Szolnok Megyei Néplap, 1973. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-11 / 35. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. február 11. Rideg Sándor:* IRTÁS SZÉLÉN Hátával a szélhordta hó­kupacnak támaszkodva, ma­gányosan ácsorgóit Lehota háza, s hallgatta a szél gur- gulázó ugatását, mely a tél fehér lován rohangált össze­vissza a pusztaságban. A hideg keresztülfúrta magát a ház falán, s zajta­lanul topogott az ágyban fekvők takaróján. Nem le­het tudni, hány óra van ilyenkor. Az udvaron nem szólt hajnalban kakas. A házban nem ketyegett óra, csak a tél fehérsége riasztott halvány reggelt a szobába. Lehota Ábel begörbült vállal méregette végig a szobát, s kinézett az abla­kon. melynek üveglapjára pálmaerdőt varázsolt a fagy. Körülötte a ház minden eresztéke hideget árasztott: a kilincs és az ajtó repedé­se, s a cseréppel fedett te­tő. A sározatlan padlásról lehangzott a szél dobbaná­sa, amint döngve nekicsapó­dott a homlokdeszkázatnak. Néha úgy érzett mintha a részeg szél itt hentergett volna a szoba deszkából ácsolt bútorai között ahol tótágast állt a mindennapi szegénység. Olyan hideg volt bent, mint künn juh" szélen. A szürke árnyékkal füg­göny özött szegletben, holmi ócskaságból magasra púpo­zott ágyban feküdt Lehotá- né a gyerekkel. Noha nem volt beteg, ezt tette már hosszú napok óta. Színt bukdácsolt a levegőből ára­dó ólmos álmosságban, mint aki egyik ájulásból a má­sikba zuhan. Ha megszólalt, emberére lázadozott: — Miért nem vagy Te olyan ember, mint más? — kérdezte aztán ezredszer, mióta együtt érezték ínségü­ket. — Mások segítenek magukon... Én szerezzek neked gazdát? Várod, hogy megdögöljek az ágyban köl- kestül... Azután példákat mondott másokról és az istent emle­gette. Fölkelni ma sem mert, félt, hogy elillan tes­téből ezer bajtól megfogyott ereje, amivel a januárban született gyerekét melegí­tette. S valóban nem volt más melegség ebben a haj­lékban. mint az ő sűrű só­hajának lehelete. — Mit akarsz velünk? — kérdezte cseneőn. mintha az istennel beszélne. Lehota szótlanul állt a jégvirágtól megvakult ab’ak e’őtt, szeme sarkában, mint letörülhetetlen pecsét vilá­gított a ború. mely annyira hasonlóvá teszi a szegény embert Krisztushoz. Nem volt érzésében semmi önvád. Eddig mindennap ott álldo­gált az emberpiacon, és nem kellett senkinek se ő, se más. — Fogadjon meg, hűséges embere leszek! — könyör- gött legutóbb egy nagyoa- rasztnak, s az röhögött, mintha valami jó tréfát hallott volna: — Ügyéé! Ilyenkor minv- nvájan azt mongyátokl Szá­tokba folyik a víz, mi... Majd szólok... Talán egyszer majd szól a gazdag paraszt. De most nem volt a házban akkora darab kenyér, hogv cuclit' rághattak volna belőle a gyereknek, és nem volt a katlan a'att két hét óta tűz... Nem volt itt se Is­ten, se Szentség. Mindenes­tül le akart szakadni Leho­ta Ábel felett az ég Azon gondolkozott, mi lehet ret­tenetesebb. az éhség-e vagy a hideg? — Meg kék fördetní a gyereket — nyögte az asz- szony. — Megfürdetjük — ígérte Lehota. A hangja úgy csen­gett, mint a hamispénz. A fejsze ott volt letámasztva párjával a tűzhely előtt. A