Szolnok Megyei Néplap, 1972. december (23. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-10 / 291. szám
1972. december 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Bihari Klára: B&td&gicda* Ott gubbasztott a pádon a fal mellett, s az öltöző“ vetkőző asszonyok szeme átátfutott rajta. — Miért nem indulsz, Teri? Hiszen már elkészültél! Mit töltöd itt az időt?... — kérdezte egyikük. Sólyomné felemelte hervadtan is csinos kis arcát: — Indulok... Mindjárt indulok... — felelte a rajtakapottak szégyenlős mosolyával. De csak ült tovább, a térde mellett fekvő, tenyérrel felfelé fordított kézzel. Lábánál szorosan, hogy a cipőjén keresztül is érezze, a tömött táska, amelyben holmiját hozta-vitte. — Csak nincs valami baj veled, vagy a családdal? — kérdezte Pállikné, akivel már több esztendeje egy műhelyben dolgozott. — Dehogyis... hogy lenne. Sólyomné fáradtan, erőtlenül mosolygott. Jobbjával bágyadtan legyintett, hogy megnyugtassa a másik aszszonyt. — Talán az urad? Jól benne van a korban, ilyenkor szoktak megbolondulni a férfiak. — Pállikné vádló hangsúllyal beszélt, és sötéten nézett egy határozott pontra a falon túl. — Hogy a nyavalya essen beléjük! — tette hozzá. — Nincs az én urammal semmi... Sólyomné felsóhajtott. — Nincs, igazán nincs vele semmi baj. Hirtelen megrándult a szájaszéle, valami, mintha hirtelen támadt görcs lenne, felszaladt a torkáig, s csak egy hosszú, ziháló lélegzettel oldódott ki. Pállikné erősen ránézett: — Mégis csak mocorog teberrned valami! — Valid be, hogy Imre miatt... Nincs abban semmi szégypn. — Ugyan már...—Sólyomné megint legyintett kicsi, kidolgozott kezével. — Nagyon jó ember az én uram. Alighogy ezt kimondta, szeme könnyes lett Mereven nézte maga előtt az öltöző cementpadlóját. Szemhéján kihűlt az iménti forró nedvesség. — Akkor meg... — Pállikné lezáró, érezhetően megrovó hangsúllyal 'ejtette ki a két szót, és felvonta vaskos vállát. Sólyomné felkelt, a tükör előtt eligazította selyemsálját a nyaka körül. A sál kellemesen tarka és habos volt, az új őszi-tavaszi kabátjához vette. Megnézte magát, hiúság nélkül, kedvetlenül, azután fogta a táskáját és a hosszú gyárudvaron keresztül kiment az utcára. A kapuval szemközt, a túlsó oldalon ott állt az ura. Amint észrevette, megállt, s szájaszéle ismét megrándult, mintha megbántották volna. Várt, míg az ura igyekvő léptekkel átvágott az úttesten. — Szervusz, lelkem — köszönt már félúton, a meglepetés hangián, mintha már régen nem látta volna a feleségét. Alacsony, ötvenéves ember volt. régi módi és vidéikes rövid, vastag felsőkabátiában. a lapos ellenzés sapkában. Barna szemében, kerek, barna arcán az egész életre kiterjedő, jóindulatú, bizalomteljes mosoly fénylett. Belekarolt a nála is kisebb termetű asszonvba és járásához igazította lépteit. — Késtem egy kicsit... de lehet, egy neevedórát is... — szólalt meg Sólvomné. Nyújtott hangiában egy csöpp kihívás rezgeti Ő maga sem észlelte ezt, csak egy kis ütést érzett a gyomrában, it •— Nem tesz semmit lelkem. nem gép az ember, hogy rugóra járjon — válaszolt az ura nyugodtan. Az asszony nem nézett rá, mégis tudta, hogy mosolyog. — Én meg éppen ma tovább maradtam benn. a holnapi gépcsere miatt. — Sólyom megszorította karjával az asszony karját. — így azután, hogy te is késtél, mégis csak összejöttünk. — Siettél te nagyon--Azért értél ide... azért