Szolnok Megyei Néplap, 1973. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-21 / 17. szám
a Sárrét krónikása-T7-arcag és Püspökladány közt van egy érdekes nevű vasúti megállóhely : Apavára. Unatkozó utasok találgatják; vajon honnan vette a nevét? így hívták ezt a helyet már akkor is. amikor még a gőz- mozdonyt, a vasutat fel se találták. Karcagi öregek elődeiktől örkölt régi mondát mesélgetnek róla. Itt elmondom ezt úgy, ahogyan tőlük hallottam. A karcagi határ délkeleti ban összekapkodhattak, batyukba kötötték és csolnako- kon. meg nádkévékből gu- zsolt tutajokon beköltöztek a rétbe, a nádasok közé, Apavára halmára. Nem elő- szörre cselekedték már ezt. Az előző futáskor készített, a halom oldalába vájt vermek, tapasztott fedelű putrik várták őket. Ezeket ki- javítgatták és meghúzódtak bennük. Az erőteljes férfiak azonban nem futottak eä. Volt köztük m APAVÁRA részén, messze a vasúti megállótól, domborodik egy szépalakú halom, ezt nevezik Apavárának. Régen, de még a múlt évszázad derekán is. hatalmas kiterjedésű mocsarak vették körül, az ürmösrét. a Botonás. meg a Keserves láthatárig elkere- külő sűrű náderdeje rejtette eL A tájat nem ismerő, a mocsarak világában járatlan ember meg se közelíthette. A süppedő, hínárral benőtt dágványok (vízmosások) miatt a nádasok közt kanyargó keskeny csapásokon, a sikátoros, csalóka vízi utakon idegen számára életveszedelem lett volna ide bemerészkedni. Éppen ezért a hajdani hadjárások idején, a török-tatár időkben, Karcag népének ez a halom volt menedékhelye. Ezért nevezték el Apavárának. vagyis apáink várának. Abban a korban az Alföldet sokszor élözönlötték a dúló-fosztó török-tatár hadak, maguk előtt szíjra fűzött rabokat hajtva, hátuk mögött lángba borított falvakat hagyva. Még a gyerekek csiga-csalogató játszóverse is emléküket őrzi:' Csiga-biga, gyere ki, Ég a házad ideki. Jönnek a tatárok! Sós kútba löknek, Onnnan Is kivesznek, Malom alá tesznek, Ottan megőrölnek! Történt egyszer, nyári napon, úgy alkonyat táján, csórdaeresztés után, hogy tajtékzó ló nyergében ülve egy pásztorforma siheder vágtázott be a városba. Lobogott ■ rajta kék inge, ga- tyája. Kiáltásával felverte az utcákat, ahol végigporzott. — Jön a tatár! A városháza előtt szorosra fogta a kantárszárat, s megállott pár pillanatra. — Küldjék ide jőbíró uramat! Valami baj lehet — gondolták a kapuban ácsorgó hajdúk, s azonnal hívták a város fejét — A ködszállási ménestől szalasztott el a számadóm, hogy szórjam szét a hírt: Tatár sereg közelít Kunmadaras felől! A Tatárülés nevű halomnál tábort vertek. A halom tetején ütötték fel a lófarkas vezért sátrat. Fulladozva hadarta el a fiú a számadó üzenetét, azután lélekszakadva vágtatott tovább. Senki sem kételkedett a szavaiban. Ilyesmivel nem tréfálkoztak abban az időben. A toronyőr félreverte a harangot. E jeladásra a piactéren összecsődült a nép, s a főbíró kihirdette a szomorú hírt. — Készüljetek a fenyegető veszedelemre! Mert ez a tipró had bizonyosan nem kerüli el a mi városunkat se. Éjszaka leszálltával a messze távolban vöröslött az ég alja. — Macaras és Nádudvar már ég! — riadozott a város Az öregek zsenge ifjak, nők. gyermekek az értékesebb holmit, amit hamarjáegy Ketel nevezetű legény, aki sok tatárfejet leszedett már. — Ezek a pogány ok úgyis kirabolják a várost, szokásuk szerint kitelik tőlük, hogy bele is csiholnak a házak ereszébe és széllel hordatják el a hamuját. Legalább ne adjuk nekik teljesein ingyen, ami a miénk. — Ezt mondta, amikor azon tanakodtak, mitévők legyenek. — Igaza van Heteinek! Ne hagyjuk könnyen magunkat! Elhatározták, hogy őrséget szerveznek. S így is cselekedtek. Aratás előtt álltak éppen, a kifent kaszákat kiegyenesítették, ezekkel fegyverkeztek, meg vadölő nyárssal, amivel farkasokra szoktak vadászni. Az öreg Kara Gábor kovácsmester a segédjeivel, inasaival egész éjjel nyársat kalapált. Műhelyében mécsvilágnál pengett a vas az üllőn a pöröly alatt. Került