szélespofájú hosszúnvelűt akasztotta karjára, és indult kifelé. Szemhunyorításig állt a ház előtt, s végignézett a táj mindent elborító fehér­ségén. A közeli rét befagyott tócsái felett téli madarak felhőztek, olykor sikongva csaptak az ég felé. Mintha eltaszították volna, úgy indult el a süppedő föl­deken keresztül a messze sötétlő erdő felé. Az ég kalapja nevetsége­sen keskenynek látszott, s mint lerongyolódott fehér firhang szállongott alá a hó. Szembe fújt a szél. Lehota izzadtan lépett át a bodzával szegélyezett erdő árkán. A széltől vert erdő riogat­va zúgott. Az óriás fák galy- lya úgy kelepeit, mintha ezer toronyban egyszerre szólna a húsvéti kerepelő. Azután pillanatig tartó csönd lett. Az irtás széléh arasznyi vastag akácot szemelt ki Lehota, tövétől elkotorta a kacatot. s lecsapott fejszé­jével. Az erdő recsegve visszhangzott, mintha segít­ségért kiáltott volna. Volt ebben a hangban valami ré­mületkeltő. Lehota kezében megállt a fejsze, hosszú per­cekig hallgatózott. A fák zú­gása végigborzongott a ha­vas erdőn. Lehotának úgy rémlett, mintha a nevét kiál­tották volna messziről: Ábel!... S egyszerre meg­torpant háta mögött a gally. Nem volt ideje, hogy eldob­ja fejszéjét, és futásnak eredjen. Az új erdőőr, a romlott ember — így nevezték a környékén — barátságosan nevető arccal puskára tá­maszkodva állt Lehota előtt, becsukott félszemmel hosz- szan nézte a megriadt Le­hotát és megszólalt: — Fényes nappal ? ... Vagy talán verebet akartál fogni az, orroddal ? Ide azt a szerszámot, és gyössz ve­lem !... A puskás válla kiszélesült, hangjából megmásíthatatlan keménység áradt. Előrebot- lott frissen fényezett csiz­máiéval néhány lépést, és kifejtette Lehota markából a fejszét. — Aztán nehogy nekiló­dulj — szólt----mert beléd e resztek. No, mehetünk. — Hová? — szorult ki Le­hota torkán a hang. s az ar­ca sárszínűvé vált. Mély ije­delem szántott végig a tes­tén, előre-hátra tántorgott, s hangját könyörgésre fog­ta. Nem akarta, hogy bekí­sérje az erdő rosszhírű kis- istene, és talán megverjék. — Írja föl a nevem! Le­hota Ábel vagyok. Házam van a bogárzó mellett. Min­denki ismer a környéken. — Csak semmi cifra!... — mondta a puskás. — A fel­ügyelő is nagyon kíváncsi rád. bent. Ö még nem ismer téged... — Lehota szálfá­nak dőlve nyöszörgött. tér­de ingadozott. Bizonyosság­gal tudta, hogy nem megy be a romlott emberrel. — Családos ember vagyok... — Megfizetem a büntetés­pénzt. — mondotta. — No, aló előttem, ha már Ábel vagy... Fene szép neved van! Lehota visszafe­lé forgott, a puskás vállá­nál fogva tolta maga előtt. — Nem megvek! Érti? — kiáltott Lehota. — Ég mi jogén tegez engem? Minden elszátnsága a sze­mébe olvadt föl, faffvos könnve véS'gfo’yt beretvá- la+ian. szeglete« arcán, szű­kült. mint a farkasverembe esett eb. s minduntalan ki- t.éote magát kísérgetője ke­ze közül. Az erdőőr szája körül fe­kete csíkokban elevenedett föl a harag, szitkozódva emelte feje fölé puskáin csö­vét Lehota arcába. A szája cs'korgott, mintha kavicsot rágott volna: — Az anyád szentséges!... Égrengetőjit a zsivány fa­jodnak!.