Szolnok Megyei Néplap, 1973. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-07 / 5. szám

1973. január 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Tíz kötetben Magyarország története A közeljövőben napvilá­got lát Magyarország tíz kötetre tervezett történeté­nek első kötete, s ezt fo­lyamatosan követi a többi. Joggal vetődik fel a kér­dés: mi tette szükségessé a történettudománynak ezt a nagy vállalkozását? Minde­nekelőtt az egyre nagyobb társadalmi igény, amely mind jobban sürget egy olyan összefoglaló, a mar­xista történettudomány eddigi eredményeit szinteti­záló. több kötetes munkát, amely az egész magyar múltról egységes marxista szellemű áttekintést nyújt. Másrészt marxista történet- tudományunk több mint két évtizedes fejlődése is sürgeti az elmúlt időszak kutatási eredményeinek összegezését és olyan össze­foglalás készítését, amely megfelel a történettudomány iránt támasztott növekvő igényeknek és a kor mar­xista tudományos színvona­lának. így született meg 1965- ben az a határozat, amely elindította Magyarország története tíz kötetes vállal­kozását. A kötetek felett a Tudományos Akadémia Tör­ténettudományi Bizottsága vállalt „védnökséget”, irá­nyítása. s egyben a munka is az Akadémia Történettu­dományi Intézetében folyt és még folyik is. A közel 100 szerző a történész kol­lektíva jeleseit tömöríti, s munkájukat egy általános és minden kötet irányítá­sára külön is alakult szer­kesztő bizottság fogja össze. Mint említettük, a közel 10 éves vállalkozás befeje­zéséhez közeledik. A köte­tek nagy része már végle­ges kéziratban, egy része pedig már az Akadémia Kiadónál van, s várható a közeljövőben folyamatos megjelenésük. A szintetizáló munkák befejezése után joggal el­mondhatjuk a szerzők jól sáfárkodtak azzal a gazdag anyaggal, amelyet a magyar marxista történetírás két évtizedes feltáró, elemző és feldolgozó munkája során elért. A szerzői kollektíva nagy figyelmet fordított ar­ra. hogy a magyar múlt fő társadalmi mozgató erőit a maga bonyolultságában, fo­lyamatában és összefüggé­seiben mutassa be. Feltár­ta a különböző történeti ko­rok sajátosságait, de egy­másba kapcsolódását is, s ezzel a magyar nép több mint ezeréves történetének egységes marxista elemzé­sét adta. Fontos feladat volt az új szintézisben szakíta­ni a hungaro-centrikus szemlélettel és Magyaror­szág történetének egyetemes történeti összefüggéseit is ki­munkálni. s a marxista ösz- szehasonlító módszer eddigi eredményeit e nagy mun­kában alkalmazni. A tíz kötetes munka el­sősorban tudományos jelle­gű. s minden eddiginél sok­oldalúbb és gazdagabb adat- és ismeretanyagot do gőz fel. Ugyanakkor a szerkesz­tő bizottság és a szerzői kollektíva a tudományos jelleg megőrzése mellett arra is törekedett, hogy szé­lesebb olvasóközönséghez is szóljon. Ez mindenekelőtt a világos és közérthető stílus, a megfelelő tago’tság, s egyes történeti fogalmak szabatos, de a széles olva­sótábor számára is érthető kifejezésével igyekezett el­érni. A sorozat nagy vállalko­zása az is. hogy az eddigi történeti összefoglalókból jórészt még hiányzó műve­lődéstörténeti — különösen az anyagi-technikai kultú­ra- és az ideológiatörténet eredményeit figyelembevevő — áttekintést is kíván adni, továbbá részletes, a magyar történetírás egész eddigi eredményeit számba vevő és kx-itikailag elemző histo­riográfiai összefoglalást is nyújt. Az egyes kötetek gazdag melléklettel jelennek meg. A gondosan kiválasztott képillusztrációk, metszetek a magyar történeti fej.