Szolnok Megyei Néplap, 1973. április (24. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-15 / 88. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. április 15. SOBOR AWAL: A természet lágy Amatőrök, műkedvelők, dilettánsok Fotográfia és valóság gy júliusi reggelen két szép autó indul majd el a Városból. Az egyik ebből, a másik abból a végéből; a tulajdonosok nem ismerik egymást, sohasem találkoztak. Ha a most következő rövid történetben a két autó útját egyszerre figyeljük, és a megelőző eseményeket párhuzamosan adjuk elő, azért van, mert e napon a két autó úticélja azonos, e napon a tulajdonosok megismerkednek egymással. Az egyik család kék autón, a másik bordón indul, s a továbbiakban a világos és egyszerű megkülönböztetés kedvéért nevezzük e színek szerint őket: Kék és Bordó-családnak. A Város két pontján Kék úr is, Bordó úr is jókor reggel kelt, mindketten könnyű nyári öltözetben mentek le a garázsba. Műanyagvödörbe vizet eresztettek, vidám fütyürészés közepette dús, fehér habot dörzsöltek szivaccsal az autóra. Az így megtisztított, ragyogó kocsikban még egy ideig elgyönyörködtek, cigarettára gyújtottak. Egyébként Kék tír egy közúti építővállalat. Bordó úr pedig egy közlekedési ,üzem megbecsült alkalmazottja; mindketten ja- vákorabeliek és testesek. Kék úrnak egy leánya, Hordó úrnak egy fia van; mindketten sikeres érettségi után állnak és néhány nappal előtte az egyetemi felvételi vizsgáknak. A papák most átadják a kocsit a gyerekeknek. Kék úr is, Bordó úr is fölmegy reggelizni, ezalatt a nyúlánk, szép gyerekek lecipelik a kirándulás kellékeit az emeletről; elhelyezik a kocsiban a plédet, a gumiágyat, a tollaslabdát, a magnót, a tömött élelmiszeres tasakokat, táskákat és szatyrokat. Odaíönt az asszonyok — Kékné szőke és molett, Bordőné barna és karcsú — a férjek elé teszik a reggelit. A táskarádióban kellemes hangú nő ígér egésznapra szélcsendes, felhőtlen, derűs időt. Az asszonyok rendbehozzák a hajukat, végül a gyerekek magukhoz veszik a felvételi vizsgához szükséges egy-egy fontos könyvet, s hamarosan elhangzik a vidám Ütra föl! — kiáltás. A gyorsan és jól gyújtó kocsik kigördülnek a frissen locsolt utcára. A két család noha csaknem azonos időben indult, mégis tizenöt-húsz perces különbséggel érkezett meg a közös úticélhoz. Ez a különbség abból adódott, hogy Bordóék még átcsúsztak az út egyetlen sorompója alatt, Kékék orra előtt azonban leeresztették, hogy aztán a lassú tehervonat és a még lassúbb bakter idegtépő várakozásra kárhoztassa őket. Most pedig szóljunk a közös úti célról: ez egy hegyi falucska, ennek is egy külső. úgynevezett páskomi része, ahol szelíd völgyecske hosszában fölút húzódik. Az egymással szemközti lankás oldalakon nemrégiben kezdték elárusítani elöregedett gyümölcsöseiket, szőlőskertjeiket a helybeli lakosok. Az olcsó telkekből Bordóék egy hónappal ezelőtt, Kékék pedig csak a minap vásároltak egyet. A vásárlásban mindkét családot egyetlen fő cél vezérelte; a telek magasabb pontjáról, ott, ahol majd építkezést lehet kezdeni, nyíljék szép kilátás a környékre. A választás jól sikerült, a két szemközti, de egymástól kissé távolast eső telekről egyként elragadó látvány terült elébük. Most pedig