előztél meg... — felelt Sólyomné és hosszan sóhajtott. — Nem tagadom... — nevetett fel az ura. — Ha már ilyen közel dolgozunk egymáshoz, hát együtt menjünk hazafelé. Bárcsak mindennap így sikerülne. Bár tíz év alatt sokszor sikerült. — Egy Kicsit elüldögéltem... — szólalt1 meg , most már — érezhető ingerültséggel az asszony. — A tíz év említésére zúgás támadt benne, és ez tovább rezgette a nyugtalanságát. Leültem a mosdás, meg az öltözködés után, csak úgy... — tette hozzá, s az utolsó két szót megnyomta. — Hát ha úgy tartotta kedved... — A férfi jóindulatúan nevetett. Megint lépést váltott, mert a felesége más ritmusban ment mellette. — Vegyünk gyümölcsöt? — Almát, körtét? — kérdezte kicsit később. Az elébb csak a szavakat fogta fel. mert az asszony hangsúlyának apró váltózatait elnyelte, közömbösítette a gyanútlanság. —: Szilvát is lehetne, ha Kedved van hozzá. — Vehetünk... — felelt az asszony a bánat nehezékével hosszú sóhajában, mint akit arra ítéltek, hogy visszanyonija türelmetlenségét Q kért gyümölcsöt az utcai árusnál. Az ura, régi szokása szerint, addig sem engedte el a karját, amíg kézitáskájából előkotorta kis pénztárcáját és fizetett,, csak engedett a mozgásának. Azután odafogta a megtelt szatyrot az ő szerszámoKtól duzzadt aktatáskája mellé. —• Nézd csak, milyen szép nő! — Sólyomné szabad kezével egy rózsaszín arcú — aranyszőke asszonyra mutatott, aki megállt a közelükben. Maga sem tudta, miért hívja fel rá az ura figyelmét. Mintha egy vigyorgó kis ördög piszkálta volna, nem tudott ellenállni ennek az ingernek. Sólyom ránézett a nála félfejjel magasab, telt, gödrösállú nőre és jólelkűen elmosolyodottj — Szép, deréK asszony — csakugyan. Dehát az urának szép. Te meg énnekem, anyukám. Sólyom nénak hirtelen elgörbült a szája, mintha a sírás kényszere rántotta volna félre. ☆ — Fene a gazemberébe, hát nem megütött az este, mert visszacibáltam az utcáról, —1 amikor a talponállóba akart menni! — kiabálta másnap reggel keserű haraggal Pállikné az öltözőben. — Eltűrted? — a mellette vetkőző, vaskos asszony megvetően nézett rá. — Énhozzám nyúlna az uram, tudom, megkapná a magáét! Még egy év múlva is megemlegetné. De te csak itt kiabálsz, otthon meghúzod magad. — Szereted, azért tűrsz neki. *— Szeretem a bitangot, az már igaz, magam sem tudom, miért — mondta Pállikné sötéten. De a szemében fények gyúltak, s egy rejtett titkos örömre világítottak rá, — Igaz, nagyon tud kedveskedni, ha jókedvében van. Talán ezért bocsájtok meg neki, ha nem is érdemli meg. — Ha nem is érdemli meg... — morogta csaK úgy magának a testes asszony. — Az a bajom nekem is, hogy azért a pár kedves szóért, amit nagynéha odadob... Sólyomnéba, ahogy hallgatta őket, belevágott valami. — Amikor megértette, hogy ez az irigység érzése, egészen elgyengült. Mi az? Mi van Vele? Nemrégen kezdődött el ez a furcsaság. Huszonhat évi ’boldog, zavartalan .házasság után. Ez a nyugtalanság. — mintha valami tapadó háló nyűgözné, amitől nem tud szabadulni. Ami egyhelyben, egy állapotban, egyforma hőfok alatt tartja. Nem tudja mi ez, de valami tűrhetetlen van benne, mint az olyan álomban, amikor mozdulni próbál, de nem lehet, mert a tagjait lehúzza az ellensúly. Dehát mit irigyel voltaképpen? Az ütést, amit Pállikné kapott az urától? Nem, nem, de azért mégis... Elképzelte a közelharcot, amiben Erzsi visszatartja az urát a Kocsmától. Meg azt a másik küzdelmet, amivel , kikényszeríti a kedvességét. Mégis... történik köztük valami. Akárhogyis, de történik. Azt szeretné talán, hogy Imre is igyon? Dehogy is szeretné! És mégis, áthullámzott rajta az elképzelt, feltételezett indulatok hevessége. Ha neki is birkóznia, küzdenie kellene...’ El nem használt, jelenlévő erőket érzett magéban, amelyek feltolakodtak, viaskodni akartak, s amelyeket le kellett gyűrnie. Neki soha nem; Kellett lebeszélnie az urát az italról. Egy pohár fröccsöt ha felhajtott, a vasárnapi ebéd után. Nem figyelte sem nyíltan, — sém suttyomban a nőket, — még azokat se igen vette észre, $kik szégyentelenül kellették magukat. Ha neki egyszer is össze kellett volna magát szednie ahhoz, hogy egy másik i asszony vonzásából visszahúzza az urát! De nem. Mindig csak azt hallotta: te vagy nekem a legszeb, a legkedvesebb, anyukám! Pedig milyen forrón zúdult át rajta a féltékenység, csak attól, hogy elképzelt egy veszélyes helyzetet Hogy tudott volna kiabálni, veszekedni, küzdeni Imréért, az ő tulajdonáért! Lóm, ezek az asszonyok itt körülötte, hogy emelkednek—zuhannak egyik indulatból a másikba, szinte mindennap történik velük valami. Csak ,ő nem várhat semmit. Semmit, amitől zúghat a vére, a lelke. De most már mindegy. Nincs már remény arra... Mire is? Hogy valami változás lesz, hogy még nincs vége, hogy még nincs véglegesen elintézve... Micsoda? — Könnyű neked! — rezzent fel a Pállikné hangjára. — A kapuban vár rád az urad, karonfog, úgy megy veled az utcán, mint egy vőlegény. Láttam tegnap ia testes asszony legyintett. Attól még... — Nagyon tudnak a férfiaK színlelni. És éppen azok, a gazemberek. akik a legjobban értik a hízelkedést, — Az enyém nem olyan... Az enyém igatón kedves... — suttogta Sólyomné. A szeme hirtelen könnyes lett. a hangja panaszosan megrezzent: — Mindig jó ember volt... Most is az... Nagyon, nagyon jó ember.« Emlékezés a múltra... Csak a második világháború után. a nürnbergi per során előkerült dokumentumok alapján lett világos, hogy a németek Észtországba is kész tervekkel érkeztek. A „Barbarossa terv’’ nemcak a Baltikum megszállását dolgozta ki részletekbe menően, de Himmler a keleti területek „polgárt kormányzására” vonatkozóan is pontos instrukciókat adott, amelyeknek kivitelezését Rosenbergre, a fajelmélet hírhedt ideológusára bízta. Rosenberg már 1941. április 3-i memorandumában azt írta, hogy: „Ezeknek az országoknak (Lett, Észt, Litván) a viszonylatában a kérdés világos: a jövőben német földek lesznek, ahol a faji szempontból legrugalmasabb elemeket aszszimilálni fogjuk. Ezért ezekhez az országokhoz viszonyunk sajátos lesz...” A „sajátos viszony” Rosenberg szótárában azt jelentette. hogy Észtország területéről eltávolítják a lakosság jelentős részét, elsősorban a mindig sok bajt, problémát okozó értelmiséget. Az így. felszabadult területekre más, már korábban meghódított területekről hoznak helyettük megbízható telepeseket. A lakosság jelentős részének eltávolítása és a fajilag nem teljes értékűekről történő gondoskodás Észtországban is a hírhedt megsemmisítő táborokban történt. Az egyik legnagyobb koncentrációs tábor Tartuban, a Vana Näituse utcában működött. Csupán itt 12 000 embert pusztítottak el a németek a megszállás három esztendeje alatt. S volt még láger Tallinn közelében, Klooga-ban