ődós minden fontosabb esemé­nyét bemutatják. Hasonló szerepet kapnak a társadal­mi, politikai, gazdasági, kultúrtörténeti és hadtörté­neti eseményeket megeleve­nítő térképek is. Végül ide sorolnánk az olvasóközön­ség tájékozódását jól segí­tő időrendi táblázatot is. A tízkötetes Magyarország története nyilván tovább növeli a történelmi mun­kák iránti érdeklődést, egy­ben emelni fogja a magyar történettudomány megbe­csülését. S főként , remél­jük. hogy nagy szerepet tölt be népünk politikai és tör­téneti tudatának formálásá­ban. és ezzel a maga esz­közeivel hozzájárul a szo­cialista hazafiság és inter­nacionalizmus elmélyítésé­hez. A műfordító „Jártam a földön keresztül-kasul, mások hangján szólaltam, száz alakban, És mégis: rejtve, láthatatlanul. És mégis: egyhelyben maradtam.” Rab Zsuzsa a költő vall így Rab Zsuzsáról, a műfor­dítóról. Az újságíró nehéz helyzetben van. A költő, mindent elmondott önmagá­ról. Rejtve és láthatatlanul című versében. A riporter a műfordítót hívja hát segít­ségül. tőle kérdezi: — Miért tanultál oroszul? — A törtére' ?m hozta elém a nyelvet. Gyermek­korom nagy irodalmi élmé­nyei ' közé tartozott Csehov, Tolsztoj. Dosztojevszkij mü­géinek merismo-^se. Csábí­tott a lehetőség, hogy ezeket az írókat eredetiben is ol­vassam. Ezért jelentkeztem a bölcsészkaron magyar— orosz ez-’' i. — 1943-ban jelent meg el­ső versesköteted. 1968-ban a második A közben eltelt évek alatt elsősorban a szov­jet irodalom kiváló műfor­dítójaként ismert meg a ha­zai közönség. Kielégített ez a szép de mégis „másod­rendű" hivatás? — Vállaltam. Értékét ma is egyenlőnek tartom az ön­álló alkotómunkával. Ha ar­ra gondolok, hogy ismeret­len keltőket vezethettem kézenfogva egy ország elé, akkor talán jogosan hiszem, hogv a magyar irodalmat gazdagító! .am. — Ki szerettette meg veled a szovjet lírát? — Először ta1' ennek a fogalomnak jelentéséről be­széljünk. A szovjet líra — összefoglaló szó. Nemcsak az orosz, hanem a köztársasá­gok költészetét is jelenti. Én, sajnos, csak oroszul tudok, így az örmény, a grúz, az észt és a többi nemzetiségű költő verseit a nyelvészek „közvetítő” nyersfordítása alapján műfordítom. De hogy végre a kérdésre is válaszoljak: Szergej Jesze­nyin volt az a költő, akinek verseit először fordítottam, egyedül a magam személyes örömére. Szótárak segítségé­vel igyekeztem követni szá­guldó gonddalait, c ‘t, próbáltam megértpnl gyö­nyörű szavait. ő vezetett engem „kézenfogva” a szov­jet irodalomhoz. ~ Vannak Isí&réithataliam költemények? — Igen. Ilyenek a sző- bravúrokkal teletűzdelt ver­sek. és ide tartoznak azok az írások, amelyekben olyan történelmi utalások vannak, amelyet csak az a nép ért meg, ahol a mű született. — Hogyan lehet magyarra fordítani egy jellegzetes orosz táj hangulatát? — Ez a műfordító legne­hezebb és egyben legszebb feladata. Olyan szóösszetéte­leket találni, amelyekkel el lehet vezetni az olvasókat ismeretlen tájakra; amelyek segítségével megízlelhetnek sosem érzett ízeket. A pusz. tai sócserje valójában nem létezik. Egy. sivatagi növényt fordítottam így. A puszta- só-cserje szavak hármas képzettársításával próbáltam „láthatóvá” tenni. — Mi jelent segítséget a munkádban? — A költőkkel való sze­mélyes ismeretséget említe­ném elsőként. Jóbarátaim Vinokurov, Jevtusenkó, Voz- nyeszenszkij... Ha szemé­lyesen hallom előadásukban egy-egy új versüket, azok ritmusa zenéje szinte első hallásra szavakká formáló­dik bennem. — Elégedett vagy az éle­teddel? — Az irodalom bűvöleté­ben élek Ez a tartópillérem, a boldogságom. a feloldó nyugalmam. (Rab Zsuzsát 1972 ben az orosz irodalom kül­földi fordítóinak első ízben kiadott Gorkii- díjjal tflntot+ék ki.) László Ilona Gaesi Mihály rajza Kritika és értékrend AZ MSZMP Központi Bizott­sága mellett műKödő Kultúr­politikai Munkaközösség ál­lásfoglalása, a kritika jó és rossz oldalairól, erejéről és gyengeségéről megfogalma­zott elemzés reális értékrend kialakítására biztat. Közvet­len vagy közvetve annak