Szolnok Megyei Néplap, 1972. november (23. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-26 / 279. szám
19T2. november 26. SZOLNOK MEGS'El NÉPLAP 7 PALICZ JÓZSEF RAJZA IV0 ANDRIC: Tutaj a Drinán Párái a víz, leheletétől ködlik a völgy. Kioltva már a tűz a tutajon. A meredek hegy ködlő tetejéről kiáltás szólít valakit. Az egyenetlen időközökben, a hívó hangra ahogy figyelek, oldódni kezd belőlem a hideg, feledvén, ki vagyok s honnan jövök, megadással nyugvásba révedő, és amikor már-már azt hiszem, végképp elnémult, hirtelen haliszik a hívás. Korholom magam: Aludj, nem neked szól. Te, aki feledted magad, mért hogy te virrassz itt és rémüldözz egy ismeretlen idegen hang miatt. Am némi csend után — ennyit vár, aki vár, szólal a hang, és újra meg újra szól. De hallom, mind távolodik w rengetegben, S ezt gondolom: nemsokáratúljut a sziklaóriáson, és mást ver föl álmából, alvó vádat vagy csüggeteg visszhangot csupán. S én álomba merülhetek. Es alhatom. Dudás Kálmán fordítása A Nobel-díjas Ivó Andric nyolcvan éves. Az évforduló alkalmából a jugoszláv kritika ünnepi méltatásaiban behatóan foglalkozik az író fiatalkori lírájával, a mély gondolatiságával. Patti Éluard: Leszámolás Tíz barát elpusztult a háborúban Tíz asszony elpusztult a háborúban Tíz gyermek elpusztult a háborúban Száz barát pusztult el a háborúban Száz asszony pusztult el a háborúban Száz gyermek pusztult el a háborúban Es ezer barát és ezer asszony és ezer gyermek Ö mesterek vagyunk a halottak számlálásában Négyjegyű meg hétjegyű számokkal dolgozunk Nagy jártassággal de rohan az idő És háborútól háborúig minden feledésbe merül Ekkor emlékeink tömegéből Váratlanul előbukkan egyetlen halott S életünk szembefordul a halállal Védekezik a háború ellen Es küzd az életért Boldog Balázs fordítása PALICZ JÓZSEF RAJZA Petőfi szótárba szedve GALSAI PONGRÁC: A FŐHŐS 3IELLI Ki hallott már olyat, hogy magyar ember szótárral olvasson Petőfi-verseket?! Sokan talán így csattannának fel, ha meghallják, hogy Petőfi-szótár készül. Az akadékoskodóknak röviden csak ennyit: a világ- irodalom nagyjainak művei szülőhazájukban többször adtak alkalmat hasonló kiadványokra. így született meg például a Puskin- és a Goethe-szótár. (Természetesen ezekre a szótárakra nem a vers egyszerű élvezőinek van szükségük, hanem az irodalommal, a nyelvvel foglalkozók számára nyújt jelentős segítséget.) A Nyelvtudományi Intézet a hét kötetes kritikai kiadás minden szavát feldolgozza a Petőfi-szótárban. A feldolgozás magában foglalja a szó meghatározását, a szó „környezetével”, azaz a szóhoz tartozó mondattal együtt, továbbá azt is, hogy a költő hányszor, hol, milyen értelemben használta. Az eddigi szerkesztői munkák alapján várhatóan 20 ezer szót tartalmaz majd az első magyar költő-szótár. A szószámlálást nehezítette, hogy Petőfi nem éppen a mai magyar helyesírás szabályait követte az egybe- és különírást illetően. A nagy költőnek elnézhető helyesírási önkényt bizonyítja például, hogy még az „almátevett” szavakat is egybeírta. — Petőfi költői nyelve nemcsak kora, hanem korunk köznyelvéhez is a legközelebb áll — mondta dr. Soltész Katalin, a Petőfi- szótár egyik szerkesztője. — Nyelvének gazdagságát