néhány mordály és lándzsa is, amit elvonult hadak után szedtek volt ösz- sze. Nagyon bíztak most ezekben. Ebben a változatos fegyverzetben. Elővették a porszarut, megtöltötték a hosszúcsövű nagy puskákat, hogy kipróbálják őket. Jól hordta mindenik a belefojtott vasgolyót — Jók még ezek. — Szép nagyot durrannak... — szólt, akinek még a tatárok híre sem vette el tréfálkozó kedvét A kaszát meg a hegyes nyársat még megfelelőbbnek tartották. — Gyorsabban kezelhető, — mondták. — Csak a cél irányában néhány bátor lépéssel meg kell toldani a nyelét. Dehát ezen nem múlik. Ügy tervezték, hogy behúzódnak a templom téglából rakott kerítésébe, s onnan megtámadják a teljesen elhagyottnak látszó városba beporiszkáló és fosztogatni kezdő előhadat így is cselekedtek. Igen- ám, de nem holmi portyázó csapat jött! A várost elárasztó tatárok kardélre hányták őket. Csupán egy súlyos sebesült ember, bizonyos Kan- gur Péter nevű menekült meg közülük. Bevánszorgott a rétbe és elmondta az apaváriaknak, mi történt. Ketel fejét lándzsavégen tűzték ki a piac közepére. Addig volt csak ott. amíg a felperzselt várossal együtt el nem ham- vadt. Dolga végeztével elvonult a had. de egy kurtányi csapat még tovább táborozott, hogy a határbeli legelőmezőkről összeszedje, elterelje a gulyákat, nyájakat A város elfutott népét is szerették volna kicsalni a rétből. Akadt köztük, aki magyaros gúnyába öltözött, kiállt a rétszéli Péntekhalomra és , két tenyere közt rikoltozta a betanult rigmust: Gyertek elő jó magyarok, Elmentek már a tatárok! Csakhogy a jó magyarok tudták ám, honnan fúj a szél! Vissza se kiáltották, amit magukban gondoltak: Hamis a te kiáltásod, ,Kutya tatár vakogásod! Még tüzet se gyújtottak. nehogy nappal a felszálló füstje, éjjel a világa elárulja őket. Mert lestek rájuk a tatárok. Egyik-másik bátor gyerkőc kilopakodott a rétaljba. Azt kémlelte, 'mikor mennek már el csakugyan. — Még mindig itt vannak. A magyarkai legelőn száguldoznak. Nem kaptak hírt a pásztorok, hogy behajthatták volna a gulyákat a rétbeli szigetekre. Az öreg Ternye számadót leütötték, a bojtárokat rabszíjra fűzték. — Ártani kellene nekik, — szólt egy leány, akit Klárának hívtak. A Ketel mennyasszonya volt. — Marék földdel gátat vetni a tenger árja elé'!! — intették az öregek. De ő elszánta magát, nem hallgatott az aggodalmaskodókra. — Be kell csalni őket a mocsárba, sok ember elfér annak feneketlen alján... Tervét megbeszélte az apavári suttyó legényekkel. Felöltözött bojtárfiúnak, s nagy kerülőt téve kiment az egyik magyarkai karámhoz. Kibontotta hosszú karikás ostorát s alig kondított vele párat, már vallatóra is fogták a tatárok. Lehettek vagy százan. — Te pásztor vagy, gyaur fattya, ismerned kell a fene mocsár ördöngős útjait, gázlóit. — Ismerni ismerem, akár a tenyerem közepét. — Akkor te vagy a ml emberünk! — villant meg a tatárok szeme. — Vezess minket a magyarok búvóhelyéhez, ha kedves az életed! Éppen, hogy nem kedves — gondolta szomorúan, de nem árulta el, hanem azt mondta: — Vezetlek én benneteket. csak gyertek utánam! Lovat adtak alá. de nehogy elillanjon, a nyakára hosszú szíjat hurkoltak, végét a vezér nyergéhez kötötték. S mentek utána A legveszedelmesebb mocsár nádasai közé vezette őket, ahol csak a madár szokott járni. Beljebb-bel- jebb gázoltak s mire már észbekaptak, késő volt, akkor már nem mehettek se előre, se hátra. A feneketlen láp, a hínáros posvány zöldes-barna vize lovastól nyeldeste el a tatár faty- tyúkat — Allah, segíts! Hiába kiáltoztak, rajtuk már az se segíthetett. Nem menekült meg közülük egy szál se. Az apavári gyerkőc legények is várták már őket. miként előre . kitervelték. Nádközti leshelyükről ladikjaikon előrontottak, s amelyik tatár még éviekéit az ombolyos víz felszínén, annak koponyalékelő fokossal meg ónosfával a fejebúbjára ütöttek. Tranem bizony elpusz_£/ tűit szegény Klára is. Mikor látták a tatárok, hogy vesztükbe vitte őket, megfojtották. A jó