haladnak, jő tempóban tartanak a telkek felé. Bordó úr a kocsiban úifent ecsetelni kezdi a családnak a ió vásárt. — Mindig egv ilyen telekre vágytam. A természet lágy ölére — ahogy mondani szokás. Levegő, napfény, fű, fa, madár és ég. Lélegezni lehet, gyerekek, lélegezni! Orvosi riogatás nélkül is kevesebbet dohányzóm. Tiszta a levegő, tiszta a víz. Mögöttünk marad tonnaszám a por, a korom, a salétromoxid, a szénhidrogén, a kéndioxid, az átkozott szénmonoxid. A szennyes víz itt ismeretlen: kutat, forrást, patakot itt még nem ért el a vegyszer: kristálytiszta vizet ihatsz és locsolhatsz a bőrödre! Igen nagy szó ez az atmoszféra és a hidroszféra irgalmatlan és világméretű pusztításának korában. Majd meglátjátok, mire fölássuk ma azt a konyhakertnek való darabot, újjászülettek, megint lesz tüdőtök... A másik kocsiban Kék úr is csak dicsérni tudta a családnak, milyen előnyei vannak a vásárlásnak: — Tudjátok: a mozgás! Az urbanizáció tétlenségre kárhoztatja az embert. Sokat, nagyon sokat ülünk. Mozduljon ki az ember, aztán ásóra, kapára! Ez ám az aktív pihenés! Gyerekek, én úgy, de úgy kidolgozom magamat! Majd meglátjátok, mire kivesszük ma azt az öreg körtefát, micsoda étvágyatok lesz, még a vasszöget is megennétek! Nézzétek majd meg, milyen nyugodt, pirospozsgás, jóke- délyű parasztembereket lehet a környéken látni. Ezek soha nem rohannak, ezek élnek a természet lágy ölén... így beszélgettek útközben, s aztán tervezgettek is, fehér falú házat, bólogató fákat, szőlőlugast. Egy kicsit ábrándozgattak is: villanyról, televízióról, törpe vízműről, aszfaltos bekötőútról. eszpresszóról. S ha majd benépesül a környék, jószomszédság is kerekedik. Előbb tehát Bordóék érkeztek meg, s mivel a völgy keskeny földútja még alkalmatlan volt a gépjárműforgalom fogadására. Bordó úr üggyel-bajjal, ám ügyesen kormányozta kocsiját, baj nélkül elérte a telket s az út mentén szépen félreállt. A kocsi kissé oldalra billent, mert a jobboldali kerekei már az árok füves partján állapodtak meg. A család kikászolódott, behord tők a csomagokat; nyújtózkodtak, lélegeztek, gyönyörködtek a telekben. Tizenöt-húsz perc elteltével Kék úr nem kevésbé üggyel-bajjal, ám mégis ügyfcsen kanyarodott a föld- útra, vezette kocsiját — egészen addig, amíg Bordóék kocsijához nem ért, ami váratlan akadályt jelentett. Látható, sőt bemérhető volt, hogy csak úgy lehet elkerülni, ha ő egészen az ellenkező árokpartra húzódik. Ám így is csak milliméterek választják el őket: előadódhat egv kiadós összekoccanás, a szép kocsiknak csúnya sérülése. Kék űr a lendületben levő autót megpróbálta túllendíteni a kritikus ponton, összeszorította hozzá a fogát. Feleségének egv éles Apu. vigyázz! — kiáltására azonban ideges lett. egy hibás mozdulatot tett,, amiből csakugyan előadódhatott volna az összekocanás, ha idejében nem fékez. A hirtelen megtorpant kocsiban mindhárman előrebuktak. F.z a kudarc kihozta sodrából Kék urat. féktelen indulat lett úrrá rajta, hangosan káromkodott. Visszatolatott. közben nyomta a dudát. hadd tudia meg az a másik, hogy müven ostobán parkírozott az út mentén. A leeresztett ablakból szitkokat szórt a bordó kocsira, amit rohadt tragacsnak nevezett. A dudaszóra és a káromkodásra