jelzi az is, hogy egy-egy szót hányféle jelentésben használt. Példaként kiválasztottuk a „csillag” szót, amit 240- szér fedeztek fel a müveit szótározó nyelvészek. Ennek az egyetlen szónak nyolc Jő jelentését használta Petőfi. íme néhány „csillag-változat”: mint fénylő égitest — „Tekintetem a csillagok közé vész...”; csillag, mint szem — „Belenéztem szemed csillagába..."; mint szikra — „Csillagokat rúgott szilaj paripája...” és csillag mint híres, kiváló személy — „Osstrolenka véres csillaga...”. (Bem tábornokra mondta ezt az „Erdélyi hadsereg” című költeményében.) A szótár szerkesztői ösz- szeállították a Petőfi által használt szavak gyakoriság- listáját is. Hosszú ideig úgy látszott, hogy az „ember” szó tartja majd a rekordot 1258-szori előfordulással. A későbbiekben kiderült, hogy a győztes a „jó” szó, amelyet 1509-szer írt le műveiben, leveleiben Petőfi. A „magyar” szó 500-szor, a „szabadság” szót 314-szer, a „dal” szót 193-szor nyomtatták le a hét kötetes Pe- töfi-művekben. Az „ég” igére 114-sser, uz „ég” főnévre 507 helyen találtak rá a szótár készítői. Némileg furcsább, hogy a „csal” szó 28-szor igeként fordul elő, kétszer viszont főnévként a mai „csalás”-nak megfelelően. A szótár tanúsága szerint Petőfi igen sok szót használt egyszer. Csak a szótár h-betüs szavai között három ilyenre is akadtunk: hárfás, harkály, hármacslcán. Az egyszer használt szavak között találjuk a „csihol” szót, amely azonban nem található rneg a nyomtatott Petőfi-kötetekben. A kutatók ugyanis egy kéziratban fedezték fel, ahol a „Vándorélet” című versében a költő később áthúzta: „Ki (csihol) bagóz, ki füstöt ereget, Képezöleg terhes felleget”. A három kötetes Petőfi- szótárt száz ívre tervezték, de a munka során kiderült, hogy csak százhúsz ívre fér el majd a szókincs. Az első kötet (A—F) a költő születésének 150 . éves évfordulójára, a jubileumi évben jelenik meg. A további köteteket 3—4 évenként kívánják megjelentetni. Pálos Miklós zederlaky belépett a kávéház- ba, levette sok* dioptriás szemüvegét, aztán újra felrakta, majd hunyorogva kikeresett bennünket és megcélozta az asztalunkat. Ügy jött, azzal a bizonytalan merevséggel- cél iránt, mint amikor az idegorvos azt mondja betegének: „Most hunyja be a szemét, és menjen egyenesen a kályhához...” A rövidlátók őrangyala vigyázott rá. hogy föl ne borítsa az útjában álló székeket. Velem szemben, a szomszéd asztalnál egy nő ült Fekete nő, sárga blúzban. őmiatta ittam már a negyedik kétdecit. A város egyetlen kávéházában találkoztunk, jobbra az ablak mellett — akár egy vidám táborozáson. Erről a sarokról már rég lemondott az üzletvezető. Kevés bevétel, sok elgázolt cigarettavég és hamu a padlón. nagy ricsaj. Tulajdonképpen el kellett volna keríteni bennünket. De a társaság gyülevész jellege tekintélyt parancsoló volt. Ennél tarkább bandát elképzelni sem lehetne: asztalunknál együtt ült a dupladoktor egyetemi tanár és a rímfaragó flekksuszter. a szigorú gimnáziumi igazgató és a saját tanítványa — valami jókedvű, ősközösségi fratemitásban. Mi voltunk a helyi irodalom. Aki a városban író volt, vagy annak képzelte magát — már a tehetség, vagy az önkritikahiány jogán — közénk tartozott. S mi