szükségességéről szól. hogy a kritika az irodalom és a töb­bi művészeti ág önismereté- neK fontos eszköze. Olyan tükör, amelyben — ha éles. pontos képet ad — alkotók, műfajok, irányzatok egy-' ai’ánt felismerhetik helyüket és szerepüket. Cikkemben a műbírálatnak ezt a lehetősé­gét, a biztató példákat s a nyugtalanító problémásat szeretném megközelíteni. Kevés szó esett eddig ar­ról, hogy a Kultúrpolitikai Munkaközösség nemcsak gyengeségekre, ellentmondá­sokra hívta fel a figyelmet. Sok mindent jónak, folyta­tásra érdemesnek minősített. S ez nem udvarias gesztus, a kritika kritiKá.iának meg­értőbb fogadtatást segítő tak­tika, nem is csupán szubjektív jószándék jele. Okozat, amely­nek oka a műkritika maga­sabb színvonala, eszmei igé­nyessége: az a fejlődés, ame­lyet — az irodalommal, a szánházzal, a filmmel, a ze­nével, a képzőművészettel együti — a kritika is megtett a mögöttünk maradt tíz—ti­zenöt évben. Bizonyíték kell? Bárki könnyen, gyorsan meg­győződhet állításom igazáról. Vegyen kézbe néhány, ötve­nes évben kiadott folyóirat­számot, olvasson el egykét tanulmányt és kritikát, majd folytassa a tapasztalatszerzést mai orgánumok böngészésé­vel. A szemlélet, a módsze­rek, a gondolatok, a stílus változása szembetűnő. A mai írások érettebbek, alaposabbak, meggyőzőbbek. Sok mindennel elégedettek lehetünk. Az például feltét­lenül örvendetes, hogy az idős mesterek — és és a kö­zelmúltban eltávozott nagy jaink — értékeit már senki nem vitatja. Jó értelemben vett klasszikussá avatásukat csaknem közmegegyezés fo­gadja Az Iliyés-jubileumra megjelent emlékkönyv egyik tanulmánya áttekinti a fel- szabadulás utáni bírálatokat. A tallózás sok személyeske­dő, akadékoskodó, éretlen írást említ. így tanít becsül­ni — a koi-ábbiakkal szem­ben a közelmúlt évek Illyés- interpretációiát. amely ko­rántsem egyszínű, ám a leg­fontosabbat, Illyés életművé­nek értékét és hatását, az al­kotáshoz méltó fogékonyság­gal ftéli meg. Ugyanez, vagy hasonló mondható el olyan költők. írók elismeréséi'ől, — mint Veres Péter. Szabó Lőrinc. Füst Milán. Ter- sánszky. Kassák. Déry. Vas István és Weöres Sándor. A példasor könnyen foly­tatható de ípv is tvzonvít: ma nincs oluan ietentős köl­tő vaav oróznírft. akit a kri­tika — az irodalmi közvéle­mény zömének értékelését semmibevéve — megfosztani próbálná érdemeitől tehet­séggel kivívott rangjától, Az értékrend realitásának feltétele a művészi teljesít­mény minél pontosabb mér­legelése, köztudatba vitele: társadalmi és esztétikai ha­tásának elismerése, illetve elismertetése. Megkívánja-e vajon ez a cél a kritikátlan­ságot, az ajnározást, a mű­vek tökéletességének feltéte­lezését? Szerintem az ellen­kezője igaz. A bírálat hi­telét, a kritikus szavának hatékonyságát nem gyengíti, hanem erősíti elemzéseinek, minősítésének differenciált­sága. Az, ha mű és alkotó sajátos arculatának felrajzo­lása közben nemcsak a tet­sző, hanem a nemtetsző vo­násokat is említi és indokol­ja. Nem semmitmondó óva­toskodás, a szidalmat dicsé­rettel egyensúlyozó egyrészt- másrészt bírálat szellemében, hanem úgy, ahogy a magyar irodalom és kritika nagy korszakaiban ez szokás volt. A Nyugat első nemzedéké­nek kiválóságai saját folyó­iratukban megérdemelten el­ismerő kritikát kaptak. Ez azonban néhány ritka kivé­teltől eltekintve nem jelen­tett feltétlen behódolást. A bíráló kifogásait is megfogal­mazta. Ugyanezt tették har­minc évvel később a Szép Szó vagy a Válasz kritikusai. Ma viszont — a3 egykori elhallgatások és lekicsinylé­sek időszerűtlen visszaha­tásaként — az elismerés alig tűr fenntartásokat. Ki­válónak tartani többnyire egyet jelent a tökéletesség ritka — és unaimas példái­nak kijáró hódolattal. Emiatt elvesznek az árnya­latok, felismerneteuenné válnak az