^, Megtaszította Lehotát és az inába rúgott. Lehota föl- hemperedett, és úgy maradt fekve. Fogásra lesve, szeme sarkából figyelte a vadőr mozdulatát, aki puskát szo­rongatott a kezében. Most csak a fejszéje nye.ét sze­rette volna még egyszer megmarkolni. A puskás lehajolt, hogy felemelje emberét. Lehota egyetlen szorítással lerán­totta magához a gallyak kö­zé. Félig megfagyott ujjait a szemébe véste, fogával rágta a vadőr arcát. Ellen­fele ökle a bejeit döngette. Hemperegtek a hóban ful­dokolva. Egymás torkát szorongat­ták. A kezük és az arcuk véres és nyálas lett a piro­sán loccsanó ütésektől, amint egymásba markoltak, Lehota már kezébe kapa­rintotta baltáját egy szúrás árán, azután újabb szúráso­kat kapott, az utolsót, á leg­mélyebbet már nem érezte... A fölötte zúgó erdő egyet­len pirosságban lobbant föl a szeme e'őtt. Teljes erejé­ből sikoltani akart, de nem fért ki hang a torkán, s kö­nyökéről a hátára zuhant. Feküdt az irtózatosan hideg­re változott havas földön mozdulatlanul. mintha soha­sem lett volna ilyen fehér ágya. Madzaggal felkötött csizmája talpán fekete cafa­tokban lógott ki a kapcája, mint valami óriási varangy kitaposott bele. Az erdőőr dü'öngve töröl- gette meg bevérzett arcát, s megnézte zsebóráját: éppen kilencet mutatott. Mintegy fél percig bámulta a moz­dulatlanul fekvő Lehotát. s mintha megrémült volna tő­le, elsietett hogy tisztázza magát ott, ahol kell, mielőtt minden nyomot el nem lep a hó.“ • Az író születésének 70. évfordulója alkalmából. 'Srr i /^••«9» .jVtlä-. Si íg) , * $1 • * 'á /s. 1 ■ü'U'A «fjrT . « Í-V t. < V' ’- fíV c • i, . •< • r**# X'«: PALICZ JÓZSEF RAJZA Bet told Brecht: A kezdet öröme Ó kezdet öröme! Ó reggeli óra! Első zöld fűszál a téli dermedtség Után! Ó könyv első oldala, Meglepetéssel szolgáló! Olvass lassan, Különben hamar a végére érsz! Ó üdítő vízcsepp A verejtékező arcon! És a frissen Vasalt ing! Ö szerelem kezdete! Elmélázó tekintet! És kezdete a munkának, mikor olajat Töltesz a hideg gépbe! Az első rántás és a beugró Motor duruzsoló zaja! Első szippantás Füstje, tüdőbe hatoló! És te, Üj gondolat! Boldog Balázs fordítása Hetvenöt éve, 1898. február 10-én született a jeles német lírikus és drámaíró. Húzzuk meg pont »sem a választóvonalat Az utóbbi időben sokat beszélünk a kispolgári- ságróL Most ne vitassuk, hogy azért-e, mert növek­szik a hatóköre, vagy pedig csupán azért — amit egyéb­ként hiszek, — mert az ál­talános és egészséges szocia­lista szellemű változás fo­lyamata mellett mind fel­tűnőbb. ami még megvan belőle. A régiből, a kispolgá­riból. Egy bizonyos, a „kel­leténél” éa a tűrhetőnél na­gyobb súllyal és hatással van jelen társadalmunkban, közéletünkben. Mi lehet ennek az oka? Mi a magyarázata, hogy még mindig oly szívósan tartja sündiszmóállásait a közös­ségellenes, individualista magatartás, az a szemlélet, amely a boldogulást csak az anyagi javak mennyiségével képe« mérni, amely nem is­meri el. mitöbb, kigúnyolja a nemesebb eszményeket. Számos összetevőn túl — amibe beletartozik az is, hogy van még a kispolgári magatartásnak bizonyos gaz­dasági-társadalmi alapja, va­lamint az a történelmi