elŐRzaladt a Bordó család, ámulva és lélegzet- vísszafoitva szemlélte végig Kék úr úiahb manőverét. Most sikerült baj nélkül eiőznie. Am alighogy megállt, nyomban kiugrott az autóból, odafordult Bordóhoz: — Nem állna inkább keresztbe az úton? Nincs magának szeme? — Talán inkább a maga szemével van baj! — kiáltott vissza Bordó. — Az ilyen vaknak egy futball- pálya sem elég, hogy előzzön a ronda targoncájával! Kék úr elfehéredett. — Vaknak nevezett? Maga süket! Bordó urat elöntötte a fekete indulat. — Süket a nagynénikéje! A csöndes reggelben, a derűs ég alatt most éktelen lárma kerekedett: Kék úr és Bordó úr válogatott cifraságokat kiáltozott egymás testi fogyatékosságáról. A testi fogyatékosságok után a szellemiek kezdődtek, először konkrét formában, az állatvilágból kölcsönzött fogalmakkal : — Maga lő! — Maga szamár! Ezt követően áttértek a tegező formára: — Te ökör! — Te barom! Ennek kimerültével pedig az idegen szavak következtek, amelyek úgy jelentek meg, mint furcsa kultúrnövények a vadvirágos réten: te pitiáner, te idióta, kretén, paranoiás. Később szociológiai és matematikai értelemben is minősítették egymást: — Te pauper, te senki! A férfiak veszedelmesen kezdtek közeledni egymáshoz, közben rekedtre kiáltozták magukat. Tekintsünk most el attól, amit még mondtak (már nem is tűri a nyomdafestéket), mert apai és anyai ágon folytak a szitkok, és végső soron — mintegy utolsó menedékül — megidézték magát az Istent. A kezek már ütésre emelkedtek. amikor a gyerekek — akik mindeddig fejüket lehajtva hallgattak — most az apák közé ugrottak, széttuszkolták, csititgatták őket. A férfiak morgolódva engedelmeskedtek, acsarkodva tágítottak, távolodtak egymástól. Aztán Bordóék bementek a telekre. Kékék autóba szálltak, fölhajtottak a sajátjukra, és ezzel el is volt intézve a dolog. Újra csönd támadt a felhőtlen ég alatt. Az idő csakugyan szélcsendes, derűs maradt egész nap. Bordóék fölásták a konyhakertnek valót, de nem volt kedvük a nagy lélegzéshez. Kékék kiásták a nagy körtefát, de nem jött meg tőle a várt étvágy. Ami még e nap említésre méltó eseményei közé tartozik: hogy a gyerekek délután vízért mentek a kerekes kútra. Már messziről megpillantották egymást, látnivaló volt. hogy egyszerre érnek majd oda. Ettől mintha megtorpantak volna, de aztán egyikük sem állt meg. Valóban egyszerre érkeztek. A fiú egy gondolattal előbb. Fölhúzott egy vödör vizet. Kiemelte a kút- kávára, várt vele egy kicsit, elnézte a szép. fekete leányt, aki félig háttal állt neki és inkább a mezőt fürkészte. — Add ide a kannádat! — mondta a fiú. leány megfordult, látta mosolyogni a nyúlánk, erős fiút. Csapzott, barna haja a homlokába hullott. Hogy a lány nem mozdult, a fiú hozzálépett, kivette kezéből a kannát, teleöntötte vízzel. Aztán újabb vödörrel húzott föl. a maga kannáját is telelöttyintette. A vödrök egymás mellett álltak a fűben. A fiú meg nekitámaszkodott a kútnak, egyre csak nézte a leányt. — Szervusz! ■— mondta egyszer. — Szervusz! — mondta valamivel halkabban a leány, de most már ő is nevetett egy kicsit... Köss békét! Fénnyel jövő hajnal az ég fürjcsapattal vadász zsákmánnyal pásztor a nyájjal mező dűlőúttal jegenye varjúkkal forrás itatóval patkó- s patanyommal