karcagiak az ő önfeláldozása emlékére nevezték el ezt a mocsarat, amely sírja is lett. Keservesnek. Eddig a monda. így zajlott le ez az esemény, ahogyan elmondja? — ki tudhatná azt! De gondolhatjuk hogy van történelmi alapja. AZ ÍRÓ SZÜLŐHAZA Karikás ostor Fali téka Csikós kalap Fém végű bot Rólam van sző Fáradtan váltogattam a lábam a püspökladányi állomás zsúfolásig telt várótermében. Hangok zagyva- léka zsongott a fülemben. Egyszer csak felkapom a fejem: itt rólam van szó. Két hosszúlábú, arasznyi nadrágú kamasz iskolai dolgokról dis kúrált mögöttem. Soha sem láttam egyiket se. — Hát. komám — mondja a fekete. — ha feltenném neked a kényes kérdést: mit tudsz a Sárrétről, ahol századok óta él mindenféle buta paraszti ősöd, hát akkor, komám, te csak nyögnél. Tudod? Te csak nyög- nél. ■ ' A barna, szelídebb, puha haja lehull a szemébe. Nem kérkedik, hiszen nincs mivel. Csak a kölcsönt adja vissza: — Ha pedig én kérdezném ezt tőled, akkor te meg makognál. A másik nevet. — Hát, édes komám, olvastad te A régi Sárrét világa című könyvet? Olvastad, vagy nem? ■— Nem. Azt se tudom, van-e ilyen? A fekete megint nevet. — Hát a Pusztai szabadokat? — Eredj a fenébe!... Talán te olvastad? / — A Pusztai szabadokat. Nem egészen olvastam el, csak megnézegettem. A Ferié. Klassz. Majd elkérem tőle. — Ki irta? — Nem jut eszembe hir1 télén a neve. De személyesen ismerem az illetőt. Beszéltem is vele. — Mikor, hol? —- A múltkor. Benn járt a gimiben, « múzeum ócskaságait csodálta meg. Többen bementünk, Retteginé lelkendezett a sarkában. Az igi is bejött. Barátom, csak úgy hasból kivágott a betyárokról olyan történetet, hogy leesett volna az állad, ha azt hallod... — Kicsoda? Az igi? — Ne hülyéskedj legalább! Én meg előrukkoltam vele, mit dumálnak Udvariban Kis Víg Miskáról. Fülelt erősen. Azután rákezdte, hogy ezeket a régi mendemondákat nekünk fel kellene jegyezni és összegyűjteni a múzeumokban. Gondolod, hogy Rettegi néni kapott rajta. Komám, meglátod, firkálhatsz jövőre, ha ötös akarsz lenni. — Aztán fcí az, te? — A fene meg tudja! Tanár vagy valami múzeumi góré. — öreg muki? — Olyan 25—30 közt. De végre bejött a vonatom. s így nem tudtam meg magamról egyebet. Kár. Mert hiszen az életemet is megszépítették vagy három évtizeddel. ÉDitő bírálat ! § Ez a történei í úgy kezdődött, ( hogy napokig kerestem egy levelet. Egyik szerkesztő írta hoz- I zám, s arról szól. ; hogy az ígért cik- I két a megbeszéli 3 időpontnál előbb S ekkorra és ekkor- S ra küldtem el, de 3 okvetlenül. És ezt 3 a ható-időt elfe- 1 lejtettem. Kutya- ; futtában a vasút- 3 hoz mentemben 3 olvastam el a <e- í velet, s a kabá- 3 tóm zsebébe "y- ; illesztettem. De 3 hogy onnan miken * vettem ki és hova «tettem? — fogai- : mám se volt -óla • Folytatódván a ■ 'őrténét a követ : kező héten egy is- : -«• eietlen kéz-r s^OOOOOŰOCOOOOOOCXMOOOOOOC sál címzett, a karcagi pályaudvari posta bélyegzőjével ellátott levelet kaptam. Közömbösen bontottam fel. de nagy meglepetésemre a keresett levél csúszott ki belőle, saját borítékjában. A boríték hátuliá- ra ceruzával a. kővetkező szöveg volt írva: „Tisztelt uram! Visszaküldöm ezt az ön zsebében talált levelet. de bármilyen másféle vagy érték volna is visszaküldeném. örvendek, hogv megismerhettem, bizonyára más alkalommal is fogom még önt láthatni. Nagy élvezettel szoktam ol»OOGOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOC vasni a szolnokig újságban az eíbe-3 széléseit és ez al- § kálómmal elisme- 8 résemet nyilváni- 8 tóm. Budapest— § Nyíregyháza. 1961.8 IX. 12. Tisztelője 8 és jóakarója Uta- R zó Alfréd§ Hát nem erede- 8 ti ez az Utazó Al- § f-édr!... - § Nyilvánvaló, 8 hogy jóakarómnak 8 is jóakaróm. Iro- § dalmi érdé" ~ű 8 ember is. S ha§ nem is tudja az g írások műfaját he- 8 lyesen megható- § rozni. de tártál- S mukat. ha vak. | élvezni. Mondjam,j hogy az ízlése * sem rossz?...i Csakhát a *ngl.al- ; kozása... izé. az\ Hzony: nem síim : mell... I