hely­zet. amely az átmeneti tár­sadalom sajátja, és még sok minden — eszméink hatá­sa, pontosabban: nem elég hatásossága is hozzájárul a kispolgári gondolkodás és életmód konzerválódásához. Nyomban tisztázzuk: nem eszméinkkel van baj. hanem azok terjesztésével, példaké­pül állításával — nem sze- reterrí a kifejezést, de le kell írni: — népszerűsítésével. Elég V»117!C-e,ahogyan a mi szocialista eszmerend­szerünket, magatartásnormá­inkat szembeállítjuk a kis- polgárisággal; megnyeri-e az embereket, nyújt-e követésre méltó példát. ösztönzést? Mesterházi Lajos Írja le e kérdésekről töprengve a kö­vetkező sorokat: „Az a fur­csa, hogy a mi nemzeti ön­ismeretünkben és sorsunk szemléletében nagyon sok­szor érvényesül a romanti­ka: sokszor a káros, lesze­relő romantika. Ahol pedig a romantika igazán helyén volna, annyira „szárazak” maradunk. A magyar nép életében I. István király óta nem volt olyan jelentőségű változás, mint amit ez a mi nemzedékünk hajt végre. És nem is olcsón. Megértem, hogy nem loboghat mindig fennen a történelmi lelkese­dés mámora, tüze. nem is erről van szó. Hanem arról, hogy a tűz parazsának va­lahogy igenis minden tettün­ket át kellene melegítenie. Nem akármi az, ami nekünk feladatul adódott.. Igen. igen, de mi is az a történelmi változás, amihez fogható ezer éve nem volt népünk életében? A szocia­lista társadalom felépítése. Fordítsuk ezt le a napi fel­adatok nyelvére, mert hisz „a tűz parazsának minden tettünket át kellene melegí­teni'’. Nincsenek barikádok, puskaropogás, még csak' ál­lamosítások, földfoglalások sincsenek. Van viszont ole­fin-program, Tisza II. építé­se, komplex szarvasmarha­tenyésztési program. zárt- rendszerű cukorrépatermelés meghonosítása. Még a fülnek is rossz hallgatni ezeket a száraz dolgokat — mondhatja valaki. És itt álljunk meg. Ugyanis ez a véleményem legfeljebb a kispolgár', sznob­ságáról árulkodik, de nem történelmi szemléletről. Félre ne értse senki. Nem hiszem, hogy hamis ro­mantikát kellene szülni ott, ahol nincs igazi. Nem kell feltétlenül ódát írni az ole­finprogramról. (Noha Petőfi tudott szép verset írni a va­sútépítésről!) De igenis lehet beszélni. írni azokról az em­berekről, akik e sorsformáló programok megvalósítói. Ne­héz dolog ez — szólhatnak ellene, — mert ma már a termelő építőmunka olyan bonyolult mechanizmus, hogy elvész benne az egves ember. Hogyan lehet a nagy gépezet egy fogaskerekét ki­emelni és megénekelni? Ez a tetszetős érvelés is nyom­ban megdől, ha a lényegről nem feledkezünk meg: ugyanaz a technikai forra­dalom, amely a kapitalizmus viszonyai között valóban ilyen körülményeket szül. a szocialista társadalom kere­tei között nem az elemberte- lenedés. eígépiesedés irányá­ba hat (egyébként a kapita­lizmusról sem volna szabad ezt ilyen egyértelműen ál­lítani). hanem az ember egyéniségének kibontakozá­sát, kiteljesedését eredmé­nyezi. Nem is csak azokra gondolok, akik az élet egy- egy területén valami kiemel­kedőt alkotnak, hisz ők naevrészt meg is kapják a publicitást. Ieaz, hosv több­nyire ünnepelve* nagy sza­vak hangoztatása, miszt'kns tiszteletkörök leírása ez, de méels valami. Azoknak a népszerűsítése ML7ŐSI KAROLY (1907-1971): Kö^elebS Petőfihez A Petőfi-kutató posztu­musz könyve a költő és csa­ládja életének legvitatottabb, legkevésbé tisztázott állomá­sait vizsgálja. A húsz tanul­mány többsége a költő pá­lyakezdésének és , utolsó esztendőinek életrajzi prob­lémáival foglalkozik. Időren­det követve az első dolgo­zat a költő születési helvé- nek kérdését taglalja. Pető­fi etekintetben nem volt kö­vetkezetes : alkalmanként Kiskőröst, Szabadszállási, Félegyházát nevezte szülő­városának. E bizonytalanság a mai napig nem tisztázó­dott. Mezősi e vitában Fél­egyháza mellett érvel. Jelen­tős irodalomtörténeti érté­kű a Petőfi megbuktatása Szabadszálláson c. írás. to­vábbá sok új. a közhiedel­met cáfoló bizonyítékokat tartalmaz a költő utolsó nap­jának leírása. A tanulmányok rendkívül gazdag, elsősorban levéltári forrásanyagra támaszkodnak. A bennük található család- történeti vonatkozások lát­szólag nem kapcsolódnak közvetlenül az életműhöz, ám gyakran adnak magyará­zatot a még meglevő kérdő­jelekre, föltárják az indoko­latlannak tűnő cselekedetek hátterét, indítékát A kötet újkori Petőfi irodalmunk ér­tékes darabja Mezősi Károly volt egyetemi magántanár, múzeumigazgató, Pető­fi-kutató. Történészként elsősorban az Alföld te­lepülésével, irodalom- történészként pedig a Petőfi-család történ été­vel. valamint Móra Fe­renccel foglalkozott. Főbb művei :5 Bihar vár­megye a török uralom megszűnése idején (1943): Petőfi és család­ja Dömsödön (1964). hiányzik közéletünkben, akik tömegméretekben gondolkod­nak, dolgoznak és élnek új módon. A szocialista építés egy-egy területén, a termelő munka, a kultúra, az állam­igazgatás szférájában cselek­vő, szocialista módon gon­dolkodó emberekre gondolok. Tekintve, hogy itt az embe­rek sokaságáról van szó, nem elég az előbb említett kiemelkedő személvek pél­dájának az ismételgetése, ha­nem ennek az átlagnak, mint típusnak a bemutatása is szükséges. Pontosabban: Szi­gorú választóvonalat kellene húzni a szocialista-kollekti­vista társadalomért dolgozó, igazi értelme« és tartalmas munkáséletet élő. a nép ér­dekeivel mindig azonosulni tudók és az antiszociális, a szocialista életformával szembeforduló, a nép érde­keit semmibevevő, javítha­tatlanul úrhatnám életmódot folytató, a vimaszul mani­puláló, üzletelő. harácsoló újgazdagok, bürokraták kö­zött. Állítom, hogy a valóság­ban. a közfelfogásban ez a választóvonal nem mindig ilyen pontosan meghúzott. Egy-egy ember presztízse, tekintélye, súlya a környe­zetében nem mindig attól függ, hogy e választóvonal melyik oldalán foglal helvet. Ez a tény. az értékrend ilven összekúszáltsáea megnehezí­ti. hogy a tudatosan cselek­vő. szocialista hitű. gondol­kodású emberek életformá­ja. egyöntetű, egyértelmű péj daként elfogadható le­gyen. Ml lehet ennek az oka? Egy sor kérdés feltev' • 'Vel lehet az okot megközelíteni. Például azzal, hogy a sajtó de méginkób1- az irodalom, a film. a színház hozzáiá- rul-e elég erőteljesen ahhoz, hogv a szocial!'-*« állampol­gári öntudat erősödjön, hogy

Next

/
Thumbnails
Contents