kristály-tó halakkal völgy szénaillattal öreg domb ösvénnyel erdő-zöld ég-kékkel föld esőszomjával ember hajlékával faluvég kereszttel udvar rózsakerttel szomszédság sövénnyel testvér-békességgel utca lécpadokkal vén marasztalókkal ifjú elmenőkkel gazvert temetővel roskadó házakkal tört ablak dőlt fallal öreg komondorral csillagudvar Holddal — e táj: emléked s ez kötődik szivedhez — S mint eső a röggel múlt a jövendőkkel rögök nyugalmával köss békét e tájjal. Fazekas Lajos Prohászka László: Kassákot olvasva („Eljön a pillanat (mikor hiánytalanul érzem rokonaim közelségét” Kassák) Bazalt koponyádból felépült hát piramisod, roppant köveit hiába próbálgatták sakállelkű senkik, talpnyaló irnokocskók a sivatagba széjjelhordani. Áll messzire merengőn, áll az időben társtalanul, csúcsa sasmagasán, trónol a naparcú isten. És most itt szorongok emlékműved kapujában, de egyre beljebb csalogatnak mesteri kézzel faragott geometriáid s bent, a boltozatos termekben térdre parancsolnak fáraó kincseid — Ez nem w! Nem hasonlítok! Ezt nem lehet kitenni a falra! — mondja a 8o esztendős néni, amikor a falut járó fényképészek beállítanak hozzá a fotográfiákkal, melyeket előző alkalommal készítettek róla. Holott a képek nagyszerűek: az öreg, ráncos arcon a barázdák egy egész sanyarú emberi sorsot, életutat fejeznek ki. Ez a valóság; a néni viszont nem szívesen látja ilyennek önmagát, s azt is szégyelli, hogy túlságosan öreg a fotón. Ezért mondja: a kép nem hasonlít rá. Mindez egy kitűnő filmben, Zolnay Pál Fotográfia című filmjében látható, ahol eredeti az öreg néni, s eredeti a szöveg amit mond. Legfeljebb a fotográfus nem eredeti, mert azt egy színész alakítja. A film természetesen nemcsak erről az egy esetről, nemcsak egyetlen életútról szól, de ez a példa is elégséges, hogy a fényképezés, az amatőrfotózás néhány gondjához közel kerüljünk. Művészet, valóság és a valóság elfogadásának problémái ugyan egyáltalán nemcsak amatőr üevek, de a fotózásnál talán mindez jobban tetten érhető, mint más műfajokban. A fényképezés ugvanis olyan tömegméretű, az amatőr fotózásnak olyan nagy hagyományai vannak, hogy ez az egyetlen műfaj, ahol amatőrök és profik között már rég elmosódtak a határok. A legjobb amatőrök képei ma- nanság ugyanúgy szerepelnek a tárlatokon, mint a hivatásos művészek munkái. Nagvon sok szakma művelői pedig éopen mindennapi munkáiukat egészítik ki művészi értékű fotózással. (Néprajzkutatók. zoológusok. újságírók stb.) Dehát művészet-e egyáltalán a fotó? Azt gondolhatnánk: ezt a kérdést régen és sokszor tisztázták már; mégsincs megnyugtatóan lezárva. A fotó esztétáinak elsősorban a képzőművészek meg-megújuló rohamát kell állniok. Ókét valóban korábbi világlátásuk, művészi hitvallásuk kérdéseiben támadta meg a fotózás egy évszázaddal ezelőtt, az elmúlt egv-két évtizedben pedig a színes fotózás megújította ezt a támadást. Márpedig a fotó ugyanúgy tud komponálni a sík térre, vonal, folt. fény, szín hatásokkal sűríteni, kiemelni, tematikájában a természethez vagy az ember alkotta természeti tárgyak formáihoz igazodni, illetve azoktól elrugaszkodni, mint bármelyik rajz, grafika, festmény! A különbség elsősorban a technikában van. Míg ott ceruza, karctű, festék, ecset, spakni, papír, vászon, rézlap, műanyag vagy faeszközök segítségével készül a műalkotás, addig a fotózásnál ezt lencse és lencsenyílás, mélységélesség, filmnyersanyag, papírok és előhívási technikák pótolják. A fotózást tehát a képzőművészet egyik ágának lehet, sőt kell is tekinteni. Kétségtelen viszont: , egyetlen tématerületen fölénye, ha úgy tetszik, elsőbbsége van a hagyományos képző- művészeti formákkal szemben. Ez pedig a mozgás ábrázolása. Mintegy kétszáz éve, Lessing híres esztétikai fejtegetésében a vers meg egy szobor (a Laokoon-cso- port) szembeállításával magyarázta a költészet és a szobrászat lényegét, s a plasztika nagy lehetőségét abban látta, hogy a mozgást egyetlen pillanatba zárva, egy folyamat előzményében és folytatásában is drámaian érzékeltetni tudja. A XX. század elején a képzőművészetben különböző avantgardista festészeti irányzatok kísérleteztek a mozgásélmény felkeltésével. Az elmúlt egy-két évtizedben meg már az egész műtárgyat — szobrot, kéoet, vagy képrészletet — próbáltak mechanikailag megmozgatni. Mindez jelzi a képzőművészet állandó igényét a mozgás kifejezésére. Erre a legalkalmasabb művészi eszközöket alighanem mégis a fotózás szolgáltatja. S mert objektívje valóban objektív, tehát a tárgyakat, embereket csak a filmkamerához hasonlítható tárgyilagossággal képes bemutatni — ami azonban soha sem független a gépet kezelő ember személyétől, hiszen csak általa lehet művészet — ezért nagyon alkalmas a valóság vizsgálatára. Nem lehet véletlen, hogy az amatőr-fotózás Magyarországon akkor ért el magas — a korabeli profiknál lényegesen magasabb —> művészi szintet, amikor a munkásmozgalom lepiobb amatőrfotósai, néhány hivatásos művész biztatására és segítségével (például Kassák Lajos inspirációjára), az úgynevezett szociofotózást művelték. A két világháború közötti Magyarország szegényparaszti és munkásvilágának ma is megrendítő művészi dokumentumai ezek a képek! Sajnos, a hazai amatőrfotózás nem egészen követi e hagyományokat. A mai valóság izgalmas feltárása helyett a fotózásból kétségtelenül könnyen adódó formai jáékokat. leginkább egv, a képzőművészettel, főként a grafikával vetélkedő áeat művelnek igen sokan. Ellentétben a legjobb hivatásos fotósokkal, elsősorban fotóriporterekkel, akik nemzetközi rangot vívtak ki maguknak a valóság, a mai valóság pillanatokba zárt örökkévalóságának felfedezésével, bemutatásával. Mindez természetesen csak azokkal kapcsolatban merülhet fel. akik művészi fokon kívánják, tudják művelni a fotózást. Számuk azonban elenyészően csekély a milliókhoz képest — a milliós nagyságrend egyáltalán nem túlzás! — akik a technikai minimummal se igen rendelkeznek. Kattogtatják gépeiket az ország minden pontján, s még a maguk elkéozelései- nek se nagvon megfelelő, igazi ..amatőr-felvételeket” készítenek. A közművelődés meglepő módon elhanyagolja őket. pedig hobbyiuk. kedvtelésük esztétikai megalapozásával milliókat lehetne hozzászoktatni ahhoz, hogy a művészettől, tehát a fotózástól, festészettől, irodalomtól. drámától — a nvolcvan éves nénikével ellentétben — ne a megszépített. retusált, mesterségesen kiszínezett valóságot kérjék számon! Berniül lAsdé , MEGGYES LÁSZLÓ RAJZA