is. Ez azt jelentette, hogy az egymillió lakosú Észtországban alig találni olyan családot, akit ne érintett volna a fasiszta „tisztogatás”, a német „polgári kormányzás”. Egyaránt érintették az átélt szenvedések A. Dobrovolszkit. az észt film nagy öregjét, a neves operatőrt és a jóval fiatalabb költőnőt. Helgi Mullert. A múlt kísértő emlékeinek közös gyümölcse az „EMLÉKEZÉS Ä MÚLTRA”. Az , „Eesti Raamat” kiadónál megjelent kötetből mutatunk be néhányat Dobrovolszki folókompoziciói és Helgi Muller versei közül Szabó Sándor fordításában. Szabó István Rudnai Gábor: Városi dal E nem-is-tudom-hány kataszter flaszter a szülőföldem. Csak a jövőt örököltem, a múlt csupán történelem, s ha néha fáj is, megvigasztal e füstös táj is, hogy fellendüljön énekem. Ném fújok heje-huja dalt, itt kissé halványabb a folklór: vizet iszom, s ha fojt a sok klór. narancsitalt. Az altatódal sem „Cserebogár, sárga cserebogár”, csak a gitár. -*s mert az erkély tárt pitvar, hallik minden perpatvar, , s ha a szomszéd hadovái. A lóversenytér felöl, — a tél elől, — nem volt ősz, hogy elmulassza, minden mezei poloska szobámba csődül, s minden csődöt ■ faráról erre száll a légy, — mégis, ha szúnyog csíp, ha dong a légy is, szükebb hazám e kies vidék. Boór András: Irgalom! Hiányod léte megfeszül agyamban Fejemre hull a néma vád Ha nem vagy itt velem csak' gondolatban Kínlódva tépi önmagát Meghalni bujtogat magányos létem' Elárulván a holnapot Behorpad lassan nagyszerű reményem Feledve amit eldobott Arcomba száll a tegnapi reményem Fölidézi a csókodat Nélküled már csak annyit ér a szépség Akár az árvult gondolat Nélküled már csak annyit ér a holnap Hogy kimondani sem tudom Iszonyú súlya lett veled a jónak ^Szeretlek most is Irgalom! Helgi Muller: Emlékezés a múltra Éveid mint gyűrűk a fatörzsen rakódnak héj alatt — tisztultan szép körben vagy forrván csak feketén sebet De évek útjain nyugodva ma is néhanap tűnnek komondor bánatok és megcsillan tisztán a szemed... ■ár Oswiecimben raktárra gyűjtve a könnyek szép hajak. Buchentvaldban lélekharang zúg szüntelen. Ravensbrückben hallod gyermeked fiad ezer sikolyuk rian az esteien. Majdanek, Mauthausen, Dora... Nem jön tavasz. Dachau, Sachenhausen, Klooga... Szívünkre bűnteleneknek hamva havaz. * Üjra meg újra csak hallom a sortűzet riadtan. Üjra meg újra csak csöpp nyomocskák sejlenek, friss nyomok a fövenyen mikor a barka kipattan. Üjra meg újra csak villannak arcok és kezek. ■ár „Emlékezzetek ránk!” Így szól a nefelejcs négy szelekkel. „Emlékezzetek ránk!” súgja a földnek a. mag. Mind a mai naptól te meg te is légy hát tisztelettel Kik nem láthatták várván újra fölkel a nap. (Észt nyelvből fordította Szabó Sándor) Filmkaleidoszkop Charles Boyer, a 73 éves nagy francia színész három évi távoliét után visszatér a filmhez. Üj filmjében egy 230 éves indián varázslót alakít majd. & Eléggé elterjedt vélemény, hogy a lengyel filmművészet helyzete jelenleg nagyon rossz. Ezzel szemben Tadeusz Konwicki: Milyen távol innen, s milyen közel (Jak daleko stad, jak blisko), Kazimierz Kutz: A korona gyöngye (Perla w koronie), Krzysztof Zanussi: Családi élet (Zycie rodzinna) és Henryk Kluba A nap egyszer jön fel naponta (Slonce wschodzi ráz na dzíen) c, filmjét elemezve megállapíthatjuk. hogy az utóbbi időben ez a négy kiváló alkotás rendkívül biztató jelenségként értékelhető.