szívesen befogadtunk mindenkit Miért is ne? Az egyetemi tanár szenvedélyes előadásokat tartott a kvantum- elméletről, vagy az asszír- babilóniai képírásról. Ezt a suszter is szívesen meghallgatta. Igaz, egy szót sem értett az egészből. Viszont egyenrangú félnek, szellemi osztályostársnak érezhette magát. A gimnáziumi igazgató pedig örült, ha a vő- fény-költő felolvasta legújabb verseit. Az ilyen sorok, mint: „Egy szép nyári reggelen — sétáltam künn a tengeren” — akárhány Karinthy-paródiánál több mulatságot szereztek nekünk. Eufóriás jókedvünkben néha arra vetemedtünk, hogy a legképzetlenebb képzavarokat összehasonlítsuk. A szerző ilyenkor üdvözölt csecsemőmosollyal ült a világirodalmi párhuzamok — számára tökéletesen érthetetlen — özönében. Szederlaky a város hites könyvszakértője volt. s maga is író, természetesen. Erkölcs-lélektani történeteket írt, századvégi modorban. Most megállt az asztalunk előtt: — Szeretettel üdvözlöm a művész urakat •— mondta, és hamiskás bajúszán látszott, hogy megint alkotott valamit. A világ legritkább és legérzékenyebb bajúszát viselte. Egy árulkodó, szőke kis szőrbolyhot az orra alatt. — Novella? — kérdezte asztalszomszédom, az ezoterikus költő. A sárgablúzos. nő még mindig nem néEett rám. Fitymáló közönnyel rágta a kávéjából kifejtett kockacukrot. — Az mondta Szederlaky, és aktatáskáját az asztalra helyezve, megszámolt bennünket. — Adfisza már — morogta a gimnáziumi igazgató — essünk túl a nehezén... Szederlaky kiemelte táskájából új novellájának másolatkötegét, leszámolt belőle kilenc példányt — épp ennyien voltunk — és szétosztotta a társaság tagjai között. Nekem a leghalványabb, már alig is kibetűzhető másolat jutott. Barátunk különben éppoly negédes volt, akár a történetei. Így könnyen meg tudta téveszteni az embereket. A városban ő volt a Róbert bácsi. Az aranyszájú mesemondó, aki este leül a gyermekek ágya mellé, s olyan mesét mesél nekik, hogy egész éjjel nem tudnak aludni... Azt mondták, a bukott lányok megmentésével is foglalkozik. Az asztaltársaság tagjai rögtön rávetemedtek Szederlaky új novellájára. „Essünk túl a nehezén...” Én azonban egyre a sárgablúzos nőt néztem. — Ml az? Nem érdekel? — kérdezte a szerző. — Dehogynem! — mondtam. — Nagyon is! ö a novellára értette, én a nőre. zederlaky akkoriban hetenként megírt egy novellát; förtelmeseket persze, azt mondanom sem kell. Műveiről rengeteg másolatot készített, s folyton magánál hordta őket. Kéziratait mindaddig nem tartotta véglegesnek, amíg valamennyien el nem olvastuk, akiknek a véleményére számított. Valóságos de- dektív-ösztönnel, módszeresen hajtotta fel a kritikusait. Olvasáskényiszer nélkül az utcán sem lehetett találkozni vele; ha sokdioptriás szemüvegének látóterébe kerültem, bevonszol a legközelebbi nyilvános helyre, s amíg a rámtukmált papírmennyiséget el nem nyeltem, el nem eresztett. Hiába magyaráztam, hogy én csak a figyelem meghitt óráiban vagyok jó olvasó. „Nyolc flekk az egész, drágaságom á, tfutod!” — mondta. A kézirat ilyenkor két sor híján kilenc flekk volt. Azzal is hiába védekeztem, hogy a szerző jelenlétében nem szeretek olvasni : zavar az arcizmaimat vizslató pillantások figyelme. „Jó. majd nem nézek