arányok, az egyé­ni formátumok, s a köztük levő meghatározó különb­ségek. Vagyis: ismét ve­szélybe kerül az értékrend, amely nemcsak attól borul­hat fel, válhat áttekinthe­tet.enné, hogy a remeket mellőzzük, a gyengét pedig hódító erejűnek mondjuk. Kárára van az is, ha nem különböztetünk a legkivá­lóbb, a nagyértékű, a jelen­tős és a jó között. Kriti­kánk ma erre ritkán vállal­kozik, aminek hátrányos kö- -vetkezményei a szakmai­technikai problémák mű­helykörén belül is nyomasz­talak. Van azután a kritika értékelő-válogató tevékeny­ségének olyan feladata, amely közvetlenül, vagy — mint például az esztétikai minőségek szférájában — közvetve világnézeti-ideoló­giai vonatkozású. Ezen a téren szókimondóbb, elv- szerűbb bírálatra volna szükség. Valamikor indokolt lehe­tett az értékmentés alibi­kereső buzgalma. Az a tö­rekvés. amely a jó és szép alkotások megjelentetése- bemutatása, majd elfogad­tatása érdekében elhallgat* ta azt, hogy nem szocialista művekről volt szó. Nap­jainkban erre semmi szük­ség, ma nyilvánvaló, hogy ilyen művekről is lehet, sőt kell érdemük szerint elis­merő véleményt írni és mondani. A nem szocialis­tái érték méltánylásál sem teszi kérdésessé a vita, a demokratikus- vagy plebe­jus-humanista világnézet, amely közös tendenciák és érintkezési pontok ellenére, nem azonos a marxizmus—- leninizmus szemléletével, módszerével, emberről és társadalomról vallott néze­teivel. Jogos tehát az állás* foglalásnak slZ az igénye, hogy a kritika gyakrabban és pontosabban válassza szét a szocialista és a nem. szocialista művészet alko­tásait. Ez azonban csak alt­kor kísérelhető meg, ha a marxista kritikus nem tér ki a differenciálásból elke­rülhetetlenül adódó viták elől. A Központi Bizottság legutóbbi határozata ugyan­erre bíztatja: „ ... A párt... fellép minden­féle korlátolt, szektás szűk- keblüség elten, de... a kü­lönböző társadalmi erők kö­zötti politikai szövetség nem jelentheti az ideológiai kü­lönbségek elmosódását vagy elvi engedményt az antimar- xista nézetekkel szemben.” Nemcsak a kritika, nem is csak az irodalom és a többi művészeti ág szakmai közvéleménye értékel. A tíz- és százezres közönség is kialakítja a maga érték­rendjét. amely elég. gyakran nem csupán részletekben vitatja, hanem mindenestül elveti a céhbeliek szelek­ciós gyakorlatát. Mindenki sok példát ismer arra. hogy a közönség számottevő ré­sze éppen az ellenkezőjét szereti-becsüli annak, amit a szakkritika, és megfordítva. Mit tehet a bíráló azért, hogy ez az ellentmondás ne mélyüljön, sőt: a feszültsé­gek növekedése helyett a kétféle — a céhbeli és a laikus — minősítés fokoza­tosan közelebb kerüljön egymáshoz. Azt mondja az ismert művésztréfa: kérd meg X- et. írjon rólad minél több elmarasztalót a vezető napi­vagy hetilapban, akkor biz­tos hogy sokan megveszik (megnézik) a könyvedet (fil­medet, színdarabodat). Igaz ez még ma is? Az már nem igaz. hogy a közönségre ki­számítható szabályszerűség­gel, fordítva hat a bírálat. A kritika hiteles hatása sok jel szerint biztatóbb összképbe illeszthető. Ám az ma is tény. hogy a bot­ránykeltő művek visszhan- gosabbak. mint a gondolati mélységükkel, megformált- ságuk művésziségével kitű­nő alkotások. Nem sikerült még kitalálni, hogyan, mi­lyen eszközökkel segítheti a kritika az ilven regénvek, filmek, drámák terjedését. Receptet erre senki nem adhat, annyi azonban biz­tos, hogy a sok embernek ajánlott művészet bemuta­tása, méltatása és bírá'ata csak a megnyerni kívánt befogadók tapasztalai- és fogalomvilágához, kép. és szóhasználatához, stílusához igazodva lehet eredményes. Az ilven kritika nemcsak a művésznek jő. A műbírálat. műfajának kelendőségét is növeli, DersI Tamás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents