahová elmehetek locsolkodni. Felírtam az irkalapra.

Gyűlt a forint, meg a tojás. Nem fért már a zsebemben. Hazaszaladtam, kiraktam a kisablakba.1

— Ez az enyém — mondtam anyámnak meg a húgomnak. — Ne adjátok oda a locsolkodóknak!

Mentiem tovább. A kanálisnál megálltam. Megigazítottam a ruhámat, megsimítottam a hajamat. A bíró házába mégse léphetek be akárhogy. Leültetnek majd, tésztával kínálnak, borral, s még az is meglehet, egyedül maradok Rózával. Ahogy a legények. Délután meg befizetem a sergőre, a körhintára, veszek papírrózsát is. Talán még a templomkertbe is eljön vélem. Nagy fiú vagyok már.

Bátortalanul kopogtam az ajtón. Benyitottam. Ott állt a lány az asztal mellett. A zöld térítővel letakart asztalon, tojások és tészták sorakoztak. Róza kivételesen szép volt! De tudnám én szeretni! — gondoltam.

A sarokban helyezték el az ágyat. Benne feküdt az anyja, betegen. Elmondtam valami versikét és meglocsoltam a hajúkat.

— Jószagú kölnid von — mondta a lány.

— Nagyapámtól kaptam — pirultam.

Ott álltam a kemence mellett, és senki se szólt hozzám. Álldogáltam néhány percig, míg végre az asszony megkérdezte:

— Te ki fia vagy? Megmondtam, Újra hall?

gattunk. Róza hol az anyjára pillantott, hol rám. Piros lett az arcom.

— Akkor én megyek — mondtam szomorúan.

— Vegyél tojást — szólt a bíróné.

Róza elébem emelte a tányért a festett tojásokkal. Elpirult ő is. Kivettem egyet.

— Adjál neki pénzt is.

— Nem azért iöttem én ...

— Ne szerénykedj. Vegyél rajta cukrot.

Kitámolyogtam a szobából. Égett az arcom, legszívesebben sírtam volna. Kezemben szorítottam a piros tojást és a negyven fillért. Róza ki se kísért..,

A kanálisnál még megálltam. Visszanéztem.

— Nem szeret ő engem igazán — gondoltam.

Nehéz lett a zsebem, lehúzta a tojás. Pedig milyen szép szeme van Rózának, a haja meg szőke. Elővettem a pénzt, meg a tojást. A kezem pirog lett tőle. Hirtelen mesz- szire visszadobtam az utcán.

— Egyétek meg!

Szomorúan mentem haza.

Leültem a kisszékre, csüngött a fejem erősen.

— Már befejezted a lo- csolkodást? — csodálkozott anyám.

— Be.

— A szomszédoknál voltál?

— Nem.

— Pedig várnak. Nagyon várnak. Gyönyörű kék tojást festettek neked.

— Egyék meg. Érti?

Odaugrottam a kisablakhoz. Felkaptam két tojást és földhöz csaptam. Anyám csak nézett. Aztán megfogta a karom, elhúzott onnan.

— Mi a baj, kisfiam? — simította meg a fejem,

— Semmi — pityeregtem. — Mondtam, hogy hosszú nadrágot vegyen!..

Sírtam egy darabig. Később megszámoltam a keresetemet. a festett tojásokat meg eladtam anyámnak. Akkor már délután volt.

A piactérre mentem. Zene szólt, forgott a sergő, meg a körhinta. Sokan ácsorogtak a céllövölde előtt. Egy forintért vagy egy tojásért hármat lehetett lőni. Megpróbáltam. Nem nyertem. Pedig a polcokon sorakozott a rengeteg ajándék, porcelán malackák, alvós babák, papír forgók, si- milabdák, papír trombiták és hervadt rózsák.

Felültem a sergőre meg a körhintára. Még mindig maradt pénzem. De Róza, Róza nem jött.

— Nyerek neki egy szép ajándékot — határoztam el mégis.

C

élozgattam a kopott paprikajancsit, az erdei vaddisznót, míg végül Is hozzám került az ócska papírvirág. Örültem. Ajándéknak szép ez.

Róza azonban nem jött él a piactérre. Estig vártam. Akkor megállt a sergő meg a körhinta, a puskákat is elrakták. Csendes lett a falu. Besötétedett.

Futottam hazáig.

— Megint elcsavarogtál? — Szólt rám mérgesen anyám. — Mi lesz tebelőled?

— Bíró — mondtam —. az mindenkinek parancsol.

Lefeküdtünk. Két ágy volt a szobánkban. Azon aludt az egész család. Közelebb húzódtam anyámhoz.

— Magának hoztam — adtam oda a papírrózsát.

— Köszönöm — simította végig az arcom. — Mégiscsak jó fiú vagy. A végén tényleg bíró lesz belőled.

— Az nem lennék soha —

suttogtam.

Elaludtunk. Reggelre csu- romvíz lett a párnám. Meglehet. hogy sírtam akkor éjszaka. Észre se vettük, pedig akkor már elmúlt a húsvét.

Szenvedéllyel élni

(A 75 esztendős Fodor József köszöntése)

Első versei a huszas évek elején jelentek meg az Estben. Az „Üj magyar költő” — mint Tóth Árpád írta róla meleghangú bevezetőjében, a versek közlése után néhány nappal az Est-lapok segédszerkesztője lett.

Fodor József ma is őrzi azt a régi, megsárgult újságot, amelynek egy teljes oldalán őt, az ismeretlen fiatalembert mutatták be az olvasóknak. És őrzi emlékezetében a történetet mesébeillő szerencséjéről — annak nevezi, — mert elképzelhető-e különben, hogy egy szerény kishivatalnok, máról holnapra egy jelentős lap munkatársa legyen?!

Mikes Lajos Az Est főszerkesztője kérte fel a segéd- szerkesztői munkakör betöltésére. Kettőjük megismerkedésének történetét, valamint későbbi jó barátságukat megható-kedvesen írja le visszaemlékezéseiben, a Felkavart világ-ban. A torokszorító izgalmat, amikor először kereste fel Mikes Lajost a szerkesztőségben. Az első versekért kapott honorárium mámoros örömét, amikor meglátta, hogy az összeg több havi hivatalnoki fizetésével egyenlő! És a döbbent tiszteletet Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Tóth Árpád meg a többi „nagyok” iránt, akikkel ily módon közeli ismeretségbe került...

Fodor József a Nyugat „második nemzedékének tagjaként vállalta az irodalom szolgálatát.

— Hogyan emlékszik visz- sza az akkori irodalmi életre?

— A Nyugat egyszeri és megismételhetetlen változást hozott a magyar irodalomba. Az a feltétel, hogy az ott megjelenő írásnak valamiben újat kell hoznia, szerencsét,

de egyben nagy veszélyt is jelentett a kezdő írók és költők számára. Nagy kifutási lehetőségük volt a tehetséges embereknek — az újat hozóknak. — de ugyanazok a tehetséges emberek el is süllyedhettek az ismeretlenségben. Akkoriban nem állt a kezdők mögött mecénásként az állam, mint ma. A tehetség önmagában kevés volt a fennt.maradáshoz. Eléggé közismert például, hogy József Attilának hányszor kellett megalázkodnia minimális pénzösszegekért.

1929-ben Fodor Józsefet kinevezték az Est-lapok berlini tudósítójának. Két évig élt a német fővárosban. Ezalatt rendszeresen megjelentek német nyelven írt szenvedélyes hangú publicisztikái — a nácizmus ellen. Sürgősen haza kellett térnie. Itthon nem vették vissza az Est-hez. s jó néhány írótársával együtt ő is „szellemi szükségmunkás” volt. így nevezték azokat az állás nélküli szellemi foglalkozású embereket, akiket az Elöljáróságok alkalmaztak kisegítő munkára. Aztán 1937-től 47-ig az Atheneum könyvkiadó lektora lett. Ez a kiadó jelentette meg — Lihegő erdők címmel — első verskötetét, melyet eddig tizenhét követett.

A felszabadulás után az Űj idők című irodalmi folyóirat főszerkesztője, és a Világ című lap publicistája volt. Ebből az időből összegyűjtött írásait olvasva, megragadt bennem egy mondat. József Attiláról írt visszaemlékezésében, mint késői jótanácsot szerette volna elmondani a hajdani, sokat szenvedett jóbarátnak: „... az életet egy kicsit nézni is kell, nemcsak élni”.

— Hogyan lehet szintézisbe hozni az aktív életet a

passzív szemléléssel?

— Igen egyszerűen. Az élet olyan folyamat, amely megy a maga útján. Néha, rövid időre félre kell állni, összegezni a megtett utat és felmérni a lehetőségeket; csak így lehet okosan irányítani a sorsot. Azt, ugyebár mondanom se kell, hogy a József Attilának írott bölcs tanácsot magamnak is szántam — mindhiába. Hozzá hasonlóan, én is „csak élni” tudtam.

— Mit ért ön az alatt, hogy „csak élni?’’

— Szenvedéllyel részt vállalni mindenben, ami körülöttünk zajlik. Gyűlöltem a háborút, mégis, önként jelentkeztem szolgálatra a Magyar Vörös Hadseregbe. Tiszt voltam egyik hátvéd alakulatnál, a tűzvonalba kértem magam. Lehet magyarázatot találni arra, hogy miért? Valami különös nyugtalanság űzött végig egész életemben. Többízben átéltem az' életbenmaradás „csodáját”, de még ez az érzés sem tudott megálljt parancsolni rám. Mindössze elmélyítette a hitemet abban, hogy tennivalóm van a földön.

— Elégedett az életével?

— Igen. Oly korban élek, amikor jó írónak lenni. Szabadon írni — minden időkben ez volt az írók leghőbb vágya. Boldog vagyok, hogy én megérhettem ezt.

s « •

Fodor József Kossuth-díjas költő 1973. április 22-én tölti be hetvenötödik életévét. Szeretettel köszöntjük őt.

László Ilona

MnkeclTelők, amatőrök, dilettánsok

A barlangrajztól - Csontváryig

„Amatőr: a művészet bármely ágával tehetséggel foglalkozó egyén. Lehet tanult vagy magaművelő, de művészi képességeit csak szórakozásból, alkalomszerűen gyakorló festő, szobrász stb. Ritkán hivatásos művésszé is válhat (pl.

Gauguin.)”

Ez a néhány sor áll mindössze a Művészeti Lexikon első kötetében az Amatőr címszó után. Igazán nem nyújt valami sok segítséget annak, aki tájékozódni kíván az amatőr képzőművészet bonyolult viszonylatai között. Gauguin ugyan érdekes példa; tengerész majd tőzsdeügynök volt, s csak huszonhat éves korában kezdett festeni, és a harmincötön is túl volt, amikor végleg odahagyta régi kenyérkereső foglalkozását. Ám példájával mégse megyünk sokra. Mert nézzük csak! Hivatásos vagy amatőr volt-e az az első „ős-képzőművész”, aki az altamirai barlang falára oly nagyszerű bölényt pingált, méghozzá színesben? Nyilvánvalóan magaművelő volt (ahogyan az autodidakta szót a lexikon lefordította), dehát abban az időben nem nagyon mehetett volna barlangrajzoló iskolába, netán főiskolába, hogy ott tanulja meg a mesterség csínját- bínját. Másrészről nyilvánvalóan „profi” volt, hiszen valószínűleg azért kapott részt a vadászaton elejtett zsákmányból, mert a barlangfalra előre felrajzolta a vadászat sikerét. Az ősember hite szerint a leterített állat rajzával már biztosították, hogy igazi állat is akadjon a kőhegyű lándzsavégekre. Ilyenformán a rajzoló, aki feltehetően maga a papféle sámán volt, nem művészkedett, hanem vadászott.

Ugyanolyan fontos része volt a vadászat műveletében, mint azoknak, akik az erdőben valóságosan felhajtották és elejtették a bölényeket, a szarvasokat.

Jó, dehát mindez az ősember ügye, azóta eltelt párezer esztendő. Most más a helyzet. Valóban más, de Gauguinnál is félelmetesebb hazai példánk van:

Csontváry! Ö csak negyvenegy éves korában kezdett festeni. Igaz, később tanulta is a mesterséget, de néhány kiállításának sikertelensége után festményei fizikailag is eltűntek, s valóban csak a szerencsés véletlenek közrejátszása révén sikerült azokat halála után megmenteni.

Azt jelenti ez, hogy minden amatőr pingálót, faragót hódolattal kell kezelni: hátha új Csontváry lesz belőle? Korántsem. A példák csak azt bizonyítják; a

képzőművészetben mindig is nagyon összemosódtak a legjobb amatőrök és a profik közötti határok. Igv van ez minden művészeti ágnál, ahol viszonylag kevés szervezésre, kevés technikai segédeszközre van szükség, s annál több veleszületett tehetségre. Ahhoz, hogy valaki jó képzőművész legyen, sok mindent kell tudnia a világról, az emberről; de hogy művet, hozzon létre, ahhoz nem kell semmi előszervezés; segédeszközként, végső soron, egy ceruza és egy papírlap is megteszi.

Mindez nem jelenti azt, hogy az amatőröknek fölösleges tanulniok. Csak arról van szó, hogy viszonylag sok embernek van tehetsége, készsége önmaga kifejezésére rajzban, festményben, szoborban. (A közelmúltban mutatott be a televízió egy Bugac-környéki fiatal parasztot, aki pompás fa-szobrokat készít, nem is valami különleges fejszével.) Az amatőrök egyébként valóban tanulnak is. Igazából alig van jelenleg Magyarországon olyan amatőr képzőművész — talán Balázs János idős cigányfestő az egyik kivétel, — aki ne tartozna valamelyik klubhoz, szakkörhöz. Többnyire modellt is it* kapnak, de mindenekelőtt, szakszerű tanácsadás:., hogy mindenki megtalálja saját kifejező- eszközei fejlesztésének legjobb módját.

Ám nem ilyen biztató a helyzet, ha az emberek — különösen a gyerekek — veleszületett rajzkészségére gondolunk, arra, hogy 10—16 éves kor után milyen sokan hagyják abba ezt az önkilejezésnek és szórakoztató időtöltésnek is oly kitűnő lehetőséget. A pompásán rajzoló gyermekek mérhetetlenül nagy számához képest elenyészően csekély a szakkörbe járók száma. Még kevésbé lehetünk elgédettek, ha a szakkörbe járók számát összevetjük a kiállítások értő látogatóinak számával. Az ilyen szakkörökben rejlő nagy lehetőséget, hogy a modern képzőművészetek legér- tőbb barátait, lelkes közönségét neveljék itt, a jelek szerint nem nagyon használják ki.

Ráadásul mintha a szakkörök fejlődése is megakadt volna. Lehetséges, hogy a fotózás sok képzőművész-hajlandóságú embert csábít magához, de az is bizonyos, hogy a képzőművész-szakkörök sokkal nagyobb választási lehetőségeket biztosíthatnának, mint amit ma általában nyújtanak,

Bernáíh László ,