rád!” —• mondta. S színlelt szórakozottsága úgy őrzött, mint a detektíveké, akik a fal mellé állított áldozatukkal nem akarnak feltűnést kelteni. Miközben az átforduló lapok zörgését számolta. Ezek a kávéházi összejövetelek -tehát ünnepet jelentettek számára. Ilyenkor nyolc-tíz olvasót is ütött egy csapásra. Űj novellájának ezt a címet adta: „Sári”. Szimpla kis cím, érdektelen — gondoltam. — Sári. Éppúgy lehetne Erzsi, Eszti, vagy Elvira is. Hát azt a nőt, a szomszéd asztalnál, hogy hívhatják? A bor már a fejembe szállt. A kézirat szinte olvashatatlan volt. De a sárgablúzos most mintha rámnézett volna. Odamegyek hozá és megszólítom. Csakhogy körülöttem mindenki a novellával töl- tekezett. Szederlaky az asztalfőn ült. készült a vizsgáztatásra s mozgatta kis bajúszát, mintha rágcsálna. Bódult fejemet indigómasszában tartottam. Nem szerettem Szederlakyt. A szemüvegével. A bajúszával. A pomádészagáváL A novelláit pedig untam. Ki lehet az a Sári? Nem érdekelt Szavakat húztam ki a ma- szatos szövegből, félmondatokat: „Az ég olyan volt... mintha akkor.. Sári befordult a sarkon... Mit akar kend a keresztapámtól?...” Aztán már a szavakat sem láttam. Ez itt az én fejem, ez meg a papír — s közötte tizenöt-húsz centiméter levegő. Már csak arra ügyeltem, hogy szabályos időközökben forgassam át a lapokat. De szerencsétlenségemre a kéziratot én tettem le elsőnek. A nő, ott a szomszédasztalnál, most már határozottan rám nézett Közben Szederlaky is kr> pécézett a szemével; szinte a tekintetére fölszúrva tartott, míg a lassúbb észjárá- súak is befejezik az olvasást; aztán egyenesen nekem szegezte: — Nos, mi a véleményed? — Jó — mondtam — nagyon jó. A téma érdekes. A probléma eredeti. A kidolgozás példás. A konfliktus... az is van... Tudtam persze, hogy ez elégtelen felelet. Most jönnek a puhatoló kérdések. Minden kitűnő —• mondtam — gratulálok. Csak... — Csak? — kérdezte Szederlaky, — Tudod, kérlek, hogy engem csalt a „csak” érdekel... A rutinomra bíztam magam. — Csak — folytattam elszántan — a főhős.. Sári, a főhős jellemét jobban el kellett volna mélyíteni... Ez az a kifogás, amit minden írásra a megszégyenü- lés veszélye nélkül, patentbiztonsággal alkalmazhatunk. .Még Maupassant-ra vagy Gorkijra is. Ha egy Gorkij-hősről kijelentem, hogy a jelleme mélyebb is lehetne — nem ostobának fognak tartani, hanem igényesnek. Létezhette főhős egyáltalán, akinek jellemét ne lehetne még jobban — legalább egy ici-picivel jobban — elmélyíteni? Ügy látszik, létezhet. — Micsodát? — kérdezte a költő. — Kit kellene elmélyíteni? — Hát a főhőst — mondtam. — A Sárit. A Sári jellemét Szederlaky döbbenten nézett rám: — Node kérlek — mondta habozva. — Te úgy látom... te tévedsz... A Sáli ugyanis, ha nem tudnád, a Sári egy tehén... Egy öreg tehén, akit a vágóhídra visznek... Az igazgató ehhez még hozzáfűzte: — Igen. a Sári egy tehén. Te pedig egy ökör vágj'. társaságból elekor fölszakadt a nevetés; nevetett, dülöngélt, vihogott mindenki : a költő, a flekk-suszter, a diák; az írók, fél-írók és ál-írók seregi ete; az egész szedettt vedett irodalmi táborozás. És persze a nő is. A nő is a többiekkel együtt nevetett Megnyugodva láttam, hogy elöl két viplafoga van.
